(a másik oldal ismét megszólal. E poszt előzményeit itt olvashatjátok.)

Én hallok, ő nem, mások a szokásaink. Habár az elmúlt években kialakultak bennem új reflexek, szokások, egyszerűen képtelenség elszakadni huszonvalahány év szocializaciójától. Ahogy a forró kávét szürcsölöm, amikor telefonban akkor is elköszönök valakitől, ha már az ajtóban áll és vár, hogy nyissam ki neki. Ha nem hallom, amit mondanak nekem, közelebb hajolok, ha úgy sem, akkor odadugom a fülem az illető szájához. Ismeretségtől függően akár nyáladzós kontaktusig. 

Ha hangos helyen vagyunk én odahajolok hozzá, ha mondani akarok neki valamit, mert ugye a beszédet könnyebb megérteni, ha közelebbről jön. Akkor hangosabb. De a mozdulat közben rájövök, hogy nem tudok elég hangosan beszélni, akár üvölthetnék is, nem számít. Úgysem hallja. Nem fordulok vissza, ciki lenne…inkább odabújok és megpróbálok úgy fordulni, hogy lássa a szám.

Aztán elgondolkozom. És amikor harmadszor csattanok fel aznap, mikor nem érti, miért szállunk le a villamoson, mikor az Örs eggyel odébb van, hogy: "ja, te nem hallottad a hangosbemondót!", elgondolkozok. Ennyire figyelmetlen lennék?

Mikor megismerkedtünk, azt a tanácsot kaptam, hogy viselkedjek normálisan, ne aggódjak amiatt, hogy ő siket. És úgy is tettem. Aztán nemrég rájöttem, hogy csak azt hittem, hogy normálisan viselkedek, igazából most viselkedek csak normálisan.

Kérlek, szavazz rám, hogy Vodafone Angyalként dolgozhassak a hallássérültek beilleszkedéséért! Kattints és szavazz rám!