Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!

Egyszerre vagyok vidám és szomorú, egyszerre őrjöngök az örömtől és dühtől. Hát komolyan 24, azaz hu-szon-négy évet kellett várnom erre?

El tudjátok képzelni, mennyire ácsingóztam már egy olyan előadásra, ami színpadon történik, élő színészekkel, és értem is az elejétől a végéig? Tudom, egyeseknek bizarr, de a színdarabot is lehet feliratozni, úgyhogy, aki nem hall, csak kicsit vagy annyit se, az jöjjön a Trafóba október 31-én vagy november 1-jén este nyolckor, mert olyan előadás várja, ami füleket ad a feliratozással. (Persze, aki hall, az is jöjjön!)

Én csak hallottam róla, hogy van ilyen, de még élőben sosem láttam, és nem is szoktak nagyon ilyet csinálni, ha igen, általában idegen nyelven feliratoznak a turistáknak. Az, hogy az Utolsó című darab mégis akadálymentesítve lesz, gyanítom, hogy Mázló Tímea érdeme.

Ezt a nevet tessék jól a fejekbe vésni, mert a színésznő életútvonala igazán példaértékű, és szerintem minél több olyan emberre van szükség, aki siketként sem adja fel, és mer tenni az álmaiért, legyen az bármi. Tímea például színésznő szeretne lenni, és ebben semmi sem akadályozza meg az égvilágon. Az sem, ha nem hall. Ezt bizonyítja az is, hogy az Utolsóban ő az egyik, aki a nézők előtt játszik.

Nade, mi is lesz a Trafóban?

 

,,Egy idilli bevásárlóközpont. Maga a földi paradicsom. Pont olyan, amilyet megérdemeltünk. Egy napon ismeretlen eredetű vírus üti fel a fejét. Pánik alakul ki. Karantént rendelnek el. A bent ragadtak a túlélésre rendezkednek be. A szükségletek és az ösztönök átveszik az irányítást. A vírus egyre csak terjed. Vajon ki fertőzött és ki nem?"

 

Zombisoknak, horrorfanatikusoknak, gondolkozóknak kötelező Rába Roland Utolsó című darabja. Bármilyen hihetetlen, a zombik és a horror műfaja nem csak a filmek világában létezik.

Hogy miken lehet gondolkozni?

 

,,Milyen lehetőségei vannak az egyénnek a tömeggel szemben? Mi a különbség az elnyomók és az elnyomottak között? Hogyan viselkedünk egy katasztrófahelyzetben? És végül: képes-e legyőzni a racionalitás az irracionális félelmet?"

 

A sztorit szerintem mindenki ismeri. Emberek záródnak be egy helyre, és kezdetét veszi a morális őrjöngés, kibújik az emberből minden, ami állat. Ember feszül össze emberrel, meg ember önmagával, csoporttal. Behódolás, megalázottság, feszültség, szerelem, dráma. Kiből mit hoz ki a veszély és a zombihorda? Ki lesz az, aki túléli? A hangeffektek, vérfröcsögés, a motorikus mozgás, minden, ami a zombifilmek sajátja, az itt is megvan. Lehet majd nevetni, ironizálnak ezerrel.

Hogy akkor mitől lesz még is más?

Attól, hogy ez 21. századi. A zombi nem szimplán csak zombi, minden jelent valamit. Fel lehet szisszenni, ráismerni dolgokra, ami körülöttünk van, a mai Magyarországra, az itt uralkodó helyzetre.

ProtonSzínház_Utolsó_4.jpg

 Színészek BAKSA Imre, BÁNKI Gergely, FICZERE Béla, HERCZEG Tamás, MÁZLÓ Tímea,SZÉKELY Rozi, TÓTH Orsi valamint ADÁNYI Alex, FÖLDESI Ágnes, SINKÓ Réka/CSIKÁSZ Ágnes

(kép: Orosz Bálint) 

Címkék: utolsó trafó siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás mázló tímea

22
szerda
okt 2014

Igazán nagyon jól esett, mikor behívtak a Civil Rádióba egy riportra a Szegő-díj kapcsán, és a blogomról is beszélgettünk. Izgultam, hogy mindent értsek, végül becsúszott egy baki, de attól is olyan igazi az egész, hiszen a hétköznapokban ugyanilyen vagyok. Harle Tamás megkérdezte tőlem, hogy Elkóder szokott-e repetát kérni a főztömből, amit félreértettem annak, hogy szokott-e ebédet kérni. Úgyhogy következetesen rávágtam, hogy nem. Vacsorát szoktam(főzni). Ajaj. Kínos helyzetek, ha adódnak. Annyira az életem része, hogy na. El sem tudom mondani. Illetve de, pontosan azt fogom elmondani. Hallgassátok!

 

 

(Én amúgy úgy hallgattam meg a felvételt, hogy Elkóder hallgatta, és szóról szóra visszamondta.)

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás szájkóder civilrádió szegő-díj

20
hétfő
okt 2014

 

,,..tudd, hogy mikor kell elismerned a vereségedet! Mindannyian szüntelenül rákényszerülünk arra, hogy felismerjük, hol vannak képességeink határai. A halláskárosultnak gyakran nehezebben megy ez a felismerés. Nem szeretnék idő előtt kapitulálni azért, mert nem hallok, ugyanakkor nem akarom mindenáron átlépni a saját határaimat. Csak éppen abban sem vagyok mindig biztos, hogy hol vannak ezek a határok. Dolgozom azon, hogy ezt megtudjam, s megpróbálok akkor is elégedett lenni magammal, amikor kor látokba ütközöm."

Bonnie Poitras Tucker

 

Na igen. Minden ember küzd a korlátaival, hogy mire képes, mire nem, vagy hogy mit kellene bevállalni, mit nem. Egy halló korlátai azonban jóval korábban körvonalazódnak, és sokkal hamarabb megismeri mozgásterét, tudja meddig mehet, mit bír és mit nem. Az ő kérdéseik inkább úgy szólnak önmagukhoz, hogy ,,meg tudom-e lépni azt az akadályt, hogy...". És képességeiket felmérve döntést hoznak. Persze, még így is lehet, hogy túl magasra rakják a lecet, belebuknak, kimerülnek. Van ilyen.

Egy hallássérült azonban mindennek azzal a kérdéssel fut neki, hogy: ,,mi lesz az akadály? Honnan jön? Mikor? " Ezzel nagyjából a felkészülés és a kivédés ki is esett. És ez nagyon rossz. Mert közben mennénk előre, minél gyorsabban, tudjuk, hogy képesek vagyunk tanulni, dolgozni, van kitartásunk, tehát akaratban nincsen hiány. Van önismeretünk, tudjuk, mikor kell meghátrálnunk, de hogyan készüljünk fel valami olyasmire, amiről lövésünk sincs, hogy fel kellene?

Mondok egy egyszerű példát. 

Matek dolgozatra nem lehet csak könyvből felkészülni, az órai részvételre, magyarázatokra is szükség van. Ez a hallássérülteknek kiesik, mert a tanár forog, hátat fordít. Ezt ki tudjuk védeni matek korrepetálással, fel tudunk készülni a dolgozatra, megírjuk, haladunk. A helyzet szinte adja is a megoldást, mert ilyet még a halló gyerekek is szoktak csinálni. 

Egyetemen azonban kicsit macerásabb a dolog. Vannak olyan tantárgyak, amelyekhez szükséges az órai részvétel, a tanár magyarázata, a könyv pedig lehet, hogy nem elég. Itt többszörös probléma is fennáll:

1. Pusztán a tantárgy nevéből nem fogom tudni, hogy mivel állok szemben, milyen követelményrendszer lesz, milyen felkészülést igényel majd egy tantárgy.

2. Az egyetemi órák 90 percesek, gyakran 2x90 perces időszakaszban adják le, közte 10-15 perces szünettel. Ennyi ideig képtelenség szájról olvasni.

3. Pont ezért időbe telik, míg rájövök, hogy az adott tárgyra mennyi idő kell, milyen módon lehet rá felkészülni.(jegyzetek beszerzése, átnézése, könyvek beszerzése, olvasása) Ráadásul a könyvek nyelvezete sem könnyíti meg a helyzetet, az órai előadás értése nélkül nehéz kibogozni a szaknyelvezettel írt szövegek lényegét, értelmét. Így több év szakirodalmazás után merem bátran időpocsékolásnak hívni a tanulásnak ezt a részét, és alacsony vérnyomás ellen bátran javaslom mindenkinek. Ha sikerült feltornázni a vérnyomást, akkor az ajtócsapkodás szokott segíteni. Néha. Olyan is van, hogy nem.)

4. Pont ezért szokott előfordulni, hogy többször futok neki vizsgázni egy tárgyból, mert túl későn jövök rá arra, hogy mi a megfelelő módszertana a tanulásnak.

És ez csak egy tantárgy. És csak az iskolai életből ragadtam ki egy példát. Voltak pillanatok, mikor komolyan kétségbe estem, hogy túlléptem a határaimat, és nem ellett volna belefognom ebbe vagy abba. Ugyanakkor meg ha nem fogtam volna bele, akkor úgy éreztem volna, hogy nem éltem a lehetőségeimmel eléggé. Szar ügy. Még szerencse, hogy a vérnyomásom alacsony. Viszont, az is igaz, hogy minden egyes akadály leküzdésével különféle megoldási-stratégiákat dolgozok ki, és az újabb feladatokra rá tudom húzni valamelyik sablont. Legalább annyival könnyebb dolgom van.

Ugyanez a rizikófaktor a munkavállalás területén is jelen van. Végre felvennének, adódik egy lehetőség, és akkor el kell gondolkoznom azon, hogy bírni fogom-e. És ha elvállalom, és nehéz lesz (mivel nem tudom, hogy mivel állok szemben, fogalmam sincs, hogy mi fog akadályt jelenteni, mennyire fog lehúzni), akkor az minek a rovására fog menni? Mert mehet az edzések rovására (nincs erőm elmenni még edzeni), a párkapcsolat rovására (még egy hallónak is okozhat ilyen gondot egy munka), vagy a suli rovására (amit mellette csinálsz).

Az élet így örökös tapogatózás, nekiugrás, lepattanás körforgása. Muszáj tapogatózni, próbálkozni, mert a lehetőségekkel élni kell. Lehetőségekkel nem élni az egyenlő az önfeladással. Motiválatlan leszel, langyosleves, célok nélkül maradsz. Kimarad az életedből a flow érzés, és anélkül meg kár leélni egy életet. Mert igazán benne lenni valamiben, és csinálni, az kurvajó. 

Ugyanakkor túllépni a saját határaidat nem feltétlenül kellene. Feszegetni a határaidat és túllépni azokat nem ugyanaz. Feszegetni finoman lehet, néha túllépni és győzni is jó. Kell is. De ha túlvállalod magad, az előbb utóbb meglátszik majd rajtad: fáradt leszel, kialvatlan, stresszes és szétszórt. A végén már kényszernek fogod érezni azt, amit csinálsz, és menekülni fogsz. Durvább esetben szorongásos lehetsz vagy pánikroham is elkaphat olykor. Nem túl vidám kilátások.

Ezért fontos kiismerni a határaidat.

Én általában azt a stratégiát választom, hogy felmérem, milyen lehetőségek jöhetnek szóba, és mennyi erőm van egy megterhelő időszakhoz. Ha úgy gondolom, hogy elég, akkor belevágok, ha úgy érzem, nincs, akkor nem élek a lehetőséggel, hanem igyekszem feltöltődni, hogy legyen elég erőm a következő startolásnál. Ha menet közben jövök rá, hogy nagyon túlvállaltam magam, akkor ha tehetem, kiszállok, vagy lecsökkentem a felelősség rám eső részét, mivel amúgy hajlamos vagyok a maximalizmusra. Igaz, a kudarc nem egy vidám érzés, de az egészségem még mindig fontosabb. Furcsa, de ez adja a megbékélést, hogy az egészségem előbbre van a büszkeségemnél. És büszke vagyok azért magamra, mert ha korlátokba ütközöm, képes vagyok felülemelkedni a tényen, elfogadni, és elégedettnek lenni magammal így is. 

yeepenggggg.jpg

Címkék: határok siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás

13
hétfő
okt 2014

Tök jó élményem volt ma, a Tollampapirom blog írója rám írt, hogy felbuzogott benne az érzés, hogy még eddig nem írta meg a hallássérülésével kapcsolatos élményeit, így szánt egy posztot erre.

Nagyon örülök ennek, mert hát nem titok, hogy ez is a célom a blogommal. Beszéljünk róla, hogy milyen megélni, hogy vannak mélységek meg magaslatok. A tapasztalatcsere gazdagabbá tesz bennünket, és egymás történeteiben felfedezhetjük azt, amit éppen keresünk: segítséget, azonosságérzetet, valahová tartozást, megértést...

Az íróról azt kell tudni, hogy húszéves korában derült ki, hogy gond van a hallásával, és alapból egy nagyon kommunikatív nő, imád beszélgetni, gondolatokat megosztani, éppen ezért nem volt egyszerű feldolgoznia a tényt, hogy a hallása leromlott. De azért sikerült neki, és ennek a történetét olvashatjátok a ,,Halláskárosult - gondoltátok, hogy én is az vagyok?" című blogbejegyzésében, amit a blogján is elolvashattok a linkre kattintva, de én is bemásolom itt alább. (amúgy klasszul ír, nézzetek körbe a blogján)

És akkor jöjjön a poszt:

,, Hogy gondolhattátok volna, amikor csak írásban beszélgetünk, így még nem szembesülhettetek azzal, hogy nem biztos, hogy a blogger minden szavatokat hallaná, ha ez az eszmecsere szemtől szemben, fülek útján történne.

Most azt fogom elmesélni, hogyan romlott el a hallásom, hogyan reagáltam erre én, és hogyan reagált a környezetem, milyen kellemetlen helyzetekbe kerültem, ért-e valamilyen megkülönböztetés, sőt még azt is elmesélem, érdekli-e ez az “adottság” a férfiakat. (spolier: nem érdekli őket)

A történetem

Előzetesen azt kell tudnotok, ami szerintem eddig is nyilvánvaló volt már számotokra: én egy rendkívül kommunikatív ember vagyok, a személyiségem és az egyéniségem legfontosabb alapja mindig is az volt, hogy remekül tudtam kommunikálni. Cserfes kislányból lettem dumás tinilány, majd remek vita- és beszélgetőpartnerré avanzsáltam az egyetemi első éveire. Mindig én kezdeményeztem az ismerkedést és a beszélgetést, egy idegen társaságban soha sem jöttem zavarba, mindenféle szorongás nélkül hevesen csevegtem két perce megismert idegenekkel. A “dumámnak” köszönhetően tudtam érvényesülni, intézkedni, emlékezetes maradni.

Ebben a kontextusban történt meg az, hogy az egyik egyetemi nyáron a barátnőimmel közös albérletünkben néztem a tévét. Bejött az egyik barátnőm, és automatikusan lehalkította a készüléket, aminek az volt az egyetlen oka, hogy az ember így tesz, ha túl nagy a zaj. Megkértem, hogy hangosítsa fel, vissza, mert éppen néztem valamit. El is kezdte nyomkodni a távirányítót, közben engem nézett, hogy jelezzem, ha elértük a megfelelő hangerőt. Amikor bólintottam, a barátnőm arcára zavar ült ki, ekkor még nem tudtam, miért. Majd nagyon finomon megkérdezte, hogy szerintem nem túl hangos ez így? Lazán válaszoltam: nem. Ő nem reagált, de közben aggódni kezdett magában, csak nem tudta, hogyan adja ezt elő nekem.

Én meg nem tudtam sok minden mást. Például azt, hogy nekik (a barátaimnak) már feltűnt, hogyha kint vagyok a konyhában, és kiszólnak nekem a nappaliból, újabban nem reagálok. Ezt egyik este szóvá tették nekem azzal, hogy lehet, hogy el kellene mennem a fülészetre. Biztosan nincs gond, esetleg kimossák a fülemet. Én hárítottam, hogy nincs nekem semmi bajom, csak figyelmetlen vagyok.

Augusztus végén volt egy szóbeli vizsgám az egyetem. Bementem, tételt húztam, elmondtam, majd a tőlem kb. két méterre ülő, egyébként alapjáraton halkan beszélő tanárom kérdését nem sikerült teljesen tisztán megértenem. Mármint meghallanom. Döbbenetes élmény volt. Ő ideges lett, hogy mit süketelek, és hogy mit bénázok, és majdnem rosszabb jegyet kaptam emiatt. Az volt a félelmetes, hogy tudtam, hogy a tanév közben még tisztán hallottam minden szavát. Haza mentem, elmeséltem a történteket a barátnőimnek, akik megkértek, hogy menjek el a fülészetre, és újra biztattak: biztosan csak egy fülmosásra van szükség.

Szeptember elején elmentem a fülészetre, ahova anyukám kísért el, és ahonnan azonnal átküldtek hallásvizsgálatra. A vizsgálat végén az asszisztens ezt vágta a fejembe: “itt komoly gondok vannak, magának hallókészülék kell, nagy a baj.” Én sokkot kaptam. Kimentem a folyosóra, leültem egy székre, és artikulálatlanul zokogni kezdtem. Anyukám nehezen tudta kivenni, hogy mi bajom van, nem tudtam összefüggően elmondani, milyen információkat kaptam bent.

Innen mentünk az orvosomhoz, én bőgve mentem be hozzá, és elpanaszoltam, mit mondott az asszisztens. A doktornő nagyon mérges lett, mert a baj nem is volt akkora, és a hallásvizsgálatot végző asszisztens nem is mondhatott volna nekem semmit, ez az orvos feladata lett volna.

A tények, vagyis az eredmények azt mutatták, hogy valóban rosszabbul hallok, mint kellene, de hallókészüléket nem kötelező hordanom, csak ajánlott, és kényelmesebb lenne vele az életem.

Az első reakciók, köztük az enyém is

A doktornő teljes körű kivizsgálást rendelt el,  hogy megtudjuk, mi okozza a problémát, ezért már másnap be akart fektetni a kórházba, mert osztályos betegek elsőbbséget élveznek, soron kívül jutnak be a vizsgálatokra. Én kértem egy hét haladékot, így megbeszéltük, hogy a következő héten fekszem be az osztályra. A szüleim visszavittek az egyetemi albérletünkbe, ami egy másik városban volt. Kaptam egy hetet, hogy felkészüljek.

Hogy mivel telt ez a hét? Nem túlzok, hogyha azt mondom: 168 órán keresztül sírtam. Reggel arra ébredtem, hogy sírok. Miután összeszedtem magam, elindultam az egyetemre, ahol összefutottam ismerősökkel. Megkérdezték, mi újság, mire elbőgtem magamat, és elmeséltem, mi történik most velem. Aztán bementem az órákra, ahol nem hallottam jól a tanárokat, erre megint sírnom kellett.

Hogy miért sírtam annyit?

Egyrészt azért, mert trauma ért, úgy éreztem, elvesztettem valamit, ami eddig természetes, és ráadásul fontos volt nekem. Nekem a kommunikáció az életem alappillére, ahogyan írtam az első bekezdésben.

A másik ok, amiért egy betegség kapcsán sírunk, szintén világossá vált számomra, igaz, csak sok év távlatából. Azért borulunk ki, amikor elér minket valami „kórság”, mert nem tudjuk, ez mit jelent. Nem tudjuk, mit takar pontosan, mire számíthatunk, milyen megoldások vannak, milyen hatással lesz az életünkre. A bizonytalanság félelmet szül, a félelem pedig teljes kiboruláshoz vezethet.

A kórház, avagy tisztul a kép

Egy héttel később megérkeztem a kórházba. Teljesen új helyszín volt ez az életemben, nem műtöttek, nem tört el soha semmim korábban, addig csak tüdőszűrőre, fogorvoshoz, nőgyógyászhoz mentem éves szűrésekre.

A kórházról részletesen itt írtam, röviden összefoglalva az történt, hogy kivizsgáltak, és megnyugodtam. És akkor tisztázzuk ezen a ponton azt is, mit jelentett a hallásproblémám.

Eligazodok a világban, a mindennapokban, nem „süketelek”, csak nem hallom teljesen jól, ha:

  • valaki nagyon motyog
  • háttal áll nekem
  • bizonyos hangszínen beszél

Nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem hallom, csak rosszabbul hallom.

Hallókészülék használta javasolt, de nem kötelező – mondták. Én kértem egyet, hogy ne legyen semmi elakadás.

A kórházban megnyugodtam, mert, ugye, egy csapat füll-orr-gége orvos között természetessé tud válni, hogy neked van ez az ügyed. Ott van sok betegtárs, akik közül sokaknak vannak fülesgondjaik, vagy még csúnyább problémájuk. Ráadásul az orvosok nagyon kedvesek és jófejek voltak velem, élmény volt köztük lenni.

A kórházon kívül, élet másképp

Betegségtudat

A kórház egy védett környezet volt számomra, onnan kijőve kezdődtek a problémák. Az első problémát, illetve veszélyt én jelentettem saját magamra nézve. Akkoriban eleve nem voltam túl jó passzban, és szerettem mártírkodni, szerencsére ezt már sok éve kinőttem. Így én kezdtem magamat úgy kezelni, hogy én tulajdonképpen süket vagyok: fogyatékos, hátrányos, nehéz sorsú, „más”. Ezt kezdtem magam köré építeni az első időszakban, és majdnem belehaltam az önsajnálatba. Az orvosok azt mondták, hogy nem kell megijedni, egy ilyen fokú halláscsökkenés egy bizonyos kor felett természetes, és az emberek jelentős részét érinti, ha harminc évvel később lennénk, teljesen normális lenne. Csak hogy nem vagyunk harminc évvel később, én meg nem a saját nagyanyám vagyok, hanem egy húszas évei elején járó nő, aki nem mellesleg tanárnak, újságírónak készül, ami süketelve kurva nehéz mutatvány lesz. Elképzeltem, ahogyan egy sajtótájékoztatóról visszaérek a szerkesztőségbe, és a rovatvezető megkérdezi tőlem, hogy mi volt, mire én azt válaszolom, hogy tudja a fene, de fasza volt a svédasztal. Ebben a tudatállapotban éltem, azaz önsajnálat on, önbizalom off.

Én hosszú ideig nem beszéltem senkivel, nem jártam társaságba, teljesen bezárkóztam a saját világomba, és onnan senki sem tudott kihúzni.

A környezetem reakciója

A környezet ilyenkor áll és néz, és nem tudja, hogyan segíthetne. A szüleim úgy kezeltek, mint korábban, és ezt próbálták belém beszélni: semmi sem változik, te ugyanaz maradtál, mindenre van esélyed, amire eddig is volt. Igaz, elkényeztettek ebben az időszakban, mindent megkaptam, azt is, amit nem kértem.

A barátaim is ugyanúgy kezeltek, és ők is azt próbálták velem megértetni, hogy ugyanaz vagyok, nincs előítélet. A tanáraim közül néhánynak, a halkabban vagy motyogva beszélőknek is elmondtam, hogy mi a helyzet. Ők is jól reagáltak, nagyon segítőkészek voltak.

Számomra fontos kérdés volt, hogyan lesz így nekem párkapcsolatom, akkoriban pont nem volt barátom. Ki akar egy süket lánnyal járni? – kérdeztem két gyerekkori fiú barátomat. De, hát, te nem vagy süket! – válaszolták. De az vagyok! – erősködtem, amit nem sokkal később én is abszurd gondolatnak éreztem, hiszen csak annyi volt, hogy egy kicsit egy nagyothalló nyanya szintjén kommunikáltam.

Eddig milyen barátaid voltak? – kérdezték a fiúk. Normálisak – feleltem. Elhagytak volna azért, mert ez van veled? – Nem.  – Na, látod! Mi egy értelmes és normális közegben mozgunk, ha eddig ilyen srácokat választottál, ezután is ilyenek fogsz. Ha meg mégsem, akkor az a srác akkor is elhagyna, ha felszednél három kilót, vagy levágatnád a hajadat.

Az egyik legviccesebb reakciót az egyik unokatestvérem produkálta. Ő, teljesen jó szándékkal, úgy kezdett velem beszélgetni, mintha egy afrikai cserediák lennék (“én nem beszélni madzsar.”)Erősen artikulált, ordított, és az egyébként hadarós beszédtempóját visszavette a harmadára, valamint mereven a szemembe nézett, és teljesen belemászott a fejembe, hogy minél közelebb legyen, amikor hozzám szól. Őt később megkértem, hogy beszéljen hozzám normálisan. Néha még mindig elfelejti a sok évvel ezelőtti kérésemet.

A hallókészülék

Ez nem szemüveg! – mondogattam a hallókészülékre. És milyen fura, hogy pedig pont az a funkciója, mint egy szemüvegnek, erősíti egy gyengén működő érzékszervedet! A szemüveg öltöztet, ezer fazon, ezer szín, sokan csak divatból hordják. Egy hallókészülék más reakciót vált ki az emberekből, ez az igazság. Próbálnak úgy tenni, mintha nem látnák, kicsit Cyrano-orra szindrómaként működik. Azt hiszed, hogy nem nézed, közben meg!

Viszont nekem ez volt a legnehezebb és legviccesebb része a mindennapoknak, és végül ezen a ponton tudtam visszanyerni a híres humorérzékemet. Egy hónappal a kórház után érkeztek meg, próbáltam velük megbarátkozni fizikálisan és lelkileg is, ezért kedvesen Fülesnek neveztem el őket, és a környezetem jófej módra következetesen szintén Fülesként emlegette a készülékemet.

Fülessel az élet nem könnyű. Technikailag úgy néz ki, mintha egy fülhallgató állandóan a füleidbe lenne dugva. Csakhogy nem zene jön belőle, hanem a külvilág hangjai mellett a saját hangjaidat is felerősítve hallod, olyan, mintha egy komplett házi mozi működne a fejedben, mintha kívülről, komoly hangosításban hallanád a saját magad által keltett hangokat. Ez azt jelenti, hogy amikor eszel, a szádban keletkező hangot dolby sorrounban hallod, mintha egy rágcsáló zabálna a fejedben. Ha fésülködsz, ezt hallod: vúúm, vúúm, vúúúm, mintha egy gereblyével kaparnák a fejedet. És a szex! Döbbenetes élmény, amikor kétszeres hangosításban, kívülről hallgatod az orgazmusodat. Mintha egy zenegépből lejátszanák neked a hanghatásokat, miközben történik. Garantált a röhögőgörcs!

Ha megtámasztod a fejedet a kezeden, és valahogy a füledet megnyomod, akkor meg Füles besípol, ezzel nem kevés ciki helyzetet teremtve. Képzeld el, hogy randizol egy még idegennel, akit nem avattál még be. Ültök egy kávézóban, egymásra néztek vágyakozva, közben a fejedet a kezedre teszed, majd bájosan félrebillented, és erre besípolsz. A pasi meg néz, hogy ez a hang meg honnan a lófaszból jött? Hasonló tud történni, amikor meg akar csókolni, kezét a halántékodhoz teszi, közben meg csak sikerül megnyomnia a cuccot, és erre újabb sípolás jön. Nagyon meg tudnak ijedni! Viszont tény: nem érdekli őket, legfeljebb akkor, ha te túl sokat parázol rajta.

A feloldás

Én hosszú ideig, majdnem egy évig nem tudtam megbarátkozni a történtekkel. Teljes letargiába esetem, bezárkóztam, az önbizalmam és az önbecsülésem a mínusz tartományba került. Kizártam magam a világból. Szorongtam. Szorongtam azon, mi lesz majd a karrieremmel, hogyan találok majd munkát az egyetem után. Úgy éreztem, hogy elvettek tőlem valamit, kevesebb vagyok, rosszabb és értéktelenebb. Egyre inkább beleéltem magam ebbe a lelkiállapotba, eltávolodtam a szeretteimtől, életérzéssé vált a kirekesztettség, és hogy engem senki sem ért meg.

A barátaim elhurcoltak pszichológushoz, mert ők már nem tudtak nekem segíteni. A lélekguru nem hozott feloldozást. Így telt el egy év.

Nyáron aztán a két fiú barátom elvitt engem egy külföldi fesztiválra. Én nem tudtam, hova megyünk, mit fogunk csinálni. Nem sokat mondtak előzetesen, de érezték, hogy ez ki fog engem húzni. Igazuk lett. Ott voltam egy fesztiválon nagyon sok külföldi fiatallal, ahol nem tudtam bezárkózni, és félrevonulni. Összejöttem egy külföldi fiúval, igaz, csak arra az egy hétre. Őrültsége, temperamentuma meggyógyított hét nap alatt. Táncoltunk az esőben, dugtunk az erdőben, virágot lopott nekem, elsodort. És legfőképp: megmutatta, hogy az élet nagyon szép, mi meg ráadásul fiatalok vagyunk. Előttünk van még sok minden, szépek vagyunk, vidámak, élni kell, menni, sodródni, belefeledkezni, szeretni, legfőképpen magunkat. Engem ez lendített át, de mindenkinek van valami, ami ki tudja rántani, meg tudja gyógyítani. (Napi Coelho rovatunkat hallottátok, jaj.)

Mi van most?

A készüléket nem kell hordanom, ahogyan elfogadtam a helyzetet, elkezdtem jobban hallani. Az orvosok szerint ez az elfogadás részével jön, nem figyelek erőltetetten, nem beszélek be magamnak semmit, ami nincs. Évek óta bátran szólok, ha valamit nem hallok jól, kérem, hogy ismételjék meg. Nem kell velem üvölteni, sokan észre sem veszik, mi a helyzet. Nincs semmilyen tudatom, nem foglalkozom a témával. Évek óta szóba sem került, nem gátol semmiben.

És ez is egy fontos tanulsága a történetemnek: mennyi szorongás és kín környékezett meg egy olyan eset kapcsán, ami végül az éltemre nem lett hatással! Van és mindig is volt munkám, még mindig a dumám az életem alapja, a szövegemet megjegyzik, remek beszélgető partner vagyok, és a párkapcsolataimban a fülem csak erogén zónaként került fókuszba.

Persze, van hatás, hiszen fontos időszak volt ez az életemben, mert sokat tanultam belőle. Ráadásul érzékenyebb és figyelmesebb lettem, és megtanultam hallgatni. Még sokat tudnék írni, például az orvosi szempontról, a lelki okokról, meg olyanokról, hogy mindent meg lehet szokni, többet bírsz, mint gondolnád, megtanulod, mi a fontos az életben – tudjátok, ilyen oravecznórás felismerések.

Viszont fontos elmondani, hogy annak, hogy én fel tudtam ezt dolgozni, és nincs gondom vele, nincs belőle hátrányom, semmi köze nincs a rendszerszintű problémákhoz."

Aki esetleg úgy érzi, hogy ő is megosztaná az élményeit, az ne habozzon írni. Az anonimitás megmarad, a történeted pedig adhat valamit másnak. Facebookon a Szájkóder oldalán elérsz üzenetben.

boritokep-jpg-4fabebb8e1e9dbe82c000739.jpg

 

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

09
csütörtök
okt 2014

Elolvastam ma a hvg-n egy interjút Bud Spencerrel, alias Carlo Pederselivel. És mire a végére értem, kajak azt éreztem, hogy megölelem ezt az embert.

Az van, hogy gyerekkoromban a filmnézés úgy nézett ki, hogy leültem a kiscsaláddal a tévé elé este- mert akkor még a tévének közösségépítő funkciója is volt, nem úgy mint ma, hogy ahány szoba, annyi tévé, és annyifelé megy a család- , és ment az aktuális műsor.

Van abban valami misztikus számomra, hogy én a korral kicsit lemaradtam. Kicsit olyan volt, mintha az évszázad ugrott volna egy kicsit, engem meg otthagyott volna a némafilmek korszakában Charlie Chaplinnel együtt. Merthogy nekem még a színes és szinkronizált filmek korában is a némafilmek élménye maradt meg egy darabig.

 Ami amúgy nem volt rossz, nem hiába mondják, hogy a vizuális kommunikáció egy létező dolog, a képek mesélnek, sokszor anélkül is nagy vonalakban értettem, hogy miről van szó egy- egy filmben, ha nem is hallottam a szinkront. A felirat akkor még nem volt menő, még teletext sem nagyon volt.

Viszont Bud Spencerhez nem is volt szükség szinkronra, mert az egész teste, annak minden porcikája mondott valamit. Imádtam a lebiggyesztett száját, amiből mindig tudtam, hogy Terence Hill már megint csinált valamit. A karba tett kéztartását, ami szinte ordította, hogy ,,felőlemaztáncsinálhatszakármitnemérdekel", a pofonjait, amitől repült minden gazember, és amibe nem volt olyan nyak, ami ne fért volna bele. Elképesztő módon tudta játszani a rendíthetetlen laza, néha naiv, néha keménykedő budhistát. Az meg egyenesen szívolvasztó volt, ha a böhöm alkatával a zavarba jött Bud Spencert alakította.

És tényleg van abban valami, hogy a filmek sikere valahol abban rejlett, hogy az utolsó elporolt, szarrá alabugyált gonosz banda is sután feltápászkodott és elment. Volt abban valami bájos, valami egyben utópisztikus sugallat is, hogy itt senkinek nem eshet baja, minden rendben lesz, a gyengéket megvédik, a rosszak elkullognak.

És igazán klassz azt olvasni, hogy ez a megtermett ember szinte minden levélírójának válaszol, saját kezűleg, hogy Magyarországról megjegyzi, hogy a vizipólósai megizzasztották annak idején...

Meg hát na! Az a szakáll!

470_bud_spencer_03_97556.jpg

Elkóder:

Vajon mennyire függ tőlem, a hallótól a hallássérült párom? Mennyi ebből az érzelmi függés, és mennyi a rám utaltság, amikor időpontot kérek neki a pedikűröstől, interjút egyeztetek neki telefonon, vagy amikor gyorsan összegzem azt a három mondatot, amit nem értett a beszélgetésből.

Eközben folyamatosan az jár a fejemben, hogy ne éreztessem ezeket a dolgokat, ne érezze, hogy elvárok érte valamit. Nem akarom, hogy kompenzáljon, mert nem azért csinálom, mert bármit is elvárnék tőle. Szerintem  fontos az egyenlőség, az, hogy ugyanazt ugyanúgy lássuk.

De ő csak csinálja és csinálja. Néha elbizonytalanodom, hogy csak azért hajtja ki magát értem (értünk), mert elmagyaráztam neki tegnap este, hogy miről vitatkozott a baráti társaság és felvágom a húst, mert féltem, hogy kicsontozza magát, mert a bal kezével nem tud úgy fogni? Vagy csak bizonyítani akar azzal nekem, magának, nekünk, hogy valami másban kimagaslóan teljesít? Frusztrál, hogy néha úgy tűnik neki, hogy nem vagyunk egyenrangúak, csak mert van egy pár dolog, amiben segítségre szorul. Azért mert kisöprök egy tincset a hajából, vagy elkapom a bkv-n, mert rossz a hallása miatt az egyensúlyérzéke, még nem kell cserébe lenyírni a füvet, kisúrolni a fürdőszobát, kivasalni az ingeket, leporolni a polcokat és desszertet csinálni.

Szájkóder

Mikor összejöttünk, akkor bármennyire is egészséges öntudatom volt, akkor is ott volt a különbség: ő hall, én nem. Annyi minden jutott eszembe, ami miatt egy halló csaj előrébb van mint én. Mozi, koncert, suttogások, idegen nyelvek, külföld. Annyival gazdagabb és annyival több lehetőség. Persze a szokásos rinya is hozzájött , ami a nők sajátja (dagadtvagyok, neunjonmeg, elégszexivagyok, deténylegszeretsz, kicsiamellem, lógaseggem, úristennarancsbőr, mégötpercéskészvagyok, kiezacsajhonnanismered, nemakarokerrőlbeszélni), de ezeket ki lehet nőni, változtatni, és lehet fejlődni. De a hallássérülést kinőni, azt nem igazán. Az egy fix dolog, egy állapot, ami mindig velem lesz, amivel együtt kell élnem. Ha még csak nekem, az hagyján. Mert az oké, hogy még én is néhanapján nehezen viselem a saját korlátaimat, de én valszeg sose hagyom el magam. Fizikailag lehetetlen lenne. De egy társ mondhatja azt, hogy hátoké, eddig tartott, nem bírom, hogy nem jutok el miattad moziba bármikor, hogy le vagy maradva, hogy ismételni kell neked mindent, hogy nem vagy már valahol a pályád csúcsán, visszatartasz, ennyi volt.

Szóval előbb vagy utóbb megpróbálsz megtenni mindent, hogy csökkentsd a kockázati tényezőt. Kompenzálod, hogy a mozi csak ritka esetekben jön össze, hogy kérned kell, hogy hívja fel a hivatalt, mert az e-mailedre nem válaszolnak, csak hetek múlva, neked meg kell a nyomorult papír a munkához. Most. Ezért megtanulsz főzni, egyetemezel, dolgozol, bónuszdolgokat csinálsz, odateszed magad mindenben száztíz százalékra, valami olyasféle mögöttes gondolattal, hogy ha kidob, akkor legalább ne azért, mert...miért is? Mert valamit nem tudok megcsinálni, ami a hallásomtól független? Mert nem tudok főzni? Mert szarul sütök? Szóval sehogy se ne a hallásom miatt. Meg hogy ne legyen az a "nemtettemmegmindent" - érzés. Meg ha legalább hallásban nem vagyok jó, legalább másban legyek az. Előtte. Meg magam előtt.

Azt hiszem, ezt hívják megfelelési kényszernek.

Pedig valahol belül igazából ugyanarra vágytam mint bárki más. Egyetem, karrier, szeretve lenni, család, barátok. Meg néha a mosatlant úgy ahogy van, otthagyni. Főzés helyett rendelni. Dögleni. Mindenféle magasztos elvárásokat félretenni magammal szemben.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a bal kezem is béna kicsit, szóval Elkóder gyakorlatilag idegronccsá válik, ha késsel lát, mert néhányszor sikerült már majdnem kicsontozni magam húsvágás közben. Rendre próbálja is megakadályozni az ilyen helyzeteket, ami régebben el tudott fajulni, mert én rendkívül önfejű vagyok, ha az elveimről van szó, főleg ha a "mindentegyedülcsakazértis" elvemről van szó. Persze az ember szelídül, ma már igazán hálás tudok lenni, hogy Elkóder a bal kezem időnként.

És bár tény és való, hogy nagy adag kompenzálás és megfelelési kényszer játszott szerepet a cselekedeteimben, vannak dolgok, amiket hallóként sem tettem volna másképp. 

Ugyanúgy "kisikáltam" volna a fürdőt és a lakást, mert úgy nőttem fel, hogy a környezetem tartsam rendben. Ugyanúgy csináltam volna desszertet, mert imádtam és imádom a mai napig nézni, hogy ízlik neki és örömet okozok neki. És egyébként is, élvezem tanulni a főzést és a sütést. Még ma is szeretek kísérletezni új dolgokkal.

Mindenesetre óriási mázli, hogy ebben is tudtam fejlődni. Hogy ha fáradt vagyok, akkor nem mosogatok el, ha kicsit kupi van, akkor áttolom holnapra. Ha valamit nem akarok, akkor nem csinálom meg. Ha ki kell vennem a sütőből a tepsit és egy kézzel nem megy, akkor kiáltok Elkódernek, hogy vegye ki. (bár ezt még gyakorolni kell, mert állítólag olyan panaszos a kiáltásom, hogy az ember azt hinné, hogy éppen nyúznak, vagy leégni készül a konyha. szegény meg majd lefordul a székről, hogy rohanjon megmenteni.) Szóval tudok segítséget kérni. 

És ehhez azért egy társ is kell, hogy igazán megértsd, hogy nem azért szeretnek, mert top háziasszony vagy, top a karrierben, vagy fasza sütiket csinálsz, hanem csak mert. Magadért. A hallásod nélkül is. 

Szóval önmagadnak lenni valaki mellett, azért az egy klassz dolog.

 

kompenzál

 

kiegyenlít, ellensúlyoz,, beszámít; kárpótol, kártalanít, visszatérít, megtérít; csökkent működésű szervet serkent; kudarcért más téren elért sikerrel próbál elégtételt venni; lat compensare, compensatum, tkp. con-pensare 'kiegyenlít, kárpótol': con- 'együtt, össze'| gyakorító pensare 'megmér, kifizet, megfontol' < pendere, pensum '(meg)mérlegel, megmázsál, (le-)/(meg)mér, (föl)akaszt, (föl)függeszt' < proto-indoeurópai *(s)pen(d)-, *(s)pen- '(meg)húz, (meg)ránt, (ki)nyújt, (ki)feszít, (ki)tágít, kihúz, von, kiterít, fon, sodor, sző'

 

1 komment szerző: elkóder

Címkék: siket nagyothalló hallássérült megfelelési kényszer szájról olvasás

Átadták a Szegő-díjakat szerda délelőtt.

Ma délelőtt átadták a Szegő-díjakat a Magyar Újságírók Országos Szövetségének a székházában. Ezt onnan tudom, hogy nemrég jöttem el róla, boldog Szegő-díj tulajdonosként. Arról, hogy ez mit jelent nekem, arról majd pár sorral lejjebb, előbb essen néhány szó magáról a díjról.

Dr. Szegő Tamásné és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége 1996-ban alapítványt hoztak létre Dr. Szegő Tamás emlékére, aki jogászként, újságíróként, rádiósként mindig kiállt az egyszerű, elesett emberekért, és segített azokon, akik eltévedtek a jog és az élet útvesztőiben.

Az alapítvány célja, hogy kitüntetésben (ösztöndíjban) részesítsen évente egy alkalommal két - három 30 év alatti újságírót, aki az írott vagy elektronikus média bármely területén publikációiban kiállt az elesettekért, az érdekeik érvényesítésére képtelenekért.

Az alapítvány kuratóriuma (Andrassew Iván, Bernáth László, Donáth László, Dr. Magyar György, Ripp Zoltán, Szegő Anna, Tóth Jenő, Varga Sándor Márton) a beküldött, magas színvonalú pályázatok közül Simon Krisztiánnak a vs.hu-n megjelent, Hosszú az út a felszínre c. multimédiás megariportját ítélte a legkiemelkedőbbnek. A Dr. Szegő Tamás-díjhoz 100 000 Ft-ot és emlékplakettet adott.

Ezen kívül az alapítvány kuratóriuma az idén még három ösztöndíjat is kiadott. Dr. Szegő Tamás-díjban részesült ma délelőtt Neuberger Eszter a hvg.hu-n megjelent, a menekültek ügyeivel foglalkozó riportsorozatáért, Szántó Erika, az Élet és Irodalomban publikált, kisebbségek életét bemutató irodalmi riportjaiért, valamint legnagyobb örömömre én (Puha Andrea) is a hallássérültek mindennapjait érzékeltető Szájkóder blogomon megjelent három írásomért. (1, 2, 3) A díjhoz 50 000 Ft-ot és oklevelet adott át az alapítvány kuratóriuma, valamint Dr. Szegő Tamás-emlékérmet adományozott Bielik István (Origo) fotóriporternek a Borsod–Abaúj–Zemplén megyei Wesley János többcélú intézmény halmozottan hátrányos helyzetű tanulóiról készült portrésorozatáért.

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Holokauszt-sajtópályázata zsűrijének döntése alapján az alapítvány különdíjat adományozott Herczeg Márk újságírónak  (444.hu), a magyar történelem tragikus korszakának kevéssé ismert epizódját bemutató alapos és színvonalas újságírói munkájáért.

A Szegő-díj számomra igazán kellemes meglepetés volt, úgy hívták fel rá a figyelmem, hogy érdemes volna pályáznom, én pedig éltem a lehetőséggel, azt gondolva, hogy miért is ne? Az, hogy végül sikerült díjazottként végeznem, leginkább két okból kedves a szívemnek.

Az egyik, hogy bár újságírónak készültem, de hallássérültként feladtam egy kicsit a szakmát, és másfelé vettem az irányt, jó érzés, hogy ennek ellenére úton-útfélen mindig kapok egy jelzést, hogy újságírónak is jó vagyok/lennék.

A másik, hogy ez is egy jel arra, hogy megéri írnom a blogom, foglalkozni az ezzel kapcsolatos tervekkel, munkákkal. Hiszek benne, hogy ez a blog majd kinövi magát és valami több lesz. És minél több visszajelzés érkezik, annál inkább hiszek ebben.

Összességében úgy gondolom, hogy klassz dolog egy ilyen díj. Motiválja az újságírókat, hogy nem csak a bulvármédia berkeiben érdemes kóvályogni, hanem az elesettek körül is van bőven írnivaló téma.

unnamed.jpg

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült MÚOSZ szájról olvasás Szegő-díj Dr. Szegő Tamás-díj Puha Andrea