Mindig elgondolkozom azon, hogy a könyvek mikor és miért lettek az életem szerves, kitörölhetetlen részei. Meg hogy mi is a könyvek szerepe pontosan az életemben. Milyen szerepük lehet egy hallássérült életében?

Főleg akkor jut eszembe ez, mikor az autóban ülök hátul, mindenki beszélget, tudjátok, úgy nevetgélve, egymás szavába vágva, néha egyikük átnyúl a másikon, feltököli a hangerőt, és bömbölni kezdi a rádióval szinkronban a dalt. És a végén általában az egész kocsi maga egy guruló koncert. Már a filmekben is sóvárogva figyeltem az ilyen jeleneteket, aztán később az osztálykirándulásokon is sajgó szívvel néztem az együtt hülyülő gyerekeket, én meg valahogy mindig kimaradtam. Még most is érzem, hogy álltak olyankor az izmaim: a vállaimat felhúztam egészen a nyakamba, a szemöldököm felszaladt, a szemeim tágra nyíltak, hátha akkor többet értek majd az egészből. Az autós hosszabb utazások se voltak a kedvenceim. Addig jó volt, míg mások is voltak, hangadók, akik átvették a szerepet, és vitték a prímet. Nélkülem is.

Én meg addig olvastam. 

A könyv ugyanis mindig bebugyolált a történeteivel, kiszakított a buszból, a kocsiból, a gyerekek és az emberek közül. Olyankor én mindig valaki más voltam, valahol máshol. Általában halló valaki voltam, magától értetődően - nem nagyon írtak meg hallássérült szereplőket akkoriban -, és olyan dolgokat csináltam, mint a hallók. A könyvekben mindig lehettem valaki más, más élettel, más gondolkodással, és olyan sok dolgot tanultam az átmeneti sorsaimon keresztül az emberekről, amiket a valóságban pont azért, mert mindig mindenből kimaradtam, sosem.

Hiába, hogy ezek regények voltak és fikciók, minden író belevitt valamit az életéből, a tapasztalataiból, azokból, amiket maga körül látott. Belső gondolatokat, maga és mások életeit, rácsodálkozásokat, felismeréseket, tanulási folyamatokat.  Vagyis valóságot. 

Talán azért lettem ennyire empatikus.

Meg megértő, pacifista, és ezért volt az, hogy mindig megértettem, mi mozgat egy-egy embert, még akkor is, ha nem épp a normákat követi, ha kilóg a sorból, ha valami olyat tesz, amiért mindenki utálja. Sose álltam csak egy valaki mellé, mert nagyjából értettem a másik fél indítékait is, még akkor is, ha nem mondta ki.

A regények alakjainak sorsai az életben is illettek valakire. És elmondhatatlanul imádtam a könyveket azért, mert pótolták az életemből kimaradó dolgokat. Sőt, talán még többet is adtak. Voltak olyan könyvek, amelyeket sírva olvastam, volt, ami után melankolikusan tébláboltam, mások után csillogott a szemem a nevetéstől, és átjárt a derű. Bele tudtam bújni a szereplők bőrébe, és át tudtam érezni azt, amit ők. És pont ezért a körülöttem élő emberek bőrébe is bele tudtam bújni, és legalább a könyvekből át tudtam élni, hogy mi is zajlik le valójában egy osztálykirándulós buszozás során. Így nem éreztem annyira, hogy valamit kihagytam az életemből. Kipróbálhattam sokféle más érzést és élményt is.

Gazdagság. 

Azt hiszem gazdagságot adtak a könyvek. Legalábbis bizonyos szempontból gazdagnak éreztem magam, mintha valamiből nagyon sokat kaptam volna. 

És még mindig furcsa nekem az, ha új emberekkel kerülök egy autóba. Akkor elkezd bennem motoszkálni az az érzés, hogy nekem most beszélnem kellene. És olyankor csend van, meg hirtelen úgy érzem feszültség nő az autó zárt terében, és én fulladok, aztán fogok egy könyvet és olvasni kezdek. Belemerülök, falom a sorokat, életeket húzok magamra, érzéseket, tulajdonságokat.

Van, akiknek ez furcsa, mások már ismernek, megint mások bunkóságnak tartják, vagy azt hiszik különcködöm, magamnak való vagyok.

Pedig az az igazság, hogy a könyv véd is. Mintha mikor olvasnék, tudnám, hogy mentségem van a beszélgetés alól. Mintha az a tény, hogy könyv van a kezemben, felszólítaná a környezetemet arra, hogy most valami olyasmit csinálok, amit nem illik megzavarni. És nem szólnak hozzám. Nincs több kínos helyzet, elpazarolt energiák a koncentrálásra és beszédmegértésre, hogy mit mond a másik elöl, miért nevetnek, meg úgy csinálni, mintha mindent értenék.

Majdnem olyan, mintha egy másik csapattal ülnék a kocsiban. Én, meg azok, akikkel éppen azonosulok  az adott könyvben.

Nem vagyok egyedül.