Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!

28
vasárnap
sze 2014

Sosem lennék valakivel csak azért, hogy legyen valaki arra az esetre, mikor általában az embernek valaki kell. Bár a nők sokszor olyan dolgok miatt maradnak a férfiakkal mint a pénz, ház, vagy amiatt, amit úgy hívnak, hogy társfüggőség, de én sosem láttam értelmét ennek, hiszen az ember egy egyén, egy egész, egy olyan lény, akinek álmai, tervei, vágyai vannak, amit nem adnék fel csak úgy bárkiért meg úgy senkiért. Egy nő vagyok, aki amellett, hogy nő és esendő, és néha megzuhan, tartása is van. Tudom mi az a szó, hogy szabadság, mi a szépsége és a társas szabadság szerintem szép. És jó az egyedüllét, ami nem ugyanaz mint a magány, és társas kapcsolatban is lehet jó egyedül lenni néha, ezt hívják azok, akik könyveket írnak, énidőnek. Szeretek befelé nézni, gondolkozni a jövőn, a jelenen, meg azon, hogy mit akarok. Szeretek egy kávét inni magammal, és fejtegetni mély dolgokat a jellememmel kapcsolatban. Pedig én fogyatékos vagyok, és az emberek, a csúnyák, azt is szokták mondani, hogy a fogyatékosok függenek mindentől és mindenkitől. Sőt odáig merészkednek, hogy szerintük a fogyatékosok rájátszanak és kihasználnak mindenkit mint azok, akiket úgy hívunk hogy piócák.  Ez olyan balgaság,  és olyan szép példája a sztereotípiának, hogy még készakarva sem tudnék kitalálni jobbat. Pedig én mondom, senki sem szeret függeni, bár van, aki nem tehet mást (sajnos), és van aki önkényesen választja ezt (s tegye ha neki jó, mind oly mások vagyunk). De én nem szeretek függeni, sőt szeretem érezni, hogy nem függök és fogyatékosan is vagyok egy egész.  Éppen ezért túlkompenzálok sokszor, vagy inkább már csak túlkompenzáltam régebben, hogy bizonyítsam, hogy nem kell engem pátyolgatni, nem használok én ki senkit. Ha segítettek, akkor sokszorosan adtam vissza másképp, ahogy tudtam, nehogy azt higgyék, hogy piócaként tapadok és kihasználok bárkit is. Aztán megtanultam, hogy segítséget kérni és kihasználni nem ugyanaz egyáltalán. Egyébként sem kompenzálok már túl, hanem a mérleg nyelvén állok, pontosan ott, ahol a két oldal összeér. Mert nőként, emberként és fogyatékosként is megélni azt, hogy olyan emberekkel vagy körülvéve, akik segítenek és te is segítesz, mert az úgy természetes, az olyan jó. Meg az is, hogy emellett van életed, célod, valami, amiért küzdesz, szóval teljes értékű valaki vagy. Úgyhogy örüljön mindenki, akivel kapcsolatban vagyok, mert az azt jelenti, hogy szeretem őket, ha esetleg eddig nem lett volna egyértelmű. Mert én sosem lennék valakivel csak azért, hogy legyen valaki arra az esetre, mikor általában az embernek valaki kell.

codependence 5.jpg

 

Címkék: társfüggőség siket nagyothalló fogyatékosság hallássérült szájról olvasás

17
szerda
sze 2014

Mindenki van néha úgy, hogy megzuhan kicsit, csak ül és fekete ürességet érez, kóvályogva jár egyik szobából a másikba, megáll, megkérdezi magától, hogy deénmostidemértisjöttembe(?!), aztán tesz még egy kört, és gondolkozik körbe-körbe, hogy rájöjjön, miről is kéne gondolkoznia, meg egyébként is, azt a feketeséget hogyan kell eltüntetni, mert az annyira de annyira nem jó.

Én is csak ültem, és igazából rohadtul nem tudtam, hol van a helyem. Tudtam, hogy nem hallok. Tudtam, hogy szájról olvasok. Felfogtam, hogy megtanultam beszélni, elvégeztem az általánost, a gimnáziumot, szereztem egy diplomát, a mesterképzést csinálom, közben egy másik alapképzést is elkezdtem, fogytam húsz kilót, voltam szerelmes, vannak barátaim, publikáltam sok helyre, és az írásaimat szerették, novella versenyeken kaptam helyezést, és tudtam mi az, hogy dolgozni.

És mégis. Én egy senki voltam a saját szememben.

Vicces, hogy az ember ilyenkor elfelejti, hogy mi mindent csinált és ért el, vagy ha nem is, akkor leértékeli.

Úgy gondoltam, hogy na és? Más halló is elvégezte az általánost, a gimit, szerzett diplomát, istenem, nem nagy kunszt, lefogyott, szerelmes volt, dolgozik. Mitől lennék én jó?

Tökéletesen elfeledkeztem arról, hogy én nem halló vagyok. A hallókhoz mértem magam. Hogy hányan jóval tovább vannak (# sokat keresnek # karrierjük van # családjukvan # külföldön dolgoznak # ésezeketmindakaromésvágyokrá ), és én még mindig azon stresszelek, hogy valamit nem értek majd munka közben, ezért úgyis kirúg a főnök, az meg egyenes út a híd alá. Hogy a gyerekemnek tüdődonor kell majd, mert úgy szétordítja, mert én ugye nem hallom, hogy bőg órák óta, meg egyébként is, tök zizi lesz és gyér a fantáziája, mert nem tudok majd gyerekdalokat dúdolni neki. (Vagy minimum a zenetanárát fogja tönkretenni a tőlem eltanult hamis szólamokkal). 

Pedig, úristen, egy hallónak olyan egyszerű (nem, nem az). Sír a gyerek, meghallja, felveszi, dajkálja (ugyanúgy kialvatlan). A karrier kapásból felível (fenét). Az idegen nyelv csak úgy ragad (már akire). 

De megcsinálja. Látszólag egyszerűen, könnyedén, magától értetődően. Szó se róla, nem azt gondoltam, hogy a hallóknak könnyű. Csak hogy a hallássérültnek pár fokkal nehezebb. 

Pedig igazából hallássérültként lediplomázni nem egy szar dolog. De még varrónőnek dolgozni sem lenne az. Visszatetszőnek hangozhat, de egy hallássérült duplán küzd az ötösért, a diplomáért, a munkáért. Tudja, hogy neki nehezebb. Anyu mindig azt mondta, hogy mindent elérhetsz. Csak neked majd duplán kell érte dolgozni. Nem tudtam, hogy ebbe néha egy kicsit bele lehet halni.

A dupla munka olyan, mint az egész könyvet elolvasni, hogy értsd az anyagot, nem pedig csak a jegyzet alapján releváns részt. Órákon keresztül hunyorogni a tanár szájára, míg zöld foltot nem látsz a feje helyén. Suliból hazaérve elaludni, hogy késő este felkelj megcsinálni a házit. És kicsit játszani, hogy mindent értesz, miközben nem. Kicsit játszani magad másnak (hallónak), mint ami vagy(hallássérült). Fárasztó.

Ebbe a játszásba pedig bele lehet ragadni. Egy idő után azt érzed, a hallók mércéje szerint kell megfelelned. Szóval, ha kudarc ér, akkor valami nem jó. Mert a többi halló könnyen megcsinálta. Te meg nem. Pedig elvileg valamennyire te is halló vagy. (Vagy nem? Ha nem, akkor mi vagy?)

És ha kudarc ér, akkor csak kóvályogsz körbe-körbe, és fekete üresség van, amit próbálsz kitölteni, de nem tudod hogyan. 

Voltam már így. Aztán toporzékolni kezdtem, dühös voltam, majd elismertem a korlátaimat. Meghúztam a határt. Megkerestem az egyensúlyt. Megértettem, hogy halló is vagyok meg nem is. A hallók között élni azért jó, mert motiválnak, kényszerítenek, hogy minél többet érj el. Próbálod utolérni őket. Ha pedig kudarc ér, mindig arra gondolok, hogy az ahhoz képest, hogy hallássérült vagyok, nem is olyan rossz. És nekifutok még egyszer. És még egyszer.

Azt hiszem erre mondják azt, hogy: ,,Célozd meg a Holdat, ha elhibázod is, a csillagok közt landolsz." (Les Brown)

  

Hateful-Thieves-Having-the-Moon-Stolen-You-Guys-Are-in-Great-Trouble-Tomorrow-s-Talk-of-Tongue-HD-Widescreen-Wallpaper.jpg

 

 

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

16
kedd
sze 2014

(* visszaemlékezés. hallássérülten az integrált oktatásban. már megjelent a NetBarátnőn.)

Fel kéne pasztázni a parkettát, gondolom, mikor kora reggel belépek az osztály ajtaján. Makacsul fixírozom a padlót, szorul a hurok a gyomromon. Szemem sarkából felsandítok. Nagy a zsivaj. Petra a melltartóját mutogatja, pedig még melle sincs. De pirosat vett, az a lényeg. A fiúk nyerítenek, az egyikük szájából lóg a kifli. A másik a padot veri a röhögéstől. Szánalom! Nem vesznek észre, becsusszanok a padomba, kipakolok. Kicsit óvatosabbá válnak az osztálytársaim mozdulatai, fél szemmel az ajtót figyelik, valószínűleg már becsöngettek. Bejön a tanár. Ellazulok. Figyelek. Eltelik az első óra, majd a harmadik. A szünetekben írok. Regényt. 

Nagyszünet. Ismét előszedem a bordó keményfedeles füzetemet. Továbbszövöm a történetemet. Körülbelül öt sor után beviharzik a büféből három osztálytársnőm. Az egyik megáll a padomnál, fogja a pénztárcáját és megrázza az arcom előtt.

– Hallod?! 

Egyre csak rázza. Szemében valamiféle őrület lobog a felszaladó szemöldök alatt. Foga kivillan a szájából. Ördögi egy vigyor. Szinte belelátok a pénztárcába. Látom a kis két-, öt-, tízkoronásokat, ahogy összeverődnek. Csilingelő, pattanó zaj lehet. Üdítő csengés, néhány embernek ételt, másnak ruhát eszébe juttató hang. Persze nem hallom. Nem reagálok. Megunja, nevetve odébbáll. 

Írnék tovább, de egy osztálytársam magára vonja a figyelmem. Beszél hozzám, de eltakarja a száját. A szeme gúnyosan nevet. Naivan feltételezem, hogy ez véletlen. Azonban mikor elveszi a kezét, ránéz a másik osztálytársamra, és együtt nevetnek. Mintha pofon vágtak volna. Szó nélkül a füzetemre nézek, de minduntalan újra rá kel néznem. Kiprovokálja. Egy idő után ez is abbamarad. 

Telik a nap. Próbálok észrevétlen maradni, mint egy szellemalak. Elképzelem, hogy átlátszó vagyok és testetlen. Örülök, ha átsiklik rajtam minden tekintet. Az utolsó óra után olyan érzéssel megyek ki az iskola épületéből, mint égő ház romjai alól az a szerencsétlen, aki bent ragadt, és ugyanúgy veszem a levegőt. Szabadon. Anélkül, hogy marna a füst. Elindulok a buszra. 

Azt mondják sokan: szegény. Azt mondják: nem érdemelted meg. Azt is mondják: sajnálom. Nem kell. Néha a legrosszabb emlékeink a legdrágábbak. Azalatt, míg rossz volt, tanultam az emberekről. Azalatt, míg a keserűség rágott, megtudtam, milyen nem leszek. Alakult a jellemem, és lelkileg megerősödtem. Nem lettem olyan ember, aki sápítozik, sem olyan, aki sajnáltatja magát. Képes vagyok mindent humorosan venni, és nem sértődök meg mindenen. 

Ezek az én emlékeim, és nem felejtem el őket. Nem engedem. Hogy gyűlölöm-e őket, és haragszom-e a sorsra? Nem. Inkább valamiféle hálát érzek.

 

maxresdefault.jpg

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás kirekesztődés

11
csütörtök
sze 2014

Ha van valami, aminek nagyon tudok örülni, akkor az, hogy megismertem Annát. Anna ugyanis szintén hallássérült, tud beszélni, és a felsőoktatás intézményeinek padját koptatja a sokadik diplomáért már végeláthatatlan ideje. Mint én.

Igazából, míg őt nem ismertem, nem is tudtam elképzelni, mennyire jó is az, mikor valakinek beszélsz a kínjaidról - mondjuk, hogy megint félreolvastad XY szájáról a szöveget, és ciki volt negyedszer is visszakérdezni- , és az a valaki igazán érti is. És tudja, mit kell ilyenkor mondani. Ugyanúgy maximalista, teljesítménymániás, kínlódik a bizonyítási kényszere miatt, és nagyjából az összes bogara megvan, ami nekem is. És ez azért klassz dolog. A hallóknak is el lehet mesélni a hallássérült lét mozzanatait, de a nem ugyanaz. Évek kérdése, míg igazán megértik.

Meg hát jó érzés végre nem hallóhoz mérni magam, hanem mondjuk Annához. Elvitázgatni a hallás mibenlétéről, hogy ő hogyan hall meg én hogyan, meg a szociális bürokrácia mély vermeiben együtt fetrengeni és kimászni tíz körömmel, kicsit megbántottan és dühösen és diadalittasan, hogy sikerült. Meg csak úgy érteni, hogy mi az, hogy ,,én most nem megyek sehová, mert annyit olvastam szájról, hogy képtelen vagyok többet".

Annával közös szokásunk, hogy új helyeket keresünk fel. Többnyire egy igazi, krémeshabos kávé után ácsingózunk, vagy némi omlósz finomságra. Vagy mindkettőre. És általában mindkettőre.

Legutóbb a Goamamába mentünk, ami a maga svéd egyszerűségével és letisztultságával igazán elbűvölt bennünket. A hely különlegessége, hogy tulajdonképpen egy bútorboltba illesztett kis kávézóra emlékeztet az egész. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hely két teremből áll. Az egyik terem kifejezetten üzlet, ahol bútorokat és különböző lakberendezési kiegészítőket lehet vásárolni. Túlzás lenne azt mondani, hogy a másik terem csak kávézó. Mert nem az. A terem egyik részében van egy pult, tele házi készítésű, kifejezetten diétagyilkos, porhanyós sütikkel, és kávécsodákat is készítenek a pult mögött. Előtte asztalok, székek, plafonról lelógó horgolt csipkés lámpák adják meg a hely báját. Tetszik a sok fehér, a stíluskeveredés, a providance-i hangulat, és kifejezetten mulattató, hogy mindenen - a fölöttünk lógó lámpán, az asztalon, a széken, amin ülünk, az ülőpárnán - ott lóg az árcédula. Szinte kedvem támad megnézni magam, hogy én eladó vagyok-e.

De ami a leglényegesebb, hogy a Goamamában csend van. Nincsen zene, ami azért számít, még ha ,,nem is hallunk". Hallókészülékkel ugyanis valamennyire - bár mindketten azért kicsit másképp - érzékeljük a hangokat. Én például nem szeretek zajos helye beülni, mert elnyomja a beszélgetőtársam magánhangzóit, úgy pedig jóval nehezebb a szájról olvasás. Anna meg azért még inkább a hangokra támaszkodik, szóval sehogy sem jó, ha a háttérzaj túl erős. Pedig Annával a beszélgetés is sokkal egyszerűbb, természetesebb az egymásra figyelés. Magától arra az oldalamra jön, amelyik fülére jobban hall. Nem ciki visszakérdezni, jókat lehet elmélkedni a nem hallás alfájáról és omegájáról.

Ezért sem értem, hogy Anna mért gondolja, hogy képtelen normálisan kapcsolatot tartani. De ez is tuti a megfelelési meg bizonyítási kényszer miatt van, ami a hallássérültek sajátja (az enyém is). Mindenesetre, majd kinövi.

 

23862.foto.5.2.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült goamama szájról olvasás

 (régi epizód. mikor még nagyon fiatal és életpályakezdő voltam)

 

„Mellékesen megjegyezném...”

Törlés. Fejcsóválás. Homlokdörzsölés.

„Egyébként hallássérült vagyok." 

Bámulom az e-mailt elégedetlenül, bosszúsan. Nézem, ahogy villog a kurzor, megint a Törlés gombot keresem, csak azt nem tudom, hogy a pontot magát töröljem, vagy az egészet.

 
,,Egyébként, hallássérült vagyok, de profin olvasok szájról, tehát..." 


Nézem. Fintorgok. Túl magyarázkodós. Miért is kellene magyarázkodnom? Senkinek sem tartozom magyarázattal azért, ami nem én hibám, és természetes velejárója az életemnek. És mégis. Magyarázkodnom kell. KELL. 

Törlés. 

Villog a kurzor. Számolni sem tudom, hányadik alkalommal játszom el ezt. Hányadszor állok a dilemma előtt, hogy megmondjam-e vagy sem? Minden alkalommal, mikor időpontot egyeztetek az interjúalannyal, először ezen vívódom. Aztán azon, hogy mikor. Most vagy majd ott a helyszínen. Aztán meg azon, hogy hogyan. 

Elsősorban azért szoktam izgulni, hogy egyáltalán adnak-e interjút? Mikor ebbe belemennek, rögtön megírnám, hogy szájról olvasok, ám visszatart a félelem, hátha akkor visszamondják. Vagy hogy rágörcsöl. Néha rá lehet érezni, hogy milyen emberrel állunk szemben. Például, ha rak egy mosolygós szmájlit az e-mail szövegébe, bátran megírom. Ha túl hivatalos, inkább nem. Ha mégis, úgy fogalmazom meg, hogy a lehető legkisebb éle legyen. Tipikus „nem fog gondot okozni" hangvételben. És vannak helyzetek, mikor nem írom meg. 

Küldés. 

Útközben az interjú helyszíne felé drukkolok, hogy jól artikuláljon az interjúalanyom, ne két szem foga legyen, ne legyen túl sok háttérzaj és tömeg. Valamint, ha férfiról van szó, reménykedem, hogy reggel megborotválkozott. 

És igen, magyarázkodni kell. Bármennyire is tudatosítom, hogy ez én vagyok, bármennyire elfogadom magam, erre szükség van. Mert, ha ott ülök majd az interjúalanyommal szemben, aki nem tudja, hogy szájról olvasok, ép emberként fog kezelni engem. Egy idő után gyakran visszakérdezek majd, utána jönnek a kellemetlen, lenéző, bosszankodó pillantások, a magyarázkodás. Jobb ezt megelőzni.

Ha az ember ilyen gondokkal küszködik, két dologra van szüksége. Egyik a lazaság, másik pedig a mosoly. Ezt a kettőt veszem elő mindig, mikor leülök a kávézóban, velük szemben, és köszönés után vidám mosollyal az arcomon ezt mondom: ,,Figyeljen csak, mielőtt elkezdenénk, szeretnék szólni, hogy szájról olvasok. Ha lehet, velem szemben beszéljen, hogy tudjak olvasni a szájáról, egyébként nem lesz vele gond." 

Először meglepődnek, ez pár másodpercig eltart, majd ők is elmosolyodnak és elkezdjük a munkát. Felém fordulnak, úgy beszélnek, aztán nem bírnak a kíváncsiságukkal, megkérdik, nehéz az ő szájukról olvasni? Nem, válaszolom néha, csak az a bozontos szakáll ne volna! Nevetnek, megdörzsölik a sűrű szakállt, a hangulat oldódik, mint ahogyan az a csomó, ami a gyomromban feszült az úton idefelé.

Korlátok, én hiszem ilyenkor, csak képzeletben léteznek.

 

 

szakall-01.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás