Ritkán betegszem le, de akkor rendesen. És mivel utoljára 5 éve kapott el igazán a bacilusisten, mikor is az akkori kolim ágyában fetrengtem százas kilométerekre a háziorvosomtól, időszerű volt hogy újabb szeretetteli áldást sózzon rám.

Mondjuk várható volt, hiszen testközelben léteztem és lélegeztem olyan emberekkel, akik a takony vidékein lézengtek, és a korai stádiumban nem tudtam kifeküdni magam a rutinkezelések mellett(neocitran-aspirin c-algoflex-tea kombók), mivel a kiállításon mindig ott kellett lenni. Hozzáteszem, még így is nagyon élveztem. 

Úgy egy hét sikertelen önkúra és négy köhögőrohamos éjszaka után megelégeltem, hogy nemhogy szép, de még rémálmokat sem tudok átélni, mivel nem tudtam aludni. Miután online is kiokosítottam magam a száraz és hurutos köhögés minden vállfajáról, és próbáltam aludni oldalt, háton, ülve, hason, asztalon, kanapén, ágyon(persze, hogy nem jött össze), úgy éreztem, nem árt, ha olyan ember is lát, akinek van orvosi diplomája. Így hát felkerekedtem, hogy Pesten megoldom a dolgot, mivel a háziorvosom egyébként Szlovákiában van. Igenám, de ilyenkor mindig plusz fejfájást kapok, mert eszembe jut, hogy itt milyen bürokrácia van. Én meg ugye külföldi vagyok, európai uniós egészségügyi kártyával, amitől egyes helyeken irtóznak az adminisztrációs bonyolultságok miatt. De sebaj. Én egy türelmes ember vagyok, egyébként is, ilyen lázasan, taknyosan, álmosan nincs az az ember, aki engem felidegesítene.

Igazam is lett. Inkább sajnáltam. És nem hittem el, hogy vannak ilyen emberek.

Szóval kikerestem, hogy hová tartozom a címem alapján, elslattyogtam, leültem az ajtó elé, és vártam. Kijött a nővér, kérte a TAJ kártyákat, persze egyből nyújtottam is az EU-s kártyám, magyarázattal, hogy külföldi vagyok, és tudom, hogy ez érvényes, hiszen azért Európai Uniós, direkt külföldieknek, és már más orvosok is fogadtak vele gond nélkül, igaz, az adminisztráció bonyolult volt. De a nővér csak rázta a fejét, az összes ránca össze meg szétszaladt, dulifulin ingatta a fejét, majd a vállát, aztán szemrehányóan tárogatni kezdte a kezeit, aztán úgy nézett rám, mint egy kelésre, aztán közölte, hogy nem, nem, TAJ kártya nélkül ők nem tudnak fogadni. Itt elkezdett bennem növekedni egy olyan kérdés, hogy ezt akkor is eljátszaná velem, ha itt majdnem elvéreznék...? TAJ kártya nélkül feldobhatnám a pacskert? Mindenesetre nem kezdtem neki elmagyarázni a dolgokat, hanem a kezébe nyomtam egy TAJ kártyát, gondolván, hogy örüljön, én meg bent majd beszélek egy okosabbal (ezt a TAJ kártyát ugyanis csak ahhoz intéztem el, hogy tudjak egy megbízási szerződésen alapuló munkát elvállalni a formaiságok miatt, azonban nagyon friss volt, és mint utóbb kiderült, nem volt rajta biztosítás). A nővér csalódottan vette el a kezemből. 

Mikor bementem, a doktornő irtó kedves volt, az első kommunikációs nehézség után szóltam, hogy szájról olvasok, nem hallok. Oda is figyelt, kivizsgált, kiderült, hogy felső légúti fertőzésem van, írt ki gyógyszert. Ekkor jött a bonyodalom, ugyanis közölte, hogy nincs biztosításom, teljes áron lesz a gyógyszer. Mire mondtam, hogy hát igen, én az Európai Uniós egészségügyi biztosítási kártyámat használom, külföldiként. Ekkor a nővér vágott egy pofát, de a doktornő nagyon készséges volt, körbetelefonált, hogy mit hová kell írni, hogyan kell intézni. Szó mi szó, jó fél óráig eltartott az adminisztráció, ami engem nem zavart, tudtam, hogy a magyar egészségügy nem szereti ezt a macerás eljárást, tehát az a minimum, hogy toleránsan segítek, ahogy tudok.

Ez a doktornő meg az én részemről zökkenőmentesen ment, egyedül a nővér  nem bírt napirendre térni a kialakult helyzet felett. Adatfelvétel közben ugyanis én a doktornő mellett ültem, a nővér fejére nem volt rálátásom, mivel a monitor takarta. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy hangfolyam van, de a doktornő nem válaszol, tehát valószínű, hogy hozzám beszél. Felálltam, hogy lássam a nővér száját, aki valószínűleg akkor már sokadszor kérdezte, hogy mi az édesanyám neve. Elnézést kértem, mondtam, hogy ismételje meg, nem hallottam, szájról olvasok(mint ahogy belépéskor is egyből jeleztem), mire szemrehányóan kifújt egy levegőt és grumpy catet megszégyenítő arccal ismét megismételte a kérdést. Enyhén felhúztam a szemöldököm, de készségesen válaszoltam, majd őszintén szánni kezdtem azt a megsavanyodott nővért. 

Biztosan rossz napja volt. Biztosan nehéz élete van. Megértek mindent.

De komolyan? Komolyan nem várhat el az ember egy minimális empátiát és segítőkészséget, még akkor sem, ha olyan pozitívan, segítőkészen áll a helyzethez, ahogyan én tettem? Komolyan én kérjek elnézést, hogy nem hallok, hogy külföldi állampolgár vagyok, miközben betartom a bürokrácia minden egyes nyavalyáit?