Nemrég néztünk egy filmet, amiben a főszereplő fejét és arcát "pajzs" borította, nem látszott belőle semmi más az egész film alatt, csak a szája(Dredd). Szájkóder manapság egyre több angol szót tud leolvasni filmekben a szereplők szájáról, gyakran elkapja a bocsánatot(excuse me) és hasonló gyakori szavakat. Nem is tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, egészen addig, amíg egy vasárnap este el nem kezdtünk nézni egy másik filmet. Szájkóder lelkendezett, hogy ez ugyanaz a színész aki a Dredd bíróban játszik! 

Én csak néztem rá, és mondtam neki, hogy valóban ismerős a hangja, de nem hiszem, hogy ez az a férfi. Addig ment a vita, hogy kigugliztuk. És neki volt igaza (tudom, a nőknek mindig igazuk van, de most el is ismerem). Egészen másnap reggelig nem is esett le a csattanó. Ahogy ültem a buszon munkába menet, egyszer csak megértettem, hogy ő fel tud ismerni valakit a szája alapján. Míg én a szemét, az arcát ismerem meg valakinek, a haja színét, formáját, ő egy szájról megmondja, ki vagy. Eljátszottam a gondolattal, vajon melyik közeli ismerősöm szájának formáját tudom felidézni, de csak Szájkóderé jutott eszembe.

Merthogy rajta tanulok szájról olvasni...

(a kérdéses színész pedig nem más mint Karl Urban volt)

Nagyon készültem arra a napra. Gyakornokként kezdtem egy helyen, és iszonyúan vártam. Olyan embernek éreztem magam, aki bármit meg tud oldani. Aki tettekre képes, aki hegyeket mozdíthat el a helyéről. Felkeltem, kitapogattam a kezemmel a hallókészülékem, beraktam a fülembe, és akkor egy pillanat törtrésze alatt összeesett körülöttem a világ. A hallókészülékem nem működött. Recsegett, kattogott, aztán még a minimális hangok világába vezető út is eltűnt.

Azt hiszed, hogy függesz a telefonodtól? A nettől? Hogy anélkül elveszett lennél és képtelen az életre? Biztos vagy benne? Mert én fizikailag rosszul lettem. Hallókészülék nélkül is tudok szájról olvasni, csak jóval nehezebben. Azok a minimális hangok, a magánhangzók előfordulását jelző hangok olyan alappillérek számomra, amelyek ha kiesnek, akkor minden borul. Mintha járni akarnál láb nélkül. Vagy látni szem nélkül. Olyan rémület hatalmasodott el rajtam, hogy úgy éreztem, kapálóznom és kiabálnom kell. Egyre hangosabban kezdtem hangokat kiadni, így:

- A! AAaaa! aaaAA!

Közben nagyon figyeltem, valami hangfoszlány után kutakodtam, de csak a mellkasom és a torkom zümmögését éreztem. Abban reménykedtem, hogy talán én beszélek túl halkan. Vicces, nem? Ki-be kapcsoltam a gépet, mert az néha bejön a technika eszközeinél. Közben elképzeltem, hogy az első gyakornoki napom milyen lesz. Hogy fogom megoldani, hogy mindent értsek? Mennyire fog hátráltatni? Mi van, ha emiatt rosszul ítélnek meg? Hogy legyek így határozott? És mi lesz az interjúkkal? Nagyokat nyeltem, a szívem hevesen dobogott, és majdnem a sírógörcs határán álltam. Közben végig azt ismételgettem magamban, hogy igenis, bemegyek gyakornokoskodni, és csak azért is végigcsinálom, és iszonyatosan féltem, hogy nem fog menni. Utána dühös voltam, hogy ennek mért kell így lennie. Aztán egyszerűen csak bizakodni kezdtem, hogy a technika már csak ilyen, és meg szoktak javulni maguktól. Nekiálltam készülődni, és stratégiákat találtam ki, hogy hogyan fogom megoldani a problémás helyzeteket.

Tíz perc pokol után a hallókészülékem rendbe jött. Az elkövetkező hetekben ez gyakran előfordult, de szerencsére  még időben elkezdtünk intézkedni, hogy új gépem legyen, így nem kellett hosszabb időt szenvednem tíz perceknél.

De el tudod képzelni? Hogy ennyire függened kelljen dolgoktól?