(a másik oldal ismét megszólal. E poszt előzményeit itt olvashatjátok.)

Én hallok, ő nem, mások a szokásaink. Habár az elmúlt években kialakultak bennem új reflexek, szokások, egyszerűen képtelenség elszakadni huszonvalahány év szocializaciójától. Ahogy a forró kávét szürcsölöm, amikor telefonban akkor is elköszönök valakitől, ha már az ajtóban áll és vár, hogy nyissam ki neki. Ha nem hallom, amit mondanak nekem, közelebb hajolok, ha úgy sem, akkor odadugom a fülem az illető szájához. Ismeretségtől függően akár nyáladzós kontaktusig. 

Ha hangos helyen vagyunk én odahajolok hozzá, ha mondani akarok neki valamit, mert ugye a beszédet könnyebb megérteni, ha közelebbről jön. Akkor hangosabb. De a mozdulat közben rájövök, hogy nem tudok elég hangosan beszélni, akár üvölthetnék is, nem számít. Úgysem hallja. Nem fordulok vissza, ciki lenne…inkább odabújok és megpróbálok úgy fordulni, hogy lássa a szám.

Aztán elgondolkozom. És amikor harmadszor csattanok fel aznap, mikor nem érti, miért szállunk le a villamoson, mikor az Örs eggyel odébb van, hogy: "ja, te nem hallottad a hangosbemondót!", elgondolkozok. Ennyire figyelmetlen lennék?

Mikor megismerkedtünk, azt a tanácsot kaptam, hogy viselkedjek normálisan, ne aggódjak amiatt, hogy ő siket. És úgy is tettem. Aztán nemrég rájöttem, hogy csak azt hittem, hogy normálisan viselkedek, igazából most viselkedek csak normálisan.

Kérlek, szavazz rám, hogy Vodafone Angyalként dolgozhassak a hallássérültek beilleszkedéséért! Kattints és szavazz rám! 

Ő hall én pedig nem, ezért mások a szokásaink. Ha tömeg van és nagy a zaj akkor ő a fülemhez hajol és úgy beszél, de én akkor nem látom a száját és nem értek semmit sem, hisz én nem hallok úgyhogy felesleges nekem a fülembe bármit is mondani, mert mindig csak a szájakat figyelem és éppen ezért lehet bármekkora a hangzavar, többnyire értem mit mondanak nekem.  én viszont nem tudok odahajolni az emberek füléhez mert olyan idegen nekem az a mozdulat, és nem tudom azt sem mindig hogy mikor kell kiabálni és mennyire hogy halljanak, meg egy idő után fájni kezd a torkom mert a  hangszálaim nem ehhez vannak szokva. ő mindig odahajol a fülemhez hogy mondjon valamit aztán zavarba jön, észbe kap hogy jaj ennek nem sok haszna van meg úgy értelme se, én meg mondani próbálok neki valamit és nem hallja, látom az arcán hogy nem érti és furcsa is a fordított helyzet, hogy most gyakorlatilag ő sem hall meg egyikünk sem hall, és hiába próbálok hangosabban beszélni, a torkom is jelzi hogy itt a határ. patt a helyzet, zavarban vagyunk kicsit mert nem tudunk beszélni, őt bántja hogy megfeledkezik magáról és hallóként kezel, engem meg az bánt, hogy de béna vagyok mert nem tudok kiabálni, talán hangszáltornára kéne járnom, hadd izmosodjanak kicsit, végül nem beszélünk nagyon, csak a legszükségesebbet, de ha jó emberrel vagy akkor ez egyáltalán nem baj  mert a zavar elillan, megértitek a helyzetet, a mosoly egyébként is beszédesebb a szónál, meg hát mindannyian ugyanolyan jók meg emberek vagyunk, csak annyi a különbség, hogy ő hall, én meg nem, és ezért kicsit mások a szokásaink.

Kérlek, szavazz meg Vodafone Angyalnak, hogy tovább fejleszthessem a blogom, a kiállításom, és segítsem a hallássérültek beilleszkedését.:) Csak egy kattintás itt, ahol mindent megtudhatsz a munkámról, céljaimról. :)