Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!

Elkóder

Szájkóderrel egy alkalommal Aachenben töltöttünk pár napot barátoknál. Szóba került, hogy az ottani nyelv milyen, mivel Aachen a holland-német határnál fekszik. Egyébként tök bizarr, mész az úton, két oldalon pedig utcára nyíló házak sorakoznak egymás mellett. Az egyik oldal Hollandia, a másik Németország. Egyébként bájos egy város.

A lényeg, hogy igazán különleges, érzékenyítő hatású élményben volt részem. Hiányos német nyelvtudásom miatt angolul próbálkoztam a boltokban, benzinkúton. Megmondom őszintén nem lepődtem meg, hogy minden eladó készségesen azonnal átváltott angolra, és probléma nélkül le tudtuk egyeztetni, mennyi euróba kerül a Knoppers csoki. (Ez rendkívül fontos tényező, magyarországi árhoz képest ott botrányosan olcsó, úgyhogy vérzett a szívem rendesen, mikor hazafelé vettük az irányt. Legközelebb külön táskával megyek, hogy hazahozzak belőle egy rakatot!)

Aztán a Holland határon átkelve kezdett igazán izgalmas lenni a helyzet, hiszen aki ismeri a holland nyelvet, nagyjából tudja hogy ez valami nagyon érdekes keveréke a németnek és angolnak. Egy kevésbé gyakorlott turista (én) nehezen állapítja meg hogy most németül vagy hollandul folyik-e a beszélgetés.

Szóval, miközben mellettünk hollandul beszélgettek, felvetettem Szájkódernek, hogy valahogyan úgy érzem magam, mint ahogyan ő szokta érezni magát nagyobb társaságban, zajban. Egy-két szót elcsípek, és megértek, de fogalmam sincs miről van szó, és rettentő frusztráló, hogy a vicces beszólások poénjáról lemaradok. Mindenki elindul valamerre, és én állok értetlenül, hogy most épp elköszöntünk vagy továbbállunk a következő kocsmába?

volkswagen-569315_1280.jpg
Szájkóder

Minden napom ilyen. Hollandiában, sőt, egyáltalán Németországban lenni olyan volt, mint a Blahán lévő CBA-ban kávét kérni elvitelre, miközben fogalmam sincs, kérdezte-e már az eladó, hogy cukorral, hánnyal, fahéjjal, kakaóporral? Igazából mindegy, hol vagyok, mindig lesz egy ilyen fajta bizonytalanság a napjaimban, mert szájról olvasva az anyanyelvem is olyan verbálisan, mint hallóként hiányos nyelvtudással Hollandiába kerülni. 

Megvan azért a szépsége és előnye is. Gond nélkül megérteted magad két kislánnyal, hogy engedjenek csúszni egyet a vízi bobon, és mikor mennél még egyet, akkor is simán értik a mosolyodból, gesztusodból, mimikádból, hogy indítsanak el még egyszer. És ez annyira magától értetődő, és természetes.

A világ legtermészetesebb dolga. Valami olyan érzés, hogy a vadidegenben élni sem lenne végülis sokkal másabb, mint itthon.

city-114290_1280.jpg

Címkék: siket hallássérült szájrólolvasás

Mégis csak van ebben a karmában meg a vonzásban valami. Mióta a blogot írom, néha eszembe jut, hogy kéne egy szájkóderes bögre, vagy valami. Ez mégis csak már olyan, mint egy saját gyerek, szívesen hurcibálnám magammal mindenhová. És mi történt?

Hát, az történt, hogy szülinapomra kaptam egy szájkóderes bögrét Annától, saját kezével készítette, porcelánfilccel, és a szemem csak úgy rátapadt, mikor kicsomagoltam a dobozból. Azóta a polcon van, nem merek inni belőle, nehogy baja legyen. Olyan jó ránézni mindig, nem is tudom, mintha a blogom egy különálló megtestesült formája lenne. Ezek után tényleg csak átsuhant a fejemen, hogy akkor milyen jó lenne még egy póló is...

Úgy látszik, az álmok néha egy gondolatra valóra válnak.

Ugyanis írt nekem a Kreativator, hogy megajándékoznának egy pólóval, csak tervezzem meg náluk online, hogy milyet szeretnék. Kicsit aggódtam, tény, eléggé precíz tudok lenni, ha ki kell találni, hogy milyen legyen az a dolog, ami szeretni is fogok használni. Ha valami hibádzik belőle, már nem az igazi. A kreativator online tervezője azonban pont azt az ábrát ajánlotta fel, amit kerestem: egy dús, vörös, hangsúlyos ajkat, ami a blogom központi szimbóluma is. Megláttam, és megtetszett. Azonnal a kiválasztott pólóra szerkesztettem a blogom nevével, és mikor megkaptam, imádtam. Pillanatok alatt kipostázták, izgatottan szaladtam a postára, és ahogyan kézbe vettem, azonnal tépni kezdtem a csomagot. Azóta folyton az lóg rajtam, és kezdek félni, hogy szakadásig fogom hordani. De hát ellent lehet állni egy ilyen személyre szabott, puha pólónak? Hát, nem.

dsc_1840.JPG

dsc_1838.JPG

Úgyhogy, most a világ eléggé kerek. Már csak egy toll hibádzik a boldogságomhoz, bár ha elég erősen gondolok rá, előbb-utóbb a kezemben lesz az is. Ezúton is köszönöm a Kreativátornak a leetőséget, és a kedves ajándékot. Egyszerűen imádom! :)

03
péntek
júl 2015

Gyerekek, nagy a baj.

Beszereztünk Elkóderrel egy arrogáns cuki kaméleont, persze előtte szültünk egy évig, hogy legyen-e vagy ne. De végül is itt gubbaszt a kis pukkancs a nappalinkban, és hát na. Imádjuk.

dsc_0207.JPG
Azért vajúdtunk vele olyan sokáig, mert két dolog eléggé visszatartott minket. Elkódernek az volt a kikötése, hogy én fogom etetni meg gondozni, ami nem is lett volna probléma, de a kis vakarcs csak élő tücsköket és más élő, tekergőző, mászkáló ízeltlábú szörnyetegeket fogyaszt. Én meg annyira nem égek a vágytól, hogy ilyeneket fogdossak.

Elkóder meg azért szenvedett, mert amilyen süket vagyok, ő annyira hall. Szóval nagyon. Képes éjjel vöröslő fejjel duzzogni, mert én a gépet állítólag püfölöm, szerintem simogatom; és felriad ara is, hogy egy bóvli karóra tiktakol a szobában, és átviszi a legtávolabbi szobába a hálótól, bár szerintem képes lenne acélládába csomagolni, leláncolni és beledobni a Dunába, biztos ami biztos alapon. Szóval a tücsök volt a baja neki is, hogy ha az nekiáll ciripelni, akkor az kész. Ha elbújik, akkor aztán kereshetjük, mert vagy megtaláljuk, vagy húzni fogja a hegedűszót kimúlásig.

Végül én mondtam, hogy jó, egye fene, majd kioperálom a tücsköket úgy a dobozból át a kajás dobozba, hogy minimálisan érintkezzünk, a tücskökről meg kiderült, hogy van olyan, amelyik nem ciripel, míg bébi. És így bővült a család Kiwivel (találó név, mi?).

Eleinte elég sokat bénáztam, a tücskök nagyon ugrálósak, nem is tudom melyikünk ugrott nagyobbat a másiktól, én vagy a tücsök, de a végére simán kézbe vettem őket, csak szokni kellett. Az első három adagnyi tücsökkel jól elvoltunk, semmi cirip, Kiwi pocakja örült, mi meg örültünk, hogy minden flottul megy. Egészen egy héttel ezelőttig.

Elkóder egyik reggel beesett szemekkel kelt, be is kapcsolt az aggódás-jelzőm, hogy jaj, láz, szirup, tea dögivel, mire ő annyit mondott, hogy ,,ciripeltakurv@tücsök". Igazán próbáltam nem röhögni, úgyhogy csak annyit mondtam, hogy ó, meg hogyhogy. Jobban megnéztük a tücsköket, és kiderült, hogy teljesen más fajták, ami még nem is zavart volna minket, de sajnos a ciripelős fajtából voltak. 

Úgyhogy most az a menet, hogy éjjel elzárjuk őket a legelszigeteltebb szobába, ahonnan én reggelente előszedem, és biztatom Kiwit, hogy egyen minél többet; az elszabadult példányokat pedig igyekszem felkajtatni a szobában, kisebb nagyobb sikerrel.

Zajlik az élet, na.

Címkék: kaméleon tücsök siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

20
szombat
jún 2015

Évek óta rendszeresen edzek, mozgok, muszáj is, mert hízékony természet vagyok. (Ez van. Uff. Keveset kell zabálni. ) Ez azt jelenti, hogy a heti 2-3 edzéstől a heti minden nap edzésig megéltem a rendszeres mozgás nyűgjét, fájdalmát, de annak minden pozitívumát is. ( például imádom, hogy felkelek, és nyilall a combom, mert érzem, hogy tettem érte. mazochista lennék? lehet.) Nem igazán volt olyan edzésforma, amit ne próbáltam volna ki legalább, maximum ha nem jött be, vagy nem tudtam csinálni, abbahagytam. Régen a koreográfiás step aerobic órákat szerettem nagyon, főleg, ha két step paddal toltuk, csak mióta a lábam nem bírja, a futópadot próbálom megszeretni helyette. (még nem vagyunk puszipajtások. de lesz ez még így se.) Manapság éppen az ízületek kímélése miatt az erősítésekre, alakformálókra járok. (szóval bármi, ami nem ugribugri, mert a doki annyival elintézte a lábfájásom, hogy letolta a szemüvegét az orra hegyére, és a keret fölött végigmérve megkérdezte, hogy mit tornázik? Hát, vontam meg a vállam, ilyen step-aerobicot. áhá, szóval ugrál. ne ugráljon. nabumm. )

Hogy is jön ez a halláshoz? 

Hát úgy, hogy a csoportos órákon az edző általában utasításokat ad, hogy na most balra, most mambo, most vedd a súlyzót, még háromszornyolc, sarok, fordulj, dupla. És ha először vagyok egy órán, lemaradok egy mozdulattal, mivel a többieket utánzom. Kell néhány alkalom, míg beletanulok, és emlékezetből tudom pontosan csinálni. 

Az sem mellékes, hogy a csoportos órának az erejét is az adja, hogy az edző szavakkal motivál, de nekem leginkább az hiányzik, hogy tudjam mennyi van hátra a szenvedésből  gyakorlatból. Tudod mi az, mikor a segged majd leszakad, és Te még mindig nem tudod meddig tart a kínzás? Tiszta középkor.

Másik tényező még - bár erről eddig nem írtam - , hogy a bal kezem mozgássérült, ami azt jelenti, hogy kicsit kisebb, kicsit véznább, mindent vállból csinálok, a csukló és ujjmozdulatok nálam nem játszanak, és vállmagasságnál feljebb nem is tudom emelni a kezem. Emiatt ugye a súlyzózás kiesik, csak jobbal csinálom, de azzal is óvatosan kell, mert különben féloldalas lehetek, ami se nem jó, se nem szép. A kombinált láb-kar váltómozgások is pont azért bajosak, mert a bal kezem nem tud szinkronban mozogni, így felborul az egyensúlyom. Ilyenkor csak az egyiket csinálom, amiről úgy gondolom, jobban ráfér az edzés. A kétkezes gyakorlatok nagy része is kiesik (plank, fekvőtámasz, fitballos támaszkodós/fogós gyakorlatok és még sorolhatnám). 

Namármost, nekem irtó klassz edzőm van. Lassan egy éve már, hogy az ő óráira járok, mert tényleg odafigyel mindenkire. Rám meg aztán tényleg. Nem csak azt mondja meg, hogy nem jól csinálod a gyakorlatot, és hogyan csináld, hanem ha látja, hogy a kezem miatt nem megy, akkor megmondja mit csináljak helyette ugyanarra az izomcsoportra. Ha látja, hogy elveszek a mozdulatok lekövetésében, úgy áll, hogy lássam. Vagy külön odajön, és szól előre, hogy mit fogunk csinálni. Külön odafordul, és mutatja, mennyi gyakorlat van még hátra. Olyan is van, hogy odajön, és megtart, mert nem tudom kitámasztani magam.

És ez azért nem csak edzőként fontos. Nem csak azért, mert így tudok edzeni egy órát úgy, hogy elejétől végéig érzem, hogy tettem magamért, hanem mert a tudat jó, hogy vannak ilyen emberek, akik segítőkészek, kiegészítenek ott, ahol szükség van rá. Mert ez van, néha egyedül tényleg nem megy. Van valami sorsszerű, és rémisztő abban, hogy tényleg vannak dolgok, amiket csak valakivel tudunk megcsinálni, és ezt a furcsa érzést oldják fel ezek az emberek azzal, hogy vannak, léteznek. Mert ha edző tud ilyen lenni, tud majd ilyen lenni valaki ott is, ahol dolgozom, ahol éppen vagyok és kínlódom. És ez erőt ad.

Szükségünk van ezekre az emberekre. Ti vagytok a balkezünk, a fülünk, a lábunk. És ha nem is mondjuk, néha bizony könnybe lábadt szemmel gondolunk rátok, mert iszonyúan hálásak vagyunk. Mert segítetek, mert vagytok. A világunk veletek lesz kerek.

thank-you-card-printables-2-of-460103.jpg

Címkék: edzés edző mozgássérült köszönöm hallássérült

 Áprílis elején az Origón megjelent egy cikk Daniról, aki siketként a Hajtás Pajtás biciklifutáraként dolgozik. Az egész cikk tök pozitív, bemutatja a tényeket, a nehézségeket, rámutat arra, hogy a srác milyen klasszul helyt áll. Mert így is van. És én már éppen megörültem ennek a pozitív újságírói megnyilvánulásnak, és ezt ki is akartam nyilvánítani, mikor végigfutva a kommentáradaton kisült az agyam a következőktől:

Azért elég szégyen hogy ez a gyerek másokat is veszélyeztet.
Értem én dolgozni szeretne, becsszó megértem.
De mint aktív közlekedő megkérdezném mi van akkor ha süketsége miatt balesetet okoz, és valakit miatta vasal ki egy teherautó. Mert ugye ő annyira alkalmas a közlekedésre, mint egy idióta aki fülébe zenét bömböltető fülhallgatóval kerékpározik.

Aztán.

... elmehetne zenésznek, vagy inkább panaszfelvevőnek.

És.

A siket biciklis legalább annyira veszélyes mint a vak sofőr. Egyik sem való úttestre, a saját érdekükből is.

Miért?

Mert tudatlanok. És ezt nem szemrehányóan mondom, hanem mert tényleg így van, az emberek nem tudják elképzelni, milyen nem hallani, csak azt tudják, hogy nincs hang, és kész. Anélkül lehetetlen tájékozódni. Pedig nem így van. Bár a hangok nem segítenek, vizuálisan sokkal élesebben látunk. Kifinomultabbak az érzékeink, a legapróbb mozgást is észrevesszük a látómezőnkben, azonnal reagálunk rá, és ez kipótolja a hiányzó hangokat.

A hallássérültek csoportja nagyon heterogén. Mind mások vagyunk. Ez azt jelenti, hogy teljesen mindegy, hogy valaki hall vagy nem, nem ettől függ, hogy alkalmas-e biciklifutárnak vagy nem. Azt egyedül maga a hallássérült tudja eldönteni, hogy képes-e arra a munkára vagy nem.

A hallássérültek egy része képes biciklizni gond nélkül, mások meg nem. Akárcsak a hallók, van aki ügyesebb, van aki nem. Nekem például borzasztó az egyensúlyérzékem - és ennek köze van a hallássérülésemhez is - , de van olyan hallássérült, akinek nagyon jó az egyensúlyérzéke, és gond nélkül biciklizik. 

Gyerekkoromban rengeteget bicajoztam, kihívás volt megtanulni, főleg, hogy a bal kezem is mozgássérült. Volt olyan, hogy árokba hajtottam, mert beszélgettem közben barátnőmmel, és a száját figyeltem. Volt olyan, hogy elestem, lecsúszott a pedál a lábamról, de rengeteget tekertem még így is. Sosem történt komolyabb bajom, sem nekem, sem a környezetemnek. Én tudom is magamról, hogy nem lennék jó biciklifutárnak, nem is jelentkeznék olyan munkára. De ismerek olyan hallássérültet, aki nagyon jó benne, és alkalmas is lenne rá.

Egyébként is, aki fülessel bringázik, az nem közveszélyes? Az a lényeges különbség egy hallássérült, és egy zenét hallgató bringás között, hogy a hallássérült nagyon is tudja azt, hogy hangok nélkül menyivel rizikósabb nem csak a bicajozás, hanem a az autóvezetés, vagy szimplán a gyalogos közlekedés is. Éppen ezért jobban vigyáz magára, és ezzel a környezetére is.

Saját tapasztalatból tudom, mennyit szívtam amiatt, hogy birka módjára futottam a zebrán a többi piroson átszaladó ember után. Azt gondoltam akkor még, ha az ember átmegy a zebrán, biztosan zöld van. Tévedtem. Azóta 3-4x is körbenézek, és csak annak hiszek, amit látok, magamra hagyatkozom. Kiiktatok minden zavaró tényezőt. Ugyanezt csinálja egy hallássérült bicajos is. Stratégiát tervez, akárcsak a kommunikációban. Megtanulja, hogyan reagáljon, mi mit jelent- hangok nélkül is.

Szóval, lehetne, hogy ne aggodalmaskodjunk? Ne egy siketre akarjuk már ráhúzni az összes statisztikai balesetet, ami történik. S ha már itt tartunk, nekem jogsim is van. És ha ez nem elég, van olyan siket, aki motorozik is. És videókat is csinál róla.

Lépjünk már túl a beszűkült eszméken. Ha nincs hang, attól még van más. Az ember csodákra képes. Lássunk túl a sztereotípiákon, kérdezzünk, ne csak ítélkezzünk. Egy hallássérült személyisége több annál, mint hogy hang nélkül él. Sokkal-sokkal több.

 

Címkék: bicikli siket nagyothalló hallássérült hajtás pajtás szájról olvasás

16
csütörtök
ápr 2015

Bizony ám, ismét előadja a Proton Színház az Utolsó című darabot a Trafóban, én már voltam rajta, nem bántam meg, főleg, mert feliratozták is, így végre tudtam elejétől végéig követni a darabot. Erről Elkóderrel írtunk is egy véleményt, olvassátok el, de vigyázat, fennáll a szpojlerveszély! Különlegessége még, hogy hallássérülteknek feliratozzák, szóval ne habozzatok, spuri jegyet vásárolni. Ez a figyelmesség nyilván annak is köszönhető, hogy Mázló Tímea siket színésznő szerepel benne, így volt aki felhívta ennek fontosságára is a figyelmet. Mázló Tímeával egyébként készítettem interjút a Cinkbe is, olvassátok, ismerkedjetek, és döntsetek. Esélyetek már csak kettő van, áprílis 21-én és 22-én este nyolctól. A diákjegy 2200, a teljes árú jegy 2800 magyar forint. 

És akkor most egy laza ismertető azoknak, akik szpojlermentesen szeretnének többet tudni az Utolsóról:

,,Egy idilli bevásárlóközpont. Maga a földi paradicsom. Pont olyan, amilyet megérdemeltünk. Egy napon ismeretlen eredetű vírus üti fel a fejét. Pánik alakul ki. Karantént rendelnek el. A bent ragadtak a túlélésre rendezkednek be. A szükségletek és az ösztönök átveszik az irányítást. A vírus egyre csak terjed. Vajon ki fertőzött és ki nem?"

 

Zombisoknak, horrorfanatikusoknak, gondolkozóknak kötelező Rába Roland Utolsó című darabja. Bármilyen hihetetlen, a zombik és a horror műfaja nem csak a filmek világában létezik.

Hogy miken lehet gondolkozni?

 

,,Milyen lehetőségei vannak az egyénnek a tömeggel szemben? Mi a különbség az elnyomók és az elnyomottak között? Hogyan viselkedünk egy katasztrófahelyzetben? És végül: képes-e legyőzni a racionalitás az irracionális félelmet?"

 

A sztorit szerintem mindenki ismeri. Emberek záródnak be egy helyre, és kezdetét veszi a morális őrjöngés, kibújik az emberből minden, ami állat. Ember feszül össze emberrel, meg ember önmagával, csoporttal. Behódolás, megalázottság, feszültség, szerelem, dráma. Kiből mit hoz ki a veszély és a zombihorda? Ki lesz az, aki túléli? A hangeffektek, vérfröcsögés, a motorikus mozgás, minden, ami a zombifilmek sajátja, az itt is megvan. Lehet majd nevetni, ironizálnak ezerrel.

Hogy akkor mitől lesz még is más?

Attól, hogy ez 21. századi. A zombi nem szimplán csak zombi, minden jelent valamit. Fel lehet szisszenni, ráismerni dolgokra, ami körülöttünk van, a mai Magyarországra, az itt uralkodó helyzetre.

ProtonSzínház_Utolsó_4.jpg

 Színészek BAKSA Imre, BÁNKI Gergely, FICZERE Béla, HERCZEG Tamás, MÁZLÓ Tímea,SZÉKELY Rozi, TÓTH Orsi valamint ADÁNYI Alex, FÖLDESI Ágnes, SINKÓ Réka/CSIKÁSZ Ágnes

(kép: Orosz Bálint) 

14
vasárnap
dec 2014

Mikor kiderül mások számára, hogy Szlovákiában születtem, magyar iskolában tanultam, ahol emellett szlovák nyelvtanom és irodalmam is volt napi szinten, plusz egy kötelező idegen nyelv (nekem a német), mindenki felsóhajt, hogy úristen, hát neked baromi jó, tudsz két idegen nyelvet!

Hát. Nem egészen.

Szájról olvasással a magánhangzókat ismeri fel az ember először, mert az a legfelismerhetőbb, a mássalhangzókat pedig kilogikázzuk többnyire, meg kevésbé felismerhetőek. Namármost a magyar nyelv alapvetően tele van magánhangzókkal, míg a szlovák és a német tele van mássalhangzókkal. Konkrétan van a szlovákban olyan szó, ami csak/főleg mássalhangzókból áll (zmrzlina-fagylalt, smrt' (ejtsd:szmrty) - halál). Nyilván az is szerepet játszik, hogy eleve a magyar az anyanyelvem, így azt tanultam meg profin olvasni éveken keresztül.

És akkoriban mikor megkérdezték, hogy angolt vagy németet akarok tanulni, fogalmam sem volt, hogy olyan dolgokat is számításba kellene vennem, amit egyébként másnak nem. Több sebből is vérzett ugyanis a dolog. 

Először is, a mássalhangzók miatt iszonyú megerőltető volt bármit is érteni, leolvasni a tanárnő szájáról. Másodszor pedig csoportos órák voltak, és így meg voltam lőve. Normál esetben sem jó csoportosan létezni, kommunikálni nekem, nemhogy egy olyan tantárgy esetében, amit még úgy sem értek, ha látom a tanárt. Ennek meg az lett a következménye, hogy semmi motivációm nem volt a figyelésre, se a tanulásra. Hiába mondta szlovákul a tanár a kérdést, volt olyan, hogyha nem értettem, akkor inkább random elkezdtem valami összefüggő szlovák szöveget mondani, amiről úgy gondoltam, hogy talán azt kérdezheti. Katyvasz volt az egész. Nem értettem, mit keresek ott és miért kínoznak ezzel.

Illetve egy dolgot tudtam: Ne bukjak meg, mert ez a tárgy kell az érettségihez.

Az érettségi is érdekes dolog volt. Németből a tanárom egy idő után nem szekált annyira, aztán kiderült, hogy törvényadta jogom, hogy hallássérültként idegen nyelvből fel legyek mentve. (Mondjuk ezt nem tartom szerencsés dolognak, mert nem felmenteni kellene, hanem más oktatási módszert alkalmazni és biztosítani.) Mindenesetre itt történt egy olyan logikai paradoxon és jogi csavar, hogy azt hittem hanyatt dobom magam. 

Akkoriban az érettségi négy tantárgyas volt: magyar nyelv, szlovák nyelv, választott idegen nyelv, meg plusz egy valami. Én a töri választottam.

Ugye, jogilag fel voltam mentve idegen nyelvből. Ez azt jelentette, hogy németből nem kellett érettségiznem, helyette választanom kellett mást, az meg a társadalomtudomány volt. Vagy állampolgári ismeretek. Kinek hogy tetszik. Viszont magyar nemzetiségűként, szlovák állampolgárként az ország hivatalos nyelveként a szlovák nem számított idegen nyelvnek. Érettségiznem kellett belőle, külön nyelvtanból és irodalomból is. (Ezt a jogi bukfencet amúgy felvetettem legutóbb a jogalkalmazás órámon, és kaptam érte két mézes negró cukorkát a tanártól, miután elakadt a szava.)

Hát, az érettségi az vicces volt. Voltak kidolgozott tételeim, és azt magoltam. Gondoltam magolással csak meglesz. Aznap úgy mentem be, mint anyám évtizedekkel azelőtt a saját szlovák érettségijére: életem első látványos bukása következik. Csapó.

Aztán Martin Kukucsint húztam, meg a televíziózást, és abból a tanárnő egy tucatszor lefeleltetett az utolsó félévben véletlenszerűen, és csak meglett. Kóválygó fejjel jöttem ki, és mikor kiragasztották az eredményeket, akkor a személyi szám alapján kellett kikeresni a jegyedet. Írtam is anyámnak, hogy küldje el az enyémet sms-ben, mert nem vagyok benne biztos, hogy a saját személyi számom mellett látok egy négyest. Pedig tényleg annyi volt az annyi. 

Mai ésszel tudtam volna annak idején, hogy külön tanárhoz kell mennem, és angolra járnom, nem pedig németre. A nyelvtanulás ma már elengedhetetlen feltétele a diplomádnak, ha nem akarsz éhen halni. Pont a múltkor hallottam egy találó kis szólásközmondást az egyik tanáromtól: ,,A pokol felé vezető út jóindulattal van kirakva. " Persze, szép dolog a jog, hogy ezt meg azt biztosítani a fogyatékkal élőknek, de azért nem cukorkaszerűen kéne ezt mégsem adogatni.  Jó, vannak helyzetek, mikor nem megy a nyelvtanulás, és akkor jogos a dolog, de én akkor inkább az információhoz való jogot emelném ki, hogy igenis jogom van tudni, milyen lehetőségeim vannak, mert magamtól nem jövök rá. Nyelvet tanulni kell. Nincs mese. 

Én például egy idő után felfedeztem, hogy az angolt sokkal jobban olvasom szájról mint a németet. És akkor megérett bennem a dolog, hogy akkor külön tanárnál mégis csak meg kéne próbálni az angol nyelvet. Találtam egy diáklányt, aki tizenkét éve tanul angolul, nyelvvizsgázott is, ráadásul húga is hallássérült, így van tapasztalata hallássérültekkel. Mindössze annyiból más a dolog, hogy egyből a szavak mellé írjuk a kiejtését, meg rendszeresek a szájról olvasós gyakorlatok, azaz az átvett új szavakat angolul mondja, és én megpróbálom felismerni.

Kaland lesz, az biztos. Azt hiszem, egy angol nyelvvizsga is felkerül a bakancslistámra.

494x346x1358746887_143176434_jpg_pagespeed_ic_4jjl3s9mkm.jpg 

Címkék: nyelvtanulás hallás siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás

Mindig elgondolkozom azon, hogy a könyvek mikor és miért lettek az életem szerves, kitörölhetetlen részei. Meg hogy mi is a könyvek szerepe pontosan az életemben. Milyen szerepük lehet egy hallássérült életében?

book-t2.jpg

Főleg akkor jut eszembe ez, mikor az autóban ülök hátul, mindenki beszélget, tudjátok, úgy nevetgélve, egymás szavába vágva, néha egyikük átnyúl a másikon, feltököli a hangerőt, és bömbölni kezdi a rádióval szinkronban a dalt. És a végén általában az egész kocsi maga egy guruló koncert. Már a filmekben is sóvárogva figyeltem az ilyen jeleneteket, aztán később az osztálykirándulásokon is sajgó szívvel néztem az együtt hülyülő gyerekeket, én meg valahogy mindig kimaradtam. Még most is érzem, hogy álltak olyankor az izmaim: a vállaimat felhúztam egészen a nyakamba, a szemöldököm felszaladt, a szemeim tágra nyíltak, hátha akkor többet értek majd az egészből. Az autós hosszabb utazások se voltak a kedvenceim. Addig jó volt, míg mások is voltak, hangadók, akik átvették a szerepet, és vitték a prímet. Nélkülem is.

Én meg addig olvastam. 

A könyv ugyanis mindig bebugyolált a történeteivel, kiszakított a buszból, a kocsiból, a gyerekek és az emberek közül. Olyankor én mindig valaki más voltam, valahol máshol. Általában halló valaki voltam, magától értetődően - nem nagyon írtak meg hallássérült szereplőket akkoriban -, és olyan dolgokat csináltam, mint a hallók. A könyvekben mindig lehettem valaki más, más élettel, más gondolkodással, és olyan sok dolgot tanultam az átmeneti sorsaimon keresztül az emberekről, amiket a valóságban pont azért, mert mindig mindenből kimaradtam, sosem.

Hiába, hogy ezek regények voltak és fikciók, minden író belevitt valamit az életéből, a tapasztalataiból, azokból, amiket maga körül látott. Belső gondolatokat, maga és mások életeit, rácsodálkozásokat, felismeréseket, tanulási folyamatokat.  Vagyis valóságot. 

Talán azért lettem ennyire empatikus.

Meg megértő, pacifista, és ezért volt az, hogy mindig megértettem, mi mozgat egy-egy embert, még akkor is, ha nem épp a normákat követi, ha kilóg a sorból, ha valami olyat tesz, amiért mindenki utálja. Sose álltam csak egy valaki mellé, mert nagyjából értettem a másik fél indítékait is, még akkor is, ha nem mondta ki.

A regények alakjainak sorsai az életben is illettek valakire. És elmondhatatlanul imádtam a könyveket azért, mert pótolták az életemből kimaradó dolgokat. Sőt, talán még többet is adtak. Voltak olyan könyvek, amelyeket sírva olvastam, volt, ami után melankolikusan tébláboltam, mások után csillogott a szemem a nevetéstől, és átjárt a derű. Bele tudtam bújni a szereplők bőrébe, és át tudtam érezni azt, amit ők. És pont ezért a körülöttem élő emberek bőrébe is bele tudtam bújni, és legalább a könyvekből át tudtam élni, hogy mi is zajlik le valójában egy osztálykirándulós buszozás során. Így nem éreztem annyira, hogy valamit kihagytam az életemből. Kipróbálhattam sokféle más érzést és élményt is.

Gazdagság. 

Azt hiszem gazdagságot adtak a könyvek. Legalábbis bizonyos szempontból gazdagnak éreztem magam, mintha valamiből nagyon sokat kaptam volna. 

És még mindig furcsa nekem az, ha új emberekkel kerülök egy autóba. Akkor elkezd bennem motoszkálni az az érzés, hogy nekem most beszélnem kellene. És olyankor csend van, meg hirtelen úgy érzem feszültség nő az autó zárt terében, és én fulladok, aztán fogok egy könyvet és olvasni kezdek. Belemerülök, falom a sorokat, életeket húzok magamra, érzéseket, tulajdonságokat.

Van, akiknek ez furcsa, mások már ismernek, megint mások bunkóságnak tartják, vagy azt hiszik különcködöm, magamnak való vagyok.

Pedig az az igazság, hogy a könyv véd is. Mintha mikor olvasnék, tudnám, hogy mentségem van a beszélgetés alól. Mintha az a tény, hogy könyv van a kezemben, felszólítaná a környezetemet arra, hogy most valami olyasmit csinálok, amit nem illik megzavarni. És nem szólnak hozzám. Nincs több kínos helyzet, elpazarolt energiák a koncentrálásra és beszédmegértésre, hogy mit mond a másik elöl, miért nevetnek, meg úgy csinálni, mintha mindent értenék.

Majdnem olyan, mintha egy másik csapattal ülnék a kocsiban. Én, meg azok, akikkel éppen azonosulok  az adott könyvben.

Nem vagyok egyedül.

book_xmas_tree.jpg

 

Címkék: könyv hallás siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás szájkóder

*Anna beszámolóját még én is meghatottan olvastam, pedig ismerem már egy ideje. De ezeket a sorokat olvasva igazán mélyen bele lehet látni az író törékeny, ám mégis erős lelkébe. Olvassátok, szeressétek, fogadjátok be, ismerjetek magatokra. Hallássérülésről, nehézségekről, mélységekről és magaslatokról. Hosszú, de megéri.

1002549_10200903549446826_1019986779_n.jpg

ANNA:

Most van az, hogy le kell írnom, hogy hallássérült vagyok. Nem könnyű, eléggé hiányzik belőlem a betegségtudat. Az az igazi, masszív betegségtudat, ami átlendíti az embert nehéz helyzeteken is. Olyan helyzeteken, mikor valaki nem viselkedik elfogadóan a hallássérülésemmel kapcsolatban, sőt, talán kihasználja, nevet rajtam. Nem tudom egyszerűen azt mondani ezekre az emberekre, hogy szemetek, nem tudom egyszerűen úgy tekinteni őket, hogy nem mentek át a rostán. Az ilyen szituációkban én érzem magam szarnak. 

Könnyű megingatni abban, hogy bármi bajom lenne, hogy nekem bármivel is nehezebb lenne, mint másoknak.

Valószínűleg születésemtől kezdve kevésbé hallok, mint mások. Fél fülemre az orvosok szerint már ekkor sem hallottam. Emlékeim erről nincsenek, 2-4 évesen eszembe se jutott, hogy mások talán nem úgy érzékelik a világot mint én. Meglepetésként ért, mikor egyik reggel anyukám a szokásos fodrászolásom közepette hirtelen maga felé fordított, és mérgesen kiabált valamit. Talán kaptam egy nyaklevest is, aztán rohantak velem a kórházba. Rájöttek, hogy tényleg nem hallottam, hogy szólongatnak. Anya csak a hajgumit akarta kérni a kezemből. Az én hallásom pedig percről percre romlott. Süket voltam.

Ez után az éles emlék után a dolgok összemosódnak. Vidéki kórház, rohanás a pesti kórházba…kicsit később megtudtam, hogy vidéken azt mondták, sohase hallottam és sohase fogok, a nagymamám sírt mikor ezt megtudta, édesanyám pedig anyatigrisként, hitetlenkedve mondta az orvosnak, hogy ez lehetetlen, hisz az oviban sok-sok dalt és verset tanultam. De ez már a pesti napok alatt volt, mikor vizsgálatok, műtétek követték egymást, és egyik legszörnyűbb gyermekkori élményemre is akkor került sor: arcüregmosás mindenféle érzéstelenítés, altatás nélkül. Akkor már tudtam, hogy a mumifikálás előkészítő fázisaiban mi történik. Nem lehetett lefogni. Végül édesanyám fogott le. Visszakaptam a hallásomat. Fél fülemre, és arra se egészen, de visszakaptam.

Mindeme nagy dráma alatt egyáltalán nem érzékeltem a bajt. Fogalmam sincs, hogy csinálták a szüleim, akik minden bizonnyal halálra voltak rémülve. De nem tudtam, hogy baj van. Ugyanúgy volt esti mese, anya minden este a fülemhez térdelt, és teli tüdőből ordította, hogy „egyszer volt, hol nem volt.” Anya, aki egyébként olyan halkan beszél, hogy szinte nem is hallani. Az én zenész édesanyám mert-e vajon arra gondolni, hogy megtaníthat-e így is zongorázni valaha?

Ezt követően évente kellett járni hallásvizsgálatra. Hat éves korom körül megint történhetett valami, mert életem első sulishetéről egy az egyben lemaradtam, mert Pestre hordott apukám infúzióra. Az infúziók között a Margit szigeten sétáltunk. Néha anya vitt, emlékszem, ahogy figyeltem a válla fölött az utat, és mondta, hogy két domb múlva már Pesten leszünk. Az ,,a" betűt otthon tanultam meg.

A tanító néni az első napomon kiállított az osztály elé, és bemutatott. „Ő Anna, és az első héten azért nem volt velünk, mert félig süket, és Pestre járt kórházba.” Alsó tagozatból sincs sok emlékem arról, hogy nem hallottam volna másokat, vagy hogy másoknál kevésbé hallottam volna. Valószínűleg nem vettem észre. El voltam merülve a kis fantáziavilágomban. Emlékszem, én már ovi végén is tudtam olvasni, és egyik szünetben leültem az osztályterem játszós sarkába könyvet olvasni. Egy idő után arra eszméltem, hogy mindenki vigyázzban áll, a hetes jelent, és a tanító néni mosolyogva mondja, hogy menjek a helyemre. Az osztálytársak arcán döbbent kifejezés, a tanító néni pedig megjegyzi, hogy vegyenek rólam példát, hogy így elmerülök az olvasásban. Az neki se jutott eszébe, hogy ez a fülemnek köszönhető.

Akkortájt mondták először, hogy nekem kellene hallókészülék. Én fel se fogtam, hogy hallókészülék azért kell, mert nem hallok jól, egyszerűen csak éreztem, hogy nem szeretném, hogy a fülemen legyen. A kórházban hosszas rábeszélés után végül a fülemre akasztottak egyet. Hallottam, hogy a váróban beszélgetnek, hallottam a kinti zajokat. Nagyon megijedtem. Azt mondták, hogy teljesen normális, amiket hallok, az átlagos ember így hall. Nem akartam elhinni. A készüléket le kellett venni, és többé sose akartam a fülemen tudni.

A gyerekek nem szerettek különösképp, néha kaptam egy-egy taslit, senki se volt sokáig a barátom. Ezt se értettem, miért. Vagy inkább nem vettem észre. Egyszer az egyik lány azt mondta, hogy „Vecsi, azért viselkednek veled olyan furcsán, mert süket vagy.” Nem érzékeltem a mondat komolyságát. Naiv voltam. Meg azért a gyerekek tudnak szívtelenek lenni, de nem gonoszak, nem  a sérülésem miatt nem kedveltek.

Mert az embereknek szinte sohase konkrétan a sérüléssel van gondja. A gyerekeknek sem. Önmagában az, hogy tudják, sérült vagyok, nem oszt, nem szoroz. Talán ijesztő, de túllépnek rajta. Ami igazán megakasztja őket, az a furcsaságom. Hogy elmélyedek, hogy nem köszönök vissza és effélék. És ami meglepő: az emberek nagy része valahogy nem kapcsolja össze a fejében az információkat: tudják, hogy sérült vagyok, látják, hogy furcsa vagyok, de az ok-okozatiság egyszerűen nem kattan be. A gyerekeknek ezt nem is róhatjuk fel igazán, a felnőtteken azonban néha megütközöm.

Volt egyszer egy randevúm, ez már később volt, egyetemen, amikor is botor módon igent mondtam arra, hogy a sráccal és haverjaival egy koncertre menjek. Ma már nem becsülöm túl a képességeimet, első randira számomra ilyen esemény nem való.  Egyszerűen nem lehet ennyi felé figyelni hallássérültként. Arról nem is beszélve, hogy ilyen közegben még hallóként is nehéz felmérni pontosan, hogy milyen ember a másik. A koncerten persze igen hamar nyilvánvaló lett számomra, hogy nem volt jó ötlet. Nagyon esetlenül viselkedtem, hebegtem-habogtam, nem vágtam, mi a téma, rosszkor nevettem, nem tudtam, hova tart épp kis csapatunk. Ugyan a srác tudta, hogy gondom van a beszédértéssel, és rendes srácként valóban nem különböztetett volna meg hátrányosan miatta, de egyszerűen nem gondolt bele igazán, hogy mit jelent ez a kis gond. Hogy mekkora hatóköre van ennek a kis gondnak. Hogy egyébként más hangkörülmények között én szoktam a mókamester lenni a társaságban, parádézom és vicces vagyok, extrovertált és figyelmes. Akkoriban nagyon fontosnak tűnt ez a srác, ezért ott helyben elmondtam neki, hogy tartok attól, hogy a körülmények miatt rossz benyomás alakul ki rólam, mert hogy nagyon hallássérültként viselkedem. Azt mondta, hogy ő semmit nem vett észre az esetlenségemből. De több randira nem hívott el, mert nem érezte azt a pluszt. Máig egy kicsit úgy gondolom, hogy az a plusz azért sem jöhetett, mert nem lehettem igazán önmagam, mert nem láttak a viselkedésem mögé. Mert az ok-okozatiság valahogy nem kattant be.

Anya mondogatta, hogy gimnáziumban majd másképp lesz, érettebbek lesznek a gyerekek. Gimnázium első hetén történt, hogy a folyóson sétálva egyszer csak meghallottam egyre erősödő hangerővel a szólongatást: ,,Vecsi, Vecsi, VEEEECSIII!!!" Nyilván amit meghallottam, az már nagyon hangos lehetett. Hátra kaptam a fejem. Az osztálytársaim csoportba verődve nevettek mögöttem. Ez még megtörtént párszor.

Volt egy fizika feleletem, amire egyest kaptam, mert nem értettem a kérdéseket, és a gúnyolódó osztálytársak előtt nem mertem visszakérdezni harmadszor is. Ezért csak nagyon random módon kiválasztottam az anyag egy részét, és azt adtam elő válaszul.

Egyik asztalitenisz meccsünkön siketekkel játszottunk. Soha azelőtt nem találkoztam sorstársakkal. Akkoriban nem is igazán éreztem sorstársaknak őket. Ijesztőek voltak. Ők sajnos se beszélni, se a hangjukat kontrollálni nem tanulták meg, ezért meccs közben ijesztő kiáltások és hörgések hagyták el torkukat. Azt mondták, hogy menjek velük paralimpiára. Teljesen kiakadtam, hidegen válaszoltam nekik, hogy nem szeretnék, mert nem tartozom közéjük. Közben villogott a fejemben a kérdés, hogy én tényleg ezek közé tartoznék-e. Csak remélni tudom, hogy az identitásválságom e pillanatában nem sértettem meg őket. De talán ők értették.

Egyáltalán nem voltam hajlandó azonosulni ezzel a csoporttal. Lázadoztam is: hangos koncertekre jártam füldugó nélkül. Aztán időnként mégis rémült kérdések tolongtak a fejemben: fogok-e tudni gyereket nevelni így, meghallom-e majd a segélykiáltását, ha baj van; vajon ha most ilyen a hallásom, akkor mi lesz, ha romlani fog a korral? Hallókészülék eszembe se jutott. Igazából már hallásvizsgálatokra sem jártam, féltem, mi derülhet ki. Szenvedtem az angol nyelvvizsga hallás utáni megértés részével, féltem a szóbeli résztől, ahol ha nem értesz egy kérdést, azt úgy értékelik, hogy nem érted eléggé a nyelvet. Mégse voltam hajlandó szólni a bizottságnak. Kivágtam magam, a nyelvvizsga előtt naponta sokszor angol szövegeket hallgattam fülessel nagy hangerőn, hogy szokjam az angol beszédet, ráismerjek a szavakra… és most kezemben van a felsőfokú nyelvvizsga.

Szóval voltak ezek az ellentmondásos dolgok, a betegségtudat valahogy mégsem jött.

Aztán elérkezett az egyetem. És a nehézségek. Hatalmas termekben motyogó és mászkáló tanárok, végtelen és zajos padsorok az ember mögött, más rendszer szerint zajló órák. Az első sorban ülni mit sem ért. Kisebb gyakorlatokon nemigen tudtam követni az órán kibontakozó vitákat, a felszólítás nem jelentkezés alapú volt, sőt, leginkább nem is volt felszólítás. Kinek a száját nézzem? Hogy szóljak hozzá a vitához? Az előző felszólalónak épp a legfontosabb mondatát nem értettem.

Nagy erőfeszítések időszaka volt. Sose tanultam jegyzetből mint a többiek, mindig felkutattam a szakirodalmakat, amik kapcsolódtak a témához, a megadott kötelezőkön túl is többet olvastam. Ezekből raktam össze, mi lehetett az órán. Hálás vagyok a fülemnek ezért, sokkal alaposabb tudásra tehettem így szert. De voltak helyzetek, amiket nem tudtam megoldani. Kevésbé tudtam beilleszkedni. Mint ahogy gimiben is, a barátaim nem az osztálytársaim voltak, hanem más helyekről „szedegettem össze” őket egyesével. Négyszemközt jó vagyok. Meg persze voltak sírós konfliktusok a tanárokkal, akik nem segítettek, konfliktusok diákokkal, aki nem adták kölcsön a jegyzetüket.

Második év utáni nyáron édesanyám végre elrángatott hallásvizsgálatra a jó öreg pesti klinikára. A jobboldali, halló fülem vizsgálata után rutinszerűen megvizsgálták a bal fülemet is, végignyomták a fülesbe az összesfajta sípolást az emelkedő hangerőn. Ez volt az első élményem arról, hogy az a hangerő, ami már erős fizikai fájdalmat okoz, és a jobb fülem elkezd tőle búgni, még az sem hallható számomra a süket fülemmel. Ez a legerősebb bizonyíték a sérültségemre. Vizsgálat után a doktornő mondta, hogy visszarakhatom a hallókészülékemet. Közöltem vele – már szorongva – hogy az nekem nincs.

Teljes döbbenet a vizsgálóban. Kérdések, hogy és maga tényleg egyetemre jár? Vannak barátai? Büszkén mondtam, hogy igen, felsőfokú nyelvvizsgám is van. A döbbenet fokozódik. Le a kalappal. De most mutatunk önnek készülékeket, szüksége lenne rá, további romlást is meg kell vele előznünk. Ne féljen, nézze, milyen kedves, dizájnos készülékek vannak ma már. Nem úgy, mint kiskorában. Nézze, ez vízben is használható. Ne féljen tőle. Kipróbálja most?

Kapkodom a levegőt: „Köszönöm, most nem, de elgondolkodom rajta!”. Ki a váróból. Anya figyel. Sírógörcsöm van. Egy másik doktornő, aki gyerekkoromban is foglalkozott velem, kérdezi, hogy mi lett a vizsgálaton. Elmesélem, ő is megdöbben, hogy nincs hallókészülékem, és kedvesen, de szigorúan mondja, hogy mindenképpen szerezzek.

Anya beszél hozzám. Szerintem az a fél-egy óra, ami alatt ő a legjobb tudása szerint beszélt hozzám a készülékről, az döntötte el, hogy soha semmi problémám nem volt a készülékkel. Később, mikor sorstársakkal beszélgettem erről, akkor tűnt fel: mindenkinek voltak korszakai, amikor takargatta, inkább kibontott hajjal járt, szinte mániákusan féltek tőle, hogy valaki meglátja. Akkor jöttem rá, hogy mennyit köszönhetek a körülöttem lévőknek, hiszen nekem ilyen sohasem volt. Azt szoktam mondani, hogy mire a hallókészülékig eljutottam, addigra már beérett a dolog bennem annyira, hogy áldásként és segítségként fogjam fel.  Meg persze édesanyám szavai.

Volt bennem félelem, hogy hogyan fog alakulni ez a párkapcsolataimban. Hálás lehetek a fiúnak, akivel akkor ismerkedtem és később a barátom lett. Rengetegszer nagyon határozottan és természetesen elismételte a kérdezősködésemre, hogy a készülék tényleg nem számít.

Csodálatos audiológushoz kerültem. Lehetőségem volt sokféle hallókészüléket kipróbálni, el is vihettem őket próbára egy hétre. És akkor kiderült, hogy a hallókészülék ugyan áldás és segítség – de csak kemény tanulás és alkalmazkodás árán. Nem olyan dolog, mint a szemüveg, amit ha felrakunk, akkor egyből jobban látunk vele. Az emberek azt gondolják, hogy ha hallókészüléke van az embernek, akkor a probléma meg is van oldva. Azért lehet ez így, mert eleve úgy hiszik, hogy a hallássérülés mindenféleképpen pusztán a hangerő elvesztése, ugyanazt halljuk, mint ők, csak kevésbé.  Pedig ez nem így van, a csökkenés nem minden frekvencián egyforma, fontos zöngéket veszthetünk el: olyan dolgokat, amik nélkülözhetetlenek kétféle beszédhang, fonéma megkülönböztetéséhez, vagy akár hétköznapi zajok beazonosításához. Hallássérült lehet az is, akinek egészen használható hallása van, de bizonyos frekvenciatartományban valamelyest csökkent a hallása. Én például fél fülemre készülék nélkül közepesen hallok, a mély hangokat kevésbé, mint a magasakat. Ez azt jelenti, hogy a beszédet nem úgy értem meg, mint az ép hallók. Hanem ráismerésszerűen, bizonyos fonémákat be tudok azonosítani, aztán észlelem a szövegkörnyezetet, a szituációt, meg persze a szájmozgást – hiszen én is szájkóder vagyok – és akkor összerakom a képet, kikövetkeztetem a szavakat. Pusztán hallás után nem ismerek fel szavakat, csak ha szájmozgást is látok.

 A készülék sokat változtat az ember addigi hallásán, hiszen pontosan a hallásgörbéhez állítják be, tehát azokon a bizonyos frekvenciatartományokon, amiket kevésbé hall, többet erősít, mint más frekvenciatartományokon. Ezért egy teljesen új hangzásvilágot ad. Nem borzasztóan, édesanyám hangja – megkönnyebbülésemre - ugyanúgy az édesanyám hangja. De például arra már rácsodálkoztam, hogy az ásványvizes kupaknak és az ötforintosnak hasonló hangja van, ha az asztalra ejtem; mind a kettő nagyon éles, pedig én eddig a kupakot sokkal tompábbnak, mélyebbnek hallottam. Készülékkel tehát szinte újra kell tanulni hallani.

Valahogy úgy van ez, hogy megkönnyíti a hangok meghallását, de a beszédértés ettől meg nem feltétlen hozható vissza százszázalékosra. Pláne az én esetemben: a bal fülemre továbbra is süket vagyok, az készülékkel sem javítható. Így teljesen mást érzékelek a hozzám érkező hangokból, mint a két fülükkel hallók. Eleve irányhallásom sincs, ahhoz is két fül kéne… szóval el lehet képzelni, hogy az, hogy a hang a készüléknek köszönhetően eljut a hallószervembe, még nem jelenti, hogy jól fogom tudni beazonosítani a hangokat. Hallókészülékkel is hallássérült maradok tehát. Traumaként ért, amikor ezt először megtapasztaltam. Az audiológusom pontosan elmondta, hogy hozzá kell szokni, meg kell tanulni hallani a készülékkel, és fejlődés regisztrálása végett a készülék használata közben folyamatosan tesztelt: eltakarta a száját, szavakat mondott, amiket el kellett ismételnem. Nagyon keveset találtam el, és a sírás határán voltam.

De persze mindemellett a hallókészülék nagyon jó szolgálatot tett. Legnagyobb segítséget az egyetemen adja: néha csak ülök órán, és elgondolkodom, hogy mennyivel fárasztóbb volt ugyanilyen órákon végig figyelni pár évvel ezelőtt. Ilyenkor érzem, hogy a készülék tényleg jó. Máskor, társaságban sokszor azt érzem, hogy hiába jobb a hangerő, a tőlem pár emberre ülő társaimat még mindig nem értem jól. Viszont a zaj készüléknek köszönhető nagyobb hangereje miatt a hozzám közelieket se értem megfelelően. Ilyenkor a készülék sokat markol (azaz erősít), de keveset fog, ilyenkor inkább kiveszem. De nehéz elmagyarázni azt embereknek, hogy van, hogy a készüléktől pont, hogy rosszabbul hallok. Nehéz megértetni azt, hogy amikor fáradt vagyok, az agyamat jobban fárasztja a készülék. Az emberek néznek rám csodálkozva, hogy négyszemközti szituációban néha kiveszem a fülemből, elbizonytalanodnak még azok is, akik éveken keresztül készülék nélkül ismertek, és úgy kommunikáltunk.

Nagyon érdekes, hogy még én sem teljesen szoktam hozzá a készülékhez, dacára annak, hogy 2 éve a fülemen hordom. Nemrégiben szemüveget vásároltam, pár percig volt csak a fejemen a szemüveg, amit végül kiválasztottam, és pár nap múlva már a kezemben volt a megfelelő dioptriájú lencsével. És akkor tűnt fel, hogy a készülék nem fér el a fülemen a szemüveg szára mellett. És akkor villant fel egy emlék a fejemben: annak idején, amikor az audiológussal konzultáltunk, hogy külső hallókészüléket szeretnék, az jól megnézte a szemüvegemet, és megállapította, hogy elég vékony a szára, el fog férni mellette a külső készülék. Na de nem az új szemüvegem mellett. Elég drága szemüveg volt, kicsit halálra is voltam rémülve, hogy akkor most már mindig így lesz, hogy a készüléket valahogy bepasszírozom a vastag szemüvegszár mellé, és a jobb fülem mindig viccesen el fog állni, illetve a készülék gyakran el fog mozdulni a helyéről, és a szárnak a lépéseim ritmusára neki-neki ütődik… a problémát megoldottam, a szárat egyszerűen egyenesebbre kellett alakítani, hogy ne kunkorodjon a fülem mögé teljesen, ahol a készülék helye van. De megint tanultam valamit, és ennek a kis incidensnek köszönhetően megint tudatosabbá vált bennem a hallókészülék viselés ténye. Az ilyen incidensek során derül ki, hogy mennyire hozzám tartozik, hogy mennyire mindig gondolnom kell rá. Hogy egy kincs.

601498_575624912501741_1389070478_n.png

 

Címkék: hallókészülék siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás szájkóder

Elkóder:

Megnéztük az Utolsót, feliratozva. Jó volt. Spoilerezni fogok.

A feliratot egy projektor szolgáltatta, ami a színpad fölé egy fekete csíkra vetített, összesen 3 sorban (zseniálisan egyszerűen oldották meg a dolgot, egy fekete lappal letakarták a projektor lencséjének 3/4-ét). Emiatt magasra, a színpadtól meglehetősen távolra kellett ülnie a nem halló közönségnek, egyrészt hogy lássa a feliratot, másrészt hogy ne álljon ki a nyaka. Először szkeptikusan figyeltem, ahogy Szájkóder szeme állandó jelleggel a kivetítőt pásztázza. És bár le-lepillantott a színpadra, emiatt szerintem lemaradt a színészi játékról (legalábbis a nagy részéről). 

Mázló Tímea játékát nagyon élveztem, kifejezetten vicces volt a siket és a halló párkapcsolat bemutatása. Az előadás elején nagy hangsúlyt kap a kapcsolatuk a frusztált férfival, aki úgy tűnik csak a szex miatt van együtt a siket nővel. Ez a fajta feszültség nem lett feloldva, de a figyelmesek kiszúrhatták, hogy a zombitámadás során a férfi azonnal maga mögé utasította, és végig testével fedezte. Kíváncsi vagyok, a siketek mit gondoltak erről a párról. Rengeteg kérdés merül fel, és az előadásban nagy hangsúly volt a siketek és hallók kapcsolatán (bár én úgy gondolom, egy nagyon erős szimbólum is egyben).

Az előadás végén kicsit meglepő volt, hogy a siketek taps tapsoltak. Viszont mikor Tímea a közönség felé fordult már jelelve tapsoltak, szóval megnyugodtam.

Szájkóder:

Szerintem abszolút nem maradtam le egy mozzanatról sem. Igazából az egészet úgy néztem, mintha egy film alatt a felirat túl gyors lenne. Azaz, először elolvastam a feliratot (hiperszupergyorsan), majd azonnal a színpadra néztem, és bőven volt időm, míg valóban kimondták az olvasott szöveget.

Nem beszélve arról, hogy én nem csak egy dologra fókuszálok, hanem nézek egy valamit (pl valakinek a szájáról olvasok), és közben látom az összes többit is (mi van mellettem, van e mozgás háttérben, oldalt, a levegő másképp mozog- e). Ez azért van, mivel hangok alapján nem érzékelem, ha valami történik körülöttem, ezért ezt vizuális figyeléssel kompenzálom. Ezért nem volt gond az sem, hogy a színpad és a felirat között ingáznom kellett.

Elkóder is jól érezte magát, és szerintem biztosan átsuhant rajta párszor az a gondolat, hogy úristen, ez tényleg így van nálunk is. Szerintem a pár alapvetően azt szimbolizálta, hogy mennyi nehézséggel kell megküzdeni egy halló-nem halló párkapcsolatban, de azért annyi nyűg mellett létezik, hogy önmagáért vagyunk a másikkal. (a zombitámadáskor maga mögé utasította a nőt. nekem is feltűnt a védelmező gesztus.) 

Tetszett, hogy Mázló Tímea szerepe erősen felnagyítja a problémákat, ironizál, túljátszik, ezzel is nyilvánvalóvá téve, hogy mi az, ami egy hallássérültnek rosszul esik:

 ,,Kibeszéltetek? A hátam mögött?!"

 Ami ugye, annak a jelentése tulajdonképpen, hogy a háta mögött nem látja őket, nem érti, mit mondanak neki.

Az is nagyon tanulságos volt, hogy megpróbálják lebeszélni őt a színészetről. Helyette menjen inkább olyan helyre, ahol örülnek, hogy nem hall, ahol gépek vannak. Közben a két halló pasi- testvér és élettárs - szájtakarva egymással is beszél Tímea előtt, Tímeáról. Ami ugyancsak egy csúnya gesztus egy hallássérülttel szemben, és szomorú is, hogy mennyire sebezhető ilyenkor egy hallássérült ember. Talán azért is tart ki Tímea csökönyösen amellett, hogy színésznő akar lenni, mert valahol ez a düh is megnyilvánul abban a mondatban, amit gyakran ismétel:

,,Kibeszéltetek? A hátam mögött?!"

Valamilyen szinten ez a düh is viszi előre az embert, legalábbis engem néha igen, hogy csak azért is megcsinálom. Megteszem. Bizonyítom. A csökönyösségünk mögött valami ilyesmi is van, meg az, hogy miért ennyire fafejűek, hogy nem értik meg, hogy mi akkor is képesek vagyunk rá.

Szóval élmény volt. És ráadásul végre kipipáltuk Elkóderrel a közös színházazást, de megbeszéltük, hogy egyhamar nem megyünk. Egyrészt, mert ki tudja mikor lesz megint feliratos, másrészt pedig annyira fasza darab volt, hogy nehéz lesz überelni, hiszen volt benne siket is, zombi is, vér is...

images_25375.jpg

 

Címkék: utolsó trafó siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás mázló tímea