Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


- Holnap mikor érsz haza?
- Hmmm?
- Holnap mikor érsz haza?
Micsoda?
- Holnap, mikor, érsz, haza?

Hunyorít, látom hogy őrült sebességgel pörögnek a fogaskerekek. Éppen szeletelem a sonkát, ő meg nem tudja hogyan jön a finom kérsz laza a sonkához. Kinyitom a szám, a fény felé fordulok:

- Holnap... Mikor.... Érsz.... Haza?

Türelem.

Az első, amit siketként megtanulsz. Úgy érzed türelmes vagy és végtelen nyugalommal viseltetsz a világ iránt. Aztán kapsz egy pofont az élettől. Siketként türelmesnek kell lenned. Próbálkoznod kell, és aztán csinálni. Ha nem sikerül, újrakezdeni, és ezt életed végéig, mert jobb nem nagyon lesz. (Úgy gondolom) esetleg kényelmesebb.

Siket mellett türelmesnek kell lenni. Nem azért, mert kommunikálni akarsz. Hanem, mert normálisan akarod csinálni. A világ elég kegyetlen vele, miért kellene haragudnod rá azért, amiről nem is tehet? Elismételni valamit nem nagy kunszt. Háromszor feltenni egymás után egy kérdést, frusztráló. De még mindig jobb, mint nem érteni mit mond a másik ember.

Szájkóder megtanított arra, hogy türelmesnek kell lennem. Ez a türelem nem arról szól, hogy kivárom a sorom a teszkóban hisztiroham nélkül, vagy hogy nem könyörgöm be magam az okmányirodában a sor elejére (megy a buszom).

A türelem azt jelenti, hogy amikor nem köszön vissza nekem valaki (köcsög) nem sértődök meg.
Amikor a villamoson nem áll félre előttem a fiatal szórakozott nő ha köhintek (anyád), nem lököm félre.
Amikor valaki után kiabálok - mert kiesett a táskájából egy joghurt -, nem fordul vissza (paraszt), felveszem és utánasietek.
Amikor valaki egy vicceset mesél és kérdőn rámnéznek nem mondom, hogy »semmi, nem érdekes«, hanem elmesélem ugyanazt, újra.

 

Szájkóder:

A múltkor álltam a buszon. Kelenföldön szálltam fel, és épp hogy a második lépcsőre fel tudtam állni a pakkjaimmal. Szardíniadoboz-effektus. Ismered. Éppen levegő után kapkodtam.(futottam, persze) Valamin nagyon gondolkoztam, mikor égni kezdett az arcom bal fele. Valahogy mindig megérzem, ha kínos helyzetbe kerülök. Oldalra néztem, és egy srác nagyon csúnyán nézett rám, vállaiból sugárzott a lenézés, szája sarkában megvető kis vonal. Semmit sem tudtam elsőre leolvasni a szájáról, annyira ledöbbentem a negatív lökettől. Rendesen mellbe taszított. 

- Tessék? - kérdeztem.

- .....csak úgy mondom!

- Bocsi, nem értem.

- ..saj...fér..ö..ö..ed!

Csaj! Mögöttem! Végre felfogtam, mi van. Hátranéztem, egy csaj az alattam lévő lépcsőfokon szorongott a kofferjével, gondolom szólt, hogy szorítsak egy kis helyet, én meg nem vettem észre. Valahogy összenyomtam még magam, segítettem neki a koffert stabilabb helyzetbe állítani, de a srác még mindig mondta a magáét. Akkor már bennem is elpattant az ideg és kicsit ráordítottam.

- Jó. Oké! Siket vagyok, nem hallottam!

A gyerek a döbbenettől megnémult és elkezdett kibámulni az ablakon. Majd 20 perccel később, mikor leszálltam, előzékenyen lesegítette a cuccom, és szégyenlősen rám mosolygott.

pic_turelem.jpg

Címkék: kínos beszéd hallás siket nagyothalló szájról olvasás szájról olvas

11
hétfő
nov 2013

Azaz, hogyan olvasok szájról?

Eljött az idő, hogy néhány példán szemléltessem, hogy hogyan is olvasok szájról. Egyrészt, mert sokan csak azt látják, hogy semmi bajom, hiszen beszélek. Azt mondják: Szépen beszélsz! Az, hogy valaki szájról olvas és nem hall, az nem látszik az emberen. Nem úgy, mint amikor valaki mozgássérült, és a kerekesszék miatt rögtön észreveszik.(bár az is olyan nonszensz. attól, hogy valaki székben ül, még nem hülye) Aztán a másik pillanatban azt látják, hogy gyépés módon nézek rájuk, hunyorogva, és ha megveszek, sem értem, amit mondanak. Ebben a posztban lerántom erről a rejtélyről a leplet.

Ugye, alapvetően a magánhangzók azok, melyek felépítik a világom. Szinte mátrixszerűen lepik el a környezetem, azokból kódolok főleg. Ez azért is van, mert a körülöttem lévő zajkáoszból a mély hangokat érzékelem jobban, a magánhangzók pedig sokkal-sokkal mélyebb hangok, és a magas hangrendű magánhangzók is mélyebbek számomra, mint a mássalhangzók. (az utóbbiaknak egyáltalán nincsen hangjuk)

Tehát, mikor szájról olvasok, akkor magánhangzókat olvasok össze főleg, néhány olvashatóbb mássalhangzóval. A mássalhangzók viszont nagyon hasonlítanak egymásra szájmozgás tekintetében, ezért több variácó is fennáll egy mássalhangzóra. Ami valahogyan így néz ki:

Példamondat:

,,Isten áldd meg a magyart!"

(a betűk alatt leírom, hányféle más betűnek felelhet meg a száj állása, próbáljátok ki, mondjátok el a betűket hang nélkül magatoknak, és figyeljétek meg, mennyire hasonlóan áll a szátok. Tükröt használni ér!)

 I       s                        t                                                      e                     n                                       

 i   s/zs/cs      t/d/ty/n/ny/gy/j/ly                         e          n/ny/t/d/ty/n/ny/gy/j/ly    

 

á l            dd                                   m      e    g  

á l  d/t/ty/n/ny/gy/j/ly      m/b/p   e   g/k/     

 

a       m          a                        gy                    a                     r                            t

a    m/b/p   a     t/d/ty/n/ny/gy/j/ly    a         olvashatatlan      t/d/ty/n/ny/gy/j/ly

A variációkból összerakom az egészet értelmes szöveggé. Kemény logikai munka, bár az évek során rutinos szájról olvasóvá váltam, ezért villámgyorsan rakosgatom össze a szavakat. Ez olyasmi, minthogy az agy képes arra, hogy a szó első és utolsó betűjét látva felismeri az értelmes fogalmat, még úgy is, hogy a közte lévő betűket összekeverik. 

Persze ez korántsem csak ennyitől függ. De arról majd a következő posztban! 

2938376882_1a37c255ff.jpg

Címkék: hang beszéd magas mély siket nagyothalló magánhangzó hallássérült mássalhangzó szájról olvasás

04
hétfő
nov 2013

Hallássérült.
Benne van. Valami nem oké a hallással, merthogy megsérült. Én is az vagyok és mégse. Hadd menjek bele egy feleslegesen hosszú és körülményes magyarázatba!

Megszülettem meztelen és kifejlődött az agyamban a hallás. Merthogy nem elég a fülcimpa, hallójárat, hallókagyló halló-halló! Kellenek idegek az agyban, meg pár millió idegsejt, ami keszekusza hálózatba kapcsolódva átalakítja a rezgéseket, és feldolgozza információvá. Az elég kevés lenne ám, halló-halló, ha csak zúgás és r

ezgés lenne. Van viszont egy gond a berendezéssel, mégpedig, hogy kopik és elhal. Most lepődj meg, ahogy mennek az évek egyre rosszabbul hallunk! Minél több a diszkó, az elsősoros koncert, annál több fülmanót ölünk le. Volt már olyan, amikor egy nagy buli után lefeküdtél, és csak sípolt és sípolt a füled? Az elhalt frekvenciákat halljuk, azokat a csilimpoló kis hangokat, amiket többé már nem fogunk, mert nincs mivel. Ugye, most már világos, hogy mindenki hallássérült? Persze az igaziak kiröhögnek, javaslom ne panaszkodj ilyenekkel nekik...

A magyarországi siketek és nagyothallók képviseleti szervének akkor lehetsz tagja, ha idézem: "a hallásveszteségének átlaga a 250, 500, 1000 és 2000 Hz frekvenciákon a jobban halló fülön a 40 dB-t meghaladja, vagy a rosszabbul halló fülön az átlag eléri a 80 decibelt" (forrás)

Ez nagyjából azt jelenti, hogy te nyugodtan blogozol, a szomszédban meg válásra kerül a sor. Ugye?

Nem vagyok siket. Nem vagyok (definíció szerinti) hallássérült. Halló vagyok. Ők nem tudják, nekem milyen, én nem tudom, milyen nekik. Életem elmúlt két évében lehetőséget kapta

m arra, hogy tágítsam látóköröm, megértsek és elfogadjak megérthetetlent és elfogadhatatlant. És talán a legfontosabb, hogy nem elég pozitívan gondolkozni, ezt gyakorolni kell, és sosem elfelejteni azt az undorító közhelyet, miszerint mindig lehet rosszabb. 

Egy siket mögött kiabálhatsz, és szitkozódhatsz, ugye? Úgysem hallja, csak ha szemben vagy vele. Hát de. Nagyon is tudja. Mi hallók túlságosan függünk a fülünktől és a beszédtől. Sokat olvashattál arról, hogy milyen szájról olvasni. Most olvass arról, milyen az, ha a te szádról olvasnak!

ful.jpg

Címkék: beszéd hallás hallókészülék siket hallássérült szájról olvasás szájról olvas ngyothalló

08
vasárnap
sze 2013

Tudtam, hogy egyszer eljön az a nap, mikor ezekről a dolgokról beszélnünk kell. Rólad. Rólam. Kettőnkről. Nem mintha időnként nem beszéltünk volna, csak nem jutott idő mindenre. Nehéz szavakba önteni az ilyet.

Tudod, minden nap minden pillanatában van okom arra, hogy eszembe juss. Mint például most is. Itt ülünk, hallgattok engem, mert én felolvasok. Neked. Pedig 24 évvel ezelőtt, mikor pici babaként a karodban tartottál, és fogalmad sem volt arról, hogy mit hoz a jövő, azt mondták, hogy sosem fogok beszélni. Azt is mondták, hogy kilátástalan számomra a jövő. És még számtalan olyan dolgot, amit egy anya sem akarna hallani a gyerekéről.

És most mégis itt vagyunk. És felolvasok. Neked.

Ez a Te érdemed, anyu. Küzdöttél, harcoltál és tanítottál. Mindenre emlékszem. A tornákra, mikor feküdtem az asztalon vagy a földön, mikor egyenként áttornáztattad az ujjaim, a kórházak folyosóira, amelyeken bóklásztunk, amikor Fekete Pétert játszottunk, vagy amikor a képeket rakosgattad elém, hogy gyakoroljuk az új szavakat. Sosem adtad fel. Mertél kemény lenni. És ahhoz nagy erő kell, hogy a saját gyerekeddel szemben szigorú legyél, miközben bőg, taknya nyála összefolyik, és látványosan szenved. Emlékszem az arcodra, arra, hogy tele voltál kétségbeeséssel és sokszor nem tudtad, helyesen cselekszel-e.

Annyiszor kérdezted is, és anyu, hidd el, helyesen döntöttél. Akkor is, mikor hallók közé adtatok be iskolába, akkor is, mikor elvártad, hogy csavarjam ki a felmosórongyot vagy kihánytad a koszos ruháimat a szekrényből, hogy tanuljak meg rendet tartani. A nehezebb utat választottad, de a helyeset. Keménynek neveltél, de lágynak is. Olyan szépen formáltatok Apuval egésszé.

Belőled vagyok, anyu. A makacsságom, a kitartásom, a csökönyösségem. Mind tőled van. Ezért hajtok előre, keresem a kihívásokat, hiszem, hogy elérek valahová. Ezt láttam tőled. Meg a nagy szeretetet, a család-kultuszt, amit a mama felől hoztál magaddal. A békés együttlevéseket, a nyüzsgést, családi, ünnepi készülődéseket, morgolódásokat. Nézlek, és egyre inkább a mamát látom benned.

Sosem felejtem el, hogy sétáltunk a pozsonyi kórház folyosóján, és odajött hozzánk egy gyerek. Kicsi voltam még, láttam, hogy bekötöd a köntösét, és bár nem hallottam semmit, megértettem, hogy milyen szerencsés vagyok. Rengeteg gyereket láttam egyedül akkoriban, és soha nem lehetek elég hálás, hogy nekem nem kellett egyedül lennem.

Annyi minden történt azóta, mióta együtt vagyunk. Valamikor elválaszthatatlanok voltunk, aztán én messzire kerültem. Tudom, nehéz volt. Annyiszor gondoltam Rád, és rájöttem, hogy sohasem leszek képes teljesen elszakítani magam tőled. Nem számít, mennyire vagyok erős vagy gyenge, a részem vagy. Épp olyan fontos, mint a szívem. Soha nem leszek olyan erős, hogy meg tudnék lenni nélküled.

Hatvanéves lettél. A Te ünneped az enyém, a miénk is. Mindannyiunk számára jelentesz valamit. Számomra a legjobb anyát, másoknak a legjobb feleséget, keresztanyát, testvért, barátot, sógornőt, miegymást. Tudnod kell, hogy fontos vagy nekünk, és szeretnénk magunk mellett tudni.

Isten éltessen hát még sokáig, drága Édesanyám!

 ae42ab91309f11acb318c6136ed9ea84.jpg

 

Címkék: anya szeretet beszéd szeretlek siket nagyothalló hallássérült pohárköszöntő szájról olvas szóletésnap

27
kedd
aug 2013

Azt mondják, hogy a siketek, akik jelnyelven kommunikálnak, ha veszekednek sötétedéskor, lámpafénynél, és valamelyikük nem akar, akkor egyszerűen lekapcsolja a villanyt. Mert ugye, akkor nem látják, mit beszél a másik. Az már más kérdés, hogy akkor el lehet kezdeni a kapcsolón fel-le libikókázni, ezzel is ünnepi fényjátékkal boldogítani a szomszédokat.

Én ilyesmit nem csinálok. Egyrészt, mert amúgy sem vagyok egy veszekedős típus, másrészt, mert ez egyszerűen nem Szájlány-módi. De egy este teljesen spontánul felfedeztem, hogy mi az én saját veszekedés-stratégiám.

Aznap T. az idegeimre ment. T. ha valami baja van, úgy tesz, mintha nem lenne, és valaki más idegesítené. Mondjuk én. Mert hülye vagyok, mert ökörségeket mondok, mert csak, mert ő úgy gondolja. So-so, mindenkinek vannak hülyeségei.

Aztán, mikor közlöm vele, hogy nagyon fasza érzés villámhárítónak lenni, akin a problémáit villámként futtatja fel-le, lehiggad, osztozkodunk, csípős verbális bal meg jobb horog oda vissza, ez átmegy csipkelődésbe, majd jön az öröm és boldogság szakasz. Nem tartott sokáig,  mikor hazaértünk, szétfagyott kézzel beslisszoltam a fürdőbe, forró víz alá tettem a kacsómat(tél volt), hogy valami élet kerüljön bele. És akkor elszabadult a pokol.

 T. ugyanis elővette  azt az énjét, ami az aprajavalvai Okoska meg a mérnöktudós keveréke. És lebaszott.

Mert ő egész nap x időt pazarolt el arra, hogy menjen a fűtés, hogy most, hogy a forró vizet megnyitottam, és elzártam, kikapcsol, és ezt így, miközben normál hangnemben el lehetne mondani, hogy izé. Ez van. Legközelebb ne így.

 - Jó - mondtam-, legközelebb majd szétfagyok. Türelem.. Ez a vihar is mindjárt elmúlik.

De T. folytatta. Mérnöki precizitással, Okoskás kioktatással. Muszáj volt lehunynom a szemem, hogy ne halljam.

 - Ne csukd be a szemed!- szólt rám, ez a tény annyira felbosszantotta, mintha zabszem lett volna a fenekében.

Ezen komolyan meglepődtem. Egyrészt, hogy őt ez idegesíti, másrészt, hogy én ezt csináltam.

 - Ne merd becsukni a szemed!- ismétli.

 -De, becsukom!- mondom, és esküszöm, nem értem, mire fel az egész hacacáré. De egy pillanatra kedvem lenne pár percet folyamatosan pislogni, hogy bosszantsam. Aztán hunyok egy hosszút és egyszerűen csak otthagyom. Majd lenyugszik.

Amíg ő lenyugszik, én felhúzom magam. Addig ő vár. Aztán röhögni kell, mert lássuk be, azért csukott szemmel, szorulást idéző arccal a másik arcába pislogni, miközben ő mondani akarja a magáét…

Nos. Hülyén néz ki közben az ember. Az fix.

images (5).jpg

Címkék: vita beszéd siket hallássérült szájról olvas

26
hétfő
aug 2013

Volt idő, mikor semmit sem értettem a világból. Nem emlékszem pontosan, mikorra tanultam meg szájról olvasni, de az azelőtti világból csak képekre emlékszem. És kicsit olyan zűrös, szürke volt minden. Arról, hogy hogyan tanultam meg szájról olvasni, később majd írok, most olyan helyzeteket mutatok be, melyek a hétköznapokban jellemzőek.

Az, hogy mennyire tudod feltornázni magad a jó, profi szájról olvasás szintjére, az nagyban függ a hallókészüléktől. Minden gép más és más. Emlékszem, hogy az előző gépemnél eltartott egy ideig, míg a hangokat fel tudtam használni a szájról olvasáshoz. Ugyanis a beszélt szövegek megértéséhez felhasználom a hangot, a szájképet, a hangszínt, a testbeszédet és a helyzetből/tapasztalatból/múltból adódó információkat is. (Ezt amúgy minden ember így csinálja, de ők a hangokra jobban támaszkodnak, míg én a nonverbális jelekből táplálkozom inkább, sőt)

Boltban,bankban, gyógyszertárban...

Boltban, ha hozzám lép egy eladó, akkor nem is nézek rá, a helyzetből egyből levágom, mit akarhat, így egyből mondom, hogy ,,Köszönöm, csak nézelődöm" vagy ,, Kukoricát merre találom?" A kasszánál is gyakran nem értem, hogy mennyit kell fizetni, olyankor előre kérdezek: ,, Mennyi is lesz?" Persze, nem mindig jön be, olyankor kapok bosszankodó megjegyzéseket, szemrehányást, mögöttem idegesen toporognak a várakozók. Kínos, de azért csak mosolygok, és elmagyarázom, hogy mi a helyzet. Olyankor megenyhülnek, de azért elgondolkozom ilyenkor, hogy miért? Aki hall, az is megérdemel egy kis plusz türelmet, nem csak az, aki nem hall. Egyszer a párommal mentem bevásárolni, ő már a kasszánál fizetett, de még elszaladtam mazsoláért. Eléggé eldugták az aszalt gyümölcs részleget, mert nem találtam meg olyan gyorsan, mint szerettem volna, így a párom már fizetett volna, és egy egész sor rám várt, hogy odavigyem a mazsolát. Párom viccesen megjegyezte a morcos kasszás csajnak, hogy: ,,Kiabálnék neki, de úgysem hallja. Hallássérült." Mire odafordultam, már vigyorgott az egész sor. :)

Bankban, gyógyszertárban is hajlamosak az ügyféllel türelmetlenkedni. Nem néznek rád, forognak, olyan gyorsan teszik fel a kérdéseket, hogy követni is alig bírod. Ilyenkor előre szólok, és lassabban elmondják még egyszer, felém fordulva. Eleinte mindig csak annyit mondtam, hogy: ,,Elnézést, hallássérült vagyok" Mire egyből ordítani kezdtek, mert az emberek többsége a hallássérülést azzal köti össze, hogy hangosabban kell beszélni. Igen, aki nagyothalló, akinek mindig is jó hallása volt, és hallás után értette a beszédet, aztán hirtelen csökkent a hallása, annak valóban érdemes hangosabban beszélni. De aki siket, vagy szájról olvas, aki nem érti hallás után a szöveget, annak felesleges. A siket vagy hallássérült ember írásban, jelnyelven érteti meg magát vagy szájról olvas. Azóta inkább azt mondom, hogy szárjról olvasok, és beszéljen velem szemben, rám figyelve.

Utcán, közterületen, társaságban...

Ha az utcán lépnek hozzám, akkor az esetek nagy részében vagy az időre kíváncsiak, vagy valamilyen útbaigazítást kérnek. Az idő esetén általában jellemző, hogy a csuklójukra mutatnak, mintha órára mutatnának. Akkor automatikusan válaszolok. Persze nem mindig kíséri a helyzetet ilyen nonverbális jel, ilyenkor visszakérdezek, hogy mit szeretne. Ha nem túl zajos a hely, és egész jól artikulál, akkor megpróbálok segíteni, viszont, ha épp zaj van, és nem értem, egyből közlöm, hogy sajnálom, nem tudok segíteni. Persze ez attól is függ, milyen napom van. Néha elmagyarázom, hogy szájról olvasok, ismételje el lassabban, írja le, de a reakciók elég vegyesek, így néha egyszerűbb, ha nyúlcipőt húzok.

Ha csendes helyen beszélgetek valakivel, kettesben, az jobb. Majdnem úgy megy a beszélgetés, mintha hallanék. Fontos, hogy a helyszínen minél kisebb legyen a háttérzaj, lássam az illető arcát, jól artikuláljon. A baj akkor kezdődik, mikor a legjobb helyszínen sem értem, mert egyszerűen olyan az artikulációja, hogy nem megy. Ez rossz érzéssel jár, mert sokszor előfordul, hogy tök jó lenne valakivel beszélgetni, mert kedvelem, azonban a hallássérülésem miatt nem tudok, éppen ezért az ismerkedés is nehéz. Frusztráló. Feszültséggel jár, és nagyon fájó az a folyamat, mikor erőlködöm, hogy értsem mit mond, de nem megy, önhibámon kívül.

Ugyanez van akkor is, ha utcán beszélgetek valakivel. Éppen nemrég kaptam szemrehányást amiatt, hogy velem olyankor körülményes és fárasztó beszélgetni. (sok ismétlés, felém fordulás) Nagyon égett az arcom utána. Persze megszenvedem, mert a legegyszerűbb lenne az ilyen emberekkel nem foglalkozni, azonban nem olyan egyszerű emiatt lemondani valakiről, pláne azért nem, mert nem vagyok az a könnyen feladom típus. Nagy kudarcnak élem meg. Kipróbáltam azt az opciót is, hogy olyankor nem beszélünk, de az is rossz, mert tudom, hogy az is miattam van, és sokszor előfordult, hogy emiatt eltávolodtunk egymástól. Nem mindenki érti meg az ilyet, vagy nincs hozzá türelme.

Ez sajnos nagy önbizalom-rombolással jár, önhibáztatással, stresszel, és feszültséggel. Paradoxon, hogy menekülök ettől a helyzettől, és ezért nem szeretek társaságba menni, ugyanakkor ha otthon maradok és elszigetelődöm, az szintén nyomasztó hangulattal jár. Ugyanis társaságban is hasonló frusztráló helyzetek alakulhatnak ki. Ha háttérzaj van, az már régen rossz. Ha sok ember van, az szintén. Az elhelyezkedés is rosszul szokott alakulni, bár társaságfüggő, van mikor kifejezetten odafigyelnek erre.:) Fontos a fény, hogy lássam a szájukat, a távolság, hogy hol van. Az ilyen kötetlen beszélgetéseknél még csak a helyzetekből adódó információkra sem tudok támaszkodni, sem az előzetes ismeretanyagomra. De leginkább az a baj, hogy a beszédmegértés jóval lassabb folyamat nálam, mint a hallóknál.

Ezt leginkább a nemrég lecserélt halókészülékem után vettem észre. Ugyanis a régi gépem annyiból jobb volt, hogy a háttérzajokat nem hallottam, csak annak a hangját, akivel éppen beszéltem. Az új gépek azonban már pont arra hajtanak, hogy úgy halljunk velük, mint a rendes hallók- azaz mindent. Az orvos szerint az agyam hozzá fog szokni ahhoz, hogy kiszűrjem a zajokat, azonban ez lassú folyamat lesz. Éppen ezért előadásokon életemben először lettem volna képes leütni valakit azért, mert zörög. És azt is megtapasztaltam, hogy már nem megy úgy az előadások követése, mint régen. És ez is hatalmas feszültségeket okoz. Ott ülök potyában, feleslegesen, de ha nem ülök ott, akkor meg csak elb@szom az időt a semmivel. Haszontalan lénye vagyok a társadalomnak. És én nagyon nem szeretek az lenni. És persze az is szörnyen dühítő, hogy az előadásokon átadott tudás töredéke ér csak el hozzám.

Ugyanis, miközben leolvasom a szavakat a szájakról, az egy folyamat. Ezt követi egy másik, fedolgozó folyamat, mikor ténylegesen felfogom, amit leolvastam. Ezalatt az idő alatt azonban a beszéd folyik tovább 9o percen keresztül. És elvesztem a fonalat. Hosszabb szövegeknél (egy anekdota elmesélése) is megfigyeltem magamnál ezt, és sokan türelmetlenek. Frusztráló.

Szóval, társaságban nem tudok bekapcsolódni. Az elején próbálkozom, de hamar kimerülök, a szájról olvasás nagy koncentrációval jár. Régen általában félrevonultam, olvastam, lefoglaltam magam. Emiatt persze nem is lehettem sosem igazi részese semmilyen közösségnek, amit mindig nagyon fájlaltam. Mondhatni, olyankor, mikor könyvet olvastam, biztonságban is éreztem magam, mert olyankor nem jött oda senki-mivel olvasok- így elkerültem a kellemetlen helyzeteket. Viszont szenvedtem is azért, mert senki sem jött oda. Paradoxon.:)

Amikor egyáltalán nem tudok bekapcsolódni, és lelépni se nagyon tudok, olyankor nagyon lassan telik az idő. Csak nézek ki a fejemből, és általában nem túl jó érzéssel ülök ott. Bár tudom, hogy nem tehetek róla, azért frusztráló. Mikor megérkezem valahová, először élénk vagyok, érdeklődve kapkodom a fejem az emberek között, de nem szólalok meg. Később begörcsölnek a vállaim az erőlködéstől, hátradőlök, elhelyezkedek, és már nem veszem a fáradtságot, hogy az éppen beszélő felé forduljak. A testtartásom is elfárad, az izmok nagyon megérzik az erőlködést, olyankor lazítok, felhúzom a lábaimat, átkarolom, és nem figyelek tovább.

Emiatt persze alaposan félreismernek. Lehetek a csaj, akinek rosszkedve van, az antiszociális, az aki elb@ssza a hangulatot. Pedig csak nem tudom követni, és nem tudok bekapcsolódni. És sokszor belefáradok, hogy ez érdekeljen, valahol belül mégis fájni tud, és feszültté teszVannak helyzetek azonban helyzetek- megfelelő számú társaság, jó helyviszonyok, fényviszonyok- ,mikor pont hogy elememben vagyok, vitázom, sőt. Azok, akik mindkettő oldalamat látják, nem értik, hogy ez hogy működik, talán azt hiszik, skizofrén vagyok vagy hangulatember. Pedig sokszor olyan árnyalatni különbségeken múlik, amire a hallók sosem gondolnának: beáll a szürkület, jön még egy ember, átülnek máshová, bekapcsolják a zenét.

Persze, jogos lenne, hogy szóljak, de kapcsoltassam ki a zenét? A zene lazítja a hallókat és kitölti a beálló csendet. Ültessek át mindenkit? Egyébként is. Nem egyszerű ilyesmit kérni. Olyankor lehetek a problémás csaj is. Emlékszem, egyszer a sötétben levő társaságot megkértem, hogy menjünk be a neonfényre. Letromfolt egyikük, hogy ő márpedig kint akar maradni. Nem volt túl vidám helyzet.

Alapból szeretek beszélgetni, ha olyan helyen és emberekkel vagyok. De ha egyik sem adott, akkor egyszerűbb elmenekülni, többet cigizni, bemenni, valamit csinálni. Mert a többiek közben ugye jól érzik magukat. Ilyen helyzetben azonban már az is nagy könnyebbség, ha legalább egy barátom ott van, aki foglalkozik velem. Néha fordít, vagy félrevonulunk beszélgetni, aki tudja, mi zajlik le bennem.

Egyszer egy hétvégén voltam egy társaságban, ahol nem igazán volt közeli ismerősöm. Olyan, aki tudná, hogyan kell bánni velem, egy sem. Már eleve félelemmel mentem oda, mert tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Nyitott voltam, beszélgettem, akivel lehetett. Aztán szürkületben bepánikoltam. Tudtam, hogy nem lesz fény. Se petróleumlámpa, se kinti éjjelilámpa. Vicces egyébként, hogy minden helyszínen amolyan listaszerűen leellenőrzöm, hogy milyen a helyszín. Más a zenét nézi, azt, hogy ki ad elő, mi a pia, drága e a hely. Én meg a zene hangosságát, a zajszintet, a fényforrásokat, meg az ott lévők szájmozgását. Volt egy srác, akinek nyelvpiercingje volt. Mániája volt, hogy azzal játszott, hogy a piercinget kinyomta a szája szélére, rázárta a száját, majd beszippantotta. Beszéd közben is. Az összes szavát, amit leolvastam a szájáról, ha le kéne írnom, így tenném: Dani vapiercing. Piercingogy hívpiercing. (Dani vagyok. Hogy hívnak?)

Tudtam, hogy semmit sem fogok érteni, jönnek majd a kínos nem értemek, zavaros arcok, kérdőjelek. Nem vártam meg, míg elfajul a dolog, menekülőre fogtam. 

A társaság számomra olyan, mint egy mézesmadzag. Néha megtapasztalod, ritkán, a közösségi érzést, aztán pofára esel, és kurvára fáj. Ezért van az, hogy olykor visszaidézem a legutóbbi legélvezetesebb társasági együttlétet. Jó belőle táplálkozni. Ez mindig is így volt, mióta az eszemet tudom. Vágyakoztam, nekifutottam (ó, hányszor), aztán mindig beláttam, ha sok volt a kudarc és csalódás, hogy a társasági élet, a nagy bulihangulatok- bármennyire is szeretném- nem az én kiváltságom. És ez ellen nem lehet mit tenni.

De nem baj, van helyette annyi más...:)

 692267-friends.jpg

 

 

 

 

Címkék: beszéd nehézségek siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

25
vasárnap
aug 2013

A környéket, ahol lakom, azért szeretem annyira, mert annak ellenére, hogy egy világvárosban élek, úgy érzem, mintha faluban laknék. Ezt támasztja alá Szilárd, a gyík, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel a borostyántenger alól, vagy a két szarka, aki a kert végében veszekedik a szomszédba átslisszoló szürke macskával. Néha nem tudom eldönteni, hogy melyiküknek lenne tanácsosabb fülét-farkát behúzva elsunnyogni a saját érdekében. 

A környék ráadásul tele van nyervogó kiscicákkal, macskákkal, ami felidézi a mamánál töltött időket, mikor is ezek a négylábú jószágok nőttek ki a kezemből is, mivel mindig akadt egy, amelyiket simogathattam. Szokásom macskanyávogást utánozni, ha azokra a helyekre érek, ahol tudom, hogy ott tanyáznak, ezzel is előcsalogatva őket (nem jön be), párom inkáb a cicc változatot használja, amit én azért nem, mivel beszédhibámból adódóan szissz-nek ejteném. (Szóval, az sem jön be). Helyette testbeszéddel, kéregető mozdulattal közeledem hozzájuk, ami néha beválik, macskája válogatja.

Van egy sz(c)isz(c)a a közelben, amelyiket ritkán találunk ott, mivel cicalelkéhez hűen kóborol számunkra ismeretlen helyeken. Ritka szép cirmos, az egész bundája fekete, de a mellkasánál, fehér rész húzódik a hasáig, mintha szmokingban lenne, ráadásul  a mancsai is fehér foltban végződnek, mintha kesztyűje volna, vagy cipője. A szeme is egészen különleges, világoszöld, pontosan olyan, amire azt mondják, hogy macskaszem, de mégsem mindegyik macskának van ilyen. Érdekes macska már csak azért is, mert nem az az elfutós fajta,  sem az odarohanós. Ha meglát, óvatosan megáll, felmér, ha nem talál veszélyesnek, leül, de amolyan büszkén, mintha nem látná, hogy ott vagy. Rád se néz, de ha megmozdulsz, egyből abbahagyja, amit csinál, és figyeli, mire készülsz, és annak függvényében vagy hátrál, vagy úgy marad, vagy közeledik hozzád. Látszik, hogy el kell nyerned a bizalmát. Még ha végre eléred, hogy hozzád jöjjön, akkor is simogatásonként érzed, hogy újra és újra meg kell nyerned magadnak. Egyszerre törleszkedik és távolodik tőled, és kíváncsivá tesz, hogy miért viselkedik így.

Jó egy hónap kihagyás után tegnap a párommal belefutottunk a szmokingos kandúrba. Elég viharos bálról jöhetett, mivel a bundája tele volt pici bogáncsokkal. A nyávogás utánzásom egyből csődöt mondott, úgyhogy leguggoltam, akkor kicsit közelebb jött, aztán leült és várt. Ha én közeledtem felé, ő hátrált. Szerettünk volna egy közös búcsúfotót vele, mivel éppen lakásváltásban voltunk, és sanszos volt, hogy többet nem találkozunk, de bárhogy kisérleteztem, a szmokingos nem hagyta magát. Egyszer csak párom ciccegni kezdett, mire engedelmesen odavonult hozzá. Párom kiszedte a bundájából a mócsingokat, megsimogatta, majd szólt, hogy ciccegjek én is. Szisszeghettem, a macska rám se hederített. Bő tizenöt percen keresztül próbáltam helyesen ciccegni, de nem ment. Ugyanis, míg a párom helyesen ciccegve tanított engem, hogy hogyan ejtsem, ami vicces volt, lévén, hogy nem hallom úgysem a különbséges a ,,c" és ,,sz" között, és a szájmozgásban sincs extra különbség, a macska elindult felé, míg ha én szisszegtem, lesajnálóan rám nézett, és ott maradt a páromnál. Végső megoldásként a párom ciccegve elkezdett sétálni, a macskával a nyomában, végül leguggolt mellém, hogy jöjjön hozzám. Hiába, a kandúr csak rám nézett, és távolabb leült.

Ezen már röhögni kellett. Nincs mese. Én már csak egy kegyveszett macskautánzat voltam, mivel nem tudtam tisztességesen sz(c)issz(cc)egni. 

c60a78237925f6d8208f324cd3028e2c.jpg

Címkék: cica beszéd siket nagyothalló hallássérült beszédhiba szájról olvasás c-sz