Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


23
szerda
júl 2014

Nem tudom, a régi világban ez hogy ment, mikor az elektronika a tojásban érlelődött még, és se telefon, se csengő nem volt a kapukon, bár az is igaz, néhol még kapu sem volt, maximum egy karó, ami jelezte a birtok határait, meg ha volt is, jobbára tárva-nyitva állt, szabadon járhatott a falusi ember.

Én csak arra emlékszem, hogy gyerekkoromban csengő még nemigen volt a kapukon. Nem volt se facebook, se telefon, hogy megkérdeztem volna a barátnőm, hogy ugyan, otthon van-e, ráér-e. Csak fogtam magam, és átrándultam a sokadik házba, addig sertepertéltem a környéken, míg valaki észre nem vett és be nem eresztett vagy el nem hessentett, hogy a Pirike most nem ér rá vagy nincsen itthon, de jöjjek később. És érdekesmód, mindig volt valaki, aki észrevett. Hol a nagymama, hol a szülők, hol a testvér vagy a szomszéd. Nem kellett csengő, valaki mindig hátrasipított a kertbe vagy az udvarra, hogy itt az Andi, hozza a Pirike az ugrógumit, mert ugrálás lesz.

Aztán, mikor a divatja lett, akkor minden kapun hirtelen kapucsengő lett, és azt nagyon utáltam. Magas hangja volt, és mikor megnyomtam, akkor sose tudtam, hogy működik-e, mert nem hallottam a hangját, azt sem tudtam, mennyi idő, míg az emberek ezt meghallják és kitrappolnak a kapuhoz. Mellesleg ezzel egyidőben, mintha az emberek sem lettek volna már annyira a kertben meg az udvaron. Hiányzik is kicsit. Valahol mélyen. Belül. Csodás gyerekkor.

Persze a mi kapunkra is felkerült a csengő, bár nem sok értelme volt szerintem. Legalábbis, ha én voltam otthon. Már csak azért is, mert ha egyedül tanyáztam a házban, akkor szinte biztosra lehetett venni, hogy senki nem jut be. Nem hallottam, ha csengetnek. De még azt sem, ha dörömböltek. Még ha idegen jött vagy a szomszéd, az még hagyján, nem kár érte, visszajön később, de volt, hogy a család zárta ki magát a házból. 

Ilyenkor persze előbb megpróbáltak csengetni. Aztán dörömbölni. Utána az ablakokon kukucskálni. De az esetek 99 százalékában én az emeleten kushadtam egy könyv felett. Ilyenkor próbáltak télen hógolyóval jelezni az ablaküvegen, de nyáron dobtak már fel cipőt is, este meg a kinti lámpa villogtatásával próbálkoztak. Végső esetben pedig átpréselték  magukat egy félig nyitott ablakon, vagy vártak. Néha órákig. 

Azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy nem voltak túl boldogok, mire bejutottak. Ennek következményeképpen rászoktam arra, hogy folyamatos éberséggel figyeltem az utcát, hátha jön valaki. Mai napig meg is érzem, ha jön valaki, furcsa bizsergés kap el, máshogy fúj a szellő, megcsap az áramlat, kicsit boszorkánynak érzem magam olyankor.

Mikor felkerültem Pestre, nem rajongtam túlságosan a kapucsengőkért, főleg, ha idegen helyre mentem, hivatalos ügyben. A barátoknak szóltam, ha megérkeztem, lejöttek, beeresztettek. De ha új helyre mentem, nem tudtam bejósolni mindig, hogy kapucsengő van-e, szólni sem tudok mindig. Ilyenkor a járókelőkre vadászom, hogy valaki csengessen, beszéljen a kaputelefonon, és nyomja be az ajtót akkor, amikor kell.

Kicsit kiszolgáltatott helyzetnek tűnik, de nem érzem annyira annak. Talán mert szeretem az olyan váratlan lehetőségeket, mikor emberekhez kell szólni. Felmérem a járókelőket, próbálom kiszámítani a reakciókat, jellemüket, megjegyzem vonásaikat, mozdulataikat, a bőrük alá bújok. Néha nem értik, néhányan felvillanyozódnak, beszédbe elegyednek, zavarba jönnek, segítenek vagy nem segítenek. Egyszer egy srác annyira zavarba jött, hogy becsengetett, majd magát ajánlotta be helyettem, utána elfelejtette betolni az ajtót. Keresnem kellett egy másik embert, aki segít. De a legjobb az volt, mikor egy idősebb hölgyhöz indultam segítséget kérni, aki látva, hogy közeledem, élből visszautasított:

- Nincs nálam pénz!

Előbb megtorpantam meglepődöttségemben, a hölgy után néztem kikerekedett szemekkel, aki elszántan húzta maga után banyatankját. Majd le kellett ülnöm a lépcsőre, hogy jól kiröhögjem magam. Így.

 

1310498559979.png

 

Címkék: pénz siket nagyothalló csengő hallássérült szájról olvasás