Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


11
csütörtök
sze 2014

Ha van valami, aminek nagyon tudok örülni, akkor az, hogy megismertem Annát. Anna ugyanis szintén hallássérült, tud beszélni, és a felsőoktatás intézményeinek padját koptatja a sokadik diplomáért már végeláthatatlan ideje. Mint én.

Igazából, míg őt nem ismertem, nem is tudtam elképzelni, mennyire jó is az, mikor valakinek beszélsz a kínjaidról - mondjuk, hogy megint félreolvastad XY szájáról a szöveget, és ciki volt negyedszer is visszakérdezni- , és az a valaki igazán érti is. És tudja, mit kell ilyenkor mondani. Ugyanúgy maximalista, teljesítménymániás, kínlódik a bizonyítási kényszere miatt, és nagyjából az összes bogara megvan, ami nekem is. És ez azért klassz dolog. A hallóknak is el lehet mesélni a hallássérült lét mozzanatait, de a nem ugyanaz. Évek kérdése, míg igazán megértik.

Meg hát jó érzés végre nem hallóhoz mérni magam, hanem mondjuk Annához. Elvitázgatni a hallás mibenlétéről, hogy ő hogyan hall meg én hogyan, meg a szociális bürokrácia mély vermeiben együtt fetrengeni és kimászni tíz körömmel, kicsit megbántottan és dühösen és diadalittasan, hogy sikerült. Meg csak úgy érteni, hogy mi az, hogy ,,én most nem megyek sehová, mert annyit olvastam szájról, hogy képtelen vagyok többet".

Annával közös szokásunk, hogy új helyeket keresünk fel. Többnyire egy igazi, krémeshabos kávé után ácsingózunk, vagy némi omlósz finomságra. Vagy mindkettőre. És általában mindkettőre.

Legutóbb a Goamamába mentünk, ami a maga svéd egyszerűségével és letisztultságával igazán elbűvölt bennünket. A hely különlegessége, hogy tulajdonképpen egy bútorboltba illesztett kis kávézóra emlékeztet az egész. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hely két teremből áll. Az egyik terem kifejezetten üzlet, ahol bútorokat és különböző lakberendezési kiegészítőket lehet vásárolni. Túlzás lenne azt mondani, hogy a másik terem csak kávézó. Mert nem az. A terem egyik részében van egy pult, tele házi készítésű, kifejezetten diétagyilkos, porhanyós sütikkel, és kávécsodákat is készítenek a pult mögött. Előtte asztalok, székek, plafonról lelógó horgolt csipkés lámpák adják meg a hely báját. Tetszik a sok fehér, a stíluskeveredés, a providance-i hangulat, és kifejezetten mulattató, hogy mindenen - a fölöttünk lógó lámpán, az asztalon, a széken, amin ülünk, az ülőpárnán - ott lóg az árcédula. Szinte kedvem támad megnézni magam, hogy én eladó vagyok-e.

De ami a leglényegesebb, hogy a Goamamában csend van. Nincsen zene, ami azért számít, még ha ,,nem is hallunk". Hallókészülékkel ugyanis valamennyire - bár mindketten azért kicsit másképp - érzékeljük a hangokat. Én például nem szeretek zajos helye beülni, mert elnyomja a beszélgetőtársam magánhangzóit, úgy pedig jóval nehezebb a szájról olvasás. Anna meg azért még inkább a hangokra támaszkodik, szóval sehogy sem jó, ha a háttérzaj túl erős. Pedig Annával a beszélgetés is sokkal egyszerűbb, természetesebb az egymásra figyelés. Magától arra az oldalamra jön, amelyik fülére jobban hall. Nem ciki visszakérdezni, jókat lehet elmélkedni a nem hallás alfájáról és omegájáról.

Ezért sem értem, hogy Anna mért gondolja, hogy képtelen normálisan kapcsolatot tartani. De ez is tuti a megfelelési meg bizonyítási kényszer miatt van, ami a hallássérültek sajátja (az enyém is). Mindenesetre, majd kinövi.

 

23862.foto.5.2.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült goamama szájról olvasás