Mikor kiderül mások számára, hogy Szlovákiában születtem, magyar iskolában tanultam, ahol emellett szlovák nyelvtanom és irodalmam is volt napi szinten, plusz egy kötelező idegen nyelv (nekem a német), mindenki felsóhajt, hogy úristen, hát neked baromi jó, tudsz két idegen nyelvet!

Hát. Nem egészen.

Szájról olvasással a magánhangzókat ismeri fel az ember először, mert az a legfelismerhetőbb, a mássalhangzókat pedig kilogikázzuk többnyire, meg kevésbé felismerhetőek. Namármost a magyar nyelv alapvetően tele van magánhangzókkal, míg a szlovák és a német tele van mássalhangzókkal. Konkrétan van a szlovákban olyan szó, ami csak/főleg mássalhangzókból áll (zmrzlina-fagylalt, smrt' (ejtsd:szmrty) - halál). Nyilván az is szerepet játszik, hogy eleve a magyar az anyanyelvem, így azt tanultam meg profin olvasni éveken keresztül.

És akkoriban mikor megkérdezték, hogy angolt vagy németet akarok tanulni, fogalmam sem volt, hogy olyan dolgokat is számításba kellene vennem, amit egyébként másnak nem. Több sebből is vérzett ugyanis a dolog. 

Először is, a mássalhangzók miatt iszonyú megerőltető volt bármit is érteni, leolvasni a tanárnő szájáról. Másodszor pedig csoportos órák voltak, és így meg voltam lőve. Normál esetben sem jó csoportosan létezni, kommunikálni nekem, nemhogy egy olyan tantárgy esetében, amit még úgy sem értek, ha látom a tanárt. Ennek meg az lett a következménye, hogy semmi motivációm nem volt a figyelésre, se a tanulásra. Hiába mondta szlovákul a tanár a kérdést, volt olyan, hogyha nem értettem, akkor inkább random elkezdtem valami összefüggő szlovák szöveget mondani, amiről úgy gondoltam, hogy talán azt kérdezheti. Katyvasz volt az egész. Nem értettem, mit keresek ott és miért kínoznak ezzel.

Illetve egy dolgot tudtam: Ne bukjak meg, mert ez a tárgy kell az érettségihez.

Az érettségi is érdekes dolog volt. Németből a tanárom egy idő után nem szekált annyira, aztán kiderült, hogy törvényadta jogom, hogy hallássérültként idegen nyelvből fel legyek mentve. (Mondjuk ezt nem tartom szerencsés dolognak, mert nem felmenteni kellene, hanem más oktatási módszert alkalmazni és biztosítani.) Mindenesetre itt történt egy olyan logikai paradoxon és jogi csavar, hogy azt hittem hanyatt dobom magam. 

Akkoriban az érettségi négy tantárgyas volt: magyar nyelv, szlovák nyelv, választott idegen nyelv, meg plusz egy valami. Én a töri választottam.

Ugye, jogilag fel voltam mentve idegen nyelvből. Ez azt jelentette, hogy németből nem kellett érettségiznem, helyette választanom kellett mást, az meg a társadalomtudomány volt. Vagy állampolgári ismeretek. Kinek hogy tetszik. Viszont magyar nemzetiségűként, szlovák állampolgárként az ország hivatalos nyelveként a szlovák nem számított idegen nyelvnek. Érettségiznem kellett belőle, külön nyelvtanból és irodalomból is. (Ezt a jogi bukfencet amúgy felvetettem legutóbb a jogalkalmazás órámon, és kaptam érte két mézes negró cukorkát a tanártól, miután elakadt a szava.)

Hát, az érettségi az vicces volt. Voltak kidolgozott tételeim, és azt magoltam. Gondoltam magolással csak meglesz. Aznap úgy mentem be, mint anyám évtizedekkel azelőtt a saját szlovák érettségijére: életem első látványos bukása következik. Csapó.

Aztán Martin Kukucsint húztam, meg a televíziózást, és abból a tanárnő egy tucatszor lefeleltetett az utolsó félévben véletlenszerűen, és csak meglett. Kóválygó fejjel jöttem ki, és mikor kiragasztották az eredményeket, akkor a személyi szám alapján kellett kikeresni a jegyedet. Írtam is anyámnak, hogy küldje el az enyémet sms-ben, mert nem vagyok benne biztos, hogy a saját személyi számom mellett látok egy négyest. Pedig tényleg annyi volt az annyi. 

Mai ésszel tudtam volna annak idején, hogy külön tanárhoz kell mennem, és angolra járnom, nem pedig németre. A nyelvtanulás ma már elengedhetetlen feltétele a diplomádnak, ha nem akarsz éhen halni. Pont a múltkor hallottam egy találó kis szólásközmondást az egyik tanáromtól: ,,A pokol felé vezető út jóindulattal van kirakva. " Persze, szép dolog a jog, hogy ezt meg azt biztosítani a fogyatékkal élőknek, de azért nem cukorkaszerűen kéne ezt mégsem adogatni.  Jó, vannak helyzetek, mikor nem megy a nyelvtanulás, és akkor jogos a dolog, de én akkor inkább az információhoz való jogot emelném ki, hogy igenis jogom van tudni, milyen lehetőségeim vannak, mert magamtól nem jövök rá. Nyelvet tanulni kell. Nincs mese. 

Én például egy idő után felfedeztem, hogy az angolt sokkal jobban olvasom szájról mint a németet. És akkor megérett bennem a dolog, hogy akkor külön tanárnál mégis csak meg kéne próbálni az angol nyelvet. Találtam egy diáklányt, aki tizenkét éve tanul angolul, nyelvvizsgázott is, ráadásul húga is hallássérült, így van tapasztalata hallássérültekkel. Mindössze annyiból más a dolog, hogy egyből a szavak mellé írjuk a kiejtését, meg rendszeresek a szájról olvasós gyakorlatok, azaz az átvett új szavakat angolul mondja, és én megpróbálom felismerni.

Kaland lesz, az biztos. Azt hiszem, egy angol nyelvvizsga is felkerül a bakancslistámra.

Mindig elgondolkozom azon, hogy a könyvek mikor és miért lettek az életem szerves, kitörölhetetlen részei. Meg hogy mi is a könyvek szerepe pontosan az életemben. Milyen szerepük lehet egy hallássérült életében?

Főleg akkor jut eszembe ez, mikor az autóban ülök hátul, mindenki beszélget, tudjátok, úgy nevetgélve, egymás szavába vágva, néha egyikük átnyúl a másikon, feltököli a hangerőt, és bömbölni kezdi a rádióval szinkronban a dalt. És a végén általában az egész kocsi maga egy guruló koncert. Már a filmekben is sóvárogva figyeltem az ilyen jeleneteket, aztán később az osztálykirándulásokon is sajgó szívvel néztem az együtt hülyülő gyerekeket, én meg valahogy mindig kimaradtam. Még most is érzem, hogy álltak olyankor az izmaim: a vállaimat felhúztam egészen a nyakamba, a szemöldököm felszaladt, a szemeim tágra nyíltak, hátha akkor többet értek majd az egészből. Az autós hosszabb utazások se voltak a kedvenceim. Addig jó volt, míg mások is voltak, hangadók, akik átvették a szerepet, és vitték a prímet. Nélkülem is.

Én meg addig olvastam. 

A könyv ugyanis mindig bebugyolált a történeteivel, kiszakított a buszból, a kocsiból, a gyerekek és az emberek közül. Olyankor én mindig valaki más voltam, valahol máshol. Általában halló valaki voltam, magától értetődően - nem nagyon írtak meg hallássérült szereplőket akkoriban -, és olyan dolgokat csináltam, mint a hallók. A könyvekben mindig lehettem valaki más, más élettel, más gondolkodással, és olyan sok dolgot tanultam az átmeneti sorsaimon keresztül az emberekről, amiket a valóságban pont azért, mert mindig mindenből kimaradtam, sosem.

Hiába, hogy ezek regények voltak és fikciók, minden író belevitt valamit az életéből, a tapasztalataiból, azokból, amiket maga körül látott. Belső gondolatokat, maga és mások életeit, rácsodálkozásokat, felismeréseket, tanulási folyamatokat.  Vagyis valóságot. 

Talán azért lettem ennyire empatikus.

Meg megértő, pacifista, és ezért volt az, hogy mindig megértettem, mi mozgat egy-egy embert, még akkor is, ha nem épp a normákat követi, ha kilóg a sorból, ha valami olyat tesz, amiért mindenki utálja. Sose álltam csak egy valaki mellé, mert nagyjából értettem a másik fél indítékait is, még akkor is, ha nem mondta ki.

A regények alakjainak sorsai az életben is illettek valakire. És elmondhatatlanul imádtam a könyveket azért, mert pótolták az életemből kimaradó dolgokat. Sőt, talán még többet is adtak. Voltak olyan könyvek, amelyeket sírva olvastam, volt, ami után melankolikusan tébláboltam, mások után csillogott a szemem a nevetéstől, és átjárt a derű. Bele tudtam bújni a szereplők bőrébe, és át tudtam érezni azt, amit ők. És pont ezért a körülöttem élő emberek bőrébe is bele tudtam bújni, és legalább a könyvekből át tudtam élni, hogy mi is zajlik le valójában egy osztálykirándulós buszozás során. Így nem éreztem annyira, hogy valamit kihagytam az életemből. Kipróbálhattam sokféle más érzést és élményt is.

Gazdagság. 

Azt hiszem gazdagságot adtak a könyvek. Legalábbis bizonyos szempontból gazdagnak éreztem magam, mintha valamiből nagyon sokat kaptam volna. 

És még mindig furcsa nekem az, ha új emberekkel kerülök egy autóba. Akkor elkezd bennem motoszkálni az az érzés, hogy nekem most beszélnem kellene. És olyankor csend van, meg hirtelen úgy érzem feszültség nő az autó zárt terében, és én fulladok, aztán fogok egy könyvet és olvasni kezdek. Belemerülök, falom a sorokat, életeket húzok magamra, érzéseket, tulajdonságokat.

Van, akiknek ez furcsa, mások már ismernek, megint mások bunkóságnak tartják, vagy azt hiszik különcködöm, magamnak való vagyok.

Pedig az az igazság, hogy a könyv véd is. Mintha mikor olvasnék, tudnám, hogy mentségem van a beszélgetés alól. Mintha az a tény, hogy könyv van a kezemben, felszólítaná a környezetemet arra, hogy most valami olyasmit csinálok, amit nem illik megzavarni. És nem szólnak hozzám. Nincs több kínos helyzet, elpazarolt energiák a koncentrálásra és beszédmegértésre, hogy mit mond a másik elöl, miért nevetnek, meg úgy csinálni, mintha mindent értenék.

Majdnem olyan, mintha egy másik csapattal ülnék a kocsiban. Én, meg azok, akikkel éppen azonosulok  az adott könyvben.

Nem vagyok egyedül.

Azt mondják, a tengernek van morajlása, és hogy a tengeri csigák üres házában, ha rátapasztod a füled, akkor hallod. Jöttek a rokonok meg távoli-közeli ismerősök nyáron a tengerről, fotókkal, szuvenírrel és tengeri csigaházakkal, hogy elhozták a tenger moraját. Én meg csak fogtam a kezemben, aztán a fülemhez emeltem a kagylót, de nem hallottam semmit, körülöttem magyarázták, hogy milyen a moraj, de nem igazán értettem, főleg azt nem, hogy a csigában most akkor van tenger és az hullámzik, és onnan jön a hang? Megráztam a csigát, de nem jött ki belőle víz, meg úgy semmi, csak az én végtelen tanácstalanságom nevetett vissza a tátongó járatból. Egész szép halom gyűlt össze az ilyen tengeri csigákból otthon, és én gyakorta azon kaptam magam, hogy ülök a sarokban, hogy senki ne lásson, és a fülemhez nyomom a tengeri herkentyűt, hogy hátha. De még egy agyatlan medúza sem nyúlt ki belőle, nemhogy víz vagy tengermoraj.

Aztán végül csak eljutottam a tengerre, álltam a parton, és végre megértettem. A tenger tánca semmihez sem volt hasonlítható, olyan sűrű volt, tömött és duruzsolósan sustorgó. És elképesztően halkan, de valamit hallottam, amit az emberek talán úgy hívnak, hogy tengermoraj. És akkor elhatároztam, hogy találnom kell egy csigát, amiben benne van ez a hang. Az árusok csodálkoztak, hogy rakodok náluk, mintha csak otthon lennék, megfontoltan felemeltem minden egyes csigát, és hosszan koncentráltam, hátha. Végül egy monumentális darabra leltem, ami akkora volt mint a fél fejem, és abban éreztem, hallottam vagy kinek hogy tetszik. Fél óráig csak álltam ott, fülre tapasztott csigával, az arcomon földöntúli boldogsággal. Az árus értetlenül pislogott, aztán türelmetlenül metakommunikálta, hogy na, akkor most már vegyek valamit, ha már végigtapogattam mindent. Egy darabig még csak álltam, aztán kiválasztottam egy picike csigát, épp elfért a csukott tenyeremben, és az árus kezébe raktam az eurót. Az zavarodottan elvette, én meg csak mosolyogtam, hogy már mindegy, mekkora az a csiga.

Most hogy már hallottam a nagyban, a kicsiben is hallani fogom, mert már elhiszem, hogy a tengernek van morajlása, és hogy a tengeri csigák üres házában, ha rátapasztod a füled, akkor hallod.

fonom a hajam és azon gondolkodom hogy amikor befonom és a szálak összeütköznek annak vane hangja s ha van akkor mekkora olyan e mint amikor két autó összeütközik csak mert annak durva hangja lehet, talán akkor óvatosabban kellene hajat fonnom talán nem is kellene, de ha csak olyan hangja van mint amikor a harmat megül a fűszálon vagy legördül róla akkor nyugodtan befonom bárhol és bármikor mert tudni fogom hogy nem csapok akkora zajt. mert a múltkor rám néztek és nem tudtam hogy fogkrémes az arcom talán vagy gyűrött a ruhám vagy egyszerűen csak túl hangosan fontam be a hajam.

- Holnap mikor érsz haza?
- Hmmm?
- Holnap mikor érsz haza?
- Micsoda?
- Holnap, mikor, érsz, haza?

Hunyorít, látom hogy őrült sebességgel pörögnek a fogaskerekek. Éppen szeletelem a sonkát, ő meg nem tudja hogyan jön a finom kérsz laza a sonkához. Kinyitom a szám, a fény felé fordulok:

- Holnap... Mikor.... Érsz.... Haza?

Türelem.

Az első, amit siketként megtanulsz. Úgy érzed türelmes vagy és végtelen nyugalommal viseltetsz a világ iránt. Aztán kapsz egy pofont az élettől. Siketként türelmesnek kell lenned. Próbálkoznod kell, és aztán csinálni. Ha nem sikerül, újrakezdeni, és ezt életed végéig, mert jobb nem nagyon lesz. (Úgy gondolom) esetleg kényelmesebb.

Siket mellett türelmesnek kell lenni. Nem azért, mert kommunikálni akarsz. Hanem, mert normálisan akarod csinálni. A világ elég kegyetlen vele, miért kellene haragudnod rá azért, amiről nem is tehet? Elismételni valamit nem nagy kunszt. Háromszor feltenni egymás után egy kérdést, frusztráló. De még mindig jobb, mint nem érteni mit mond a másik ember.

Szájkóder megtanított arra, hogy türelmesnek kell lennem. Ez a türelem nem arról szól, hogy kivárom a sorom a teszkóban hisztiroham nélkül, vagy hogy nem könyörgöm be magam az okmányirodában a sor elejére (megy a buszom).

A türelem azt jelenti, hogy amikor nem köszön vissza nekem valaki (köcsög) nem sértődök meg.
Amikor a villamoson nem áll félre előttem a fiatal szórakozott nő ha köhintek (anyád), nem lököm félre.
Amikor valaki után kiabálok - mert kiesett a táskájából egy joghurt -, nem fordul vissza (paraszt), felveszem és utánasietek.
Amikor valaki egy vicceset mesél és kérdőn rámnéznek nem mondom, hogy »semmi, nem érdekes«, hanem elmesélem ugyanazt, újra.

Szájkóder:

A múltkor álltam a buszon. Kelenföldön szálltam fel, és épp hogy a második lépcsőre fel tudtam állni a pakkjaimmal. Szardíniadoboz-effektus. Ismered. Éppen levegő után kapkodtam.(futottam, persze) Valamin nagyon gondolkoztam, mikor égni kezdett az arcom bal fele. Valahogy mindig megérzem, ha kínos helyzetbe kerülök. Oldalra néztem, és egy srác nagyon csúnyán nézett rám, vállaiból sugárzott a lenézés, szája sarkában megvető kis vonal. Semmit sem tudtam elsőre leolvasni a szájáról, annyira ledöbbentem a negatív lökettől. Rendesen mellbe taszított. 

- Tessék? - kérdeztem.

- .....csak úgy mondom!

- Bocsi, nem értem.

- ..saj...fér..ö..ö..ed!

Csaj! Mögöttem! Végre felfogtam, mi van. Hátranéztem, egy csaj az alattam lévő lépcsőfokon szorongott a kofferjével, gondolom szólt, hogy szorítsak egy kis helyet, én meg nem vettem észre. Valahogy összenyomtam még magam, segítettem neki a koffert stabilabb helyzetbe állítani, de a srác még mindig mondta a magáét. Akkor már bennem is elpattant az ideg és kicsit ráordítottam.

- Jó. Oké! Siket vagyok, nem hallottam!

A gyerek a döbbenettől megnémult és elkezdett kibámulni az ablakon. Majd 20 perccel később, mikor leszálltam, előzékenyen lesegítette a cuccom, és szégyenlősen rám mosolygott.

- Mi ez a zaj? - kérdi pislogva.
- Mi? Miről beszélsz? Milyen zaj? - fordulok felé. Ülök a laptop előtt, nézek ki a fejemből. Fülelek. Aztán szép lassan kapcsolok két fázis késéssel.
- Repülőgép.- válaszolom, már-már gyerekesen lenézően.
- Tényleg???

A szeme akkora lesz, mint egy csészealj, szemöldöke felszalad a nem éppen alacsony homloka közepéig, amit ő nemes egyszerűséggel Neandervölgyi homloknak hív. 

- Ja.

                                                                                                    *

Mikor megkérdezik tőlem, hogy hogyan hall, sosem tudom, hogy mit mondjak.

- És akkor ő nem hall semmit?
- Nem, nem hall, tejjjesen süket. 99,99 százalék a bal. A jobbal talán meghallaná az atomvillanást, mer' az 99.1-es.
- akkor hogy... (tud beszélni, kommunikálunk, hallja meg ha kopogtatnak, megy bulizni, néz tévét...)

Gyakran türelmes vagyok, és belemegyek a magyarázatba.

- És akkor ő nem hall semmit?
- Nem hall semmit a hallókészüléke nélkül. Siket, de a hallókészülékével hallja a zörejeket, a hangos dolgokat.
- Akkor nem is süket.
- De.
- De most mondod, hogy hall.

Na, most akkor siket vagy nem? Az elején nekem is nehéz volt megérteni, de még inkább elfogadni. Mint halló, fogalmam sincs, hogy milyen az, amikor nem hallunk, de sok-sok tapasztalatmegosztás, beszélgetés és analizálás(!) után rájöttem, hogy nem kell mindent hallani ahhoz, hogy hallj. A repülőgép kilóméter magasan repül, nem hallom a dübörgését, nem hallom a sivítását. Mégis az ismerős zajra egyből rávágom hogy repülőgép. Megtanultam. Mert az ember megtanulja a pontokat összekötni vonalakká, a vonalakat ábraként értelmezni. Szájkóder hallókészülékkel 100-ból egy pontot lát, míg előtted ott van az egész ábra. Ő megtanulta, hogy az az egy pont mit jelent, ha ott van. Néha rémisztő, néha aranyos. Merthát, egy pont sokmindent jelenthet...

Hallássérült.
Benne van. Valami nem oké a hallással, merthogy megsérült. Én is az vagyok és mégse. Hadd menjek bele egy feleslegesen hosszú és körülményes magyarázatba!

Megszülettem meztelen és kifejlődött az agyamban a hallás. Merthogy nem elég a fülcimpa, hallójárat, hallókagyló halló-halló! Kellenek idegek az agyban, meg pár millió idegsejt, ami keszekusza hálózatba kapcsolódva átalakítja a rezgéseket, és feldolgozza információvá. Az elég kevés lenne ám, halló-halló, ha csak zúgás és r

ezgés lenne. Van viszont egy gond a berendezéssel, mégpedig, hogy kopik és elhal. Most lepődj meg, ahogy mennek az évek egyre rosszabbul hallunk! Minél több a diszkó, az elsősoros koncert, annál több fülmanót ölünk le. Volt már olyan, amikor egy nagy buli után lefeküdtél, és csak sípolt és sípolt a füled? Az elhalt frekvenciákat halljuk, azokat a csilimpoló kis hangokat, amiket többé már nem fogunk, mert nincs mivel. Ugye, most már világos, hogy mindenki hallássérült? Persze az igaziak kiröhögnek, javaslom ne panaszkodj ilyenekkel nekik...

A magyarországi siketek és nagyothallók képviseleti szervének akkor lehetsz tagja, ha idézem: "a hallásveszteségének átlaga a 250, 500, 1000 és 2000 Hz frekvenciákon a jobban halló fülön a 40 dB-t meghaladja, vagy a rosszabbul halló fülön az átlag eléri a 80 decibelt" (forrás)

Ez nagyjából azt jelenti, hogy te nyugodtan blogozol, a szomszédban meg válásra kerül a sor. Ugye?

Nem vagyok siket. Nem vagyok (definíció szerinti) hallássérült. Halló vagyok. Ők nem tudják, nekem milyen, én nem tudom, milyen nekik. Életem elmúlt két évében lehetőséget kapta

m arra, hogy tágítsam látóköröm, megértsek és elfogadjak megérthetetlent és elfogadhatatlant. És talán a legfontosabb, hogy nem elég pozitívan gondolkozni, ezt gyakorolni kell, és sosem elfelejteni azt az undorító közhelyet, miszerint mindig lehet rosszabb. 

Egy siket mögött kiabálhatsz, és szitkozódhatsz, ugye? Úgysem hallja, csak ha szemben vagy vele. Hát de. Nagyon is tudja. Mi hallók túlságosan függünk a fülünktől és a beszédtől. Sokat olvashattál arról, hogy milyen szájról olvasni. Most olvass arról, milyen az, ha a te szádról olvasnak!

A legelején, mikor a szájról olvasási tudományom még gyerekcipőben járt- azaz szinte semmit sem értettem-, hamar megtanultam, hogy ha be szeretnék illeszkedni valahová, jobb, ha úgy teszek, mintha hallanék és értenék mindent.

Persze ennek teljesen prózaibb és egyszerűbb oka is volt. Szinte már- már primitív:

Nem szóltak meg érte.

Nem bántottak miatta.

Vagy ha úgy tetszik: Nem rúgtak belém.

Ha nagyon vergődni karok az önsajnálatban, akkor igen, az, hogy mennyire tudok úgy csinálni, mintha hallanék, annak a függvénye volt, hogy túléljem a napokat. Legalábbis az elején. Hiszen akkor még gyerekek voltunk. És a gyerekek olykor nagyon gonoszak tudnak lenni. Mára már felnőttünk.

Jó pár év után profi szintre fejlesztettem magam, néhány pofon egyszerű stratégiát követve, amivel túlélem azokat a napokat, mikor már egyszerűen képtelenség figyelni, érteni, követni azt, ami körülöttem van.

1. szabály:  Bólogass.

Tök mindegy mit mond, csak bólogass. 

Általában kétféle ember van. Az egyik az, akit nem érdekel, hogy mit akarsz, mi a véleményed, csak beszél. Megállás nélkül. Ők imádják, ha bólogatsz. Közben gondolhatsz bármire, amire szeretnél. A másik az, akit érdekel a mondanivalód, aki valódi kommunikációt szeretne véghezvinni. Ilyenkor az lehet a baj, hogy csapnivaló a fogazata, vagy szörnyen artikulál. Először szólsz, hogy ugyan, mondd már el még egyszer, de a negyedik alkalommal ez már vérciki. Gáz. Kínos. Zavarbejtő. Meg amit akarsz. Szóval: Bólogass.

2. szabály: Kérdezz!

A szájról olvasás átka és áldása egyszerre, hogy sokszor szavakat tudsz kiragadni a szövegtengerből, ami ahhoz, hogy teljesen részt tudj venni a beszélgetésben, nem elég, de ahhoz, hogy színlelj, és nagyjából képben legyél, ahhoz igen. Senki sem képes folyamatosan beszélni a nárcisztikus egobuzikon kívül. Ha látod, hogy megáll a szájmozgása, kérdezz közbe a témával kapcsolatban. Ha nagyon nem vágod, hogy miről van szó, akkor kérdezz az alábbiak közül:

Igeen?

És aztán?

Tényleg?

Vagy válts olyan témára, amiben otthon vagy és tudsz beszélni, sztorizni. Vedd át a szót. Te tudod miről beszélsz, és ki tudod logikázni, hogy mit fog kérdezni, meg hogy mit kell rá válaszolnod.

3. szabály: Mosolyogj!

A mosoly mindig megmentette az életem, a hetem, a napom, az órám. Az ember mindig szívesen lát maga körül mosolygó arcot. Egy mosolygó embert nem bántanak. Visszamosolyognak, vagy zavarba jönnek, de nem bántanak. Nem baj, ha nem beszélsz. A mosoly belső nyugalmat sugároz, azt, hogy érdekel a másik, hogy nyitott vagy felé. Néha a mosolygó hallgatóságot nagyon tudják becsülni és szeretni. Amúgyis, néha mosolyogj csak úgy is. Az olyan jó dolog! :)

4. szabály: Utánozz!

Legyél szinkronmozgó a társaságban. Ha nevetnek, nevess, ha komoly képet vágnak, vágj te is komoly képet. A szívás az, mikor épp komoly képet kéne vágni, mert szomorú dologról van szó, amiről te nem tudsz, és rád jön a röhögőgörcs.Persze ez nem jön be mindig.

Mikor a párommal találkoztam, félhomályos helyen voltunk, és rengeteget beszéltünk. Emlékszem, mesélt valamiről, én bőszen bólogattam, mosolyogtam. Persze. Nahát! Igen?! Közben egy mukkot nem értettem. Pár nappal később ugyanez a téma került szóba, amit végre értettem, mire furcsálón rám nézett: ,,De hiszen ezt meséltem már!"

Amikor rájövök, hogy a stratégia nem jött be: az ilyen (vigyázat, Johnny Depp! ;P )

Hitler bukása semmi ehhez képest.

Egy idő után rutinosan kezeled a diszkurzusokat. Be tudod kategorizálni az embereket a dialógusok alapján. Tudod, hogy ha a bankban szeretnél utalni, először üdvözölnek, aztán megkérdik, hogy miben segíthetnek, kitapasztalod, milyen adatokra van szükség, és legközelebb már tudod, milyen sorban érkeznek a kérdések, szinte csak rutinból válaszolsz. Ugyanez működik az üzletben, ahol tudod, hogy a végén kell mondani, hogy köszönöm, nem, mert meg fogják kérdezni, hogy kérsz-e még valamit, mint ahogyan a madaras teszkóban is kell mondani, hogy nincs, mert megérdeklődik fizetésnél, hogy van-e family kártyád. Elég, ha csak azt látod, hogy mozogni kezd a száj, és már válaszolhatsz is.

Ugyanez az emberekre is igaz. Minél jobban megismersz valakit, minél jobban kiismered az észjárását, nem fontos, hogy lásd, mit mond. Egyszerűen tudod. És válaszolsz.Mindenhol van egy séma. Csak a mekiben nincs. Ott mindig túl sokat kérdeznek.

Öntetet kérsz?

Elvitelre lesz?

Itt fogyasztod?

SMART kártyád van?

Adakozol?

Most van egy akció, ha forró csoki mellé kérsz almás pitét, csak 350 forint. Kérsz?

És mindig más sorrendben. És mindig más akció van. Hát csoda, ha nem mondom mindig jó sorrendben, hogy igen vagy nem?!  :P

Gondoltam, itt az ideje, hogy egy posztot áldozzak arra, hogy elmagyarázzam, milyen is szájkódernek lenni. Teszem azt azért is, mert sokan nincsenek tisztában azzal, hogy pontosan milyen ez, fogalomzavarban élnek, pedig a hallássérültek típusainak skálája elég széles.

A hallássérültek megjelölés gyűjtőfogalom, amelybe beletartoznak az enyhe, a közepes és súlyos fokú nagyothallók, valamint a siketek. A hallássérültek többsége rendelkezik hallókészülékkel kihasználható hallásmaradvánnyal. A teljes hallássérülteknek körülbelül az 5%-a tartozik abba a csoportba, amely siket, azaz csak a legmélyebb hangokat és a vibrációt érzékeli, a beszédet egyáltalán nem. A beszéd meghallása szempontjából a hallássérültek kb. 75%-a tudja hallókészülékkel jól hasznosítani hallását. A fennmaradó kb. 20% hallókészülékével töredékesen érzékeli a beszédet, s sok múlik azon, mennyire jó szájról olvasó, mennyire tud támaszkodni a szájmozgások megfigyeléséből származó vizuális információkra.

Az én esetemben gép nélkül semmilyen hang nem érzékelhető, csupán csak a nagyon hangos zajok. Például, mikor valaki becsapja az ajtót. Akkor olyan, mintha benn a dobhártyámat egy fülmanó kalapáccsal jól megkondítaná. Olyan érzéssel jár, mintha egy buborék kipukkanna a fülemben belül. Néha még csikiz is.

Hallókészülékkel meg bizonyos hangokat hallok, bizonyosat nem. A magas hangokat nem hallom, a mélyeket jobban. Mindig álmodoztam arról, hogy kiülök tavasszal a teraszra, és elhallgatom a madárcsicsergést, de fizikai képtelenség. Ha rajtam múlna, sosem venném észre, hogy "megérkezett a tavasz", mert ugye azt a madárcsicsergés jelzi. De általában minden évben van valaki, aki tavasszal csodálkozva felkapja a fejét, hogy jé, hogy csicseregnek a madarak. A mélyebb hangokat hallom, autózúgás, repülő, zenében a basszus, dob. Persze megvan a hangtartomány határa, de hogy hol, arról fogalmam sincs. Egyszerűen vannak hangok, amiket érzékelek és vannak, amiket nem. 

Ebből adódóan rengeteg frusztrációm van. Például a hangokat, melyeket én okozok, elsősorban érzem, és tudom, hogy hanggal jár, ha nem is hallom. Persze nem tudom bemérni, hogy az a hang mennyire hangos vagy halk.

Régen, meg ma is, előfordul, hogy beszélgetés közben vagy túl halk vagyok vagy túl hangos. Éppen ezért, társaságban nem merek nagyon kezdeményezni, mivel a tapasztalatom alapján, akkor figyelnek rád, ha felemeled a hangod. (egyszer simán elkezdtem beszélni, túl halk voltam, senki nem figyelt rám) Ha túl magasra emelném a hangom, idiótának néznének. Azt a bizonyos nézést túl jól ismerem ahhoz, hogy könnyedén kisérletezzek. (egyszer egy kocsmában annyira hangosan beszéltem újdonsült párom barátjával, hogy nagyon hülyének nézett. arról nem beszélve, hogy a fél kocsma is)

Abban, hogy bizonyos dolgokat nem hallasz, az a rossz, hogy bizonytalan vagy, és nem tudod, mi a normális. Ha egyedül vagyok otthon, néha leellenőrzöm a bejárati ajtót, hogy nem- e jött valaki. De leginkább éjjel szoktam itt- ott felriadni, hogy minden rendben van-e. Egyszer azt mondta nekem valaki, akivel ketten aludtunk, hogy aggasztó, hogy ha ő rosszul lenne például éjjel, akkor én azt hogyan hallanám meg, venném észre. Nem volt túl építő jellegű észrevétel ez a részéről, és engem is aggasztott. Talán ezért van az, hogy néha felijedek éjjel, és megnézem, hogy miden rendben van-e azzal, aki éppen velem van.

Persze, a hozzá nem értők azt mondanák, hol itt a hangok nélküli élet? Van hallókészülék, vannak hangok, miről beszélek én?

Furcsa dolog ez, és nagyon összetett. Nekem is időbe telt, míg igazán megértettem. A hallókészülék újdonsült tulajdonosaként még nem tudtam beszélni, így logopédushoz jártam. Végigtanultam az ABC összes betűjét a tükör előtt ülve, a saját számat figyelve. Így ragadt rám a szájról olvasás. Legalábbis ez az elméletem. Mert valahogy a tizenéves korom tájékán jöttem rá, hogy szájról olvasok, meg hogy úgy általában egész máshogy működök, kommunikálok, mint a többiek. Akkor kezdtem elemezni és felépíteni magam.

A szájról olvasás volt a mentőövem. Az ugyanis, hogy valamennyire hallottam a hangokat, nem volt elég. Ahhoz, hogy értsem is, hogy mi folyik körülöttem, a szememre, és mások szájára voltam utalva. Ezt leginkább egy rádió- hasonlattal tudom megértetni.

Képzeljük el, hogy rádiót hallgatunk, teszem azt a Class FM-et, vagy a Kossuth rádiót. Ugyebár a halló emberek akkor értik a szöveget, ha a készülék tisztán, élesen szól. De mi van akkor, ha valami zavarja az adást? (esetemben a zavaró tényező lehet rossz szájmozgás, rossz fényviszony, vagy ha valaki mozog beszéd közben) Ha  recseg, szakadozik az adás, akkor hallják, de nem értik, vagy csak nagyon nehezen. Vagy képzeljük el, hogy találkozunk egy kínai emberkével. Az illető veszettül szeretné megértetni magát, mi pedig halljuk, hogy mond valamit, csak nem értjük.

 Ugye, hogy nem is olyan egyszerű?

 A szájról olvasásról bővebben a következő posztomban mesélek. :)