Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


*Anna beszámolóját még én is meghatottan olvastam, pedig ismerem már egy ideje. De ezeket a sorokat olvasva igazán mélyen bele lehet látni az író törékeny, ám mégis erős lelkébe. Olvassátok, szeressétek, fogadjátok be, ismerjetek magatokra. Hallássérülésről, nehézségekről, mélységekről és magaslatokról. Hosszú, de megéri.

1002549_10200903549446826_1019986779_n.jpg

ANNA:

Most van az, hogy le kell írnom, hogy hallássérült vagyok. Nem könnyű, eléggé hiányzik belőlem a betegségtudat. Az az igazi, masszív betegségtudat, ami átlendíti az embert nehéz helyzeteken is. Olyan helyzeteken, mikor valaki nem viselkedik elfogadóan a hallássérülésemmel kapcsolatban, sőt, talán kihasználja, nevet rajtam. Nem tudom egyszerűen azt mondani ezekre az emberekre, hogy szemetek, nem tudom egyszerűen úgy tekinteni őket, hogy nem mentek át a rostán. Az ilyen szituációkban én érzem magam szarnak. 

Könnyű megingatni abban, hogy bármi bajom lenne, hogy nekem bármivel is nehezebb lenne, mint másoknak.

Valószínűleg születésemtől kezdve kevésbé hallok, mint mások. Fél fülemre az orvosok szerint már ekkor sem hallottam. Emlékeim erről nincsenek, 2-4 évesen eszembe se jutott, hogy mások talán nem úgy érzékelik a világot mint én. Meglepetésként ért, mikor egyik reggel anyukám a szokásos fodrászolásom közepette hirtelen maga felé fordított, és mérgesen kiabált valamit. Talán kaptam egy nyaklevest is, aztán rohantak velem a kórházba. Rájöttek, hogy tényleg nem hallottam, hogy szólongatnak. Anya csak a hajgumit akarta kérni a kezemből. Az én hallásom pedig percről percre romlott. Süket voltam.

Ez után az éles emlék után a dolgok összemosódnak. Vidéki kórház, rohanás a pesti kórházba…kicsit később megtudtam, hogy vidéken azt mondták, sohase hallottam és sohase fogok, a nagymamám sírt mikor ezt megtudta, édesanyám pedig anyatigrisként, hitetlenkedve mondta az orvosnak, hogy ez lehetetlen, hisz az oviban sok-sok dalt és verset tanultam. De ez már a pesti napok alatt volt, mikor vizsgálatok, műtétek követték egymást, és egyik legszörnyűbb gyermekkori élményemre is akkor került sor: arcüregmosás mindenféle érzéstelenítés, altatás nélkül. Akkor már tudtam, hogy a mumifikálás előkészítő fázisaiban mi történik. Nem lehetett lefogni. Végül édesanyám fogott le. Visszakaptam a hallásomat. Fél fülemre, és arra se egészen, de visszakaptam.

Mindeme nagy dráma alatt egyáltalán nem érzékeltem a bajt. Fogalmam sincs, hogy csinálták a szüleim, akik minden bizonnyal halálra voltak rémülve. De nem tudtam, hogy baj van. Ugyanúgy volt esti mese, anya minden este a fülemhez térdelt, és teli tüdőből ordította, hogy „egyszer volt, hol nem volt.” Anya, aki egyébként olyan halkan beszél, hogy szinte nem is hallani. Az én zenész édesanyám mert-e vajon arra gondolni, hogy megtaníthat-e így is zongorázni valaha?

Ezt követően évente kellett járni hallásvizsgálatra. Hat éves korom körül megint történhetett valami, mert életem első sulishetéről egy az egyben lemaradtam, mert Pestre hordott apukám infúzióra. Az infúziók között a Margit szigeten sétáltunk. Néha anya vitt, emlékszem, ahogy figyeltem a válla fölött az utat, és mondta, hogy két domb múlva már Pesten leszünk. Az ,,a" betűt otthon tanultam meg.

A tanító néni az első napomon kiállított az osztály elé, és bemutatott. „Ő Anna, és az első héten azért nem volt velünk, mert félig süket, és Pestre járt kórházba.” Alsó tagozatból sincs sok emlékem arról, hogy nem hallottam volna másokat, vagy hogy másoknál kevésbé hallottam volna. Valószínűleg nem vettem észre. El voltam merülve a kis fantáziavilágomban. Emlékszem, én már ovi végén is tudtam olvasni, és egyik szünetben leültem az osztályterem játszós sarkába könyvet olvasni. Egy idő után arra eszméltem, hogy mindenki vigyázzban áll, a hetes jelent, és a tanító néni mosolyogva mondja, hogy menjek a helyemre. Az osztálytársak arcán döbbent kifejezés, a tanító néni pedig megjegyzi, hogy vegyenek rólam példát, hogy így elmerülök az olvasásban. Az neki se jutott eszébe, hogy ez a fülemnek köszönhető.

Akkortájt mondták először, hogy nekem kellene hallókészülék. Én fel se fogtam, hogy hallókészülék azért kell, mert nem hallok jól, egyszerűen csak éreztem, hogy nem szeretném, hogy a fülemen legyen. A kórházban hosszas rábeszélés után végül a fülemre akasztottak egyet. Hallottam, hogy a váróban beszélgetnek, hallottam a kinti zajokat. Nagyon megijedtem. Azt mondták, hogy teljesen normális, amiket hallok, az átlagos ember így hall. Nem akartam elhinni. A készüléket le kellett venni, és többé sose akartam a fülemen tudni.

A gyerekek nem szerettek különösképp, néha kaptam egy-egy taslit, senki se volt sokáig a barátom. Ezt se értettem, miért. Vagy inkább nem vettem észre. Egyszer az egyik lány azt mondta, hogy „Vecsi, azért viselkednek veled olyan furcsán, mert süket vagy.” Nem érzékeltem a mondat komolyságát. Naiv voltam. Meg azért a gyerekek tudnak szívtelenek lenni, de nem gonoszak, nem  a sérülésem miatt nem kedveltek.

Mert az embereknek szinte sohase konkrétan a sérüléssel van gondja. A gyerekeknek sem. Önmagában az, hogy tudják, sérült vagyok, nem oszt, nem szoroz. Talán ijesztő, de túllépnek rajta. Ami igazán megakasztja őket, az a furcsaságom. Hogy elmélyedek, hogy nem köszönök vissza és effélék. És ami meglepő: az emberek nagy része valahogy nem kapcsolja össze a fejében az információkat: tudják, hogy sérült vagyok, látják, hogy furcsa vagyok, de az ok-okozatiság egyszerűen nem kattan be. A gyerekeknek ezt nem is róhatjuk fel igazán, a felnőtteken azonban néha megütközöm.

Volt egyszer egy randevúm, ez már később volt, egyetemen, amikor is botor módon igent mondtam arra, hogy a sráccal és haverjaival egy koncertre menjek. Ma már nem becsülöm túl a képességeimet, első randira számomra ilyen esemény nem való.  Egyszerűen nem lehet ennyi felé figyelni hallássérültként. Arról nem is beszélve, hogy ilyen közegben még hallóként is nehéz felmérni pontosan, hogy milyen ember a másik. A koncerten persze igen hamar nyilvánvaló lett számomra, hogy nem volt jó ötlet. Nagyon esetlenül viselkedtem, hebegtem-habogtam, nem vágtam, mi a téma, rosszkor nevettem, nem tudtam, hova tart épp kis csapatunk. Ugyan a srác tudta, hogy gondom van a beszédértéssel, és rendes srácként valóban nem különböztetett volna meg hátrányosan miatta, de egyszerűen nem gondolt bele igazán, hogy mit jelent ez a kis gond. Hogy mekkora hatóköre van ennek a kis gondnak. Hogy egyébként más hangkörülmények között én szoktam a mókamester lenni a társaságban, parádézom és vicces vagyok, extrovertált és figyelmes. Akkoriban nagyon fontosnak tűnt ez a srác, ezért ott helyben elmondtam neki, hogy tartok attól, hogy a körülmények miatt rossz benyomás alakul ki rólam, mert hogy nagyon hallássérültként viselkedem. Azt mondta, hogy ő semmit nem vett észre az esetlenségemből. De több randira nem hívott el, mert nem érezte azt a pluszt. Máig egy kicsit úgy gondolom, hogy az a plusz azért sem jöhetett, mert nem lehettem igazán önmagam, mert nem láttak a viselkedésem mögé. Mert az ok-okozatiság valahogy nem kattant be.

Anya mondogatta, hogy gimnáziumban majd másképp lesz, érettebbek lesznek a gyerekek. Gimnázium első hetén történt, hogy a folyóson sétálva egyszer csak meghallottam egyre erősödő hangerővel a szólongatást: ,,Vecsi, Vecsi, VEEEECSIII!!!" Nyilván amit meghallottam, az már nagyon hangos lehetett. Hátra kaptam a fejem. Az osztálytársaim csoportba verődve nevettek mögöttem. Ez még megtörtént párszor.

Volt egy fizika feleletem, amire egyest kaptam, mert nem értettem a kérdéseket, és a gúnyolódó osztálytársak előtt nem mertem visszakérdezni harmadszor is. Ezért csak nagyon random módon kiválasztottam az anyag egy részét, és azt adtam elő válaszul.

Egyik asztalitenisz meccsünkön siketekkel játszottunk. Soha azelőtt nem találkoztam sorstársakkal. Akkoriban nem is igazán éreztem sorstársaknak őket. Ijesztőek voltak. Ők sajnos se beszélni, se a hangjukat kontrollálni nem tanulták meg, ezért meccs közben ijesztő kiáltások és hörgések hagyták el torkukat. Azt mondták, hogy menjek velük paralimpiára. Teljesen kiakadtam, hidegen válaszoltam nekik, hogy nem szeretnék, mert nem tartozom közéjük. Közben villogott a fejemben a kérdés, hogy én tényleg ezek közé tartoznék-e. Csak remélni tudom, hogy az identitásválságom e pillanatában nem sértettem meg őket. De talán ők értették.

Egyáltalán nem voltam hajlandó azonosulni ezzel a csoporttal. Lázadoztam is: hangos koncertekre jártam füldugó nélkül. Aztán időnként mégis rémült kérdések tolongtak a fejemben: fogok-e tudni gyereket nevelni így, meghallom-e majd a segélykiáltását, ha baj van; vajon ha most ilyen a hallásom, akkor mi lesz, ha romlani fog a korral? Hallókészülék eszembe se jutott. Igazából már hallásvizsgálatokra sem jártam, féltem, mi derülhet ki. Szenvedtem az angol nyelvvizsga hallás utáni megértés részével, féltem a szóbeli résztől, ahol ha nem értesz egy kérdést, azt úgy értékelik, hogy nem érted eléggé a nyelvet. Mégse voltam hajlandó szólni a bizottságnak. Kivágtam magam, a nyelvvizsga előtt naponta sokszor angol szövegeket hallgattam fülessel nagy hangerőn, hogy szokjam az angol beszédet, ráismerjek a szavakra… és most kezemben van a felsőfokú nyelvvizsga.

Szóval voltak ezek az ellentmondásos dolgok, a betegségtudat valahogy mégsem jött.

Aztán elérkezett az egyetem. És a nehézségek. Hatalmas termekben motyogó és mászkáló tanárok, végtelen és zajos padsorok az ember mögött, más rendszer szerint zajló órák. Az első sorban ülni mit sem ért. Kisebb gyakorlatokon nemigen tudtam követni az órán kibontakozó vitákat, a felszólítás nem jelentkezés alapú volt, sőt, leginkább nem is volt felszólítás. Kinek a száját nézzem? Hogy szóljak hozzá a vitához? Az előző felszólalónak épp a legfontosabb mondatát nem értettem.

Nagy erőfeszítések időszaka volt. Sose tanultam jegyzetből mint a többiek, mindig felkutattam a szakirodalmakat, amik kapcsolódtak a témához, a megadott kötelezőkön túl is többet olvastam. Ezekből raktam össze, mi lehetett az órán. Hálás vagyok a fülemnek ezért, sokkal alaposabb tudásra tehettem így szert. De voltak helyzetek, amiket nem tudtam megoldani. Kevésbé tudtam beilleszkedni. Mint ahogy gimiben is, a barátaim nem az osztálytársaim voltak, hanem más helyekről „szedegettem össze” őket egyesével. Négyszemközt jó vagyok. Meg persze voltak sírós konfliktusok a tanárokkal, akik nem segítettek, konfliktusok diákokkal, aki nem adták kölcsön a jegyzetüket.

Második év utáni nyáron édesanyám végre elrángatott hallásvizsgálatra a jó öreg pesti klinikára. A jobboldali, halló fülem vizsgálata után rutinszerűen megvizsgálták a bal fülemet is, végignyomták a fülesbe az összesfajta sípolást az emelkedő hangerőn. Ez volt az első élményem arról, hogy az a hangerő, ami már erős fizikai fájdalmat okoz, és a jobb fülem elkezd tőle búgni, még az sem hallható számomra a süket fülemmel. Ez a legerősebb bizonyíték a sérültségemre. Vizsgálat után a doktornő mondta, hogy visszarakhatom a hallókészülékemet. Közöltem vele – már szorongva – hogy az nekem nincs.

Teljes döbbenet a vizsgálóban. Kérdések, hogy és maga tényleg egyetemre jár? Vannak barátai? Büszkén mondtam, hogy igen, felsőfokú nyelvvizsgám is van. A döbbenet fokozódik. Le a kalappal. De most mutatunk önnek készülékeket, szüksége lenne rá, további romlást is meg kell vele előznünk. Ne féljen, nézze, milyen kedves, dizájnos készülékek vannak ma már. Nem úgy, mint kiskorában. Nézze, ez vízben is használható. Ne féljen tőle. Kipróbálja most?

Kapkodom a levegőt: „Köszönöm, most nem, de elgondolkodom rajta!”. Ki a váróból. Anya figyel. Sírógörcsöm van. Egy másik doktornő, aki gyerekkoromban is foglalkozott velem, kérdezi, hogy mi lett a vizsgálaton. Elmesélem, ő is megdöbben, hogy nincs hallókészülékem, és kedvesen, de szigorúan mondja, hogy mindenképpen szerezzek.

Anya beszél hozzám. Szerintem az a fél-egy óra, ami alatt ő a legjobb tudása szerint beszélt hozzám a készülékről, az döntötte el, hogy soha semmi problémám nem volt a készülékkel. Később, mikor sorstársakkal beszélgettem erről, akkor tűnt fel: mindenkinek voltak korszakai, amikor takargatta, inkább kibontott hajjal járt, szinte mániákusan féltek tőle, hogy valaki meglátja. Akkor jöttem rá, hogy mennyit köszönhetek a körülöttem lévőknek, hiszen nekem ilyen sohasem volt. Azt szoktam mondani, hogy mire a hallókészülékig eljutottam, addigra már beérett a dolog bennem annyira, hogy áldásként és segítségként fogjam fel.  Meg persze édesanyám szavai.

Volt bennem félelem, hogy hogyan fog alakulni ez a párkapcsolataimban. Hálás lehetek a fiúnak, akivel akkor ismerkedtem és később a barátom lett. Rengetegszer nagyon határozottan és természetesen elismételte a kérdezősködésemre, hogy a készülék tényleg nem számít.

Csodálatos audiológushoz kerültem. Lehetőségem volt sokféle hallókészüléket kipróbálni, el is vihettem őket próbára egy hétre. És akkor kiderült, hogy a hallókészülék ugyan áldás és segítség – de csak kemény tanulás és alkalmazkodás árán. Nem olyan dolog, mint a szemüveg, amit ha felrakunk, akkor egyből jobban látunk vele. Az emberek azt gondolják, hogy ha hallókészüléke van az embernek, akkor a probléma meg is van oldva. Azért lehet ez így, mert eleve úgy hiszik, hogy a hallássérülés mindenféleképpen pusztán a hangerő elvesztése, ugyanazt halljuk, mint ők, csak kevésbé.  Pedig ez nem így van, a csökkenés nem minden frekvencián egyforma, fontos zöngéket veszthetünk el: olyan dolgokat, amik nélkülözhetetlenek kétféle beszédhang, fonéma megkülönböztetéséhez, vagy akár hétköznapi zajok beazonosításához. Hallássérült lehet az is, akinek egészen használható hallása van, de bizonyos frekvenciatartományban valamelyest csökkent a hallása. Én például fél fülemre készülék nélkül közepesen hallok, a mély hangokat kevésbé, mint a magasakat. Ez azt jelenti, hogy a beszédet nem úgy értem meg, mint az ép hallók. Hanem ráismerésszerűen, bizonyos fonémákat be tudok azonosítani, aztán észlelem a szövegkörnyezetet, a szituációt, meg persze a szájmozgást – hiszen én is szájkóder vagyok – és akkor összerakom a képet, kikövetkeztetem a szavakat. Pusztán hallás után nem ismerek fel szavakat, csak ha szájmozgást is látok.

 A készülék sokat változtat az ember addigi hallásán, hiszen pontosan a hallásgörbéhez állítják be, tehát azokon a bizonyos frekvenciatartományokon, amiket kevésbé hall, többet erősít, mint más frekvenciatartományokon. Ezért egy teljesen új hangzásvilágot ad. Nem borzasztóan, édesanyám hangja – megkönnyebbülésemre - ugyanúgy az édesanyám hangja. De például arra már rácsodálkoztam, hogy az ásványvizes kupaknak és az ötforintosnak hasonló hangja van, ha az asztalra ejtem; mind a kettő nagyon éles, pedig én eddig a kupakot sokkal tompábbnak, mélyebbnek hallottam. Készülékkel tehát szinte újra kell tanulni hallani.

Valahogy úgy van ez, hogy megkönnyíti a hangok meghallását, de a beszédértés ettől meg nem feltétlen hozható vissza százszázalékosra. Pláne az én esetemben: a bal fülemre továbbra is süket vagyok, az készülékkel sem javítható. Így teljesen mást érzékelek a hozzám érkező hangokból, mint a két fülükkel hallók. Eleve irányhallásom sincs, ahhoz is két fül kéne… szóval el lehet képzelni, hogy az, hogy a hang a készüléknek köszönhetően eljut a hallószervembe, még nem jelenti, hogy jól fogom tudni beazonosítani a hangokat. Hallókészülékkel is hallássérült maradok tehát. Traumaként ért, amikor ezt először megtapasztaltam. Az audiológusom pontosan elmondta, hogy hozzá kell szokni, meg kell tanulni hallani a készülékkel, és fejlődés regisztrálása végett a készülék használata közben folyamatosan tesztelt: eltakarta a száját, szavakat mondott, amiket el kellett ismételnem. Nagyon keveset találtam el, és a sírás határán voltam.

De persze mindemellett a hallókészülék nagyon jó szolgálatot tett. Legnagyobb segítséget az egyetemen adja: néha csak ülök órán, és elgondolkodom, hogy mennyivel fárasztóbb volt ugyanilyen órákon végig figyelni pár évvel ezelőtt. Ilyenkor érzem, hogy a készülék tényleg jó. Máskor, társaságban sokszor azt érzem, hogy hiába jobb a hangerő, a tőlem pár emberre ülő társaimat még mindig nem értem jól. Viszont a zaj készüléknek köszönhető nagyobb hangereje miatt a hozzám közelieket se értem megfelelően. Ilyenkor a készülék sokat markol (azaz erősít), de keveset fog, ilyenkor inkább kiveszem. De nehéz elmagyarázni azt embereknek, hogy van, hogy a készüléktől pont, hogy rosszabbul hallok. Nehéz megértetni azt, hogy amikor fáradt vagyok, az agyamat jobban fárasztja a készülék. Az emberek néznek rám csodálkozva, hogy négyszemközti szituációban néha kiveszem a fülemből, elbizonytalanodnak még azok is, akik éveken keresztül készülék nélkül ismertek, és úgy kommunikáltunk.

Nagyon érdekes, hogy még én sem teljesen szoktam hozzá a készülékhez, dacára annak, hogy 2 éve a fülemen hordom. Nemrégiben szemüveget vásároltam, pár percig volt csak a fejemen a szemüveg, amit végül kiválasztottam, és pár nap múlva már a kezemben volt a megfelelő dioptriájú lencsével. És akkor tűnt fel, hogy a készülék nem fér el a fülemen a szemüveg szára mellett. És akkor villant fel egy emlék a fejemben: annak idején, amikor az audiológussal konzultáltunk, hogy külső hallókészüléket szeretnék, az jól megnézte a szemüvegemet, és megállapította, hogy elég vékony a szára, el fog férni mellette a külső készülék. Na de nem az új szemüvegem mellett. Elég drága szemüveg volt, kicsit halálra is voltam rémülve, hogy akkor most már mindig így lesz, hogy a készüléket valahogy bepasszírozom a vastag szemüvegszár mellé, és a jobb fülem mindig viccesen el fog állni, illetve a készülék gyakran el fog mozdulni a helyéről, és a szárnak a lépéseim ritmusára neki-neki ütődik… a problémát megoldottam, a szárat egyszerűen egyenesebbre kellett alakítani, hogy ne kunkorodjon a fülem mögé teljesen, ahol a készülék helye van. De megint tanultam valamit, és ennek a kis incidensnek köszönhetően megint tudatosabbá vált bennem a hallókészülék viselés ténye. Az ilyen incidensek során derül ki, hogy mennyire hozzám tartozik, hogy mennyire mindig gondolnom kell rá. Hogy egy kincs.

601498_575624912501741_1389070478_n.png

 

Címkék: hallókészülék siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás szájkóder

29
vasárnap
jún 2014

Este kilenc óra volt, és Győr külvárosában ücsörögtem a betonpadkán egy benzinkútnál. Éppen Olaszországból jöttem haza, és még mindig 30 kilométer választott el az otthonomtól.

Egy héttel előtte Komáromból indult a busz Olaszországba, ahová szüleim vittek ki autóval. Hazafelé is Komárom volt a végállomás, persze útközben lehetett szólni, hogy előbb leszállunk valahol, ami éppen útba esik a busznak és nekünk is jó. Tizenkét óra nyomorgás és jógapóz váltogatások után szóltam a buszvezetőnek, hogy én Győrben leszállnék, mivel kicsit közelebb van az otthonhoz, mint Komárom, és végre nem buszon ülnék.

Meg is írtam üzenetben szüleimnek, hogy Győrben szállok le, nem Komáromban, egy benzinkúton rak le a busz. Majd kicsit később pedig, mikor a vezető be tudta lőni, hogy mikor ér a busz Győrbe, azt is, hogy kilenckor érkezem.

Mindeközben szüleim csak azt az üzenetet olvasták, hogy kilenckor érkezek. (Éppen ezért értelemszerűen Komáromnak vették az irányt.) A másik üzenetet valahogy elnyelte a mobilban egy fekete lyuk.(meggyőződésem, hogy léteznek és köztünk vannak. a zoknijaimat is rendre elviszik)

Én pedig ültem kilenc után nem sokkal a padkán, és igazán nagyvilági csajnak éreztem magam. Tudjátok, benzinkúton műszakozók szájából lóg a cigi, elvétve világmegváltó hippik és bérgyilkosfigurák állnak meg tankolni, a kocsik fényszórója néha bepislog, az automatából pont úgy vágódik a nyílásba a kóla, mint a horrorfilmekben, mielőtt valaki sikítozásba nem kezd.

Úgy fél óra múlva pötyögtem egy üzenetet, hogy úgy mégis, merre vannak? Mindeközben Komáromban anyámék a szívükhöz kaptak, hogy  a buszról nem szállok le, pedig már minden érkező összeborult azzal, akivel össze szoktak borulni, és lelkesen ecsetelik, hogy hát a tenger az valami hihetetlen sós, körömlakkot meg pazarlás volt vinni, mert lemarta a víz.

Teljes volt a zűrzavar, anyuék ráadásul az összes gyerekgyilkossági krimifilmet és horrorfilmet megszégyenítő forgatókönyvet írtak meg és forgattak le képzeletbeli mozijukban, ráadásul a gyerek ugye nem hall, tehát még csak rá se lehet hívni, hallani a hangját, hogy jól van-e, él-e még, merre van, mit csinál. Mi tagadás, én se voltam boldog, mikor barátnőm megírta, hogy szüleim Komáromban vannak, ahonnan minimum egy óra míg hozzám érnek. Nekiálltam körbebástyázni magam a cuccaimmal.

Üzenetben képtelenség ilyesmit normálisan megbeszélni, így letámadtam az első embert, aki megállt a benzinkúton, aki épp egy motoros srác volt az. Nem kicsit nézett furán, mikor rárontottam kis szégyenlősen az utazótáskákból alkotta bunker mögül, és arra kértem, hogy ugyan, hívja már fel a szüleimet. Gyorsan vázoltam a helyzetet: nem ott vagyok, ahol lennem kéne, szólni kellene a szülőknek, hogy hová jöjjenek, és megtudni, hogy miért ott vannak és nem itt, és hogy mikor érnek ide. Mert ugye, én nem hallok. És persze, tudok beszélni, mert megtanultam, meg szájról olvasok, de attól még nem hallok. Tehát telefonálni sem tudok.(És itt nagyon szorítottam, hogy ne száguldjon el a telefonommal együtt.) 

Többszörösen morbid volt a helyzet. 

Szegény srác, szerintem nem szokott hozzá, hogy késő este felnőtt (akkor voltam huszonegy) csajok szüleit hívogassa óvodásszintű kérésekkel és kérdésekkel. Ugyanezért morbid volt nekem is, mert huszonegy évesen nem kéne ilyen szituációkba keverednem. Nem beszélve arról, hogy erős bizalmi feladat a saját telefonodat vadidegen kezébe adni, hogy a szüleiddel beszélgessen magánjellegű kérdésekről(mivel ő a közvetítő), amivel jócskán belelát az életedbe. Gyakorlatilag olyan, mintha közönség előtt szexelnél, miközben nem akarsz.

Mindenesetre jófej volt, útba igazította az ősöket, és egy óra múltán még mindig éltem. Anyám szemében csillogott egy kis könny, hatalmas sóhajok szakadtak fel a mellkasokból, persze egy kis dorgálás nem maradt el, dehát istenem. A lényeg, hogy összeborultunk, majd közöltem, hogy a tenger iszonyat sós, megkóstoltam, a körömlakkomat folyamatosan lemarta, de hiába, én okosabb voltam, mert mindig visszafestettem. És persze, hazacipeltem egy bazinagy kagylót is.

 

2011-08-08(18048)_Desert_gasstation.jpg

 

Címkék: mobil telefon hallókészülék siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

01
csütörtök
máj 2014

fonom a hajam és azon gondolkodom hogy amikor befonom és a szálak összeütköznek annak vane hangja s ha van akkor mekkora olyan e mint amikor két autó összeütközik csak mert annak durva hangja lehet, talán akkor óvatosabban kellene hajat fonnom talán nem is kellene, de ha csak olyan hangja van mint amikor a harmat megül a fűszálon vagy legördül róla akkor nyugodtan befonom bárhol és bármikor mert tudni fogom hogy nem csapok akkora zajt. mert a múltkor rám néztek és nem tudtam hogy fogkrémes az arcom talán vagy gyűrött a ruhám vagy egyszerűen csak túl hangosan fontam be a hajam.

41.jpg

 

Címkék: hallás hallókészülék siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás

30
szerda
ápr 2014

Klassz fordításra leltem itt, ami annyira jól van összerakva, hogy egy az egyben  megosztom veletek.

Deaf Culture Online szerkesztője, Mark Drolsbaugh fokozatosan lett siket. Siket iskolák mellett halló intézményekbe is járt, majd a Gallaudet Egyetemen tanult. Tőle származik a következő túlélési lista, ami pontosan rámutat azokra a helyzetekre, ami kínszenvedés egy hallássérültnek, mikor hallók között tanul. Emlékszem, évekig én is csak elvoltam, beilleszkedtem, felolvadtam. Fárasztó volt.

 

Hogyan éljük túl a többségi (halló) iskolát?

 

Számos, siket oktatással foglalkozó workshop-on elhangzott már, hogy a siket és nagyothalló tanulók számára továbbra is a többségi iskolába járás marad az elsődleges lehetőség. Még mindig úgy adják elő a dolgot, hogy ez a "legkevésbé korlátozó környezet". A legtöbb ember számára a "legkevésbé korlátozó környezet" annyit jelent: "Hurrá, nézd a kis Jancsit, milyen szépen elvan a hallók között!”

Egy dolgot viszont elfelejtenek ezek az emberek: hatalmas a különbség a "valahol ellenni", és a "valahová tartozni" között. Már sokszor elmondtam, és továbbra is tartom: ha az ember "elvan", az is sok erőfeszítésbe kerül. Kimerítő, és nem ez az igazi megoldás, hiszen el kell hozzá nyerni mások jóindulatát. Valahová tartozni sokkal inkább megéri, mert ott akár vissza is üthetsz, önmagad lehetsz, és tudod, hogy elfogadnak. Ez az igazi, ami olyankor történik, amikor az ember az igazi társai között van.Sajnos ezt túl kevesen értik meg.

Ha halló iskolába járó siket vagy, és egyedül bújod a tananyagot, más területen sem sok segítséget kapsz majd, pedig ezek is ugyanolyan fontosak ahhoz, hogy jól érezd magad a bőrödben.Összeállítottam tehát egy listát arról, hogy hogyan éld túl a halló iskolát. Gyakorlati technikákon alapul, amiket korábban alkalmaztam. Ha halló iskolába járó siket vagy, vagy ismersz olyat, aki az, nyugodtan nyomtasd ki ezeket a féltve őrzött titkokat, és használd, ahogy jónak látod.

 

1. Ha van hallókészüléked, próbáld minél inkább elrejteni. A legutolsó, amit akarsz, különbözni a többiektől.

2. Szünetben és ebénél mindig lógj együtt egy csapat gyerekkel, akkor is, ha nem érted őket. Utánozd a testbeszédüket, mosolyogj, ha mosolyognak, nevess, amikor nevetnek. Ügyeskedj össze néhány beszélgetést is valakikkel, és senki sem fogja még gyanítani sem, hogy teljesen elveszettnek érzed magad.

3. Bólogass nagyokat, amikor a felnőttek rád csodálkoznak, mennyire jól elvagy, mint a többi normális gyerek.

4. Gondolkozz úgy, mint egy titkosügynök. Nyomozz a könyvtárban, ha valamit nem hallottál az órán. Még kettősügynök barátokat is toborozhatsz, akik tudják, hogy nem hallasz. Minden nap beszéljétek át, milyen információkról maradtál le (házi feladatok, hirdetések, stb.) De maradj a háttérben, és vigyázz, nehogy felfedd magad. Sose feledd, be kell illeszkedned a többségbe.

5. Ha valamit kérdez a tanár, és te nem érted, megmenekülhetsz, ha megkéred, hogy ismételje meg. Ha másodszorra sem érted, inkább vond meg a vállad, és mondd, hogy Nemt'om, és kész. Sokkal jobb hülyének, mint siketnek látszani. (Az iskolákban hülyékből sok van, de siketből mennyi? Na ez az.)

6. Ne legyen teljesen egyértelműen látható, amikor a tanár szájáról próbálsz olvasni. Ne tekerd a nyakad mindig ugyanarra, mint a tanár - tuti lebukás. Inkább firkálj valamit hanyagul a füzetedbe, mintha mindent értenél. Légy nyugodt, laza, még kicsit "unatkozhatsz" is (tudod: beilleszkedés!). Később bármikor beszélhetsz a kettősügynököddel, hogy megtudd, miről maradtál le.

7. Vésd az eszedbe, hogy a hallók nagyon odavannak a zenéért. Fontos nekik, úgyhogy előbb-utóbb lehet, hogy az iskolai kórusban kötsz ki. Ekkor két dolgot tehetsz. Az egyik, hogy lógsz az óráról, és a lázadókhoz csapódsz. Lehet, hogy végül a goth metálosok vagy a stoner rajongók között végzed, de megéri a kompromisszum. A másik: ha van hozzá elég hallásmaradványod, tátogj a Tavaszi koncerten Milli Vanili-re. Tudom, hülyeség. De ne feledd, a te dolgod beilleszkedni.

8.  Ha egy hosszú sulinap után hazaérsz, viselkedj úgy, mint egy átlagos tinédzser, amikor a szüleid megkérdezik, hogy ment a napod. "Jól." Aztán menj a szobádba, és pihenj egyet, mert megérdemled. Hatalmas energiába kerül az emberek egész napon át való hülyítése. De nem baj, végülis beilleszkedtél.

9. Ha az előbbi pontok 1-től 8-ig cikinek tűntek, igazad van! Hagyd őket figyelmen kívül, és ugorj a 10-es és 11-es pontokra, ha szeretnéd megkönnyíteni az életed!

10. Sétálj be az igazgatód irodájába, és mondd el neki, hogy ez így nem mehet tovább. Szerezz egy példányt *Gina Oliva "Egyedül a többségi iskolában: egy siket diáklány emlékiratai" című könyvéből. Add oda az igazgatónak, és mindenkinek, aki azt állítja, hogy ugyanolyan vagy, mint a többi gyerek. Mondd ki kereken: "Én pedig pontosan ÍGY érzem magam.”

11. Máris jobb helyzetben vagy: kérhetsz jelnyelvi tolmácsot, hallást segítő eszközöket, jegyzetelőt, és/vagy bármilyen más eszközt, ami neked a legnagyobb segítséget jelenti. Ha ez nem működik, vedd fel a kapcsolatot a legközelebbi siketeket vagy nagyothallókat segítő szervezettel, hogy támogassanak. Ha már harcolnod kell a jogaidért, legalább ne egyedül tedd.

 

Tessék, ez volt a lista. Remélem, tetszett. Ha valamit, akkor azt mindenképp megtanulhattad belőle, hogy semmi gond azzal, ha különbözöl másoktól. Én szívesebben mondom azt, hogy egyedülálló, kivételes vagy. Tudom, bátorság kell hozzá.De egy csodás új világ fog feltárulni előtted, ha mersz pontosan az lenni, aki vagy. Sok szerencsét!

Azt hiszem, nincs több hozzáfűznivalóm.

 05.jpg

Címkék: hallókészülék siket nagyothalló integrált hallássérült szájrólolvasás szegregált

06
szerda
nov 2013

- Mi ez a zaj? - kérdi pislogva.
- Mi? Miről beszélsz? Milyen zaj? - fordulok felé. Ülök a laptop előtt, nézek ki a fejemből. Fülelek. Aztán szép lassan kapcsolok két fázis késéssel.
- Repülőgép.- válaszolom, már-már gyerekesen lenézően.
- Tényleg???

A szeme akkora lesz, mint egy csészealj, szemöldöke felszalad a nem éppen alacsony homloka közepéig, amit ő nemes egyszerűséggel Neandervölgyi homloknak hív. 

- Ja.

                                                                                                    *

Mikor megkérdezik tőlem, hogy hogyan hall, sosem tudom, hogy mit mondjak.

- És akkor ő nem hall semmit?
- Nem, nem hall, tejjjesen süket. 99,99 százalék a bal. A jobbal talán meghallaná az atomvillanást, mer' az 99.1-es.
- akkor hogy... (tud beszélni, kommunikálunk, hallja meg ha kopogtatnak, megy bulizni, néz tévét...)

Gyakran türelmes vagyok, és belemegyek a magyarázatba.

- És akkor ő nem hall semmit?
- Nem hall semmit a hallókészüléke nélkül. Siket, de a hallókészülékével hallja a zörejeket, a hangos dolgokat.
- Akkor nem is süket.
- De.
- De most mondod, hogy hall.

Na, most akkor siket vagy nem? Az elején nekem is nehéz volt megérteni, de még inkább elfogadni. Mint halló, fogalmam sincs, hogy milyen az, amikor nem hallunk, de sok-sok tapasztalatmegosztás, beszélgetés és analizálás(!) után rájöttem, hogy nem kell mindent hallani ahhoz, hogy hallj. A repülőgép kilóméter magasan repül, nem hallom a dübörgését, nem hallom a sivítását. Mégis az ismerős zajra egyből rávágom hogy repülőgép. Megtanultam. Mert az ember megtanulja a pontokat összekötni vonalakká, a vonalakat ábraként értelmezni. Szájkóder hallókészülékkel 100-ból egy pontot lát, míg előtted ott van az egész ábra. Ő megtanulta, hogy az az egy pont mit jelent, ha ott van. Néha rémisztő, néha aranyos. Merthát, egy pont sokmindent jelenthet...

omg-wtf-cat-rubiks-cube.jpg

Címkék: hallás hallókészülék siket nagyothalló süket hallássérült szájról olvasás

04
hétfő
nov 2013

Hallássérült.
Benne van. Valami nem oké a hallással, merthogy megsérült. Én is az vagyok és mégse. Hadd menjek bele egy feleslegesen hosszú és körülményes magyarázatba!

Megszülettem meztelen és kifejlődött az agyamban a hallás. Merthogy nem elég a fülcimpa, hallójárat, hallókagyló halló-halló! Kellenek idegek az agyban, meg pár millió idegsejt, ami keszekusza hálózatba kapcsolódva átalakítja a rezgéseket, és feldolgozza információvá. Az elég kevés lenne ám, halló-halló, ha csak zúgás és r

ezgés lenne. Van viszont egy gond a berendezéssel, mégpedig, hogy kopik és elhal. Most lepődj meg, ahogy mennek az évek egyre rosszabbul hallunk! Minél több a diszkó, az elsősoros koncert, annál több fülmanót ölünk le. Volt már olyan, amikor egy nagy buli után lefeküdtél, és csak sípolt és sípolt a füled? Az elhalt frekvenciákat halljuk, azokat a csilimpoló kis hangokat, amiket többé már nem fogunk, mert nincs mivel. Ugye, most már világos, hogy mindenki hallássérült? Persze az igaziak kiröhögnek, javaslom ne panaszkodj ilyenekkel nekik...

A magyarországi siketek és nagyothallók képviseleti szervének akkor lehetsz tagja, ha idézem: "a hallásveszteségének átlaga a 250, 500, 1000 és 2000 Hz frekvenciákon a jobban halló fülön a 40 dB-t meghaladja, vagy a rosszabbul halló fülön az átlag eléri a 80 decibelt" (forrás)

Ez nagyjából azt jelenti, hogy te nyugodtan blogozol, a szomszédban meg válásra kerül a sor. Ugye?

Nem vagyok siket. Nem vagyok (definíció szerinti) hallássérült. Halló vagyok. Ők nem tudják, nekem milyen, én nem tudom, milyen nekik. Életem elmúlt két évében lehetőséget kapta

m arra, hogy tágítsam látóköröm, megértsek és elfogadjak megérthetetlent és elfogadhatatlant. És talán a legfontosabb, hogy nem elég pozitívan gondolkozni, ezt gyakorolni kell, és sosem elfelejteni azt az undorító közhelyet, miszerint mindig lehet rosszabb. 

Egy siket mögött kiabálhatsz, és szitkozódhatsz, ugye? Úgysem hallja, csak ha szemben vagy vele. Hát de. Nagyon is tudja. Mi hallók túlságosan függünk a fülünktől és a beszédtől. Sokat olvashattál arról, hogy milyen szájról olvasni. Most olvass arról, milyen az, ha a te szádról olvasnak!

ful.jpg

Címkék: beszéd hallás hallókészülék siket hallássérült szájról olvasás szájról olvas ngyothalló

18
vasárnap
aug 2013

(tapasztalatok gépcsere után)

Valami annyira furcsa volt. Több zaj, kevesebb zaj. Több zaj, kevesebb zaj. 

Álltam a patikában, és nem értettem, hogyan lehetséges az, hogy egyszer kevesebb hangfolyam legyen, majd megugorjon, aztán megint kezdődjön elölről. Ráadásul logikátlan időközönként. Rendszertelenül. 

Bosszúsan toporogtam, úgy éreztem, mintha egy kofa ülne egy sámlin valahol mélyen bennem, és az idegeimet fosztaná, mint a kukoricát. Végignéztem az embereken. Egy néni idegesen gyűrögette a sorszámát, figyeltem egy darabig, de a hang nem onnan jött. Olyan váltakozó mozgást kerestem, amit össze lehetett kapcsolni a hang mozgásával. 

Egy férfi egyik lábáról a másikra nehezedett, majd vissza. Aztán megint. De nem a hanggal párhuzamosan mozdult, így őt is kihúztam a listáról. A következő gyanúsítottam a sorszámkijelző tábla volt, de rögtön el is vetettem, mert csak egyesével villant fel, s egyébként sem úgy hangzott, mintha egy kapu záródna. 

Kapu. A kapu! Hátrafordultam, és az automatikusan nyíló-záródó ajtóra néztem. Éppen belépett rajta valaki. Ahogyan kinyílt az ajtó, a bevásárlóközpont kinti zaja beáramlott a gyógyszertárba, elnyomva minden mást. Mikor becsukódott, csak a patika halk duruzsolása maradt. 

Elképedt arccal fordultam a barátom felé, aki éppen erős fejfájással küzdött, és vágyai netovábbja egy erős fájdalomcsillapító volt. 

– Az lehet, hogy ha kinyílik az ajtó, akkor azt hallom, ami kint van, de ha becsukódik, akkor csak azt, ami bent? 

Mint egy ötéves, aki alapszókincset használ. Aki, mikor először lát autót, felhördül, és azt mondja: Tütű! Meg is mosolyogják. Engem is megmosolyogtak. 

– Persze. A folyosó nagyon hangos. Az ajtó szigetel valamennyire, ezért most csak azt hallani, ami itt van bent. Például most csak a kijelzőtábla pittyogását hallom, azt, hogy az emberek sutyorognak, meg a kassza hangját. Ennyi. 

Egy darabig elvoltam, örültem magamnak, az ajtót bámultam. Nem is tudtam, hogy a kint az hangos, azt hittem, mindenhol egyforma hang van. Nagyjából. 

– Most mit hallasz? – húzott be pár perc múlva a folyosóról az ajtó nélküli üzletbe. 
– Zenét? 
– Pontosan. Mivel nincsen ajtó, ezért hangos zenét nyomatnak, hogy ne szűrődjön be a zaj a folyosóról, és a vásárlók jól érezzék magukat. 

Szóval a hangok nem egyformák egy épületen belül. A hangokat ki lehet zárni. A hangokat be lehet zárni. Vannak kinti hangok, és vannak benti hangok. A hangokat el lehet nyomni. 

Anyám!

 

df5dddd5f8a7521a40f2c30c67cbb16e.jpg

 

Címkék: hangok hallókészülék siket hallássérült szájról olvasás

12
hétfő
aug 2013

( az új hallókészülék kiválasztásának dilemmája. ennek a posztnak a folytatása.)

Két hét próbahordás után ismét a fül-orr-gégészeten ültem, és patthelyzet volt. 

Döntenem kellett: marad a régi hallókészülék, vagy jöhet az új. 

Az ezt megelőző napokban úgy éreztem, mindenhol ebbe a kérdésbe botlok. Az újságokban (Az újrakezdés nehézségei), a hirdetésekben (Merjen tovább lépni! Válassza a...!). A szüleimről nem is beszélve, akik minduntalan kérdezgették: hogy érzem, milyen az új hallókészülék? 

Én meg legszívesebben elkülönítettem volna magam a külvilágtól. Egyszerre gondoltam az új hangokra, ami jó volt, mert színesebbé vált a világ (ahogyan anyu fogalmazott, amit én nem is vitatok), de idegesítőbb is. Na, és persze ott volt a gép ára is, ami cirka 700 euró, mínusz 140-80, amit a biztosító hozzáfizet. Azért ez mégsem egy nadrág, amit hordok két évig, aztán veszek egy másikat.

Mielőtt a fül-orr-gégészetre mentem volna, beraktam a fülembe a régi hallókészülékemet, az újat pedig a dobozban hagytam. Olyan érzés volt, mintha mérföldeket zuhantam volna egy szakadékba, ahová semmilyen hang nem ér el. Vagy csak nagyon halkan. Akkor kezdett megérni bennem az elhatározás, hogy a két rossz közül a kisebbik rossz még mindig jobb. Azaz, inkább megszokom a furcsát, minthogy a szakadék alján meresztgessem a szemem a hangok után. 

A rendelőben még mindig nem voltam száz százalékig biztos magamban. Egy csomó kérdés cikázott az agyamban, amik közül kiragadtam egyet, ami a leginkább bosszantott. 

– Hallom, hogy zizeg a fülemnél a hajam. Az normális? 
– Persze, én is hallom. Meg mindent. 
– De mindenki hallja? 
– Persze, én hallom azt is, hogy kint pattog a teniszlabda. De az emberi agy megtanulja kizárni a zavaró hangokat. Neked most ezt meg kell tanulnod.
 

Az új gép maradt. 

20121126-ful-hallas-egy-muszeresz-beallit.jpg

Címkék: hallókészülék siket szájról olvasás

09
péntek
aug 2013

(a hallókészülék csere nehézségei)

– Apu hangja olyan, mint a medvéé – mondtam alig néhány évesen anyunak a százas Skodánk hátsó ülésén. Pedig még sose hallottam igazi medvét brummogni. A mustársárga autó zúgott alattam, én meg kerestem a megfelelő szavakat, de nem volt egyszerű. Az új hallókészülékem teljesen másféle világot hozott elő nekem, mint amelyikben addig éltem. Mindenkinek kicserélődött a hangja. Apué lett a medve hangja, a medvéé még medvésebb lett. Jöttek új hangok is, amelyeket addig nem hallottam, s nem tudtam, melyik mihez tartozik. 

Az elkövetkező években lassan megszoktam az új hangokat, és helyére került minden. A medvésebb hang a medvéé lett. Apu medvehangja apué lett. És ez így ment majd tizenöt évig. 

Aztán egy éve reggel felkeltem, beraktam a hallókészülékemet a fülembe, bekapcsoltam, és recsegni kezdett. Torz lett minden hang, majd a szerkezet kikapcsolt. Talán sosem voltam még annyira kétségbeesett, mint akkor. Pár óra múlva ugyan működni kezdett, de nyilvánvalóvá vált: új gépre van szükségem. 

Nem sok hétre rá már a fül-orr gégészeten ültem, és az új gépet teszteltem.

– Egykéthá... Egykéthá... Na, milyen? – kérdezte a doktornő, én meg pislogtam mint a hajasbaba, akit előre-hátra döntögetnek.

– Furcsa. -mondtam.

Néztek rám: a doktornő, a szakember, anyu, apu. Vártak valamit, hogy mondjam, mit kell állítani a gépen, én meg tanácstalanul néztem rájuk vissza. 

– Egykéthá... Egykettőhárom – skandálta a doktornő. 

– Más a hangszínezete – mondtam végül. 

Furcsa. Használom ezt a szót, de nem tudom biztosan, mit jelent. Csak azt hiszem, tudom, mi az a hangszínezet. 

– Más is lesz. Ezek profibb gépek. Nem lesz ugyanolyan, mint a régi gép. 

Bólintottam. Fülembe élesen belevágott az o meg az a betű. Arrébb kaptam a fejem, mintha belefűrészeltek volna az agyamba. 

– Túl magasak a magánhangzók – örültem, hogy tudok mondani valami értelmeset. 

A szakember állított rajta valamit, az egykéthá olyan lett, mint a körfűrész. Rémülten körbenéztem: ez túl mássalhangzós, mondtam, az a meg az o szinte sehol nincs. Megint átállítottak valamit, most meg teljesen sziszegős, mint amikor ereszt a gumiszelep, gondoltam, mert még azt se hallottam sose. Másfél óra múltán két hét próbahordásban egyeztünk meg. 



Egy hét után rájöttem, hogy nehezebb lesz, mint gondoltam. Hasonlóan ahhoz, mint amikor valaki kontaktlencsét vagy protézist kap. Meg kell szokni. De hallani azt, hogy a biliárdgolyók összeütköznek, hogy a metró süvít, hogy az autók nagyon hangosak, valamint mindenkinek megint más a hangja, az idegesítő! Apunak nem apu hangja van, hanem új. Amiről eddig azt hittem, az autó hangja, most megváltozott. A tornán tizenöt percig képtelen voltam a koreográfiát követni, mert annyira más és idegesítő hangja volt a zenének, hogy sutba vágta a koncentrációs képességemet. Végül kikapcsoltam a gépet. 

A legidegesítőbb az volt, hogy nem tudtam megfogalmazni pontosan, hogy mi a zavaró. Csak idegenszerű, frusztráló, szokatlan, hátborzongató. És az eddig kedvesen duruzsoló villámlásnak félelmes hangja lett. 

cf809587a5d05cdcd2402c643225e4c3.jpg

Címkék: autó hang skoda apu hallókészülék