Azaz, hogyan olvasok szájról?

Eljött az idő, hogy néhány példán szemléltessem, hogy hogyan is olvasok szájról. Egyrészt, mert sokan csak azt látják, hogy semmi bajom, hiszen beszélek. Azt mondják: Szépen beszélsz! Az, hogy valaki szájról olvas és nem hall, az nem látszik az emberen. Nem úgy, mint amikor valaki mozgássérült, és a kerekesszék miatt rögtön észreveszik.(bár az is olyan nonszensz. attól, hogy valaki székben ül, még nem hülye) Aztán a másik pillanatban azt látják, hogy gyépés módon nézek rájuk, hunyorogva, és ha megveszek, sem értem, amit mondanak. Ebben a posztban lerántom erről a rejtélyről a leplet.

Ugye, alapvetően a magánhangzók azok, melyek felépítik a világom. Szinte mátrixszerűen lepik el a környezetem, azokból kódolok főleg. Ez azért is van, mert a körülöttem lévő zajkáoszból a mély hangokat érzékelem jobban, a magánhangzók pedig sokkal-sokkal mélyebb hangok, és a magas hangrendű magánhangzók is mélyebbek számomra, mint a mássalhangzók. (az utóbbiaknak egyáltalán nincsen hangjuk)

Tehát, mikor szájról olvasok, akkor magánhangzókat olvasok össze főleg, néhány olvashatóbb mássalhangzóval. A mássalhangzók viszont nagyon hasonlítanak egymásra szájmozgás tekintetében, ezért több variácó is fennáll egy mássalhangzóra. Ami valahogyan így néz ki:

Példamondat:

,,Isten áldd meg a magyart!"

(a betűk alatt leírom, hányféle más betűnek felelhet meg a száj állása, próbáljátok ki, mondjátok el a betűket hang nélkül magatoknak, és figyeljétek meg, mennyire hasonlóan áll a szátok. Tükröt használni ér!)

 I       s                        t                                                      e                     n                                       

 i   s/zs/cs      t/d/ty/n/ny/gy/j/ly                         e          n/ny/t/d/ty/n/ny/gy/j/ly    

á l            dd                                   m      e    g  

á l  d/t/ty/n/ny/gy/j/ly      m/b/p   e   g/k/     

a       m          a                        gy                    a                     r                            t

a    m/b/p   a     t/d/ty/n/ny/gy/j/ly    a         olvashatatlan      t/d/ty/n/ny/gy/j/ly

A variációkból összerakom az egészet értelmes szöveggé. Kemény logikai munka, bár az évek során rutinos szájról olvasóvá váltam, ezért villámgyorsan rakosgatom össze a szavakat. Ez olyasmi, minthogy az agy képes arra, hogy a szó első és utolsó betűjét látva felismeri az értelmes fogalmat, még úgy is, hogy a közte lévő betűket összekeverik. 

Persze ez korántsem csak ennyitől függ. De arról majd a következő posztban! 

(a hallókészülék csere nehézségei)

– Apu hangja olyan, mint a medvéé – mondtam alig néhány évesen anyunak a százas Skodánk hátsó ülésén. Pedig még sose hallottam igazi medvét brummogni. A mustársárga autó zúgott alattam, én meg kerestem a megfelelő szavakat, de nem volt egyszerű. Az új hallókészülékem teljesen másféle világot hozott elő nekem, mint amelyikben addig éltem. Mindenkinek kicserélődött a hangja. Apué lett a medve hangja, a medvéé még medvésebb lett. Jöttek új hangok is, amelyeket addig nem hallottam, s nem tudtam, melyik mihez tartozik. 

Az elkövetkező években lassan megszoktam az új hangokat, és helyére került minden. A medvésebb hang a medvéé lett. Apu medvehangja apué lett. És ez így ment majd tizenöt évig. 

Aztán egy éve reggel felkeltem, beraktam a hallókészülékemet a fülembe, bekapcsoltam, és recsegni kezdett. Torz lett minden hang, majd a szerkezet kikapcsolt. Talán sosem voltam még annyira kétségbeesett, mint akkor. Pár óra múlva ugyan működni kezdett, de nyilvánvalóvá vált: új gépre van szükségem. 

Nem sok hétre rá már a fül-orr gégészeten ültem, és az új gépet teszteltem.

– Egykéthá... Egykéthá... Na, milyen? – kérdezte a doktornő, én meg pislogtam mint a hajasbaba, akit előre-hátra döntögetnek.

– Furcsa. -mondtam.

Néztek rám: a doktornő, a szakember, anyu, apu. Vártak valamit, hogy mondjam, mit kell állítani a gépen, én meg tanácstalanul néztem rájuk vissza. 

– Egykéthá... Egykettőhárom – skandálta a doktornő. 

– Más a hangszínezete – mondtam végül. 

Furcsa. Használom ezt a szót, de nem tudom biztosan, mit jelent. Csak azt hiszem, tudom, mi az a hangszínezet. 

– Más is lesz. Ezek profibb gépek. Nem lesz ugyanolyan, mint a régi gép. 

Bólintottam. Fülembe élesen belevágott az o meg az a betű. Arrébb kaptam a fejem, mintha belefűrészeltek volna az agyamba. 

– Túl magasak a magánhangzók – örültem, hogy tudok mondani valami értelmeset. 

A szakember állított rajta valamit, az egykéthá olyan lett, mint a körfűrész. Rémülten körbenéztem: ez túl mássalhangzós, mondtam, az a meg az o szinte sehol nincs. Megint átállítottak valamit, most meg teljesen sziszegős, mint amikor ereszt a gumiszelep, gondoltam, mert még azt se hallottam sose. Másfél óra múltán két hét próbahordásban egyeztünk meg. 

* 

Egy hét után rájöttem, hogy nehezebb lesz, mint gondoltam. Hasonlóan ahhoz, mint amikor valaki kontaktlencsét vagy protézist kap. Meg kell szokni. De hallani azt, hogy a biliárdgolyók összeütköznek, hogy a metró süvít, hogy az autók nagyon hangosak, valamint mindenkinek megint más a hangja, az idegesítő! Apunak nem apu hangja van, hanem új. Amiről eddig azt hittem, az autó hangja, most megváltozott. A tornán tizenöt percig képtelen voltam a koreográfiát követni, mert annyira más és idegesítő hangja volt a zenének, hogy sutba vágta a koncentrációs képességemet. Végül kikapcsoltam a gépet. 

A legidegesítőbb az volt, hogy nem tudtam megfogalmazni pontosan, hogy mi a zavaró. Csak idegenszerű, frusztráló, szokatlan, hátborzongató. És az eddig kedvesen duruzsoló villámlásnak félelmes hangja lett.