Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


(a másik oldal ismét megszólal. E poszt előzményeit itt olvashatjátok.)

Én hallok, ő nem, mások a szokásaink. Habár az elmúlt években kialakultak bennem új reflexek, szokások, egyszerűen képtelenség elszakadni huszonvalahány év szocializaciójától. Ahogy a forró kávét szürcsölöm, amikor telefonban akkor is elköszönök valakitől, ha már az ajtóban áll és vár, hogy nyissam ki neki. Ha nem hallom, amit mondanak nekem, közelebb hajolok, ha úgy sem, akkor odadugom a fülem az illető szájához. Ismeretségtől függően akár nyáladzós kontaktusig. 

Ha hangos helyen vagyunk én odahajolok hozzá, ha mondani akarok neki valamit, mert ugye a beszédet könnyebb megérteni, ha közelebbről jön. Akkor hangosabb. De a mozdulat közben rájövök, hogy nem tudok elég hangosan beszélni, akár üvölthetnék is, nem számít. Úgysem hallja. Nem fordulok vissza, ciki lenne…inkább odabújok és megpróbálok úgy fordulni, hogy lássa a szám.

Aztán elgondolkozom. És amikor harmadszor csattanok fel aznap, mikor nem érti, miért szállunk le a villamoson, mikor az Örs eggyel odébb van, hogy: "ja, te nem hallottad a hangosbemondót!", elgondolkozok. Ennyire figyelmetlen lennék?

Mikor megismerkedtünk, azt a tanácsot kaptam, hogy viselkedjek normálisan, ne aggódjak amiatt, hogy ő siket. És úgy is tettem. Aztán nemrég rájöttem, hogy csak azt hittem, hogy normálisan viselkedek, igazából most viselkedek csak normálisan.

oral-communication-and-hands-2256.jpg

Kérlek, szavazz rám, hogy Vodafone Angyalként dolgozhassak a hallássérültek beilleszkedéséért! Kattints és szavazz rám! 

Címkék: hangok siket nagyothalló hallássérült másik oldal szájról olvasás

20
kedd
aug 2013

Este volt, és fűszeres füst terítette be az udvart. 

Beszélgettünk, sült a hús. Nem voltam túl éber, figyeltem az augusztusi nyári estét, összevetettem az előzőekkel, és olyan furcsa köd telepedett rám. Egészen addig egykedvűen könyököltem az asztalon, míg valaki ki nem bontotta a pálinkás üveget. 
– Csináld még egyszer! – kértem. 
Megcsinálta. 
– Megint! 
Majdnem tapsikolni kezdtem, és kivettem a kezéből az üveget, hogy visszarakjam, és újra kihúzzam belőle a dugót. És ezt elismételtem vagy ötször, majd félretettem öt percre, hogy utána újra kezdjem elölről. 

A világnak ugyan nem hallom minden zaját, de néha vannak olyan hangok, melyek annyira mélyre jutnak el bennem, hogy legszívesebben örökké hallgatnám egyhuzamban. Kicsit úgy kell elképzelni az érzést, mint amikor megpendítünk egy húrt, az elkezd rezegni, szemünkkel szinte követhetetlenné válik a húr mozgása, a hang is olyan elmosódott lesz, kicsit mintha végtelenítve lenne, de nem eléggé. És ezért hiányérzeted támad, hogy miért nem tart tovább.

6fd363a1272a33efe803d001d8a6ae6b.jpg

Címkék: hangok zaj siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

18
vasárnap
aug 2013

(tapasztalatok gépcsere után)

Valami annyira furcsa volt. Több zaj, kevesebb zaj. Több zaj, kevesebb zaj. 

Álltam a patikában, és nem értettem, hogyan lehetséges az, hogy egyszer kevesebb hangfolyam legyen, majd megugorjon, aztán megint kezdődjön elölről. Ráadásul logikátlan időközönként. Rendszertelenül. 

Bosszúsan toporogtam, úgy éreztem, mintha egy kofa ülne egy sámlin valahol mélyen bennem, és az idegeimet fosztaná, mint a kukoricát. Végignéztem az embereken. Egy néni idegesen gyűrögette a sorszámát, figyeltem egy darabig, de a hang nem onnan jött. Olyan váltakozó mozgást kerestem, amit össze lehetett kapcsolni a hang mozgásával. 

Egy férfi egyik lábáról a másikra nehezedett, majd vissza. Aztán megint. De nem a hanggal párhuzamosan mozdult, így őt is kihúztam a listáról. A következő gyanúsítottam a sorszámkijelző tábla volt, de rögtön el is vetettem, mert csak egyesével villant fel, s egyébként sem úgy hangzott, mintha egy kapu záródna. 

Kapu. A kapu! Hátrafordultam, és az automatikusan nyíló-záródó ajtóra néztem. Éppen belépett rajta valaki. Ahogyan kinyílt az ajtó, a bevásárlóközpont kinti zaja beáramlott a gyógyszertárba, elnyomva minden mást. Mikor becsukódott, csak a patika halk duruzsolása maradt. 

Elképedt arccal fordultam a barátom felé, aki éppen erős fejfájással küzdött, és vágyai netovábbja egy erős fájdalomcsillapító volt. 

– Az lehet, hogy ha kinyílik az ajtó, akkor azt hallom, ami kint van, de ha becsukódik, akkor csak azt, ami bent? 

Mint egy ötéves, aki alapszókincset használ. Aki, mikor először lát autót, felhördül, és azt mondja: Tütű! Meg is mosolyogják. Engem is megmosolyogtak. 

– Persze. A folyosó nagyon hangos. Az ajtó szigetel valamennyire, ezért most csak azt hallani, ami itt van bent. Például most csak a kijelzőtábla pittyogását hallom, azt, hogy az emberek sutyorognak, meg a kassza hangját. Ennyi. 

Egy darabig elvoltam, örültem magamnak, az ajtót bámultam. Nem is tudtam, hogy a kint az hangos, azt hittem, mindenhol egyforma hang van. Nagyjából. 

– Most mit hallasz? – húzott be pár perc múlva a folyosóról az ajtó nélküli üzletbe. 
– Zenét? 
– Pontosan. Mivel nincsen ajtó, ezért hangos zenét nyomatnak, hogy ne szűrődjön be a zaj a folyosóról, és a vásárlók jól érezzék magukat. 

Szóval a hangok nem egyformák egy épületen belül. A hangokat ki lehet zárni. A hangokat be lehet zárni. Vannak kinti hangok, és vannak benti hangok. A hangokat el lehet nyomni. 

Anyám!

 

df5dddd5f8a7521a40f2c30c67cbb16e.jpg

 

Címkék: hangok hallókészülék siket hallássérült szájról olvasás

06
kedd
aug 2013

Hanyatt feküdtem az ágyamban és hallgattam a csendet. 

Jó barátom volt mindig. Nyugtatott, álomba ringatott, teret adott a gondolataimnak, hogy szétcsússzanak a sötét szobában, s én összeszedegessem azokat, amelyekre szükségem van. 

Egyszer, éjjel valami megtörte a csendet. A gondolataim, amelyek tekeregtek a légtérben, zavarossá váltak. Megriadtak, eliszkoltak, szertefoszlottak. Hiába szólongattam őket, elszaladtak, elbújtak a sötét sarkokban, s nem akartak előjönni. Csalódottan, tanácstalanul feküdtem: megzavarták a csendemet. 

Nem voltam egyedül. Négyen feküdtünk a szobában. Nem hallottam, csak éreztem, hogy szuszognak. Kis lábacskák futottak végig a bőrömön, kis bizsergés szaladt végig rajtam, és éreztem, hogy valami más. Hogy itt nemcsak álmában szuszog valaki, hanem valami újat fogok felfedezni, amit eddig még sosem tapasztaltam. 

Lehelet. Ez volt az első, ami eszembe jutott. Megborzongtam, mert a leheletről eszembe jutott, hogy egyszer valaki súgni akart valamit a fülembe, és a meleg levegő meglegyintette a nyakam. Kirázott tőle a hideg. Ezek suttognak, nyilallt belém a felismerés. Suttognak, vagyis a sötétség leple alatt beszélgetnek. Anélkül, hogy látnák egymást, anélkül, hogy egymás száját figyelnék. Belegondoltam, hogy úgy sokkal könnyebb beszélni. Nem látjuk a másik arcát, ő se lát minket, és előbb kiejtünk a szánkon olyan dolgokat, amit nappal nem. 

Szomorkásan elmosolyodtam. Tudomásul vettem, hogy eggyel bővült azon dolgok száma, amit nem fogok tudni megtapasztalni. Ugyanakkor eszembe jutott, mikor a homlokom az ő mellkasán volt és mondott valamit, nekem pedig bizsergett a homlokom. Várta, hogy figyeljek rá, de csak dünnyögtem, hogy ne, ez most így jó. Nem értette. 

Hevesebben kezdett dobogni a szívem. Aztán oldalra fordultam, az ablak felé, gondolatban megsimogattam a függönyt. Nem tudom miért jutott ez eszembe, csak hirtelen jól esett. Megnyugtatott a gondolat, hogy gyengéden átfuttatom a kezem a holdfénnyel átitatott függönyön. A dobogás alábbhagyott. Elaludtam.

whisper-ear.jpg

 

Címkék: hangok csoda csend siket hallássérült suttogás szájról olvasás