Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


20
hétfő
okt 2014

 

,,..tudd, hogy mikor kell elismerned a vereségedet! Mindannyian szüntelenül rákényszerülünk arra, hogy felismerjük, hol vannak képességeink határai. A halláskárosultnak gyakran nehezebben megy ez a felismerés. Nem szeretnék idő előtt kapitulálni azért, mert nem hallok, ugyanakkor nem akarom mindenáron átlépni a saját határaimat. Csak éppen abban sem vagyok mindig biztos, hogy hol vannak ezek a határok. Dolgozom azon, hogy ezt megtudjam, s megpróbálok akkor is elégedett lenni magammal, amikor kor látokba ütközöm."

Bonnie Poitras Tucker

 

Na igen. Minden ember küzd a korlátaival, hogy mire képes, mire nem, vagy hogy mit kellene bevállalni, mit nem. Egy halló korlátai azonban jóval korábban körvonalazódnak, és sokkal hamarabb megismeri mozgásterét, tudja meddig mehet, mit bír és mit nem. Az ő kérdéseik inkább úgy szólnak önmagukhoz, hogy ,,meg tudom-e lépni azt az akadályt, hogy...". És képességeiket felmérve döntést hoznak. Persze, még így is lehet, hogy túl magasra rakják a lecet, belebuknak, kimerülnek. Van ilyen.

Egy hallássérült azonban mindennek azzal a kérdéssel fut neki, hogy: ,,mi lesz az akadály? Honnan jön? Mikor? " Ezzel nagyjából a felkészülés és a kivédés ki is esett. És ez nagyon rossz. Mert közben mennénk előre, minél gyorsabban, tudjuk, hogy képesek vagyunk tanulni, dolgozni, van kitartásunk, tehát akaratban nincsen hiány. Van önismeretünk, tudjuk, mikor kell meghátrálnunk, de hogyan készüljünk fel valami olyasmire, amiről lövésünk sincs, hogy fel kellene?

Mondok egy egyszerű példát. 

Matek dolgozatra nem lehet csak könyvből felkészülni, az órai részvételre, magyarázatokra is szükség van. Ez a hallássérülteknek kiesik, mert a tanár forog, hátat fordít. Ezt ki tudjuk védeni matek korrepetálással, fel tudunk készülni a dolgozatra, megírjuk, haladunk. A helyzet szinte adja is a megoldást, mert ilyet még a halló gyerekek is szoktak csinálni. 

Egyetemen azonban kicsit macerásabb a dolog. Vannak olyan tantárgyak, amelyekhez szükséges az órai részvétel, a tanár magyarázata, a könyv pedig lehet, hogy nem elég. Itt többszörös probléma is fennáll:

1. Pusztán a tantárgy nevéből nem fogom tudni, hogy mivel állok szemben, milyen követelményrendszer lesz, milyen felkészülést igényel majd egy tantárgy.

2. Az egyetemi órák 90 percesek, gyakran 2x90 perces időszakaszban adják le, közte 10-15 perces szünettel. Ennyi ideig képtelenség szájról olvasni.

3. Pont ezért időbe telik, míg rájövök, hogy az adott tárgyra mennyi idő kell, milyen módon lehet rá felkészülni.(jegyzetek beszerzése, átnézése, könyvek beszerzése, olvasása) Ráadásul a könyvek nyelvezete sem könnyíti meg a helyzetet, az órai előadás értése nélkül nehéz kibogozni a szaknyelvezettel írt szövegek lényegét, értelmét. Így több év szakirodalmazás után merem bátran időpocsékolásnak hívni a tanulásnak ezt a részét, és alacsony vérnyomás ellen bátran javaslom mindenkinek. Ha sikerült feltornázni a vérnyomást, akkor az ajtócsapkodás szokott segíteni. Néha. Olyan is van, hogy nem.)

4. Pont ezért szokott előfordulni, hogy többször futok neki vizsgázni egy tárgyból, mert túl későn jövök rá arra, hogy mi a megfelelő módszertana a tanulásnak.

És ez csak egy tantárgy. És csak az iskolai életből ragadtam ki egy példát. Voltak pillanatok, mikor komolyan kétségbe estem, hogy túlléptem a határaimat, és nem ellett volna belefognom ebbe vagy abba. Ugyanakkor meg ha nem fogtam volna bele, akkor úgy éreztem volna, hogy nem éltem a lehetőségeimmel eléggé. Szar ügy. Még szerencse, hogy a vérnyomásom alacsony. Viszont, az is igaz, hogy minden egyes akadály leküzdésével különféle megoldási-stratégiákat dolgozok ki, és az újabb feladatokra rá tudom húzni valamelyik sablont. Legalább annyival könnyebb dolgom van.

Ugyanez a rizikófaktor a munkavállalás területén is jelen van. Végre felvennének, adódik egy lehetőség, és akkor el kell gondolkoznom azon, hogy bírni fogom-e. És ha elvállalom, és nehéz lesz (mivel nem tudom, hogy mivel állok szemben, fogalmam sincs, hogy mi fog akadályt jelenteni, mennyire fog lehúzni), akkor az minek a rovására fog menni? Mert mehet az edzések rovására (nincs erőm elmenni még edzeni), a párkapcsolat rovására (még egy hallónak is okozhat ilyen gondot egy munka), vagy a suli rovására (amit mellette csinálsz).

Az élet így örökös tapogatózás, nekiugrás, lepattanás körforgása. Muszáj tapogatózni, próbálkozni, mert a lehetőségekkel élni kell. Lehetőségekkel nem élni az egyenlő az önfeladással. Motiválatlan leszel, langyosleves, célok nélkül maradsz. Kimarad az életedből a flow érzés, és anélkül meg kár leélni egy életet. Mert igazán benne lenni valamiben, és csinálni, az kurvajó. 

Ugyanakkor túllépni a saját határaidat nem feltétlenül kellene. Feszegetni a határaidat és túllépni azokat nem ugyanaz. Feszegetni finoman lehet, néha túllépni és győzni is jó. Kell is. De ha túlvállalod magad, az előbb utóbb meglátszik majd rajtad: fáradt leszel, kialvatlan, stresszes és szétszórt. A végén már kényszernek fogod érezni azt, amit csinálsz, és menekülni fogsz. Durvább esetben szorongásos lehetsz vagy pánikroham is elkaphat olykor. Nem túl vidám kilátások.

Ezért fontos kiismerni a határaidat.

Én általában azt a stratégiát választom, hogy felmérem, milyen lehetőségek jöhetnek szóba, és mennyi erőm van egy megterhelő időszakhoz. Ha úgy gondolom, hogy elég, akkor belevágok, ha úgy érzem, nincs, akkor nem élek a lehetőséggel, hanem igyekszem feltöltődni, hogy legyen elég erőm a következő startolásnál. Ha menet közben jövök rá, hogy nagyon túlvállaltam magam, akkor ha tehetem, kiszállok, vagy lecsökkentem a felelősség rám eső részét, mivel amúgy hajlamos vagyok a maximalizmusra. Igaz, a kudarc nem egy vidám érzés, de az egészségem még mindig fontosabb. Furcsa, de ez adja a megbékélést, hogy az egészségem előbbre van a büszkeségemnél. És büszke vagyok azért magamra, mert ha korlátokba ütközöm, képes vagyok felülemelkedni a tényen, elfogadni, és elégedettnek lenni magammal így is. 

yeepenggggg.jpg

Címkék: határok siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás