A Ráday utcán végigsétálni kora reggel, kávéval a kezemben, leírhatatlan érzés. Mintha felhőkön járnék, a kávé illata elbódít, az emberek pedig éppen pakolnak ki a kávézók elé. Ébredezik a város. És én ezt a várost nagyon szeretem. Állítólag nagyon muris, ahogyan megszeppent kislány módjára sétálok végig az utcán és bámészkodom, mintha nem létezne a külvilág.

Az az igazság, hogy nem is létezik. Tompa zsivajt hallok csak, mint egy kis háttérzene. Valószínűleg a csikorgó székek zaja, az asztalok puffanása, meg ahogyan rásimul a terítő az asztallapra, a kéz végigsimul rajta, rákerül egy kis koccanással a váza, a pincér felnevet, a főnök kicsit morog, duruzsolnak a beszélgetők, és számomra mindez csak egybefolyó massza. Mert nem hallom, csak látom. Egy egyveleg, benne minden zajjal, és egyikről sem tudom, hogy hová tartozik.

Élő mozi. Egy kis zenei aláfestéssel. Olyan az érzés. Megragadja a figyelmem, intenzív minden mozdulat, magába szív, az emberek olyan érdekesek. A vonások, a tettek, a mosolyok, ahogy a reggel zajlik, lassan majd elmúlik, és a dél hoz valami másféle vonást, mozgást, mosolyt és testtartást. A déli kávék teljesen mások, mint a reggeliek. Az ember máshogyan tartja őket a kezében, máshogy gőzölög, és máshogyan issza. Még az ember szeme is másképp csukódik, ahogyan ráhelyezi az ajkát a csésze szélére, és másképpen nyitódik mikor lecsusszan az első korty. És megint másképp a második és a többi kortynál. 

Egyszer csak mindenki mosolyogni kezd, és feltűnően néznek. Először azt hiszem, hogy reggeli kedvesség. Túl bamba vagyok, vagy vicces. Aztán egyre többen néznek rám, látom, egyre jobban nevetnek. A szemük rám fókuszál, így még azt sem tudom belőni, hogy mi lehet a baj. Azt is látom, hogy mozog a szájuk, valamit mondanak, de nem értem. Végül egyikük szeme mögém csusszan, és megfordulok.

Egy autó araszol mögöttem, valószínűleg már jó ideje veszettül dudál. Ugrok egy métert, mindenki nevet, az arcomon érzem a végigfutó pírt, aztán felnevetek, villantok egy ezer wattos vigyort, szégyenlősen intek a vezetőnek és kisétálok a kocsi elől. Kicsit dörömböl a szívem, érzem, hogy ez volt a napi fail, ugyanakkor nem tudok nem röhögni magamon. Sunyi kis mosollyal sétálok tovább, az emberek még mindig nevetgélnek, a kávé gőzölgése megint megváltozott.

Nem hallok. Ez minden nap színt hoz az életembe. Néha fehéret, néha vidám színeket, máskor sötét, komor árnyalatokat. Sírhatnék és hibáztathatnék, de minek? Az élet egyszeri és megismételhetetlen. A Te döntésed, hogy mit hozol ki belőle, és hogyan élsz. A mosoly szebb napokat hoz, a siránkozás a mélybe taszít. Ha sírsz, sosem fogod észrevenni, hogy a kávé hányféle lehet.