Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


Mindig elgondolkozom azon, hogy a könyvek mikor és miért lettek az életem szerves, kitörölhetetlen részei. Meg hogy mi is a könyvek szerepe pontosan az életemben. Milyen szerepük lehet egy hallássérült életében?

book-t2.jpg

Főleg akkor jut eszembe ez, mikor az autóban ülök hátul, mindenki beszélget, tudjátok, úgy nevetgélve, egymás szavába vágva, néha egyikük átnyúl a másikon, feltököli a hangerőt, és bömbölni kezdi a rádióval szinkronban a dalt. És a végén általában az egész kocsi maga egy guruló koncert. Már a filmekben is sóvárogva figyeltem az ilyen jeleneteket, aztán később az osztálykirándulásokon is sajgó szívvel néztem az együtt hülyülő gyerekeket, én meg valahogy mindig kimaradtam. Még most is érzem, hogy álltak olyankor az izmaim: a vállaimat felhúztam egészen a nyakamba, a szemöldököm felszaladt, a szemeim tágra nyíltak, hátha akkor többet értek majd az egészből. Az autós hosszabb utazások se voltak a kedvenceim. Addig jó volt, míg mások is voltak, hangadók, akik átvették a szerepet, és vitték a prímet. Nélkülem is.

Én meg addig olvastam. 

A könyv ugyanis mindig bebugyolált a történeteivel, kiszakított a buszból, a kocsiból, a gyerekek és az emberek közül. Olyankor én mindig valaki más voltam, valahol máshol. Általában halló valaki voltam, magától értetődően - nem nagyon írtak meg hallássérült szereplőket akkoriban -, és olyan dolgokat csináltam, mint a hallók. A könyvekben mindig lehettem valaki más, más élettel, más gondolkodással, és olyan sok dolgot tanultam az átmeneti sorsaimon keresztül az emberekről, amiket a valóságban pont azért, mert mindig mindenből kimaradtam, sosem.

Hiába, hogy ezek regények voltak és fikciók, minden író belevitt valamit az életéből, a tapasztalataiból, azokból, amiket maga körül látott. Belső gondolatokat, maga és mások életeit, rácsodálkozásokat, felismeréseket, tanulási folyamatokat.  Vagyis valóságot. 

Talán azért lettem ennyire empatikus.

Meg megértő, pacifista, és ezért volt az, hogy mindig megértettem, mi mozgat egy-egy embert, még akkor is, ha nem épp a normákat követi, ha kilóg a sorból, ha valami olyat tesz, amiért mindenki utálja. Sose álltam csak egy valaki mellé, mert nagyjából értettem a másik fél indítékait is, még akkor is, ha nem mondta ki.

A regények alakjainak sorsai az életben is illettek valakire. És elmondhatatlanul imádtam a könyveket azért, mert pótolták az életemből kimaradó dolgokat. Sőt, talán még többet is adtak. Voltak olyan könyvek, amelyeket sírva olvastam, volt, ami után melankolikusan tébláboltam, mások után csillogott a szemem a nevetéstől, és átjárt a derű. Bele tudtam bújni a szereplők bőrébe, és át tudtam érezni azt, amit ők. És pont ezért a körülöttem élő emberek bőrébe is bele tudtam bújni, és legalább a könyvekből át tudtam élni, hogy mi is zajlik le valójában egy osztálykirándulós buszozás során. Így nem éreztem annyira, hogy valamit kihagytam az életemből. Kipróbálhattam sokféle más érzést és élményt is.

Gazdagság. 

Azt hiszem gazdagságot adtak a könyvek. Legalábbis bizonyos szempontból gazdagnak éreztem magam, mintha valamiből nagyon sokat kaptam volna. 

És még mindig furcsa nekem az, ha új emberekkel kerülök egy autóba. Akkor elkezd bennem motoszkálni az az érzés, hogy nekem most beszélnem kellene. És olyankor csend van, meg hirtelen úgy érzem feszültség nő az autó zárt terében, és én fulladok, aztán fogok egy könyvet és olvasni kezdek. Belemerülök, falom a sorokat, életeket húzok magamra, érzéseket, tulajdonságokat.

Van, akiknek ez furcsa, mások már ismernek, megint mások bunkóságnak tartják, vagy azt hiszik különcködöm, magamnak való vagyok.

Pedig az az igazság, hogy a könyv véd is. Mintha mikor olvasnék, tudnám, hogy mentségem van a beszélgetés alól. Mintha az a tény, hogy könyv van a kezemben, felszólítaná a környezetemet arra, hogy most valami olyasmit csinálok, amit nem illik megzavarni. És nem szólnak hozzám. Nincs több kínos helyzet, elpazarolt energiák a koncentrálásra és beszédmegértésre, hogy mit mond a másik elöl, miért nevetnek, meg úgy csinálni, mintha mindent értenék.

Majdnem olyan, mintha egy másik csapattal ülnék a kocsiban. Én, meg azok, akikkel éppen azonosulok  az adott könyvben.

Nem vagyok egyedül.

book_xmas_tree.jpg

 

Címkék: könyv hallás siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás szájkóder

02
péntek
aug 2013

(töredékek gyerekkoromból. siketen, gyerekként otthon. egyedül.)

Éppen kinyitom az egyik könyvet a közepe táján, hogy az orrommal végigszimatoljak rajta, mikor anyu meg apu azt mondják nekem, hogy elmennek, de nemsokára jönnek. Dolguk van. Beállok az ajtóba, nézem, ahogy a szüleim beülnek az ezüst autóba, és kigurulnak a látószögemből. Pedig igazán erősen szuggerálom, hogy annak a látószögnek ne legyen vége. 

Sose történt még ilyen. Csak állok az üres házban, és az óra előtt állva próbálom beazonosítani, mit is takar az a fogalom, hogy: nemsokára

Először még igazán buli az egész, mert megkeresem a dugicsokit (spájz, ajtó mögött, fenn a polcon, apu azt hiszi, nem tudom). Odahúzom a széket, a tárgyakat leverem, aztán ugyanez a dugikönyvvel (ebédlő, kettesszekrény fenn, apu szintén azt hiszi, nem tudom). Odatolom a fotelt, majdnem leesek, fotelbe kucorodok, csokit majszolok, olvasok (majd ha apu tényleg odaadja, úgy kell csinálni, mintha sose láttam volna). Aztán a sokadik oldal után ideges leszek. Nemsokára. Hülye szavak. Hülye felnőttek. 


Aztán a bejárati ajtóhoz megyek, odanyomom az orrom az üveghez, kinézek, sehol senki. 

Rémület. Túl nagy a csend. Akarom mondani, túl kevés a mozgás. 

Mi van? Hol vannak? 

Szürkület. Oda-vissza rohangálok. Bejárati ajtó, ablakok a hátsó udvarra, mint a kergemarha. Hogy lássam, ha valaki jön. 

Rémisztő, hogy anyuék nincsenek itthon, mert mi van velük? Jól vannak? Mikor van az a nemsokára? Mi van, ha már elmúlt? Akkor mért nincsenek itt? 

Rémisztő az is, hogy itt vagyok egyedül, a ház üres, bármikor bárki bejöhet, mint a tévében. És olyankor történik valami rossz. És én nem hallom. Mert az ajtónyitásnak van valamije, hangja, amit az ember észrevesz. Mint a tévében. Odakapják a fejüket. A lépteknek is van ilyenje, mert mutatják. Aztán a nő vagy férfi a házban tudja, hogy valaki van ott. De nekem csak két szemem van, azt se tudom úgy mozgatni, mint az a zöld izé. A kaméleon. Ezért rohangálok. 

Ablak, ajtó, másik ablak. Azért kell minden ablakhoz odamenni, mert nem lehet rálátni a ház oldalára. Azt bárki megkerülheti. Ezért kell figyelni hátra, meg előre. Előre azért is, hogy mikor áll a kapu elé az ezüst autó. Mert akkor anyuék megjöttek. 

Kimerítő. Felrohanok az emeletre, berontok mindenhová, hogy nincs-e ott valaki. Eltökélem, hogy leütöm. Simán. Miazhogy! Ha látok valakit, akinek nincs itt keresnivalója, lelövöm. Fantáziálok, próbálom elterelni a figyelmem. Visszaülök a fotelbe, olvasok, úgy csinálok, mintha nem lennék ideges, hogy biztosan senki nincs a házban, se azon kívül. 

De hiányzik a bizonyosság. Ezért vándorlok. Szobák, emelet, ablak, ajtó. Amit látok, csak az bizonyos. 

Aztán begördül a kapu elé az autó, Megnyugszom, most már felszabadultan csinálhatok bármit, ágyba kucorodok, könyvet veszek magamhoz. Nyugalom van. Anyuék hallanak helyettem. Szólnak, ha valami van.

5457445b28fb251886ceddf81b805bdb.jpg

 

Címkék: könyv csoki otthon egyedül felnőttek siket nemsokára szájról olvasás

22
hétfő
júl 2013

Elkészült. 

Az az igazság, hogy iszonyatosan izgulok. Körülbelül egy évet érlelődött bennem a gondolat, hogy létre kell hoznom a Szájkódert. Tépelődtem, kínlódtam, mondhatni vajúdtam, aztán lám: megszületett.

Az elmúlt egy évben álmok és célok törtek össze, gyakorlatilag a régi énből új született, új álmokkal és új célokkal. Egy évig céltalanul bolyongtam, és higgyétek el, rossz volt. Úgy értem, nem hiába mondják, hogy mindig legyen egy álmod, és nem hiába szól a halivúdi filmek nagy része az álmok hajszolásáról. Álmok nélkül olyan vagy, mint a teknősbéka páncél nélkül. 

Azért kelsz minden reggel, mert az álmok motiválnak arra, hogy tegyél értük minden nap egy kicsit. Azért van jó kedved, mert közelebb kerülsz hozzá kicsi lépésenként, és azért zakatol a szíved a mellkasodban, hogy sikerülni fog? Sikerülhet? És harcolsz érte minden nap egy kicsit.

5617f9b65b7cfcf738bd7fd548848dc9.jpg

Hogy mi is az a Szájkóder?

Minden információ szájból jön. Képzeld el, hogy nem hallasz. Jelelni sem tudsz. Csak látsz. Szájról olvasol. Szájról kódolsz betűket. Szavakat. Mondatokat. A Szájkóder egy blog a világról egy szájkóder lány szemszögéből.

Nem hallok. Nem jelelek. Szájról kódolok. Szájkóder lány vagyok. Néha sajátos cinizmussal, humorral, érzékenységgel figyelem magam körül a világot. Ezt fogom leírni a posztjaimba. 

Minden nap adok egy kicsi napi fail-t, kritikát a világról, humort, belátást a szájkóderek életébe, ahol nincsenek hangok. Varázsolok néha egy kis mosolyt az arcotokra, csepegtetek egy kicsi erőt, reményt, szeretetet a lelketekbe.

Mertem egy kicsit nagyot álmodni.

Blogot, kisfilmet, könyvet, termékeket. Benneteket.

És ha velem maradtok, akkor mindenről elsőként értesülhettek a maga idejében!  

 

 

 

 

Címkék: blog film könyv humor álom cinizmus optimizmus szájról olvasás