Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


16
kedd
sze 2014

(* visszaemlékezés. hallássérülten az integrált oktatásban. már megjelent a NetBarátnőn.)

Fel kéne pasztázni a parkettát, gondolom, mikor kora reggel belépek az osztály ajtaján. Makacsul fixírozom a padlót, szorul a hurok a gyomromon. Szemem sarkából felsandítok. Nagy a zsivaj. Petra a melltartóját mutogatja, pedig még melle sincs. De pirosat vett, az a lényeg. A fiúk nyerítenek, az egyikük szájából lóg a kifli. A másik a padot veri a röhögéstől. Szánalom! Nem vesznek észre, becsusszanok a padomba, kipakolok. Kicsit óvatosabbá válnak az osztálytársaim mozdulatai, fél szemmel az ajtót figyelik, valószínűleg már becsöngettek. Bejön a tanár. Ellazulok. Figyelek. Eltelik az első óra, majd a harmadik. A szünetekben írok. Regényt. 

Nagyszünet. Ismét előszedem a bordó keményfedeles füzetemet. Továbbszövöm a történetemet. Körülbelül öt sor után beviharzik a büféből három osztálytársnőm. Az egyik megáll a padomnál, fogja a pénztárcáját és megrázza az arcom előtt.

– Hallod?! 

Egyre csak rázza. Szemében valamiféle őrület lobog a felszaladó szemöldök alatt. Foga kivillan a szájából. Ördögi egy vigyor. Szinte belelátok a pénztárcába. Látom a kis két-, öt-, tízkoronásokat, ahogy összeverődnek. Csilingelő, pattanó zaj lehet. Üdítő csengés, néhány embernek ételt, másnak ruhát eszébe juttató hang. Persze nem hallom. Nem reagálok. Megunja, nevetve odébbáll. 

Írnék tovább, de egy osztálytársam magára vonja a figyelmem. Beszél hozzám, de eltakarja a száját. A szeme gúnyosan nevet. Naivan feltételezem, hogy ez véletlen. Azonban mikor elveszi a kezét, ránéz a másik osztálytársamra, és együtt nevetnek. Mintha pofon vágtak volna. Szó nélkül a füzetemre nézek, de minduntalan újra rá kel néznem. Kiprovokálja. Egy idő után ez is abbamarad. 

Telik a nap. Próbálok észrevétlen maradni, mint egy szellemalak. Elképzelem, hogy átlátszó vagyok és testetlen. Örülök, ha átsiklik rajtam minden tekintet. Az utolsó óra után olyan érzéssel megyek ki az iskola épületéből, mint égő ház romjai alól az a szerencsétlen, aki bent ragadt, és ugyanúgy veszem a levegőt. Szabadon. Anélkül, hogy marna a füst. Elindulok a buszra. 

Azt mondják sokan: szegény. Azt mondják: nem érdemelted meg. Azt is mondják: sajnálom. Nem kell. Néha a legrosszabb emlékeink a legdrágábbak. Azalatt, míg rossz volt, tanultam az emberekről. Azalatt, míg a keserűség rágott, megtudtam, milyen nem leszek. Alakult a jellemem, és lelkileg megerősödtem. Nem lettem olyan ember, aki sápítozik, sem olyan, aki sajnáltatja magát. Képes vagyok mindent humorosan venni, és nem sértődök meg mindenen. 

Ezek az én emlékeim, és nem felejtem el őket. Nem engedem. Hogy gyűlölöm-e őket, és haragszom-e a sorsra? Nem. Inkább valamiféle hálát érzek.

 

maxresdefault.jpg

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás kirekesztődés