Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


Elkóder:

Vajon mennyire függ tőlem, a hallótól a hallássérült párom? Mennyi ebből az érzelmi függés, és mennyi a rám utaltság, amikor időpontot kérek neki a pedikűröstől, interjút egyeztetek neki telefonon, vagy amikor gyorsan összegzem azt a három mondatot, amit nem értett a beszélgetésből.

Eközben folyamatosan az jár a fejemben, hogy ne éreztessem ezeket a dolgokat, ne érezze, hogy elvárok érte valamit. Nem akarom, hogy kompenzáljon, mert nem azért csinálom, mert bármit is elvárnék tőle. Szerintem  fontos az egyenlőség, az, hogy ugyanazt ugyanúgy lássuk.

De ő csak csinálja és csinálja. Néha elbizonytalanodom, hogy csak azért hajtja ki magát értem (értünk), mert elmagyaráztam neki tegnap este, hogy miről vitatkozott a baráti társaság és felvágom a húst, mert féltem, hogy kicsontozza magát, mert a bal kezével nem tud úgy fogni? Vagy csak bizonyítani akar azzal nekem, magának, nekünk, hogy valami másban kimagaslóan teljesít? Frusztrál, hogy néha úgy tűnik neki, hogy nem vagyunk egyenrangúak, csak mert van egy pár dolog, amiben segítségre szorul. Azért mert kisöprök egy tincset a hajából, vagy elkapom a bkv-n, mert rossz a hallása miatt az egyensúlyérzéke, még nem kell cserébe lenyírni a füvet, kisúrolni a fürdőszobát, kivasalni az ingeket, leporolni a polcokat és desszertet csinálni.

Szájkóder

Mikor összejöttünk, akkor bármennyire is egészséges öntudatom volt, akkor is ott volt a különbség: ő hall, én nem. Annyi minden jutott eszembe, ami miatt egy halló csaj előrébb van mint én. Mozi, koncert, suttogások, idegen nyelvek, külföld. Annyival gazdagabb és annyival több lehetőség. Persze a szokásos rinya is hozzájött , ami a nők sajátja (dagadtvagyok, neunjonmeg, elégszexivagyok, deténylegszeretsz, kicsiamellem, lógaseggem, úristennarancsbőr, mégötpercéskészvagyok, kiezacsajhonnanismered, nemakarokerrőlbeszélni), de ezeket ki lehet nőni, változtatni, és lehet fejlődni. De a hallássérülést kinőni, azt nem igazán. Az egy fix dolog, egy állapot, ami mindig velem lesz, amivel együtt kell élnem. Ha még csak nekem, az hagyján. Mert az oké, hogy még én is néhanapján nehezen viselem a saját korlátaimat, de én valszeg sose hagyom el magam. Fizikailag lehetetlen lenne. De egy társ mondhatja azt, hogy hátoké, eddig tartott, nem bírom, hogy nem jutok el miattad moziba bármikor, hogy le vagy maradva, hogy ismételni kell neked mindent, hogy nem vagy már valahol a pályád csúcsán, visszatartasz, ennyi volt.

Szóval előbb vagy utóbb megpróbálsz megtenni mindent, hogy csökkentsd a kockázati tényezőt. Kompenzálod, hogy a mozi csak ritka esetekben jön össze, hogy kérned kell, hogy hívja fel a hivatalt, mert az e-mailedre nem válaszolnak, csak hetek múlva, neked meg kell a nyomorult papír a munkához. Most. Ezért megtanulsz főzni, egyetemezel, dolgozol, bónuszdolgokat csinálsz, odateszed magad mindenben száztíz százalékra, valami olyasféle mögöttes gondolattal, hogy ha kidob, akkor legalább ne azért, mert...miért is? Mert valamit nem tudok megcsinálni, ami a hallásomtól független? Mert nem tudok főzni? Mert szarul sütök? Szóval sehogy se ne a hallásom miatt. Meg hogy ne legyen az a "nemtettemmegmindent" - érzés. Meg ha legalább hallásban nem vagyok jó, legalább másban legyek az. Előtte. Meg magam előtt.

Azt hiszem, ezt hívják megfelelési kényszernek.

Pedig valahol belül igazából ugyanarra vágytam mint bárki más. Egyetem, karrier, szeretve lenni, család, barátok. Meg néha a mosatlant úgy ahogy van, otthagyni. Főzés helyett rendelni. Dögleni. Mindenféle magasztos elvárásokat félretenni magammal szemben.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a bal kezem is béna kicsit, szóval Elkóder gyakorlatilag idegronccsá válik, ha késsel lát, mert néhányszor sikerült már majdnem kicsontozni magam húsvágás közben. Rendre próbálja is megakadályozni az ilyen helyzeteket, ami régebben el tudott fajulni, mert én rendkívül önfejű vagyok, ha az elveimről van szó, főleg ha a "mindentegyedülcsakazértis" elvemről van szó. Persze az ember szelídül, ma már igazán hálás tudok lenni, hogy Elkóder a bal kezem időnként.

És bár tény és való, hogy nagy adag kompenzálás és megfelelési kényszer játszott szerepet a cselekedeteimben, vannak dolgok, amiket hallóként sem tettem volna másképp. 

Ugyanúgy "kisikáltam" volna a fürdőt és a lakást, mert úgy nőttem fel, hogy a környezetem tartsam rendben. Ugyanúgy csináltam volna desszertet, mert imádtam és imádom a mai napig nézni, hogy ízlik neki és örömet okozok neki. És egyébként is, élvezem tanulni a főzést és a sütést. Még ma is szeretek kísérletezni új dolgokkal.

Mindenesetre óriási mázli, hogy ebben is tudtam fejlődni. Hogy ha fáradt vagyok, akkor nem mosogatok el, ha kicsit kupi van, akkor áttolom holnapra. Ha valamit nem akarok, akkor nem csinálom meg. Ha ki kell vennem a sütőből a tepsit és egy kézzel nem megy, akkor kiáltok Elkódernek, hogy vegye ki. (bár ezt még gyakorolni kell, mert állítólag olyan panaszos a kiáltásom, hogy az ember azt hinné, hogy éppen nyúznak, vagy leégni készül a konyha. szegény meg majd lefordul a székről, hogy rohanjon megmenteni.) Szóval tudok segítséget kérni. 

És ehhez azért egy társ is kell, hogy igazán megértsd, hogy nem azért szeretnek, mert top háziasszony vagy, top a karrierben, vagy fasza sütiket csinálsz, hanem csak mert. Magadért. A hallásod nélkül is. 

Szóval önmagadnak lenni valaki mellett, azért az egy klassz dolog.

 

kompenzál

 

kiegyenlít, ellensúlyoz,, beszámít; kárpótol, kártalanít, visszatérít, megtérít; csökkent működésű szervet serkent; kudarcért más téren elért sikerrel próbál elégtételt venni; lat compensare, compensatum, tkp. con-pensare 'kiegyenlít, kárpótol': con- 'együtt, össze'| gyakorító pensare 'megmér, kifizet, megfontol' < pendere, pensum '(meg)mérlegel, megmázsál, (le-)/(meg)mér, (föl)akaszt, (föl)függeszt' < proto-indoeurópai *(s)pen(d)-, *(s)pen- '(meg)húz, (meg)ránt, (ki)nyújt, (ki)feszít, (ki)tágít, kihúz, von, kiterít, fon, sodor, sző'

 

1 komment szerző: elkóder

Címkék: siket nagyothalló hallássérült megfelelési kényszer szájról olvasás