Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


07
szerda
aug 2013

Megijedtél, ugye? Rákattintottál, hogy szidd a kormányt? Félteni kezdted a fizetésedet? Megijedtél, hogy alább kell adnod a luxust? Így is alig keresel, ezért munkahelyet akarsz váltani? Ki akarsz költözni az országból?

Te megteheted. Van, aki nem.

A fogyatékkal élőkkel szemben elterjedt, nagyon buta sztereotípiák egyike az, hogy szeretik kihasználni a körülöttük lévőket, ugráltatni őket, sokszor rájátszva az állapotukra. Arról nem beszélve, hogy nekik kényelmes életük van, hiszen kapnak támogatást, azaz "fizetést"munka nélkül.

Hülyeség.

Te, aki ép tagja vagy a társadalomnak, mi az, ami Téged előre visz? Ami motivál? Szeretnél egy saját lakást, tévét, motort, kozmetikumot, kirándulást? Hogy ezt elérd, összegyűjtöd rá a pénzt. (már amennyiben birtokában vagy a spórolás képességének) Hogy mivel? Munkával. És a munkában mi motivál még a fizetésen kívül? Miért dolgozol? Megmondom. Azért, mert a munka által hasznosnak, értékesnek, valakinek érzed magad. Van státuszod, pozíciód, értéked. Közelebb jutsz a kitűzött céljaidhoz.

Mi történik akkor, ha ezeket valamilyen okból kifolyólag nem kaphatod meg éppen? Mert mindenkinek van ilyen időszaka az életben. Nem talál munkát, vagy nem olyat, amilyet éppen szeretne. És olyankor beüt a ménkű, jön a depresszió, a motiválatlanság, az érzés, hogy nem érsz semmit sem. Most ne térjünk ki arra, hogy mennyi a fizetés, sem arra, hogy az ember ne válogasson. Én a lehetőségekről beszélek. Nektek, akik ép tagjai vagytok a társadalomnak, sokkal több lehetőségetek van. Interjúk tömkelegére mehettek el, és odáig biztosan eljuttok, hogy meghallgatnak. Biztos, hogy éltek minden lehetőségetekkel?

Egy fogyatékkal élő ember ugyanúgy szeretne dolgozni, még akkor is, ha kap némi támogatást-ami azért, tegyük hozzá, nem biztosít túl jó megélhetést-, mert szeretné hasznosnak, teljes értékű embernek érezni magát. Sokan tanulnak, elvégeznek valamilyen szakmát, főiskolát, és az állásinterjúkon akkora pofont kapnak, hogy a fal adja vissza a másikat. 

Mondok egy példát. A hallássérült Edit már régóta szeretne elhelyezkedni valahol. Takarítóként is szívesen dolgozna. Az állásinterjúkon azonban rendre elbukik. Csak azért, mert nem tud telefonálni.

 

- Halló, tessék, itt a *** Szálloda.

- Jó napot kívánok, a meghirdetett takarítói állásra jelentkezem.

- Igen. Éjszakai mûszakról lenne szó. Nem probléma?

- Nem, szóba jöhet.

- Akkor jó. Mikor tudna bejönni?

- Nem rólam lenne szó, tolmácsként telefonálok egy hallássérült hölgy helyett.

- Nem tudom... Hát mi nem foglalkoztatunk ilyesmivel.

- A hölgynek nagy gyakorlata van, sokáig szobalányként dolgozott, évekig takarított irodákat.

- Hát, nem hiszem, hogy ez működne. Ha telefonálni sem tud, hogyan mondjuk el neki, hogy mit kell csinálni?

- Ért mindent, nagyon jól olvas szájról. Csak szembefordulva kell hozzá beszélni, és egy kicsit lassabban.

- Én értem, de ez veszélyes.

- Miért?

- Nem hallja a porszívót. Vagy ha leesik valami, nem veszi észre. Nem, köszönjük.

 

Biztos, hogy aggódnod kellene a fizetésedért? Úgy értem, nem nyavalyogsz egy kicsit többet a kelleténél? Edit, és közülünk még sokan összeszorítjuk a szánkat, megrántjuk a vállunkat, és lépünk tovább. Újra tárcsáztatunk, bemegyünk személyesen. A sérült emberek sokkal kitartóbbak, precízebbek, hűségesebbek a munkáltatókhoz, mivel a kicsit is megbecsülik. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne bennük ambíció is. 

A fenti munkáltató fájdalmasan bigott szemléletmóddal van megáldva. Ha egy kicsit tájékozottabb lenne, tudná, hogy a porszívót nem kell hallani. Én sem hallom, mégis tudok porszívózni, nem koszosodom meg. És bármilyen hihetetlen, észrevesszük, ha valami leesik. Egyrészt érezzük, másrészt a látásunk sokkal érzékenyebb és globálisan nézzük a környezetünket, nem egy-egy pontra fókuszálva. 

Egyetlen dolog miatt utasította vissza Editet, és az a tájékozatlanság. Egy ismeretlen dologgal találta szembe magát, ami mögé hatalmas felelősségvállalást képzelt. Holott valójában csak egy dologra kellett volna odafigyelnie Edit és bármelyik más hallássérült dolgozója esetében: szemtől-szembe kell velük kommunikálni. 

Rengeteg olyan sérült él a világon, akiknek olyan képességei vannak- urambocsá' a kifejezésért-, hogy besz@rsz. Ha teheted, karold fel őket. Ha tudsz, segíts. De a legfontosabb, hogy legyél nyitott. Felejtsd el a sztereotípiákat, merj kérdezni és megérteni. Merd a bigottaknak elmagyarázni, hogy tévednek. Már ezzel jobbá teszed a világot.

Én becsülöm a sérültekben ezt a kitartást, szívósságot, akaraterőt. És biztatnék mindenkit, hogy ők is ezt tegyék. Ismerjék fel a lehetőségeiket, becsüljék meg azt, ami van. A nyavalygás sehová sem vezet. A kitartás annál inkább előbbre visz. 

 

625635_358037284307201_954131716_n.jpg

 

Címkék: telefon munka motiváció siket munkabér hallássérült takarító szájról olvasás

24
szerda
júl 2013

Néha vannak események, amelyek már-már apokaliptikus mértékben befolyásolják az emberek életét. Például, ha elfogy a sör. Na jó, vicceltem.

Ma este nyolckor 95 237 ember fog ülni a gép előtt és figyelni, hogy bekerült-e a felsőoktatásba. A 95 237 emberből néhányan nem fognak bekerülni. Nekik szerencsés esetben van B tervük. Lesz, aki munkát fog keresni, lesz, aki kitanul mást, megint mások nem fognak csinálni semmit, mert az úgy kényelmes, vagy mert nem tudnak mit. Lesznek olyanok, akik örülni fognak, és lesznek, akik szomorkodni.

Csak egy határvonal, és mindenki sorsa eldől valamerre. Vajon hányan fognak rájönni, hogy nem jól választottak? Hányan fogják ennek ellenére végigcsinálni és értéktelen diplomát szerezni? Hányan fognak emiatt a diákhitel súlya alatt roskadozni? És aki közülük állami ösztöndíjasként szerzi meg a diplomát, hogyan fogja ledolgozni a kötelező éveit? Beáll a madaras teszkóba pénztárosnak? Azám a fényes jövő. Diplomával meg főleg.

Nem mintha lebecsülném a pénztárosi munkát, én is dolgoztam már raktárban, pakoltam mikrókat raklapra, pedig lány vagyok. Szerettem is csinálni, csak az emberben, ha már lediplomázik, van egy kis ambíció. Karriert szeretne, olyan helyen akar dolgozni, ami kihívás számára. Ahol vannak sikerélményei, a főnöke és kollégái megbecsülik, feljebb juthat a szamárlétrán, neadjisten', még egész jó fizetést is kaphat. Az egész jó fizetés alatt pedig nem milliókat értek, de nem is minimálbért.

Rengeteg ember van körülöttem, akinek fogalma sincs, hogy mit akar. Diploma van a kezükben, de nem értenek a végzettségükhöz. Átveszik a papírt, hogy tanárok lettek, és tudják, hogy soha nem fognak tanítani, mert nekik az egyszerűen nem megy. Nem nekik van kitalálva. Vannak, akik menet közben jönnek rá, hogy ezt nem bírják. Lehet, hogy gimiben bírtak magolni és tanulni hajnalig, és úgy gondolják, az orvosit is bírni fogják, aztán kiderül, hogy mégsem. Megint mások a munkába állva jönnek rá, hogy ez nem az ő világuk. Éppen ezért az emberek nagy része nem abban a szakmában dolgozik, amit végzett, holott komoly elképzeléseik voltak arról, hogy milyen jövőt szeretnének. Ez azért lenne, mert felelőtlenek? Mert csak bulizni akarnak és lusták képezni magukat? Nem hinném.

Nem értem, hogy hogyan kérdezhetik komolyan, egy érettségiző gyerektől, hogy mi akar lenni. Lenni ugyanis bárki akarhat bármi, de ez nem elég. Minden szakmáról van egy elképzelése az embernek, hogy az milyen. Ezek általában torz képek. Van, aki tanár szeretne lenni, és csodálatos hivatásnak tartja azt, hogy az elkövetkező generációt a világra okosítsa, de nem számol azzal, hogy nem lesz türelme a gyerekeket fegyelmezni. Vagy földmérő akar lenni, de nincs tisztában azzal, hogy olykor olyan helyszíneken kell mérnie, ami alkatához egyszerűen nem megy, mert tériszonya van. Vagy orvos akar lenni, és hisz benne, hogy tudja csinálni, mert volt egy baleset helyszínén, látott vért, de lehet, hogy a nagy felelősséget nem fogják bírni az idegei. És erre ugyan, hogy tudna készülni bárki is? Senki nem fog leülni vele szembe, és azt mondani, hogy beszéljünk arról, hogy mi akarsz lenni. Hogy Pisti, tudom, hogy földmérő akarsz lenni, de tudtad, hogy néha fel kell mászni nagyon magasra, és leeshetsz? És Ancsa, azt ugye tudod, hogy a orvosi szakma mellett nehéz családi életet fenntartani? A szakmákról általános információk jutnak csak el hozzánk, és az kevés. Arról nem beszélve, hogy az igazi munkába csak akkor látunk bele, ha csináljuk. No meg persze némi reklám és marketing is van abban, hogy egyes szakmákat nagyon fényeznek, meg némi szülői nyomás is, hogy legyél orvos, mert azt jól fizetik. Holott amúgy lehet, hogy egy kis Picassot nevelnek a szárnyuk alatt.

A problémát alapvetően abban látom, hogy nincs kellő minőségű és mennyiségű tájékoztatás, valamint az oktatásra is ráférne egy erős reform. Már középiskolában kompetencia teszteket, beszélgetéseket kellene bevezetni, hogy a leendő munkaerő tisztába jöjjön azzal, hogy mi való neki, és mi nem. Nem általánosságban kellene bemutatni a szakmákat, hanem szeleteire szedve. Bemutatni előnyeit, hátrányait, azt, hogy milyen nehézségekkel találhatja szembe magát, ha azt az utat választja. Nem ártana egy-egy gyakorlatot sem szerezni már a végső választás előtt a célba vett területen. Fejleszteni kellene a leendő diákok kommunikációs képességeit, felkészíteni őket állásinterjúkra, tárgyalásokra. Figyelembe venni azt is, hogy minden ember más-más munkavégzésre képes. Van, aki egyedül szeret dolgozni, otthon, más csoportban és megbolondul a négy fal között. Célszerű lenne azt is bevezetni, hogy tudatosan termeljék ki az egyetemek a szükséges munkaerőt. Ha az oktatási intézmények felmérnék, hogy mire van szükség az országban, szerződnének a munkáltatókkal, és már a tanulmányok alatt kiküldenék a diákokat a helyszínre gyakornokoskodni. Mindenki jól járna. Az oktatási intézmény profitot szerezne, a végzett hallgatók álláshoz jutnának, a munkáltatók pedig olyan szakemberekhez, amilyenre szükségük van. És még van kismillió más megoldás is.

Mindez azért is lenne jó, mert sokan vagyunk, akik a felsőoktatási tanulmányaink során jövünk rá a gyakorlatok, munkák közben, hogy mi az, amit inkább tanulnunk kellett volna. Az oktatás ráadásul főleg az elméletre épít az első években, a gyakorlat csak később kerül előtérbe. Csak ilyenkor nem mindenki engedheti meg magának, hogy váltson. Az állami költséges félévek száma korlátozott, a diákhitel rizikós, milliomosnak meg nem mindenki születik.

1338302387.5639-mn-f.jpg

Címkék: oktatás munka felvételi diploma fizetés államvizsga ponthatár

Ma olvastam  a HVG oldalán egy cikket Nóráról, aki óceánjáró hajókon keresi a kenyerét. Ami leginkább megragadta a figyelmemet, az az volt, hogy az óceánjárói karrier előtt a médiában próbált elhelyezkedni. Ez azért is volt számomra olyan érdekes, mert egész jó belelátásom van a gyakornoki munkavégzés kálváriájába, lévén, hogy valamikor az én álmaim között is az szerepelt, hogy ismert, megbecsült újságíróként fogok dolgozni, és abból (én kis naiv) megélni.

Itt szeretném megjegyezni, hogy az oktatásban érdemes lenne már középiskola elejétől felvilágosítást adni a gyerekeknek arról, hogy milyen a munkaerőpiac, sőt, erősen szorgalmaznám, hogy azok a bizonyos karrier-irodák ne az egyetemeken, főiskolákon, hanem már középiskolákban és gimnáziumokban is működjenek. Kompetenciafelmérésekkel és beszélgetésekkel már jó előre ki lehetne szűrni bizonyos szakmákat a diákok számára, hogy mely munkákra alkalmas, és melyekre nem. Talán akkor jóval kevesebb kiégett, hasznavehetetlen diplomával rendelkező ember mászkálna ezen a Földnek nevezett golyóbison.

Valószínűleg ez Nórának is jól jött volna, aki előbb Magyarországon próbált munkát találni, 19 évesen kórházban dolgozott, majd Budapestre kerülve egy kereskedelmi tévénél helyezkedett el mint recepciós. Szokásos forgatókönyv, valahol el kell kezdeni, a szamárlétrán fel kell kapaszkodni. Legalábbis ebben hittem én, Nóri, meg szerintem vagyunk ezzel még páran. A recepciós munka közben Nóra elvégezte a médiaiskolát, majd gyakornok lett egy kereskedelmi rádiónál. Fizetés persze nem járt, miért is járt volna, de bőven túlvállalta magát, mint a mai világban minden gyakornok, hogy bedolgozza magát a biztos állásba. Reménykedett, de nem vették fel soha. A rádiónak új tulajdonosa lett, a csapatot pedig menesztették isten hírével.

Nem egy vidám történet, az biztos, már csak azért sem, mert egyrészt tudtalevő, hogy gyakornoki munkából nem lehet megélni, de mégis, egy minimális összeget kötelessége lenne megadnia a munkáltatónak. Tapasztalatom szerint más - hangsúlyozom, nem mindegyik - szakmánál szokás némi fizetséget adni az olykor nem csak lábát lógató gyakornokoknak. Másrészt tudjuk, hogy gazdasági válság van/ volt/ lesz, és ez a média leépítésében nagyon meglátszott. Számtalan embert küldtek el, és azoknak, akik be szerettek volna kerülni, nem kevés gyomorra volt szükségük. Ismét hangsúlyozom, hogy nem minden esetben igaz, de nem egy média szakon végzett ismerőstől, sorstárstól hallottam vissza, hogy dugás alapon kerülhettek volna be egyes helyekre. 

Úgy tűnik az sem elég olykor, hogyha médiajogász ismerősünk van, ha egyéb extrém szolgáltatásokra nem vagyunk hajlandóak. Amivel egyébként semmi problémám, mindenki azzal és azt, amit szeretne, sőt! Ma már ez nyílt titok, hogy a szakmai berkekben előfordul ilyen, meg hogy léteznek ilyen emberek, de azért az mégis mellbe vágott, mikor egy ismerősöm a tv előtt ülve felszólított arra, hogy mutassak rá erre vagy arra, ő megmondja, hogy kit cummantott le a pozícióért. Oké, hogy van ilyen, de ennyire?!

Visszatérve Nórira, a kereskedelmi tévénél két év recepciós munka után a feladatait a biztonsági szolgálat vette át, de másnaptól gyakornokként folytatta, mivel még mindig bízott benne, hogy ez jó befektetés a jövőjére nézve. Tehette ezt még azért is, mert emellett mindig volt másodállása, ahonnan a megélhetéshez szükséges pénzt elő tudta teremteni. Ez egészen addig működött, amíg a tévénél előírás nem lett, hogy a gyakornok csak nappali tagozatos egyetemista vagy főiskolás lehet. Ezután hírügynökségi melót vállalt, éjszaka kávézóban szolgált fel, majd egy másik tévécsatornánál vállalt szkriptelést. (szkriptelés = élőben felvett reality show anyagát szóról szóra leírják).

Azt már szinte hitetlenkedve olvastam, hogy a szerződés csak egy produkcióra szólt, ám Nóri, mivel elhintették előtte a lehetőséget, hogy idővel akár riporter is lehet, keményen dolgozott és várt. A napi 80-100 oldalnyi szöveggépelés nem tett jót a kezének, az egész napi ülés pedig a keringésének sem. Később kapott munkát egy sajtóügynökségnél, de karácsony előtt néhány hetes leállás következett a cégnél, mely végül hónapokig húzódott. Ezután pedig jött a sors, és az óceánjárók felé sodorta Nórit.

Hogy mi vihette rá Nórit arra, hogy olyan sokáig kitartson? Meg tudom érteni:

„Elég volt annyi, hogy úgy éreztem: igen, ezt tudom és akarom is csinálni. Sokáig az is nagy dolognak tűnt, hogy cserében ingyen elmehetek sokféle eseményre. Ezért mindig elhessegettem magamtól azt a gondolatot, hogy igazából csak kizsákmányolnak” – emlékszik vissza Nóra a hvgnek.

(http://hvg.hu/gazdasag/20130719_az_oceanjaro_es_a_haborus_szindroma)

Aki olvasta a legelső posztomat, az lehet, hogy összeköti a szálakat, és leesik neki, hogy az összetört álmok alatt az újságírást értem. Kiskorom óta olvasok, aztán írni kezdtem. Először novellákat, majd cikkeket. Rengeteg helyre publikáltam, persze fizetés nélkül, mint Nóra, majd lediplomáztam. Hivatalosan is újságíró lettem, volt hozzá érzékem, tehetségem, mégsem lehettem az. Nem azért, mert valahol extrém szolgáltatásokat kellett volna nyújtanom(nem kellett), hanem mert szájról olvastam. 

Nem tudtam nyalni, és nyalás nélkül a maximális munkának nem nagyon volt értéke. Nem tudtam jópofizni, kapcsolatokat építeni, és nem tudtam egy emberként mindenki munkáját csinálni. Szájról olvasással ez képtelenség. Hiába voltam jó riportírásban, ha például a sajtótájékoztatókon nem tudtam követni a beszélgetést, és ezért sajtótájékoztató híreket sem tudtam írni. Reggelente nem tudtam ötletelni, mert sokan voltunk, és mindenki egymás szavába vágott. El voltam nyomva, és ebben valamilyen szinten én is hibás voltam, mert jobban a sarkamra kellett volna állnom. De ezekre a helyzetekre senki sem készített fel. De még így is kihoztam magamból a maximumot. Telefonos interjúkat oldottam meg anélkül, hogy a munkatársakat bevontam volna, holott én nem tudok telefonálni. Leadtam a cikkeket időben, és nem olyan témákat választottam, amit össze lehetett ollózni a wikipédiából. Nem tudtam angolul, de szótáraztam. A médiában annál értékesebb egy ember, minél több munkát tud egy személyben megcsinálni. Kevesebb embert kell különböző munka után fizetni. Esélyem sem volt. Évekig próbálkoztam.

Aztán volt egy pont, mikor azt mondtam, elég volt. Mikor az én komoly, dupla erőfeszítésekkel létrehozott munkámat semmibe vették, ellentétben egy összeollózott másik munkával. Akkor azt mondtam, ez nem éri meg. Ezt nem tudom csinálni. 

Rohadt nehéz az ilyesmit bevallani magadnak, de határozottan jobb emberré válsz utána. A kudarcok eléggé meggyötrik az embert. És ez kudarc volt, mert frusztrált, hogy szájkóderi minőségem akadályoz abban, amit szeretek csinálni. Kudarc volt, mert ha ez ugrott mint megélhetési lehetőség, mit hozhat még a jövő? 

És akkor álmodtam egy merészet, amiből született a blog, és még születni fog más is. Két nap múlva pedig kiderül, hogy az egyik álmom teljesül-e. 

Címkék: média munka rádió hvg újságírás televízió rabszolga kereskedelmi gyakornok éhbér