Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


26
hétfő
aug 2013

Volt idő, mikor semmit sem értettem a világból. Nem emlékszem pontosan, mikorra tanultam meg szájról olvasni, de az azelőtti világból csak képekre emlékszem. És kicsit olyan zűrös, szürke volt minden. Arról, hogy hogyan tanultam meg szájról olvasni, később majd írok, most olyan helyzeteket mutatok be, melyek a hétköznapokban jellemzőek.

Az, hogy mennyire tudod feltornázni magad a jó, profi szájról olvasás szintjére, az nagyban függ a hallókészüléktől. Minden gép más és más. Emlékszem, hogy az előző gépemnél eltartott egy ideig, míg a hangokat fel tudtam használni a szájról olvasáshoz. Ugyanis a beszélt szövegek megértéséhez felhasználom a hangot, a szájképet, a hangszínt, a testbeszédet és a helyzetből/tapasztalatból/múltból adódó információkat is. (Ezt amúgy minden ember így csinálja, de ők a hangokra jobban támaszkodnak, míg én a nonverbális jelekből táplálkozom inkább, sőt)

Boltban,bankban, gyógyszertárban...

Boltban, ha hozzám lép egy eladó, akkor nem is nézek rá, a helyzetből egyből levágom, mit akarhat, így egyből mondom, hogy ,,Köszönöm, csak nézelődöm" vagy ,, Kukoricát merre találom?" A kasszánál is gyakran nem értem, hogy mennyit kell fizetni, olyankor előre kérdezek: ,, Mennyi is lesz?" Persze, nem mindig jön be, olyankor kapok bosszankodó megjegyzéseket, szemrehányást, mögöttem idegesen toporognak a várakozók. Kínos, de azért csak mosolygok, és elmagyarázom, hogy mi a helyzet. Olyankor megenyhülnek, de azért elgondolkozom ilyenkor, hogy miért? Aki hall, az is megérdemel egy kis plusz türelmet, nem csak az, aki nem hall. Egyszer a párommal mentem bevásárolni, ő már a kasszánál fizetett, de még elszaladtam mazsoláért. Eléggé eldugták az aszalt gyümölcs részleget, mert nem találtam meg olyan gyorsan, mint szerettem volna, így a párom már fizetett volna, és egy egész sor rám várt, hogy odavigyem a mazsolát. Párom viccesen megjegyezte a morcos kasszás csajnak, hogy: ,,Kiabálnék neki, de úgysem hallja. Hallássérült." Mire odafordultam, már vigyorgott az egész sor. :)

Bankban, gyógyszertárban is hajlamosak az ügyféllel türelmetlenkedni. Nem néznek rád, forognak, olyan gyorsan teszik fel a kérdéseket, hogy követni is alig bírod. Ilyenkor előre szólok, és lassabban elmondják még egyszer, felém fordulva. Eleinte mindig csak annyit mondtam, hogy: ,,Elnézést, hallássérült vagyok" Mire egyből ordítani kezdtek, mert az emberek többsége a hallássérülést azzal köti össze, hogy hangosabban kell beszélni. Igen, aki nagyothalló, akinek mindig is jó hallása volt, és hallás után értette a beszédet, aztán hirtelen csökkent a hallása, annak valóban érdemes hangosabban beszélni. De aki siket, vagy szájról olvas, aki nem érti hallás után a szöveget, annak felesleges. A siket vagy hallássérült ember írásban, jelnyelven érteti meg magát vagy szájról olvas. Azóta inkább azt mondom, hogy szárjról olvasok, és beszéljen velem szemben, rám figyelve.

Utcán, közterületen, társaságban...

Ha az utcán lépnek hozzám, akkor az esetek nagy részében vagy az időre kíváncsiak, vagy valamilyen útbaigazítást kérnek. Az idő esetén általában jellemző, hogy a csuklójukra mutatnak, mintha órára mutatnának. Akkor automatikusan válaszolok. Persze nem mindig kíséri a helyzetet ilyen nonverbális jel, ilyenkor visszakérdezek, hogy mit szeretne. Ha nem túl zajos a hely, és egész jól artikulál, akkor megpróbálok segíteni, viszont, ha épp zaj van, és nem értem, egyből közlöm, hogy sajnálom, nem tudok segíteni. Persze ez attól is függ, milyen napom van. Néha elmagyarázom, hogy szájról olvasok, ismételje el lassabban, írja le, de a reakciók elég vegyesek, így néha egyszerűbb, ha nyúlcipőt húzok.

Ha csendes helyen beszélgetek valakivel, kettesben, az jobb. Majdnem úgy megy a beszélgetés, mintha hallanék. Fontos, hogy a helyszínen minél kisebb legyen a háttérzaj, lássam az illető arcát, jól artikuláljon. A baj akkor kezdődik, mikor a legjobb helyszínen sem értem, mert egyszerűen olyan az artikulációja, hogy nem megy. Ez rossz érzéssel jár, mert sokszor előfordul, hogy tök jó lenne valakivel beszélgetni, mert kedvelem, azonban a hallássérülésem miatt nem tudok, éppen ezért az ismerkedés is nehéz. Frusztráló. Feszültséggel jár, és nagyon fájó az a folyamat, mikor erőlködöm, hogy értsem mit mond, de nem megy, önhibámon kívül.

Ugyanez van akkor is, ha utcán beszélgetek valakivel. Éppen nemrég kaptam szemrehányást amiatt, hogy velem olyankor körülményes és fárasztó beszélgetni. (sok ismétlés, felém fordulás) Nagyon égett az arcom utána. Persze megszenvedem, mert a legegyszerűbb lenne az ilyen emberekkel nem foglalkozni, azonban nem olyan egyszerű emiatt lemondani valakiről, pláne azért nem, mert nem vagyok az a könnyen feladom típus. Nagy kudarcnak élem meg. Kipróbáltam azt az opciót is, hogy olyankor nem beszélünk, de az is rossz, mert tudom, hogy az is miattam van, és sokszor előfordult, hogy emiatt eltávolodtunk egymástól. Nem mindenki érti meg az ilyet, vagy nincs hozzá türelme.

Ez sajnos nagy önbizalom-rombolással jár, önhibáztatással, stresszel, és feszültséggel. Paradoxon, hogy menekülök ettől a helyzettől, és ezért nem szeretek társaságba menni, ugyanakkor ha otthon maradok és elszigetelődöm, az szintén nyomasztó hangulattal jár. Ugyanis társaságban is hasonló frusztráló helyzetek alakulhatnak ki. Ha háttérzaj van, az már régen rossz. Ha sok ember van, az szintén. Az elhelyezkedés is rosszul szokott alakulni, bár társaságfüggő, van mikor kifejezetten odafigyelnek erre.:) Fontos a fény, hogy lássam a szájukat, a távolság, hogy hol van. Az ilyen kötetlen beszélgetéseknél még csak a helyzetekből adódó információkra sem tudok támaszkodni, sem az előzetes ismeretanyagomra. De leginkább az a baj, hogy a beszédmegértés jóval lassabb folyamat nálam, mint a hallóknál.

Ezt leginkább a nemrég lecserélt halókészülékem után vettem észre. Ugyanis a régi gépem annyiból jobb volt, hogy a háttérzajokat nem hallottam, csak annak a hangját, akivel éppen beszéltem. Az új gépek azonban már pont arra hajtanak, hogy úgy halljunk velük, mint a rendes hallók- azaz mindent. Az orvos szerint az agyam hozzá fog szokni ahhoz, hogy kiszűrjem a zajokat, azonban ez lassú folyamat lesz. Éppen ezért előadásokon életemben először lettem volna képes leütni valakit azért, mert zörög. És azt is megtapasztaltam, hogy már nem megy úgy az előadások követése, mint régen. És ez is hatalmas feszültségeket okoz. Ott ülök potyában, feleslegesen, de ha nem ülök ott, akkor meg csak elb@szom az időt a semmivel. Haszontalan lénye vagyok a társadalomnak. És én nagyon nem szeretek az lenni. És persze az is szörnyen dühítő, hogy az előadásokon átadott tudás töredéke ér csak el hozzám.

Ugyanis, miközben leolvasom a szavakat a szájakról, az egy folyamat. Ezt követi egy másik, fedolgozó folyamat, mikor ténylegesen felfogom, amit leolvastam. Ezalatt az idő alatt azonban a beszéd folyik tovább 9o percen keresztül. És elvesztem a fonalat. Hosszabb szövegeknél (egy anekdota elmesélése) is megfigyeltem magamnál ezt, és sokan türelmetlenek. Frusztráló.

Szóval, társaságban nem tudok bekapcsolódni. Az elején próbálkozom, de hamar kimerülök, a szájról olvasás nagy koncentrációval jár. Régen általában félrevonultam, olvastam, lefoglaltam magam. Emiatt persze nem is lehettem sosem igazi részese semmilyen közösségnek, amit mindig nagyon fájlaltam. Mondhatni, olyankor, mikor könyvet olvastam, biztonságban is éreztem magam, mert olyankor nem jött oda senki-mivel olvasok- így elkerültem a kellemetlen helyzeteket. Viszont szenvedtem is azért, mert senki sem jött oda. Paradoxon.:)

Amikor egyáltalán nem tudok bekapcsolódni, és lelépni se nagyon tudok, olyankor nagyon lassan telik az idő. Csak nézek ki a fejemből, és általában nem túl jó érzéssel ülök ott. Bár tudom, hogy nem tehetek róla, azért frusztráló. Mikor megérkezem valahová, először élénk vagyok, érdeklődve kapkodom a fejem az emberek között, de nem szólalok meg. Később begörcsölnek a vállaim az erőlködéstől, hátradőlök, elhelyezkedek, és már nem veszem a fáradtságot, hogy az éppen beszélő felé forduljak. A testtartásom is elfárad, az izmok nagyon megérzik az erőlködést, olyankor lazítok, felhúzom a lábaimat, átkarolom, és nem figyelek tovább.

Emiatt persze alaposan félreismernek. Lehetek a csaj, akinek rosszkedve van, az antiszociális, az aki elb@ssza a hangulatot. Pedig csak nem tudom követni, és nem tudok bekapcsolódni. És sokszor belefáradok, hogy ez érdekeljen, valahol belül mégis fájni tud, és feszültté teszVannak helyzetek azonban helyzetek- megfelelő számú társaság, jó helyviszonyok, fényviszonyok- ,mikor pont hogy elememben vagyok, vitázom, sőt. Azok, akik mindkettő oldalamat látják, nem értik, hogy ez hogy működik, talán azt hiszik, skizofrén vagyok vagy hangulatember. Pedig sokszor olyan árnyalatni különbségeken múlik, amire a hallók sosem gondolnának: beáll a szürkület, jön még egy ember, átülnek máshová, bekapcsolják a zenét.

Persze, jogos lenne, hogy szóljak, de kapcsoltassam ki a zenét? A zene lazítja a hallókat és kitölti a beálló csendet. Ültessek át mindenkit? Egyébként is. Nem egyszerű ilyesmit kérni. Olyankor lehetek a problémás csaj is. Emlékszem, egyszer a sötétben levő társaságot megkértem, hogy menjünk be a neonfényre. Letromfolt egyikük, hogy ő márpedig kint akar maradni. Nem volt túl vidám helyzet.

Alapból szeretek beszélgetni, ha olyan helyen és emberekkel vagyok. De ha egyik sem adott, akkor egyszerűbb elmenekülni, többet cigizni, bemenni, valamit csinálni. Mert a többiek közben ugye jól érzik magukat. Ilyen helyzetben azonban már az is nagy könnyebbség, ha legalább egy barátom ott van, aki foglalkozik velem. Néha fordít, vagy félrevonulunk beszélgetni, aki tudja, mi zajlik le bennem.

Egyszer egy hétvégén voltam egy társaságban, ahol nem igazán volt közeli ismerősöm. Olyan, aki tudná, hogyan kell bánni velem, egy sem. Már eleve félelemmel mentem oda, mert tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Nyitott voltam, beszélgettem, akivel lehetett. Aztán szürkületben bepánikoltam. Tudtam, hogy nem lesz fény. Se petróleumlámpa, se kinti éjjelilámpa. Vicces egyébként, hogy minden helyszínen amolyan listaszerűen leellenőrzöm, hogy milyen a helyszín. Más a zenét nézi, azt, hogy ki ad elő, mi a pia, drága e a hely. Én meg a zene hangosságát, a zajszintet, a fényforrásokat, meg az ott lévők szájmozgását. Volt egy srác, akinek nyelvpiercingje volt. Mániája volt, hogy azzal játszott, hogy a piercinget kinyomta a szája szélére, rázárta a száját, majd beszippantotta. Beszéd közben is. Az összes szavát, amit leolvastam a szájáról, ha le kéne írnom, így tenném: Dani vapiercing. Piercingogy hívpiercing. (Dani vagyok. Hogy hívnak?)

Tudtam, hogy semmit sem fogok érteni, jönnek majd a kínos nem értemek, zavaros arcok, kérdőjelek. Nem vártam meg, míg elfajul a dolog, menekülőre fogtam. 

A társaság számomra olyan, mint egy mézesmadzag. Néha megtapasztalod, ritkán, a közösségi érzést, aztán pofára esel, és kurvára fáj. Ezért van az, hogy olykor visszaidézem a legutóbbi legélvezetesebb társasági együttlétet. Jó belőle táplálkozni. Ez mindig is így volt, mióta az eszemet tudom. Vágyakoztam, nekifutottam (ó, hányszor), aztán mindig beláttam, ha sok volt a kudarc és csalódás, hogy a társasági élet, a nagy bulihangulatok- bármennyire is szeretném- nem az én kiváltságom. És ez ellen nem lehet mit tenni.

De nem baj, van helyette annyi más...:)

 692267-friends.jpg

 

 

 

 

Címkék: beszéd nehézségek siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás