Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


02
péntek
aug 2013

(töredékek gyerekkoromból. siketen, gyerekként otthon. egyedül.)

Éppen kinyitom az egyik könyvet a közepe táján, hogy az orrommal végigszimatoljak rajta, mikor anyu meg apu azt mondják nekem, hogy elmennek, de nemsokára jönnek. Dolguk van. Beállok az ajtóba, nézem, ahogy a szüleim beülnek az ezüst autóba, és kigurulnak a látószögemből. Pedig igazán erősen szuggerálom, hogy annak a látószögnek ne legyen vége. 

Sose történt még ilyen. Csak állok az üres házban, és az óra előtt állva próbálom beazonosítani, mit is takar az a fogalom, hogy: nemsokára

Először még igazán buli az egész, mert megkeresem a dugicsokit (spájz, ajtó mögött, fenn a polcon, apu azt hiszi, nem tudom). Odahúzom a széket, a tárgyakat leverem, aztán ugyanez a dugikönyvvel (ebédlő, kettesszekrény fenn, apu szintén azt hiszi, nem tudom). Odatolom a fotelt, majdnem leesek, fotelbe kucorodok, csokit majszolok, olvasok (majd ha apu tényleg odaadja, úgy kell csinálni, mintha sose láttam volna). Aztán a sokadik oldal után ideges leszek. Nemsokára. Hülye szavak. Hülye felnőttek. 


Aztán a bejárati ajtóhoz megyek, odanyomom az orrom az üveghez, kinézek, sehol senki. 

Rémület. Túl nagy a csend. Akarom mondani, túl kevés a mozgás. 

Mi van? Hol vannak? 

Szürkület. Oda-vissza rohangálok. Bejárati ajtó, ablakok a hátsó udvarra, mint a kergemarha. Hogy lássam, ha valaki jön. 

Rémisztő, hogy anyuék nincsenek itthon, mert mi van velük? Jól vannak? Mikor van az a nemsokára? Mi van, ha már elmúlt? Akkor mért nincsenek itt? 

Rémisztő az is, hogy itt vagyok egyedül, a ház üres, bármikor bárki bejöhet, mint a tévében. És olyankor történik valami rossz. És én nem hallom. Mert az ajtónyitásnak van valamije, hangja, amit az ember észrevesz. Mint a tévében. Odakapják a fejüket. A lépteknek is van ilyenje, mert mutatják. Aztán a nő vagy férfi a házban tudja, hogy valaki van ott. De nekem csak két szemem van, azt se tudom úgy mozgatni, mint az a zöld izé. A kaméleon. Ezért rohangálok. 

Ablak, ajtó, másik ablak. Azért kell minden ablakhoz odamenni, mert nem lehet rálátni a ház oldalára. Azt bárki megkerülheti. Ezért kell figyelni hátra, meg előre. Előre azért is, hogy mikor áll a kapu elé az ezüst autó. Mert akkor anyuék megjöttek. 

Kimerítő. Felrohanok az emeletre, berontok mindenhová, hogy nincs-e ott valaki. Eltökélem, hogy leütöm. Simán. Miazhogy! Ha látok valakit, akinek nincs itt keresnivalója, lelövöm. Fantáziálok, próbálom elterelni a figyelmem. Visszaülök a fotelbe, olvasok, úgy csinálok, mintha nem lennék ideges, hogy biztosan senki nincs a házban, se azon kívül. 

De hiányzik a bizonyosság. Ezért vándorlok. Szobák, emelet, ablak, ajtó. Amit látok, csak az bizonyos. 

Aztán begördül a kapu elé az autó, Megnyugszom, most már felszabadultan csinálhatok bármit, ágyba kucorodok, könyvet veszek magamhoz. Nyugalom van. Anyuék hallanak helyettem. Szólnak, ha valami van.

5457445b28fb251886ceddf81b805bdb.jpg

 

Címkék: könyv csoki otthon egyedül felnőttek siket nemsokára szájról olvasás