Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


Elkóder

Szájkóderrel egy alkalommal Aachenben töltöttünk pár napot barátoknál. Szóba került, hogy az ottani nyelv milyen, mivel Aachen a holland-német határnál fekszik. Egyébként tök bizarr, mész az úton, két oldalon pedig utcára nyíló házak sorakoznak egymás mellett. Az egyik oldal Hollandia, a másik Németország. Egyébként bájos egy város.

A lényeg, hogy igazán különleges, érzékenyítő hatású élményben volt részem. Hiányos német nyelvtudásom miatt angolul próbálkoztam a boltokban, benzinkúton. Megmondom őszintén nem lepődtem meg, hogy minden eladó készségesen azonnal átváltott angolra, és probléma nélkül le tudtuk egyeztetni, mennyi euróba kerül a Knoppers csoki. (Ez rendkívül fontos tényező, magyarországi árhoz képest ott botrányosan olcsó, úgyhogy vérzett a szívem rendesen, mikor hazafelé vettük az irányt. Legközelebb külön táskával megyek, hogy hazahozzak belőle egy rakatot!)

Aztán a Holland határon átkelve kezdett igazán izgalmas lenni a helyzet, hiszen aki ismeri a holland nyelvet, nagyjából tudja hogy ez valami nagyon érdekes keveréke a németnek és angolnak. Egy kevésbé gyakorlott turista (én) nehezen állapítja meg hogy most németül vagy hollandul folyik-e a beszélgetés.

Szóval, miközben mellettünk hollandul beszélgettek, felvetettem Szájkódernek, hogy valahogyan úgy érzem magam, mint ahogyan ő szokta érezni magát nagyobb társaságban, zajban. Egy-két szót elcsípek, és megértek, de fogalmam sincs miről van szó, és rettentő frusztráló, hogy a vicces beszólások poénjáról lemaradok. Mindenki elindul valamerre, és én állok értetlenül, hogy most épp elköszöntünk vagy továbbállunk a következő kocsmába?

volkswagen-569315_1280.jpg
Szájkóder

Minden napom ilyen. Hollandiában, sőt, egyáltalán Németországban lenni olyan volt, mint a Blahán lévő CBA-ban kávét kérni elvitelre, miközben fogalmam sincs, kérdezte-e már az eladó, hogy cukorral, hánnyal, fahéjjal, kakaóporral? Igazából mindegy, hol vagyok, mindig lesz egy ilyen fajta bizonytalanság a napjaimban, mert szájról olvasva az anyanyelvem is olyan verbálisan, mint hallóként hiányos nyelvtudással Hollandiába kerülni. 

Megvan azért a szépsége és előnye is. Gond nélkül megérteted magad két kislánnyal, hogy engedjenek csúszni egyet a vízi bobon, és mikor mennél még egyet, akkor is simán értik a mosolyodból, gesztusodból, mimikádból, hogy indítsanak el még egyszer. És ez annyira magától értetődő, és természetes.

A világ legtermészetesebb dolga. Valami olyan érzés, hogy a vadidegenben élni sem lenne végülis sokkal másabb, mint itthon.

city-114290_1280.jpg

Címkék: siket hallássérült szájrólolvasás

14
vasárnap
dec 2014

Mikor kiderül mások számára, hogy Szlovákiában születtem, magyar iskolában tanultam, ahol emellett szlovák nyelvtanom és irodalmam is volt napi szinten, plusz egy kötelező idegen nyelv (nekem a német), mindenki felsóhajt, hogy úristen, hát neked baromi jó, tudsz két idegen nyelvet!

Hát. Nem egészen.

Szájról olvasással a magánhangzókat ismeri fel az ember először, mert az a legfelismerhetőbb, a mássalhangzókat pedig kilogikázzuk többnyire, meg kevésbé felismerhetőek. Namármost a magyar nyelv alapvetően tele van magánhangzókkal, míg a szlovák és a német tele van mássalhangzókkal. Konkrétan van a szlovákban olyan szó, ami csak/főleg mássalhangzókból áll (zmrzlina-fagylalt, smrt' (ejtsd:szmrty) - halál). Nyilván az is szerepet játszik, hogy eleve a magyar az anyanyelvem, így azt tanultam meg profin olvasni éveken keresztül.

És akkoriban mikor megkérdezték, hogy angolt vagy németet akarok tanulni, fogalmam sem volt, hogy olyan dolgokat is számításba kellene vennem, amit egyébként másnak nem. Több sebből is vérzett ugyanis a dolog. 

Először is, a mássalhangzók miatt iszonyú megerőltető volt bármit is érteni, leolvasni a tanárnő szájáról. Másodszor pedig csoportos órák voltak, és így meg voltam lőve. Normál esetben sem jó csoportosan létezni, kommunikálni nekem, nemhogy egy olyan tantárgy esetében, amit még úgy sem értek, ha látom a tanárt. Ennek meg az lett a következménye, hogy semmi motivációm nem volt a figyelésre, se a tanulásra. Hiába mondta szlovákul a tanár a kérdést, volt olyan, hogyha nem értettem, akkor inkább random elkezdtem valami összefüggő szlovák szöveget mondani, amiről úgy gondoltam, hogy talán azt kérdezheti. Katyvasz volt az egész. Nem értettem, mit keresek ott és miért kínoznak ezzel.

Illetve egy dolgot tudtam: Ne bukjak meg, mert ez a tárgy kell az érettségihez.

Az érettségi is érdekes dolog volt. Németből a tanárom egy idő után nem szekált annyira, aztán kiderült, hogy törvényadta jogom, hogy hallássérültként idegen nyelvből fel legyek mentve. (Mondjuk ezt nem tartom szerencsés dolognak, mert nem felmenteni kellene, hanem más oktatási módszert alkalmazni és biztosítani.) Mindenesetre itt történt egy olyan logikai paradoxon és jogi csavar, hogy azt hittem hanyatt dobom magam. 

Akkoriban az érettségi négy tantárgyas volt: magyar nyelv, szlovák nyelv, választott idegen nyelv, meg plusz egy valami. Én a töri választottam.

Ugye, jogilag fel voltam mentve idegen nyelvből. Ez azt jelentette, hogy németből nem kellett érettségiznem, helyette választanom kellett mást, az meg a társadalomtudomány volt. Vagy állampolgári ismeretek. Kinek hogy tetszik. Viszont magyar nemzetiségűként, szlovák állampolgárként az ország hivatalos nyelveként a szlovák nem számított idegen nyelvnek. Érettségiznem kellett belőle, külön nyelvtanból és irodalomból is. (Ezt a jogi bukfencet amúgy felvetettem legutóbb a jogalkalmazás órámon, és kaptam érte két mézes negró cukorkát a tanártól, miután elakadt a szava.)

Hát, az érettségi az vicces volt. Voltak kidolgozott tételeim, és azt magoltam. Gondoltam magolással csak meglesz. Aznap úgy mentem be, mint anyám évtizedekkel azelőtt a saját szlovák érettségijére: életem első látványos bukása következik. Csapó.

Aztán Martin Kukucsint húztam, meg a televíziózást, és abból a tanárnő egy tucatszor lefeleltetett az utolsó félévben véletlenszerűen, és csak meglett. Kóválygó fejjel jöttem ki, és mikor kiragasztották az eredményeket, akkor a személyi szám alapján kellett kikeresni a jegyedet. Írtam is anyámnak, hogy küldje el az enyémet sms-ben, mert nem vagyok benne biztos, hogy a saját személyi számom mellett látok egy négyest. Pedig tényleg annyi volt az annyi. 

Mai ésszel tudtam volna annak idején, hogy külön tanárhoz kell mennem, és angolra járnom, nem pedig németre. A nyelvtanulás ma már elengedhetetlen feltétele a diplomádnak, ha nem akarsz éhen halni. Pont a múltkor hallottam egy találó kis szólásközmondást az egyik tanáromtól: ,,A pokol felé vezető út jóindulattal van kirakva. " Persze, szép dolog a jog, hogy ezt meg azt biztosítani a fogyatékkal élőknek, de azért nem cukorkaszerűen kéne ezt mégsem adogatni.  Jó, vannak helyzetek, mikor nem megy a nyelvtanulás, és akkor jogos a dolog, de én akkor inkább az információhoz való jogot emelném ki, hogy igenis jogom van tudni, milyen lehetőségeim vannak, mert magamtól nem jövök rá. Nyelvet tanulni kell. Nincs mese. 

Én például egy idő után felfedeztem, hogy az angolt sokkal jobban olvasom szájról mint a németet. És akkor megérett bennem a dolog, hogy akkor külön tanárnál mégis csak meg kéne próbálni az angol nyelvet. Találtam egy diáklányt, aki tizenkét éve tanul angolul, nyelvvizsgázott is, ráadásul húga is hallássérült, így van tapasztalata hallássérültekkel. Mindössze annyiból más a dolog, hogy egyből a szavak mellé írjuk a kiejtését, meg rendszeresek a szájról olvasós gyakorlatok, azaz az átvett új szavakat angolul mondja, és én megpróbálom felismerni.

Kaland lesz, az biztos. Azt hiszem, egy angol nyelvvizsga is felkerül a bakancslistámra.

494x346x1358746887_143176434_jpg_pagespeed_ic_4jjl3s9mkm.jpg 

Címkék: nyelvtanulás hallás siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás

Mindig elgondolkozom azon, hogy a könyvek mikor és miért lettek az életem szerves, kitörölhetetlen részei. Meg hogy mi is a könyvek szerepe pontosan az életemben. Milyen szerepük lehet egy hallássérült életében?

book-t2.jpg

Főleg akkor jut eszembe ez, mikor az autóban ülök hátul, mindenki beszélget, tudjátok, úgy nevetgélve, egymás szavába vágva, néha egyikük átnyúl a másikon, feltököli a hangerőt, és bömbölni kezdi a rádióval szinkronban a dalt. És a végén általában az egész kocsi maga egy guruló koncert. Már a filmekben is sóvárogva figyeltem az ilyen jeleneteket, aztán később az osztálykirándulásokon is sajgó szívvel néztem az együtt hülyülő gyerekeket, én meg valahogy mindig kimaradtam. Még most is érzem, hogy álltak olyankor az izmaim: a vállaimat felhúztam egészen a nyakamba, a szemöldököm felszaladt, a szemeim tágra nyíltak, hátha akkor többet értek majd az egészből. Az autós hosszabb utazások se voltak a kedvenceim. Addig jó volt, míg mások is voltak, hangadók, akik átvették a szerepet, és vitték a prímet. Nélkülem is.

Én meg addig olvastam. 

A könyv ugyanis mindig bebugyolált a történeteivel, kiszakított a buszból, a kocsiból, a gyerekek és az emberek közül. Olyankor én mindig valaki más voltam, valahol máshol. Általában halló valaki voltam, magától értetődően - nem nagyon írtak meg hallássérült szereplőket akkoriban -, és olyan dolgokat csináltam, mint a hallók. A könyvekben mindig lehettem valaki más, más élettel, más gondolkodással, és olyan sok dolgot tanultam az átmeneti sorsaimon keresztül az emberekről, amiket a valóságban pont azért, mert mindig mindenből kimaradtam, sosem.

Hiába, hogy ezek regények voltak és fikciók, minden író belevitt valamit az életéből, a tapasztalataiból, azokból, amiket maga körül látott. Belső gondolatokat, maga és mások életeit, rácsodálkozásokat, felismeréseket, tanulási folyamatokat.  Vagyis valóságot. 

Talán azért lettem ennyire empatikus.

Meg megértő, pacifista, és ezért volt az, hogy mindig megértettem, mi mozgat egy-egy embert, még akkor is, ha nem épp a normákat követi, ha kilóg a sorból, ha valami olyat tesz, amiért mindenki utálja. Sose álltam csak egy valaki mellé, mert nagyjából értettem a másik fél indítékait is, még akkor is, ha nem mondta ki.

A regények alakjainak sorsai az életben is illettek valakire. És elmondhatatlanul imádtam a könyveket azért, mert pótolták az életemből kimaradó dolgokat. Sőt, talán még többet is adtak. Voltak olyan könyvek, amelyeket sírva olvastam, volt, ami után melankolikusan tébláboltam, mások után csillogott a szemem a nevetéstől, és átjárt a derű. Bele tudtam bújni a szereplők bőrébe, és át tudtam érezni azt, amit ők. És pont ezért a körülöttem élő emberek bőrébe is bele tudtam bújni, és legalább a könyvekből át tudtam élni, hogy mi is zajlik le valójában egy osztálykirándulós buszozás során. Így nem éreztem annyira, hogy valamit kihagytam az életemből. Kipróbálhattam sokféle más érzést és élményt is.

Gazdagság. 

Azt hiszem gazdagságot adtak a könyvek. Legalábbis bizonyos szempontból gazdagnak éreztem magam, mintha valamiből nagyon sokat kaptam volna. 

És még mindig furcsa nekem az, ha új emberekkel kerülök egy autóba. Akkor elkezd bennem motoszkálni az az érzés, hogy nekem most beszélnem kellene. És olyankor csend van, meg hirtelen úgy érzem feszültség nő az autó zárt terében, és én fulladok, aztán fogok egy könyvet és olvasni kezdek. Belemerülök, falom a sorokat, életeket húzok magamra, érzéseket, tulajdonságokat.

Van, akiknek ez furcsa, mások már ismernek, megint mások bunkóságnak tartják, vagy azt hiszik különcködöm, magamnak való vagyok.

Pedig az az igazság, hogy a könyv véd is. Mintha mikor olvasnék, tudnám, hogy mentségem van a beszélgetés alól. Mintha az a tény, hogy könyv van a kezemben, felszólítaná a környezetemet arra, hogy most valami olyasmit csinálok, amit nem illik megzavarni. És nem szólnak hozzám. Nincs több kínos helyzet, elpazarolt energiák a koncentrálásra és beszédmegértésre, hogy mit mond a másik elöl, miért nevetnek, meg úgy csinálni, mintha mindent értenék.

Majdnem olyan, mintha egy másik csapattal ülnék a kocsiban. Én, meg azok, akikkel éppen azonosulok  az adott könyvben.

Nem vagyok egyedül.

book_xmas_tree.jpg

 

Címkék: könyv hallás siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás szájkóder

*Anna beszámolóját még én is meghatottan olvastam, pedig ismerem már egy ideje. De ezeket a sorokat olvasva igazán mélyen bele lehet látni az író törékeny, ám mégis erős lelkébe. Olvassátok, szeressétek, fogadjátok be, ismerjetek magatokra. Hallássérülésről, nehézségekről, mélységekről és magaslatokról. Hosszú, de megéri.

1002549_10200903549446826_1019986779_n.jpg

ANNA:

Most van az, hogy le kell írnom, hogy hallássérült vagyok. Nem könnyű, eléggé hiányzik belőlem a betegségtudat. Az az igazi, masszív betegségtudat, ami átlendíti az embert nehéz helyzeteken is. Olyan helyzeteken, mikor valaki nem viselkedik elfogadóan a hallássérülésemmel kapcsolatban, sőt, talán kihasználja, nevet rajtam. Nem tudom egyszerűen azt mondani ezekre az emberekre, hogy szemetek, nem tudom egyszerűen úgy tekinteni őket, hogy nem mentek át a rostán. Az ilyen szituációkban én érzem magam szarnak. 

Könnyű megingatni abban, hogy bármi bajom lenne, hogy nekem bármivel is nehezebb lenne, mint másoknak.

Valószínűleg születésemtől kezdve kevésbé hallok, mint mások. Fél fülemre az orvosok szerint már ekkor sem hallottam. Emlékeim erről nincsenek, 2-4 évesen eszembe se jutott, hogy mások talán nem úgy érzékelik a világot mint én. Meglepetésként ért, mikor egyik reggel anyukám a szokásos fodrászolásom közepette hirtelen maga felé fordított, és mérgesen kiabált valamit. Talán kaptam egy nyaklevest is, aztán rohantak velem a kórházba. Rájöttek, hogy tényleg nem hallottam, hogy szólongatnak. Anya csak a hajgumit akarta kérni a kezemből. Az én hallásom pedig percről percre romlott. Süket voltam.

Ez után az éles emlék után a dolgok összemosódnak. Vidéki kórház, rohanás a pesti kórházba…kicsit később megtudtam, hogy vidéken azt mondták, sohase hallottam és sohase fogok, a nagymamám sírt mikor ezt megtudta, édesanyám pedig anyatigrisként, hitetlenkedve mondta az orvosnak, hogy ez lehetetlen, hisz az oviban sok-sok dalt és verset tanultam. De ez már a pesti napok alatt volt, mikor vizsgálatok, műtétek követték egymást, és egyik legszörnyűbb gyermekkori élményemre is akkor került sor: arcüregmosás mindenféle érzéstelenítés, altatás nélkül. Akkor már tudtam, hogy a mumifikálás előkészítő fázisaiban mi történik. Nem lehetett lefogni. Végül édesanyám fogott le. Visszakaptam a hallásomat. Fél fülemre, és arra se egészen, de visszakaptam.

Mindeme nagy dráma alatt egyáltalán nem érzékeltem a bajt. Fogalmam sincs, hogy csinálták a szüleim, akik minden bizonnyal halálra voltak rémülve. De nem tudtam, hogy baj van. Ugyanúgy volt esti mese, anya minden este a fülemhez térdelt, és teli tüdőből ordította, hogy „egyszer volt, hol nem volt.” Anya, aki egyébként olyan halkan beszél, hogy szinte nem is hallani. Az én zenész édesanyám mert-e vajon arra gondolni, hogy megtaníthat-e így is zongorázni valaha?

Ezt követően évente kellett járni hallásvizsgálatra. Hat éves korom körül megint történhetett valami, mert életem első sulishetéről egy az egyben lemaradtam, mert Pestre hordott apukám infúzióra. Az infúziók között a Margit szigeten sétáltunk. Néha anya vitt, emlékszem, ahogy figyeltem a válla fölött az utat, és mondta, hogy két domb múlva már Pesten leszünk. Az ,,a" betűt otthon tanultam meg.

A tanító néni az első napomon kiállított az osztály elé, és bemutatott. „Ő Anna, és az első héten azért nem volt velünk, mert félig süket, és Pestre járt kórházba.” Alsó tagozatból sincs sok emlékem arról, hogy nem hallottam volna másokat, vagy hogy másoknál kevésbé hallottam volna. Valószínűleg nem vettem észre. El voltam merülve a kis fantáziavilágomban. Emlékszem, én már ovi végén is tudtam olvasni, és egyik szünetben leültem az osztályterem játszós sarkába könyvet olvasni. Egy idő után arra eszméltem, hogy mindenki vigyázzban áll, a hetes jelent, és a tanító néni mosolyogva mondja, hogy menjek a helyemre. Az osztálytársak arcán döbbent kifejezés, a tanító néni pedig megjegyzi, hogy vegyenek rólam példát, hogy így elmerülök az olvasásban. Az neki se jutott eszébe, hogy ez a fülemnek köszönhető.

Akkortájt mondták először, hogy nekem kellene hallókészülék. Én fel se fogtam, hogy hallókészülék azért kell, mert nem hallok jól, egyszerűen csak éreztem, hogy nem szeretném, hogy a fülemen legyen. A kórházban hosszas rábeszélés után végül a fülemre akasztottak egyet. Hallottam, hogy a váróban beszélgetnek, hallottam a kinti zajokat. Nagyon megijedtem. Azt mondták, hogy teljesen normális, amiket hallok, az átlagos ember így hall. Nem akartam elhinni. A készüléket le kellett venni, és többé sose akartam a fülemen tudni.

A gyerekek nem szerettek különösképp, néha kaptam egy-egy taslit, senki se volt sokáig a barátom. Ezt se értettem, miért. Vagy inkább nem vettem észre. Egyszer az egyik lány azt mondta, hogy „Vecsi, azért viselkednek veled olyan furcsán, mert süket vagy.” Nem érzékeltem a mondat komolyságát. Naiv voltam. Meg azért a gyerekek tudnak szívtelenek lenni, de nem gonoszak, nem  a sérülésem miatt nem kedveltek.

Mert az embereknek szinte sohase konkrétan a sérüléssel van gondja. A gyerekeknek sem. Önmagában az, hogy tudják, sérült vagyok, nem oszt, nem szoroz. Talán ijesztő, de túllépnek rajta. Ami igazán megakasztja őket, az a furcsaságom. Hogy elmélyedek, hogy nem köszönök vissza és effélék. És ami meglepő: az emberek nagy része valahogy nem kapcsolja össze a fejében az információkat: tudják, hogy sérült vagyok, látják, hogy furcsa vagyok, de az ok-okozatiság egyszerűen nem kattan be. A gyerekeknek ezt nem is róhatjuk fel igazán, a felnőtteken azonban néha megütközöm.

Volt egyszer egy randevúm, ez már később volt, egyetemen, amikor is botor módon igent mondtam arra, hogy a sráccal és haverjaival egy koncertre menjek. Ma már nem becsülöm túl a képességeimet, első randira számomra ilyen esemény nem való.  Egyszerűen nem lehet ennyi felé figyelni hallássérültként. Arról nem is beszélve, hogy ilyen közegben még hallóként is nehéz felmérni pontosan, hogy milyen ember a másik. A koncerten persze igen hamar nyilvánvaló lett számomra, hogy nem volt jó ötlet. Nagyon esetlenül viselkedtem, hebegtem-habogtam, nem vágtam, mi a téma, rosszkor nevettem, nem tudtam, hova tart épp kis csapatunk. Ugyan a srác tudta, hogy gondom van a beszédértéssel, és rendes srácként valóban nem különböztetett volna meg hátrányosan miatta, de egyszerűen nem gondolt bele igazán, hogy mit jelent ez a kis gond. Hogy mekkora hatóköre van ennek a kis gondnak. Hogy egyébként más hangkörülmények között én szoktam a mókamester lenni a társaságban, parádézom és vicces vagyok, extrovertált és figyelmes. Akkoriban nagyon fontosnak tűnt ez a srác, ezért ott helyben elmondtam neki, hogy tartok attól, hogy a körülmények miatt rossz benyomás alakul ki rólam, mert hogy nagyon hallássérültként viselkedem. Azt mondta, hogy ő semmit nem vett észre az esetlenségemből. De több randira nem hívott el, mert nem érezte azt a pluszt. Máig egy kicsit úgy gondolom, hogy az a plusz azért sem jöhetett, mert nem lehettem igazán önmagam, mert nem láttak a viselkedésem mögé. Mert az ok-okozatiság valahogy nem kattant be.

Anya mondogatta, hogy gimnáziumban majd másképp lesz, érettebbek lesznek a gyerekek. Gimnázium első hetén történt, hogy a folyóson sétálva egyszer csak meghallottam egyre erősödő hangerővel a szólongatást: ,,Vecsi, Vecsi, VEEEECSIII!!!" Nyilván amit meghallottam, az már nagyon hangos lehetett. Hátra kaptam a fejem. Az osztálytársaim csoportba verődve nevettek mögöttem. Ez még megtörtént párszor.

Volt egy fizika feleletem, amire egyest kaptam, mert nem értettem a kérdéseket, és a gúnyolódó osztálytársak előtt nem mertem visszakérdezni harmadszor is. Ezért csak nagyon random módon kiválasztottam az anyag egy részét, és azt adtam elő válaszul.

Egyik asztalitenisz meccsünkön siketekkel játszottunk. Soha azelőtt nem találkoztam sorstársakkal. Akkoriban nem is igazán éreztem sorstársaknak őket. Ijesztőek voltak. Ők sajnos se beszélni, se a hangjukat kontrollálni nem tanulták meg, ezért meccs közben ijesztő kiáltások és hörgések hagyták el torkukat. Azt mondták, hogy menjek velük paralimpiára. Teljesen kiakadtam, hidegen válaszoltam nekik, hogy nem szeretnék, mert nem tartozom közéjük. Közben villogott a fejemben a kérdés, hogy én tényleg ezek közé tartoznék-e. Csak remélni tudom, hogy az identitásválságom e pillanatában nem sértettem meg őket. De talán ők értették.

Egyáltalán nem voltam hajlandó azonosulni ezzel a csoporttal. Lázadoztam is: hangos koncertekre jártam füldugó nélkül. Aztán időnként mégis rémült kérdések tolongtak a fejemben: fogok-e tudni gyereket nevelni így, meghallom-e majd a segélykiáltását, ha baj van; vajon ha most ilyen a hallásom, akkor mi lesz, ha romlani fog a korral? Hallókészülék eszembe se jutott. Igazából már hallásvizsgálatokra sem jártam, féltem, mi derülhet ki. Szenvedtem az angol nyelvvizsga hallás utáni megértés részével, féltem a szóbeli résztől, ahol ha nem értesz egy kérdést, azt úgy értékelik, hogy nem érted eléggé a nyelvet. Mégse voltam hajlandó szólni a bizottságnak. Kivágtam magam, a nyelvvizsga előtt naponta sokszor angol szövegeket hallgattam fülessel nagy hangerőn, hogy szokjam az angol beszédet, ráismerjek a szavakra… és most kezemben van a felsőfokú nyelvvizsga.

Szóval voltak ezek az ellentmondásos dolgok, a betegségtudat valahogy mégsem jött.

Aztán elérkezett az egyetem. És a nehézségek. Hatalmas termekben motyogó és mászkáló tanárok, végtelen és zajos padsorok az ember mögött, más rendszer szerint zajló órák. Az első sorban ülni mit sem ért. Kisebb gyakorlatokon nemigen tudtam követni az órán kibontakozó vitákat, a felszólítás nem jelentkezés alapú volt, sőt, leginkább nem is volt felszólítás. Kinek a száját nézzem? Hogy szóljak hozzá a vitához? Az előző felszólalónak épp a legfontosabb mondatát nem értettem.

Nagy erőfeszítések időszaka volt. Sose tanultam jegyzetből mint a többiek, mindig felkutattam a szakirodalmakat, amik kapcsolódtak a témához, a megadott kötelezőkön túl is többet olvastam. Ezekből raktam össze, mi lehetett az órán. Hálás vagyok a fülemnek ezért, sokkal alaposabb tudásra tehettem így szert. De voltak helyzetek, amiket nem tudtam megoldani. Kevésbé tudtam beilleszkedni. Mint ahogy gimiben is, a barátaim nem az osztálytársaim voltak, hanem más helyekről „szedegettem össze” őket egyesével. Négyszemközt jó vagyok. Meg persze voltak sírós konfliktusok a tanárokkal, akik nem segítettek, konfliktusok diákokkal, aki nem adták kölcsön a jegyzetüket.

Második év utáni nyáron édesanyám végre elrángatott hallásvizsgálatra a jó öreg pesti klinikára. A jobboldali, halló fülem vizsgálata után rutinszerűen megvizsgálták a bal fülemet is, végignyomták a fülesbe az összesfajta sípolást az emelkedő hangerőn. Ez volt az első élményem arról, hogy az a hangerő, ami már erős fizikai fájdalmat okoz, és a jobb fülem elkezd tőle búgni, még az sem hallható számomra a süket fülemmel. Ez a legerősebb bizonyíték a sérültségemre. Vizsgálat után a doktornő mondta, hogy visszarakhatom a hallókészülékemet. Közöltem vele – már szorongva – hogy az nekem nincs.

Teljes döbbenet a vizsgálóban. Kérdések, hogy és maga tényleg egyetemre jár? Vannak barátai? Büszkén mondtam, hogy igen, felsőfokú nyelvvizsgám is van. A döbbenet fokozódik. Le a kalappal. De most mutatunk önnek készülékeket, szüksége lenne rá, további romlást is meg kell vele előznünk. Ne féljen, nézze, milyen kedves, dizájnos készülékek vannak ma már. Nem úgy, mint kiskorában. Nézze, ez vízben is használható. Ne féljen tőle. Kipróbálja most?

Kapkodom a levegőt: „Köszönöm, most nem, de elgondolkodom rajta!”. Ki a váróból. Anya figyel. Sírógörcsöm van. Egy másik doktornő, aki gyerekkoromban is foglalkozott velem, kérdezi, hogy mi lett a vizsgálaton. Elmesélem, ő is megdöbben, hogy nincs hallókészülékem, és kedvesen, de szigorúan mondja, hogy mindenképpen szerezzek.

Anya beszél hozzám. Szerintem az a fél-egy óra, ami alatt ő a legjobb tudása szerint beszélt hozzám a készülékről, az döntötte el, hogy soha semmi problémám nem volt a készülékkel. Később, mikor sorstársakkal beszélgettem erről, akkor tűnt fel: mindenkinek voltak korszakai, amikor takargatta, inkább kibontott hajjal járt, szinte mániákusan féltek tőle, hogy valaki meglátja. Akkor jöttem rá, hogy mennyit köszönhetek a körülöttem lévőknek, hiszen nekem ilyen sohasem volt. Azt szoktam mondani, hogy mire a hallókészülékig eljutottam, addigra már beérett a dolog bennem annyira, hogy áldásként és segítségként fogjam fel.  Meg persze édesanyám szavai.

Volt bennem félelem, hogy hogyan fog alakulni ez a párkapcsolataimban. Hálás lehetek a fiúnak, akivel akkor ismerkedtem és később a barátom lett. Rengetegszer nagyon határozottan és természetesen elismételte a kérdezősködésemre, hogy a készülék tényleg nem számít.

Csodálatos audiológushoz kerültem. Lehetőségem volt sokféle hallókészüléket kipróbálni, el is vihettem őket próbára egy hétre. És akkor kiderült, hogy a hallókészülék ugyan áldás és segítség – de csak kemény tanulás és alkalmazkodás árán. Nem olyan dolog, mint a szemüveg, amit ha felrakunk, akkor egyből jobban látunk vele. Az emberek azt gondolják, hogy ha hallókészüléke van az embernek, akkor a probléma meg is van oldva. Azért lehet ez így, mert eleve úgy hiszik, hogy a hallássérülés mindenféleképpen pusztán a hangerő elvesztése, ugyanazt halljuk, mint ők, csak kevésbé.  Pedig ez nem így van, a csökkenés nem minden frekvencián egyforma, fontos zöngéket veszthetünk el: olyan dolgokat, amik nélkülözhetetlenek kétféle beszédhang, fonéma megkülönböztetéséhez, vagy akár hétköznapi zajok beazonosításához. Hallássérült lehet az is, akinek egészen használható hallása van, de bizonyos frekvenciatartományban valamelyest csökkent a hallása. Én például fél fülemre készülék nélkül közepesen hallok, a mély hangokat kevésbé, mint a magasakat. Ez azt jelenti, hogy a beszédet nem úgy értem meg, mint az ép hallók. Hanem ráismerésszerűen, bizonyos fonémákat be tudok azonosítani, aztán észlelem a szövegkörnyezetet, a szituációt, meg persze a szájmozgást – hiszen én is szájkóder vagyok – és akkor összerakom a képet, kikövetkeztetem a szavakat. Pusztán hallás után nem ismerek fel szavakat, csak ha szájmozgást is látok.

 A készülék sokat változtat az ember addigi hallásán, hiszen pontosan a hallásgörbéhez állítják be, tehát azokon a bizonyos frekvenciatartományokon, amiket kevésbé hall, többet erősít, mint más frekvenciatartományokon. Ezért egy teljesen új hangzásvilágot ad. Nem borzasztóan, édesanyám hangja – megkönnyebbülésemre - ugyanúgy az édesanyám hangja. De például arra már rácsodálkoztam, hogy az ásványvizes kupaknak és az ötforintosnak hasonló hangja van, ha az asztalra ejtem; mind a kettő nagyon éles, pedig én eddig a kupakot sokkal tompábbnak, mélyebbnek hallottam. Készülékkel tehát szinte újra kell tanulni hallani.

Valahogy úgy van ez, hogy megkönnyíti a hangok meghallását, de a beszédértés ettől meg nem feltétlen hozható vissza százszázalékosra. Pláne az én esetemben: a bal fülemre továbbra is süket vagyok, az készülékkel sem javítható. Így teljesen mást érzékelek a hozzám érkező hangokból, mint a két fülükkel hallók. Eleve irányhallásom sincs, ahhoz is két fül kéne… szóval el lehet képzelni, hogy az, hogy a hang a készüléknek köszönhetően eljut a hallószervembe, még nem jelenti, hogy jól fogom tudni beazonosítani a hangokat. Hallókészülékkel is hallássérült maradok tehát. Traumaként ért, amikor ezt először megtapasztaltam. Az audiológusom pontosan elmondta, hogy hozzá kell szokni, meg kell tanulni hallani a készülékkel, és fejlődés regisztrálása végett a készülék használata közben folyamatosan tesztelt: eltakarta a száját, szavakat mondott, amiket el kellett ismételnem. Nagyon keveset találtam el, és a sírás határán voltam.

De persze mindemellett a hallókészülék nagyon jó szolgálatot tett. Legnagyobb segítséget az egyetemen adja: néha csak ülök órán, és elgondolkodom, hogy mennyivel fárasztóbb volt ugyanilyen órákon végig figyelni pár évvel ezelőtt. Ilyenkor érzem, hogy a készülék tényleg jó. Máskor, társaságban sokszor azt érzem, hogy hiába jobb a hangerő, a tőlem pár emberre ülő társaimat még mindig nem értem jól. Viszont a zaj készüléknek köszönhető nagyobb hangereje miatt a hozzám közelieket se értem megfelelően. Ilyenkor a készülék sokat markol (azaz erősít), de keveset fog, ilyenkor inkább kiveszem. De nehéz elmagyarázni azt embereknek, hogy van, hogy a készüléktől pont, hogy rosszabbul hallok. Nehéz megértetni azt, hogy amikor fáradt vagyok, az agyamat jobban fárasztja a készülék. Az emberek néznek rám csodálkozva, hogy négyszemközti szituációban néha kiveszem a fülemből, elbizonytalanodnak még azok is, akik éveken keresztül készülék nélkül ismertek, és úgy kommunikáltunk.

Nagyon érdekes, hogy még én sem teljesen szoktam hozzá a készülékhez, dacára annak, hogy 2 éve a fülemen hordom. Nemrégiben szemüveget vásároltam, pár percig volt csak a fejemen a szemüveg, amit végül kiválasztottam, és pár nap múlva már a kezemben volt a megfelelő dioptriájú lencsével. És akkor tűnt fel, hogy a készülék nem fér el a fülemen a szemüveg szára mellett. És akkor villant fel egy emlék a fejemben: annak idején, amikor az audiológussal konzultáltunk, hogy külső hallókészüléket szeretnék, az jól megnézte a szemüvegemet, és megállapította, hogy elég vékony a szára, el fog férni mellette a külső készülék. Na de nem az új szemüvegem mellett. Elég drága szemüveg volt, kicsit halálra is voltam rémülve, hogy akkor most már mindig így lesz, hogy a készüléket valahogy bepasszírozom a vastag szemüvegszár mellé, és a jobb fülem mindig viccesen el fog állni, illetve a készülék gyakran el fog mozdulni a helyéről, és a szárnak a lépéseim ritmusára neki-neki ütődik… a problémát megoldottam, a szárat egyszerűen egyenesebbre kellett alakítani, hogy ne kunkorodjon a fülem mögé teljesen, ahol a készülék helye van. De megint tanultam valamit, és ennek a kis incidensnek köszönhetően megint tudatosabbá vált bennem a hallókészülék viselés ténye. Az ilyen incidensek során derül ki, hogy mennyire hozzám tartozik, hogy mennyire mindig gondolnom kell rá. Hogy egy kincs.

601498_575624912501741_1389070478_n.png

 

Címkék: hallókészülék siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás szájkóder

22
szerda
okt 2014

Igazán nagyon jól esett, mikor behívtak a Civil Rádióba egy riportra a Szegő-díj kapcsán, és a blogomról is beszélgettünk. Izgultam, hogy mindent értsek, végül becsúszott egy baki, de attól is olyan igazi az egész, hiszen a hétköznapokban ugyanilyen vagyok. Harle Tamás megkérdezte tőlem, hogy Elkóder szokott-e repetát kérni a főztömből, amit félreértettem annak, hogy szokott-e ebédet kérni. Úgyhogy következetesen rávágtam, hogy nem. Vacsorát szoktam(főzni). Ajaj. Kínos helyzetek, ha adódnak. Annyira az életem része, hogy na. El sem tudom mondani. Illetve de, pontosan azt fogom elmondani. Hallgassátok!

 

 

(Én amúgy úgy hallgattam meg a felvételt, hogy Elkóder hallgatta, és szóról szóra visszamondta.)

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás szájkóder civilrádió szegő-díj

20
hétfő
okt 2014

 

,,..tudd, hogy mikor kell elismerned a vereségedet! Mindannyian szüntelenül rákényszerülünk arra, hogy felismerjük, hol vannak képességeink határai. A halláskárosultnak gyakran nehezebben megy ez a felismerés. Nem szeretnék idő előtt kapitulálni azért, mert nem hallok, ugyanakkor nem akarom mindenáron átlépni a saját határaimat. Csak éppen abban sem vagyok mindig biztos, hogy hol vannak ezek a határok. Dolgozom azon, hogy ezt megtudjam, s megpróbálok akkor is elégedett lenni magammal, amikor kor látokba ütközöm."

Bonnie Poitras Tucker

 

Na igen. Minden ember küzd a korlátaival, hogy mire képes, mire nem, vagy hogy mit kellene bevállalni, mit nem. Egy halló korlátai azonban jóval korábban körvonalazódnak, és sokkal hamarabb megismeri mozgásterét, tudja meddig mehet, mit bír és mit nem. Az ő kérdéseik inkább úgy szólnak önmagukhoz, hogy ,,meg tudom-e lépni azt az akadályt, hogy...". És képességeiket felmérve döntést hoznak. Persze, még így is lehet, hogy túl magasra rakják a lecet, belebuknak, kimerülnek. Van ilyen.

Egy hallássérült azonban mindennek azzal a kérdéssel fut neki, hogy: ,,mi lesz az akadály? Honnan jön? Mikor? " Ezzel nagyjából a felkészülés és a kivédés ki is esett. És ez nagyon rossz. Mert közben mennénk előre, minél gyorsabban, tudjuk, hogy képesek vagyunk tanulni, dolgozni, van kitartásunk, tehát akaratban nincsen hiány. Van önismeretünk, tudjuk, mikor kell meghátrálnunk, de hogyan készüljünk fel valami olyasmire, amiről lövésünk sincs, hogy fel kellene?

Mondok egy egyszerű példát. 

Matek dolgozatra nem lehet csak könyvből felkészülni, az órai részvételre, magyarázatokra is szükség van. Ez a hallássérülteknek kiesik, mert a tanár forog, hátat fordít. Ezt ki tudjuk védeni matek korrepetálással, fel tudunk készülni a dolgozatra, megírjuk, haladunk. A helyzet szinte adja is a megoldást, mert ilyet még a halló gyerekek is szoktak csinálni. 

Egyetemen azonban kicsit macerásabb a dolog. Vannak olyan tantárgyak, amelyekhez szükséges az órai részvétel, a tanár magyarázata, a könyv pedig lehet, hogy nem elég. Itt többszörös probléma is fennáll:

1. Pusztán a tantárgy nevéből nem fogom tudni, hogy mivel állok szemben, milyen követelményrendszer lesz, milyen felkészülést igényel majd egy tantárgy.

2. Az egyetemi órák 90 percesek, gyakran 2x90 perces időszakaszban adják le, közte 10-15 perces szünettel. Ennyi ideig képtelenség szájról olvasni.

3. Pont ezért időbe telik, míg rájövök, hogy az adott tárgyra mennyi idő kell, milyen módon lehet rá felkészülni.(jegyzetek beszerzése, átnézése, könyvek beszerzése, olvasása) Ráadásul a könyvek nyelvezete sem könnyíti meg a helyzetet, az órai előadás értése nélkül nehéz kibogozni a szaknyelvezettel írt szövegek lényegét, értelmét. Így több év szakirodalmazás után merem bátran időpocsékolásnak hívni a tanulásnak ezt a részét, és alacsony vérnyomás ellen bátran javaslom mindenkinek. Ha sikerült feltornázni a vérnyomást, akkor az ajtócsapkodás szokott segíteni. Néha. Olyan is van, hogy nem.)

4. Pont ezért szokott előfordulni, hogy többször futok neki vizsgázni egy tárgyból, mert túl későn jövök rá arra, hogy mi a megfelelő módszertana a tanulásnak.

És ez csak egy tantárgy. És csak az iskolai életből ragadtam ki egy példát. Voltak pillanatok, mikor komolyan kétségbe estem, hogy túlléptem a határaimat, és nem ellett volna belefognom ebbe vagy abba. Ugyanakkor meg ha nem fogtam volna bele, akkor úgy éreztem volna, hogy nem éltem a lehetőségeimmel eléggé. Szar ügy. Még szerencse, hogy a vérnyomásom alacsony. Viszont, az is igaz, hogy minden egyes akadály leküzdésével különféle megoldási-stratégiákat dolgozok ki, és az újabb feladatokra rá tudom húzni valamelyik sablont. Legalább annyival könnyebb dolgom van.

Ugyanez a rizikófaktor a munkavállalás területén is jelen van. Végre felvennének, adódik egy lehetőség, és akkor el kell gondolkoznom azon, hogy bírni fogom-e. És ha elvállalom, és nehéz lesz (mivel nem tudom, hogy mivel állok szemben, fogalmam sincs, hogy mi fog akadályt jelenteni, mennyire fog lehúzni), akkor az minek a rovására fog menni? Mert mehet az edzések rovására (nincs erőm elmenni még edzeni), a párkapcsolat rovására (még egy hallónak is okozhat ilyen gondot egy munka), vagy a suli rovására (amit mellette csinálsz).

Az élet így örökös tapogatózás, nekiugrás, lepattanás körforgása. Muszáj tapogatózni, próbálkozni, mert a lehetőségekkel élni kell. Lehetőségekkel nem élni az egyenlő az önfeladással. Motiválatlan leszel, langyosleves, célok nélkül maradsz. Kimarad az életedből a flow érzés, és anélkül meg kár leélni egy életet. Mert igazán benne lenni valamiben, és csinálni, az kurvajó. 

Ugyanakkor túllépni a saját határaidat nem feltétlenül kellene. Feszegetni a határaidat és túllépni azokat nem ugyanaz. Feszegetni finoman lehet, néha túllépni és győzni is jó. Kell is. De ha túlvállalod magad, az előbb utóbb meglátszik majd rajtad: fáradt leszel, kialvatlan, stresszes és szétszórt. A végén már kényszernek fogod érezni azt, amit csinálsz, és menekülni fogsz. Durvább esetben szorongásos lehetsz vagy pánikroham is elkaphat olykor. Nem túl vidám kilátások.

Ezért fontos kiismerni a határaidat.

Én általában azt a stratégiát választom, hogy felmérem, milyen lehetőségek jöhetnek szóba, és mennyi erőm van egy megterhelő időszakhoz. Ha úgy gondolom, hogy elég, akkor belevágok, ha úgy érzem, nincs, akkor nem élek a lehetőséggel, hanem igyekszem feltöltődni, hogy legyen elég erőm a következő startolásnál. Ha menet közben jövök rá, hogy nagyon túlvállaltam magam, akkor ha tehetem, kiszállok, vagy lecsökkentem a felelősség rám eső részét, mivel amúgy hajlamos vagyok a maximalizmusra. Igaz, a kudarc nem egy vidám érzés, de az egészségem még mindig fontosabb. Furcsa, de ez adja a megbékélést, hogy az egészségem előbbre van a büszkeségemnél. És büszke vagyok azért magamra, mert ha korlátokba ütközöm, képes vagyok felülemelkedni a tényen, elfogadni, és elégedettnek lenni magammal így is. 

yeepenggggg.jpg

Címkék: határok siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás

20
kedd
máj 2014

Azt mondják, a tengernek van morajlása, és hogy a tengeri csigák üres házában, ha rátapasztod a füled, akkor hallod. Jöttek a rokonok meg távoli-közeli ismerősök nyáron a tengerről, fotókkal, szuvenírrel és tengeri csigaházakkal, hogy elhozták a tenger moraját. Én meg csak fogtam a kezemben, aztán a fülemhez emeltem a kagylót, de nem hallottam semmit, körülöttem magyarázták, hogy milyen a moraj, de nem igazán értettem, főleg azt nem, hogy a csigában most akkor van tenger és az hullámzik, és onnan jön a hang? Megráztam a csigát, de nem jött ki belőle víz, meg úgy semmi, csak az én végtelen tanácstalanságom nevetett vissza a tátongó járatból. Egész szép halom gyűlt össze az ilyen tengeri csigákból otthon, és én gyakorta azon kaptam magam, hogy ülök a sarokban, hogy senki ne lásson, és a fülemhez nyomom a tengeri herkentyűt, hogy hátha. De még egy agyatlan medúza sem nyúlt ki belőle, nemhogy víz vagy tengermoraj.

Aztán végül csak eljutottam a tengerre, álltam a parton, és végre megértettem. A tenger tánca semmihez sem volt hasonlítható, olyan sűrű volt, tömött és duruzsolósan sustorgó. És elképesztően halkan, de valamit hallottam, amit az emberek talán úgy hívnak, hogy tengermoraj. És akkor elhatároztam, hogy találnom kell egy csigát, amiben benne van ez a hang. Az árusok csodálkoztak, hogy rakodok náluk, mintha csak otthon lennék, megfontoltan felemeltem minden egyes csigát, és hosszan koncentráltam, hátha. Végül egy monumentális darabra leltem, ami akkora volt mint a fél fejem, és abban éreztem, hallottam vagy kinek hogy tetszik. Fél óráig csak álltam ott, fülre tapasztott csigával, az arcomon földöntúli boldogsággal. Az árus értetlenül pislogott, aztán türelmetlenül metakommunikálta, hogy na, akkor most már vegyek valamit, ha már végigtapogattam mindent. Egy darabig még csak álltam, aztán kiválasztottam egy picike csigát, épp elfért a csukott tenyeremben, és az árus kezébe raktam az eurót. Az zavarodottan elvette, én meg csak mosolyogtam, hogy már mindegy, mekkora az a csiga.

Most hogy már hallottam a nagyban, a kicsiben is hallani fogom, mert már elhiszem, hogy a tengernek van morajlása, és hogy a tengeri csigák üres házában, ha rátapasztod a füled, akkor hallod.

48515.jpg

Címkék: hallás siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás

07
szerda
máj 2014

Idegesen könyökölök az ablakban mint a vénasszonyok akiknek nincs jobb dolguk mint leskelődni, pedig én csak a postást lesem nem mintha tetszene meg hát azt sem tudom hogy néz ki, de az biztos hogy el kell kapnom mert hozza a levelem méghozzá olyat amit csak a tulajdon kezembe adnak vagy sehogy, de egy idő után elunom mert nem jó ez így de hiába hogy elunom mert attól még a csengőt nem fogom hallani, pedig állítólag úgy sivít hogy a fecskék elrepülnek a villanydrótról bár nem kéne mert most hozták még csak a nyarat, dehát az én dobhártyám attól még meg se rezdül úgyhogy ki kell találni valamit ha nem az ablakban széndékozok megszottyadni mint a szilvák a fák alatt ha soká szívja őket a nap, lefutok és felkenek egy papirost a postaládára rajta tisztességes ákombákomokkal naranccsárga színesen hogy igazán kiverje a postás szemét: nemhalloktessékmegcsörgetnilefutok s utána a számom amit mindig ki kell írnom a telefonból mert olyan keveset használom hogy elfelejtem, és bizakodom közben hogy senki ne unatkozzon annyira ma hogy romos falakra és buszmegek oldalára vésse fel a számom mint régen a rosszlányokét, bár mondjuk mindegy mert úgyis kinyomom ha valaki hívna hisz sose vettem még fel telefont tán nem is tudom hogy kell, mindenesetre a postás megcsörget én meg futok úgy ahogy vagyok hisz nem vehetem fel a telefont hogy beleszóljak hogy megyekvárjonmár kettőperc úgyhogy inkább száguldok a lépcsőn lefele nehogy elmenjen, szerencsére nem sietős neki mert komótosan írogat mindent a néni és rutinosan kérdi az adataim miközben én szorongatom a levelem sőt azt is megjegyzi hogy nahát mindjárt itt a szülinapom és képzeljem el hogy az ő unokája is májusi, mire csak hümmögök és arra gondolok hogy bezony lassan pont annyi idős leszek hogy lecsitulok majd s nem lesz más dolgom minthogy minden nyári este nosztalgiázva csengő nélkül a nyugdíjamat(?) várva könyököljek az ablakban.

200238_22.jpg 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás

05
hétfő
máj 2014

én szeretem a cicákat de szerintem ők nem szeretnek engem mert nem beszélek jól cicanyelven pedig igazán próbálkozom de nem tehetek róla hogy cica helyett azt mondom hogy szisza meghát nem is értem mi bajuk van ezzel hisz csak egy nyelvtolási technikai hiba meg amúgyis süket vagyok meg ugyanúgy néz ki a szám ha azt mondom hogy cö meg szö különbenis miért nem olvasnak inkább szájról mint én ahelyett hogy mind ilyen arrogáns a múltkoris ciccegtem a barátom lement tőle hídba majd két könnycsepp között elkezdett tanítgatni hogy ccc cc dehát reménytelen eset vagyok közben az összes macska a kertből odajött és nézte hogy mit művelek végül mérges lettem és nyervogtam egyet erre elmentek(talán az is hamis?) micsoda egy sznobbanda már az se mindegy hogy milyen szavakat használok(?!) rám se bagóztak pedig én igazán nagyon szeretem a sziszákat

101496.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás

01
csütörtök
máj 2014

fonom a hajam és azon gondolkodom hogy amikor befonom és a szálak összeütköznek annak vane hangja s ha van akkor mekkora olyan e mint amikor két autó összeütközik csak mert annak durva hangja lehet, talán akkor óvatosabban kellene hajat fonnom talán nem is kellene, de ha csak olyan hangja van mint amikor a harmat megül a fűszálon vagy legördül róla akkor nyugodtan befonom bárhol és bármikor mert tudni fogom hogy nem csapok akkora zajt. mert a múltkor rám néztek és nem tudtam hogy fogkrémes az arcom talán vagy gyűrött a ruhám vagy egyszerűen csak túl hangosan fontam be a hajam.

41.jpg

 

Címkék: hallás hallókészülék siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás