Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


29
vasárnap
jún 2014

Este kilenc óra volt, és Győr külvárosában ücsörögtem a betonpadkán egy benzinkútnál. Éppen Olaszországból jöttem haza, és még mindig 30 kilométer választott el az otthonomtól.

Egy héttel előtte Komáromból indult a busz Olaszországba, ahová szüleim vittek ki autóval. Hazafelé is Komárom volt a végállomás, persze útközben lehetett szólni, hogy előbb leszállunk valahol, ami éppen útba esik a busznak és nekünk is jó. Tizenkét óra nyomorgás és jógapóz váltogatások után szóltam a buszvezetőnek, hogy én Győrben leszállnék, mivel kicsit közelebb van az otthonhoz, mint Komárom, és végre nem buszon ülnék.

Meg is írtam üzenetben szüleimnek, hogy Győrben szállok le, nem Komáromban, egy benzinkúton rak le a busz. Majd kicsit később pedig, mikor a vezető be tudta lőni, hogy mikor ér a busz Győrbe, azt is, hogy kilenckor érkezem.

Mindeközben szüleim csak azt az üzenetet olvasták, hogy kilenckor érkezek. (Éppen ezért értelemszerűen Komáromnak vették az irányt.) A másik üzenetet valahogy elnyelte a mobilban egy fekete lyuk.(meggyőződésem, hogy léteznek és köztünk vannak. a zoknijaimat is rendre elviszik)

Én pedig ültem kilenc után nem sokkal a padkán, és igazán nagyvilági csajnak éreztem magam. Tudjátok, benzinkúton műszakozók szájából lóg a cigi, elvétve világmegváltó hippik és bérgyilkosfigurák állnak meg tankolni, a kocsik fényszórója néha bepislog, az automatából pont úgy vágódik a nyílásba a kóla, mint a horrorfilmekben, mielőtt valaki sikítozásba nem kezd.

Úgy fél óra múlva pötyögtem egy üzenetet, hogy úgy mégis, merre vannak? Mindeközben Komáromban anyámék a szívükhöz kaptak, hogy  a buszról nem szállok le, pedig már minden érkező összeborult azzal, akivel össze szoktak borulni, és lelkesen ecsetelik, hogy hát a tenger az valami hihetetlen sós, körömlakkot meg pazarlás volt vinni, mert lemarta a víz.

Teljes volt a zűrzavar, anyuék ráadásul az összes gyerekgyilkossági krimifilmet és horrorfilmet megszégyenítő forgatókönyvet írtak meg és forgattak le képzeletbeli mozijukban, ráadásul a gyerek ugye nem hall, tehát még csak rá se lehet hívni, hallani a hangját, hogy jól van-e, él-e még, merre van, mit csinál. Mi tagadás, én se voltam boldog, mikor barátnőm megírta, hogy szüleim Komáromban vannak, ahonnan minimum egy óra míg hozzám érnek. Nekiálltam körbebástyázni magam a cuccaimmal.

Üzenetben képtelenség ilyesmit normálisan megbeszélni, így letámadtam az első embert, aki megállt a benzinkúton, aki épp egy motoros srác volt az. Nem kicsit nézett furán, mikor rárontottam kis szégyenlősen az utazótáskákból alkotta bunker mögül, és arra kértem, hogy ugyan, hívja már fel a szüleimet. Gyorsan vázoltam a helyzetet: nem ott vagyok, ahol lennem kéne, szólni kellene a szülőknek, hogy hová jöjjenek, és megtudni, hogy miért ott vannak és nem itt, és hogy mikor érnek ide. Mert ugye, én nem hallok. És persze, tudok beszélni, mert megtanultam, meg szájról olvasok, de attól még nem hallok. Tehát telefonálni sem tudok.(És itt nagyon szorítottam, hogy ne száguldjon el a telefonommal együtt.) 

Többszörösen morbid volt a helyzet. 

Szegény srác, szerintem nem szokott hozzá, hogy késő este felnőtt (akkor voltam huszonegy) csajok szüleit hívogassa óvodásszintű kérésekkel és kérdésekkel. Ugyanezért morbid volt nekem is, mert huszonegy évesen nem kéne ilyen szituációkba keverednem. Nem beszélve arról, hogy erős bizalmi feladat a saját telefonodat vadidegen kezébe adni, hogy a szüleiddel beszélgessen magánjellegű kérdésekről(mivel ő a közvetítő), amivel jócskán belelát az életedbe. Gyakorlatilag olyan, mintha közönség előtt szexelnél, miközben nem akarsz.

Mindenesetre jófej volt, útba igazította az ősöket, és egy óra múltán még mindig éltem. Anyám szemében csillogott egy kis könny, hatalmas sóhajok szakadtak fel a mellkasokból, persze egy kis dorgálás nem maradt el, dehát istenem. A lényeg, hogy összeborultunk, majd közöltem, hogy a tenger iszonyat sós, megkóstoltam, a körömlakkomat folyamatosan lemarta, de hiába, én okosabb voltam, mert mindig visszafestettem. És persze, hazacipeltem egy bazinagy kagylót is.

 

2011-08-08(18048)_Desert_gasstation.jpg

 

Címkék: mobil telefon hallókészülék siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

Elkóder (aki hall):

- Akkor este találkozzunk!
- Oké, hol?
- A blahán.
- A villamosnál?
- Igen.
- Melyik oldalon?
- A nyugati irányába.
- Hánykor?
- 7kor.
- Ok, ha valami közbejön, akkor meg....

küldjél SMS-t. Merthogy a telefont úgyse veszed fel. Gyakran mondom, hogy azért megpróbálhatná felvenni. Néha teljesen egyértelmű milyen információra vágyok... csak bele kellene kiabálni a mikrofonba (megmutattam hol van) "mindjárt megérkezek, csak óriási dugó volt, meg ugye fél órával később indultam el"

Nem. Ez nem egy panaszkodó bejegyzés. Ez arról szól, hogy megértsd a tele-kommunikáció is másabb. Nem vagyok az az SMS-ező típus, aki elcseveg csak úgy a semmiről, hogy néha órák telnek el két üzenet közt. Ha valamit akarok akkor azt azonnal. Erre jó a telefon. Csörög, rezeg, kiírja a nevem, szájkóder tudja hogy én vagyok. Felveszi, bemondja: halló. Mondom neki: halló. Létrejött a kapcsolat, én hallom őt, ő engem, megtörtént a kommunikációs csatorna ellenőrzése! Minden készen áll, mit kívánsz kisgazdám? De ugye ez csak ábrándozás, marad a szöveges üzenet, vagy célbaér, vagy nem. Vagy észreveszi vagy nem. Van kedve válaszolni vagy nem. Sok a vagy.

Ezért kell megtanulni másképp kommunikálni. Nem csak szemtől szemben, nem csak arra kell vigyázni, hogy lássa a számat, előre el kell gondolkozni. Meg kell kérdeznem reggel, hogy vegyek valamit a boltból? Nem ma jön a gázszerelő? Elmész a postára feladni a levelet? 

Nincs ebédszünetben telefonálgatás. Nincs trécselés, nincs gyorsan elmondom mi történt velem, nincs pletyizés.

Szájkóder(aki nem hall):

Nem hallom a hangját, nem tudok rögtön elmondani neki valamit, nem tudom a bolt előtt, hogy vegyek-e valamit vagy nem. De leginkább az érzés hiányzik. Az, hogy csörög a telefon, felveszem, beleszól, beleszólok, a hangunk valahol összeér, a telefonba mosolygok, merthogy a hallók így szokták. És a mosoly is áthallatszik.

Néha olyan hülyén érzem magam emiatt. Mintha ettől valami megkopna belőlem, belőlünk, kicsit több a félreértés, nincsenek íratlan létező szabályok, melyek alapján tudod, hogy ez hogyan működik. Hiányzik a hangsúly, az emotikonokat nem mindegy, hová teszed. A tudat, ő alkalmazkodik többet, mert neki nem ez a természetes, nem ehhez van szokva. És amikor nap végére fáradtan hazapottyanunk, akkor van egy kicsi ,,lemaradtál néhány dologról" érzés. Elmondod, de nem ugyanazzal a lelkesedéssel, ahogy a telefonba mondanád. És ilyen apró gyöngypillanatokról maradsz le, amiknek amúgy a szerves része akarsz lenni. Ráadásul, ha egész nap nem hallasz felőle, mert sok a munka, és telefonon csevegni gyorsabb mint üzeneteket váltani, akkor több aggodalom, hiányérzet halmozódik fel benned. 

És ilyenkor azért, néha kiborul a bili, hogy: Basszus, telefonon annyival egyszerűbb lenne.

Nem megy az csak úgy. Hogy felveszem és belemondom. Olyan mintha felvennél egy virslit és abba beszélnél. Abszurdum. Minek beszélnél egy virslibe? Ha mégis megteszed, groteszken hat. Az én kezemben a mobil csak egy virsli, sosem beszéltem bele. Ha beleszólok, akkor fura. Nincsen száj, amit figyelhetek, nincs testbeszéd, amiből levonhatom a következtetést. Csak hang van. Illetve még csak az sincs. Nem értem a helyzetet, csak csinálom, de a fejem helyén egy nagy kérdőjel himbálózik veszettül: Mi a fenének csinálod ezt?

Persze voltak kivételek, mikor ezt kellett csinálni, még régen, akkor beleszóltam, de legalább leleményes voltam. Nem tudtam, a másik hallott-e mindent, felvette-e egyáltalán. Állítólag azt hallod. Ezért csak ismételtem körbe körbe a választ, a végén odabiggyesztve, hogy:..de csörgess meg, ha hallottad!

Félelem, bizonytalanság ölel körül, ha ez a téma szóba kerül. Igyekszem nem foglalkozni vele, mert ez nem az én hibám. Ez az élet velejárója, egy tényező, amivel számolni kell és meg kell oldani. Egy kellemetlen dolog, ami semlegessé tehető. Tényleg csak apróság.

És ezt addig mondogatom, míg el nem hiszem.

 

swong_phone.jpg

 



 

Címkék: telefon siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

07
szerda
aug 2013

Megijedtél, ugye? Rákattintottál, hogy szidd a kormányt? Félteni kezdted a fizetésedet? Megijedtél, hogy alább kell adnod a luxust? Így is alig keresel, ezért munkahelyet akarsz váltani? Ki akarsz költözni az országból?

Te megteheted. Van, aki nem.

A fogyatékkal élőkkel szemben elterjedt, nagyon buta sztereotípiák egyike az, hogy szeretik kihasználni a körülöttük lévőket, ugráltatni őket, sokszor rájátszva az állapotukra. Arról nem beszélve, hogy nekik kényelmes életük van, hiszen kapnak támogatást, azaz "fizetést"munka nélkül.

Hülyeség.

Te, aki ép tagja vagy a társadalomnak, mi az, ami Téged előre visz? Ami motivál? Szeretnél egy saját lakást, tévét, motort, kozmetikumot, kirándulást? Hogy ezt elérd, összegyűjtöd rá a pénzt. (már amennyiben birtokában vagy a spórolás képességének) Hogy mivel? Munkával. És a munkában mi motivál még a fizetésen kívül? Miért dolgozol? Megmondom. Azért, mert a munka által hasznosnak, értékesnek, valakinek érzed magad. Van státuszod, pozíciód, értéked. Közelebb jutsz a kitűzött céljaidhoz.

Mi történik akkor, ha ezeket valamilyen okból kifolyólag nem kaphatod meg éppen? Mert mindenkinek van ilyen időszaka az életben. Nem talál munkát, vagy nem olyat, amilyet éppen szeretne. És olyankor beüt a ménkű, jön a depresszió, a motiválatlanság, az érzés, hogy nem érsz semmit sem. Most ne térjünk ki arra, hogy mennyi a fizetés, sem arra, hogy az ember ne válogasson. Én a lehetőségekről beszélek. Nektek, akik ép tagjai vagytok a társadalomnak, sokkal több lehetőségetek van. Interjúk tömkelegére mehettek el, és odáig biztosan eljuttok, hogy meghallgatnak. Biztos, hogy éltek minden lehetőségetekkel?

Egy fogyatékkal élő ember ugyanúgy szeretne dolgozni, még akkor is, ha kap némi támogatást-ami azért, tegyük hozzá, nem biztosít túl jó megélhetést-, mert szeretné hasznosnak, teljes értékű embernek érezni magát. Sokan tanulnak, elvégeznek valamilyen szakmát, főiskolát, és az állásinterjúkon akkora pofont kapnak, hogy a fal adja vissza a másikat. 

Mondok egy példát. A hallássérült Edit már régóta szeretne elhelyezkedni valahol. Takarítóként is szívesen dolgozna. Az állásinterjúkon azonban rendre elbukik. Csak azért, mert nem tud telefonálni.

 

- Halló, tessék, itt a *** Szálloda.

- Jó napot kívánok, a meghirdetett takarítói állásra jelentkezem.

- Igen. Éjszakai mûszakról lenne szó. Nem probléma?

- Nem, szóba jöhet.

- Akkor jó. Mikor tudna bejönni?

- Nem rólam lenne szó, tolmácsként telefonálok egy hallássérült hölgy helyett.

- Nem tudom... Hát mi nem foglalkoztatunk ilyesmivel.

- A hölgynek nagy gyakorlata van, sokáig szobalányként dolgozott, évekig takarított irodákat.

- Hát, nem hiszem, hogy ez működne. Ha telefonálni sem tud, hogyan mondjuk el neki, hogy mit kell csinálni?

- Ért mindent, nagyon jól olvas szájról. Csak szembefordulva kell hozzá beszélni, és egy kicsit lassabban.

- Én értem, de ez veszélyes.

- Miért?

- Nem hallja a porszívót. Vagy ha leesik valami, nem veszi észre. Nem, köszönjük.

 

Biztos, hogy aggódnod kellene a fizetésedért? Úgy értem, nem nyavalyogsz egy kicsit többet a kelleténél? Edit, és közülünk még sokan összeszorítjuk a szánkat, megrántjuk a vállunkat, és lépünk tovább. Újra tárcsáztatunk, bemegyünk személyesen. A sérült emberek sokkal kitartóbbak, precízebbek, hűségesebbek a munkáltatókhoz, mivel a kicsit is megbecsülik. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne bennük ambíció is. 

A fenti munkáltató fájdalmasan bigott szemléletmóddal van megáldva. Ha egy kicsit tájékozottabb lenne, tudná, hogy a porszívót nem kell hallani. Én sem hallom, mégis tudok porszívózni, nem koszosodom meg. És bármilyen hihetetlen, észrevesszük, ha valami leesik. Egyrészt érezzük, másrészt a látásunk sokkal érzékenyebb és globálisan nézzük a környezetünket, nem egy-egy pontra fókuszálva. 

Egyetlen dolog miatt utasította vissza Editet, és az a tájékozatlanság. Egy ismeretlen dologgal találta szembe magát, ami mögé hatalmas felelősségvállalást képzelt. Holott valójában csak egy dologra kellett volna odafigyelnie Edit és bármelyik más hallássérült dolgozója esetében: szemtől-szembe kell velük kommunikálni. 

Rengeteg olyan sérült él a világon, akiknek olyan képességei vannak- urambocsá' a kifejezésért-, hogy besz@rsz. Ha teheted, karold fel őket. Ha tudsz, segíts. De a legfontosabb, hogy legyél nyitott. Felejtsd el a sztereotípiákat, merj kérdezni és megérteni. Merd a bigottaknak elmagyarázni, hogy tévednek. Már ezzel jobbá teszed a világot.

Én becsülöm a sérültekben ezt a kitartást, szívósságot, akaraterőt. És biztatnék mindenkit, hogy ők is ezt tegyék. Ismerjék fel a lehetőségeiket, becsüljék meg azt, ami van. A nyavalygás sehová sem vezet. A kitartás annál inkább előbbre visz. 

 

625635_358037284307201_954131716_n.jpg

 

Címkék: telefon munka motiváció siket munkabér hallássérült takarító szájról olvasás

22
hétfő
júl 2013

Feltalálták már a rádiót, a tévét, a műrobotkart, az őssejtbeültetést, már írott szöveget képes egy gép hanggá alakítani, könyörgöm, találjon fel már valaki egy olyan telefont, ami feliratozza a beszélgetést!

Pár hónapja Betti, Karesz meg én zárthelyi doga után nekiindultunk a négyes hatos villamosnak. Hogy konkrétan merre megyünk, azt nem tudtam így nulla alvással és zéhával a hátam mögött, mert valami susmorgás ment a háttérben, de profilból egyikről se tudtam leolvasni, hogy mi kínjuk van. De éreztem a tarkómon, meg a fejbőrömön cikázó kicsi feszültségekből, meg a merev vállamból, hogy valami ellentét van. Már úgy értve, hogy vagy a villamos fog kétfelé szakadni, vagy én.

Eredetileg az volt a terv, hogy Bettivel a Móricz Zsigmond körtérre megyünk, onnan meg koli a hetessel. Normál esetben ez oké is lett volna, Karesz majd jobbra el, másik irányba elrobog. De ugye ismerem Bettit, mint a tenyeremet, csábulós, carpe diem, meg amúgyis Karesz olyan édes, arról nem beszélve, hogy működik a kééémia, meg amúgyis egy tesztoszteronbomba a pasi.

Ezzel egyébként semmi baj nincsen, csak mondjuk meg lehetne osztani velem, hogy na, akkor mi ketten jobbra el, Te meg tovább. Csak aludni vágytam, legalább egy órát, utána egy barátnőmmel volt találkozóm.
Igenám, de ők maguk sem tudták, hogy mit akarnak, ment az egy helyben toporgás, tisztára mint a tinédzserek. Betti szintén nulla óra alvással maga mögött, ugyanennyi százalékos cselekvő és döntésképességgel a birtokában felpattant velem együtt a Móricz felé sikló villamosra, ám utolsó pillanatban - Karesz valamit mondott - leszállt. Előttem meg bezárult az ajtó.

Pontosan. Úgy, mint amikor azt hiszed, hogy elérted a villamost, de mégse, mert hiába nyomod az automataajtó gombját, nem nyílik.

Szívás.

Na mindegy, következő megálló, leszállok.

Először is nyomok egy SMS-t.

,,Jössz vagy menjek? Vagy mivaaaan?"

Reakció semmi.

Vagy egymásra cuppantak, vagy egyiküknek sincs pénz a telóján.

Felhívom Bettit.

Ja mégse. Siket vagyok.

Összeszedem maradék agysejtjeimet és gondolkozom.

Nem szállok fel a visszafelé menő villamosra, mert ha Betti is felszáll ott, akkor pont kikerüljük egymást. Mörfi törvénye.

Megvárok egy villamost. Kettőt. Hármat.

Negyedikre felszállok, visszamegyek. Sehol senki. Vissza Móriczra, fasza, most már arra sincs időm, hogy visszamenjek koliba aludni, nem éri meg. Mire odaérnék, indulhatnék is barátnőmhöz. Így meg van bő másfél, két órám.

Addig mi legyen? Ahogy T. mondaná: Faszverés.

Szóval. Valaki. Beszédet. Feliratozó. Mobiltelefont. Köszönöm.

Ja. És villamosra nem várunk.

 

Tard2.jpg

Címkék: mobil telefon késés cinizmus

süti beállítások módosítása