Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!

13
hétfő
okt 2014

Tök jó élményem volt ma, a Tollampapirom blog írója rám írt, hogy felbuzogott benne az érzés, hogy még eddig nem írta meg a hallássérülésével kapcsolatos élményeit, így szánt egy posztot erre.

Nagyon örülök ennek, mert hát nem titok, hogy ez is a célom a blogommal. Beszéljünk róla, hogy milyen megélni, hogy vannak mélységek meg magaslatok. A tapasztalatcsere gazdagabbá tesz bennünket, és egymás történeteiben felfedezhetjük azt, amit éppen keresünk: segítséget, azonosságérzetet, valahová tartozást, megértést...

Az íróról azt kell tudni, hogy húszéves korában derült ki, hogy gond van a hallásával, és alapból egy nagyon kommunikatív nő, imád beszélgetni, gondolatokat megosztani, éppen ezért nem volt egyszerű feldolgoznia a tényt, hogy a hallása leromlott. De azért sikerült neki, és ennek a történetét olvashatjátok a ,,Halláskárosult - gondoltátok, hogy én is az vagyok?" című blogbejegyzésében, amit a blogján is elolvashattok a linkre kattintva, de én is bemásolom itt alább. (amúgy klasszul ír, nézzetek körbe a blogján)

És akkor jöjjön a poszt:

,, Hogy gondolhattátok volna, amikor csak írásban beszélgetünk, így még nem szembesülhettetek azzal, hogy nem biztos, hogy a blogger minden szavatokat hallaná, ha ez az eszmecsere szemtől szemben, fülek útján történne.

Most azt fogom elmesélni, hogyan romlott el a hallásom, hogyan reagáltam erre én, és hogyan reagált a környezetem, milyen kellemetlen helyzetekbe kerültem, ért-e valamilyen megkülönböztetés, sőt még azt is elmesélem, érdekli-e ez az “adottság” a férfiakat. (spolier: nem érdekli őket)

A történetem

Előzetesen azt kell tudnotok, ami szerintem eddig is nyilvánvaló volt már számotokra: én egy rendkívül kommunikatív ember vagyok, a személyiségem és az egyéniségem legfontosabb alapja mindig is az volt, hogy remekül tudtam kommunikálni. Cserfes kislányból lettem dumás tinilány, majd remek vita- és beszélgetőpartnerré avanzsáltam az egyetemi első éveire. Mindig én kezdeményeztem az ismerkedést és a beszélgetést, egy idegen társaságban soha sem jöttem zavarba, mindenféle szorongás nélkül hevesen csevegtem két perce megismert idegenekkel. A “dumámnak” köszönhetően tudtam érvényesülni, intézkedni, emlékezetes maradni.

Ebben a kontextusban történt meg az, hogy az egyik egyetemi nyáron a barátnőimmel közös albérletünkben néztem a tévét. Bejött az egyik barátnőm, és automatikusan lehalkította a készüléket, aminek az volt az egyetlen oka, hogy az ember így tesz, ha túl nagy a zaj. Megkértem, hogy hangosítsa fel, vissza, mert éppen néztem valamit. El is kezdte nyomkodni a távirányítót, közben engem nézett, hogy jelezzem, ha elértük a megfelelő hangerőt. Amikor bólintottam, a barátnőm arcára zavar ült ki, ekkor még nem tudtam, miért. Majd nagyon finomon megkérdezte, hogy szerintem nem túl hangos ez így? Lazán válaszoltam: nem. Ő nem reagált, de közben aggódni kezdett magában, csak nem tudta, hogyan adja ezt elő nekem.

Én meg nem tudtam sok minden mást. Például azt, hogy nekik (a barátaimnak) már feltűnt, hogyha kint vagyok a konyhában, és kiszólnak nekem a nappaliból, újabban nem reagálok. Ezt egyik este szóvá tették nekem azzal, hogy lehet, hogy el kellene mennem a fülészetre. Biztosan nincs gond, esetleg kimossák a fülemet. Én hárítottam, hogy nincs nekem semmi bajom, csak figyelmetlen vagyok.

Augusztus végén volt egy szóbeli vizsgám az egyetem. Bementem, tételt húztam, elmondtam, majd a tőlem kb. két méterre ülő, egyébként alapjáraton halkan beszélő tanárom kérdését nem sikerült teljesen tisztán megértenem. Mármint meghallanom. Döbbenetes élmény volt. Ő ideges lett, hogy mit süketelek, és hogy mit bénázok, és majdnem rosszabb jegyet kaptam emiatt. Az volt a félelmetes, hogy tudtam, hogy a tanév közben még tisztán hallottam minden szavát. Haza mentem, elmeséltem a történteket a barátnőimnek, akik megkértek, hogy menjek el a fülészetre, és újra biztattak: biztosan csak egy fülmosásra van szükség.

Szeptember elején elmentem a fülészetre, ahova anyukám kísért el, és ahonnan azonnal átküldtek hallásvizsgálatra. A vizsgálat végén az asszisztens ezt vágta a fejembe: “itt komoly gondok vannak, magának hallókészülék kell, nagy a baj.” Én sokkot kaptam. Kimentem a folyosóra, leültem egy székre, és artikulálatlanul zokogni kezdtem. Anyukám nehezen tudta kivenni, hogy mi bajom van, nem tudtam összefüggően elmondani, milyen információkat kaptam bent.

Innen mentünk az orvosomhoz, én bőgve mentem be hozzá, és elpanaszoltam, mit mondott az asszisztens. A doktornő nagyon mérges lett, mert a baj nem is volt akkora, és a hallásvizsgálatot végző asszisztens nem is mondhatott volna nekem semmit, ez az orvos feladata lett volna.

A tények, vagyis az eredmények azt mutatták, hogy valóban rosszabbul hallok, mint kellene, de hallókészüléket nem kötelező hordanom, csak ajánlott, és kényelmesebb lenne vele az életem.

Az első reakciók, köztük az enyém is

A doktornő teljes körű kivizsgálást rendelt el,  hogy megtudjuk, mi okozza a problémát, ezért már másnap be akart fektetni a kórházba, mert osztályos betegek elsőbbséget élveznek, soron kívül jutnak be a vizsgálatokra. Én kértem egy hét haladékot, így megbeszéltük, hogy a következő héten fekszem be az osztályra. A szüleim visszavittek az egyetemi albérletünkbe, ami egy másik városban volt. Kaptam egy hetet, hogy felkészüljek.

Hogy mivel telt ez a hét? Nem túlzok, hogyha azt mondom: 168 órán keresztül sírtam. Reggel arra ébredtem, hogy sírok. Miután összeszedtem magam, elindultam az egyetemre, ahol összefutottam ismerősökkel. Megkérdezték, mi újság, mire elbőgtem magamat, és elmeséltem, mi történik most velem. Aztán bementem az órákra, ahol nem hallottam jól a tanárokat, erre megint sírnom kellett.

Hogy miért sírtam annyit?

Egyrészt azért, mert trauma ért, úgy éreztem, elvesztettem valamit, ami eddig természetes, és ráadásul fontos volt nekem. Nekem a kommunikáció az életem alappillére, ahogyan írtam az első bekezdésben.

A másik ok, amiért egy betegség kapcsán sírunk, szintén világossá vált számomra, igaz, csak sok év távlatából. Azért borulunk ki, amikor elér minket valami „kórság”, mert nem tudjuk, ez mit jelent. Nem tudjuk, mit takar pontosan, mire számíthatunk, milyen megoldások vannak, milyen hatással lesz az életünkre. A bizonytalanság félelmet szül, a félelem pedig teljes kiboruláshoz vezethet.

A kórház, avagy tisztul a kép

Egy héttel később megérkeztem a kórházba. Teljesen új helyszín volt ez az életemben, nem műtöttek, nem tört el soha semmim korábban, addig csak tüdőszűrőre, fogorvoshoz, nőgyógyászhoz mentem éves szűrésekre.

A kórházról részletesen itt írtam, röviden összefoglalva az történt, hogy kivizsgáltak, és megnyugodtam. És akkor tisztázzuk ezen a ponton azt is, mit jelentett a hallásproblémám.

Eligazodok a világban, a mindennapokban, nem „süketelek”, csak nem hallom teljesen jól, ha:

  • valaki nagyon motyog
  • háttal áll nekem
  • bizonyos hangszínen beszél

Nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem hallom, csak rosszabbul hallom.

Hallókészülék használta javasolt, de nem kötelező – mondták. Én kértem egyet, hogy ne legyen semmi elakadás.

A kórházban megnyugodtam, mert, ugye, egy csapat füll-orr-gége orvos között természetessé tud válni, hogy neked van ez az ügyed. Ott van sok betegtárs, akik közül sokaknak vannak fülesgondjaik, vagy még csúnyább problémájuk. Ráadásul az orvosok nagyon kedvesek és jófejek voltak velem, élmény volt köztük lenni.

A kórházon kívül, élet másképp

Betegségtudat

A kórház egy védett környezet volt számomra, onnan kijőve kezdődtek a problémák. Az első problémát, illetve veszélyt én jelentettem saját magamra nézve. Akkoriban eleve nem voltam túl jó passzban, és szerettem mártírkodni, szerencsére ezt már sok éve kinőttem. Így én kezdtem magamat úgy kezelni, hogy én tulajdonképpen süket vagyok: fogyatékos, hátrányos, nehéz sorsú, „más”. Ezt kezdtem magam köré építeni az első időszakban, és majdnem belehaltam az önsajnálatba. Az orvosok azt mondták, hogy nem kell megijedni, egy ilyen fokú halláscsökkenés egy bizonyos kor felett természetes, és az emberek jelentős részét érinti, ha harminc évvel később lennénk, teljesen normális lenne. Csak hogy nem vagyunk harminc évvel később, én meg nem a saját nagyanyám vagyok, hanem egy húszas évei elején járó nő, aki nem mellesleg tanárnak, újságírónak készül, ami süketelve kurva nehéz mutatvány lesz. Elképzeltem, ahogyan egy sajtótájékoztatóról visszaérek a szerkesztőségbe, és a rovatvezető megkérdezi tőlem, hogy mi volt, mire én azt válaszolom, hogy tudja a fene, de fasza volt a svédasztal. Ebben a tudatállapotban éltem, azaz önsajnálat on, önbizalom off.

Én hosszú ideig nem beszéltem senkivel, nem jártam társaságba, teljesen bezárkóztam a saját világomba, és onnan senki sem tudott kihúzni.

A környezetem reakciója

A környezet ilyenkor áll és néz, és nem tudja, hogyan segíthetne. A szüleim úgy kezeltek, mint korábban, és ezt próbálták belém beszélni: semmi sem változik, te ugyanaz maradtál, mindenre van esélyed, amire eddig is volt. Igaz, elkényeztettek ebben az időszakban, mindent megkaptam, azt is, amit nem kértem.

A barátaim is ugyanúgy kezeltek, és ők is azt próbálták velem megértetni, hogy ugyanaz vagyok, nincs előítélet. A tanáraim közül néhánynak, a halkabban vagy motyogva beszélőknek is elmondtam, hogy mi a helyzet. Ők is jól reagáltak, nagyon segítőkészek voltak.

Számomra fontos kérdés volt, hogyan lesz így nekem párkapcsolatom, akkoriban pont nem volt barátom. Ki akar egy süket lánnyal járni? – kérdeztem két gyerekkori fiú barátomat. De, hát, te nem vagy süket! – válaszolták. De az vagyok! – erősködtem, amit nem sokkal később én is abszurd gondolatnak éreztem, hiszen csak annyi volt, hogy egy kicsit egy nagyothalló nyanya szintjén kommunikáltam.

Eddig milyen barátaid voltak? – kérdezték a fiúk. Normálisak – feleltem. Elhagytak volna azért, mert ez van veled? – Nem.  – Na, látod! Mi egy értelmes és normális közegben mozgunk, ha eddig ilyen srácokat választottál, ezután is ilyenek fogsz. Ha meg mégsem, akkor az a srác akkor is elhagyna, ha felszednél három kilót, vagy levágatnád a hajadat.

Az egyik legviccesebb reakciót az egyik unokatestvérem produkálta. Ő, teljesen jó szándékkal, úgy kezdett velem beszélgetni, mintha egy afrikai cserediák lennék (“én nem beszélni madzsar.”)Erősen artikulált, ordított, és az egyébként hadarós beszédtempóját visszavette a harmadára, valamint mereven a szemembe nézett, és teljesen belemászott a fejembe, hogy minél közelebb legyen, amikor hozzám szól. Őt később megkértem, hogy beszéljen hozzám normálisan. Néha még mindig elfelejti a sok évvel ezelőtti kérésemet.

A hallókészülék

Ez nem szemüveg! – mondogattam a hallókészülékre. És milyen fura, hogy pedig pont az a funkciója, mint egy szemüvegnek, erősíti egy gyengén működő érzékszervedet! A szemüveg öltöztet, ezer fazon, ezer szín, sokan csak divatból hordják. Egy hallókészülék más reakciót vált ki az emberekből, ez az igazság. Próbálnak úgy tenni, mintha nem látnák, kicsit Cyrano-orra szindrómaként működik. Azt hiszed, hogy nem nézed, közben meg!

Viszont nekem ez volt a legnehezebb és legviccesebb része a mindennapoknak, és végül ezen a ponton tudtam visszanyerni a híres humorérzékemet. Egy hónappal a kórház után érkeztek meg, próbáltam velük megbarátkozni fizikálisan és lelkileg is, ezért kedvesen Fülesnek neveztem el őket, és a környezetem jófej módra következetesen szintén Fülesként emlegette a készülékemet.

Fülessel az élet nem könnyű. Technikailag úgy néz ki, mintha egy fülhallgató állandóan a füleidbe lenne dugva. Csakhogy nem zene jön belőle, hanem a külvilág hangjai mellett a saját hangjaidat is felerősítve hallod, olyan, mintha egy komplett házi mozi működne a fejedben, mintha kívülről, komoly hangosításban hallanád a saját magad által keltett hangokat. Ez azt jelenti, hogy amikor eszel, a szádban keletkező hangot dolby sorrounban hallod, mintha egy rágcsáló zabálna a fejedben. Ha fésülködsz, ezt hallod: vúúm, vúúm, vúúúm, mintha egy gereblyével kaparnák a fejedet. És a szex! Döbbenetes élmény, amikor kétszeres hangosításban, kívülről hallgatod az orgazmusodat. Mintha egy zenegépből lejátszanák neked a hanghatásokat, miközben történik. Garantált a röhögőgörcs!

Ha megtámasztod a fejedet a kezeden, és valahogy a füledet megnyomod, akkor meg Füles besípol, ezzel nem kevés ciki helyzetet teremtve. Képzeld el, hogy randizol egy még idegennel, akit nem avattál még be. Ültök egy kávézóban, egymásra néztek vágyakozva, közben a fejedet a kezedre teszed, majd bájosan félrebillented, és erre besípolsz. A pasi meg néz, hogy ez a hang meg honnan a lófaszból jött? Hasonló tud történni, amikor meg akar csókolni, kezét a halántékodhoz teszi, közben meg csak sikerül megnyomnia a cuccot, és erre újabb sípolás jön. Nagyon meg tudnak ijedni! Viszont tény: nem érdekli őket, legfeljebb akkor, ha te túl sokat parázol rajta.

A feloldás

Én hosszú ideig, majdnem egy évig nem tudtam megbarátkozni a történtekkel. Teljes letargiába esetem, bezárkóztam, az önbizalmam és az önbecsülésem a mínusz tartományba került. Kizártam magam a világból. Szorongtam. Szorongtam azon, mi lesz majd a karrieremmel, hogyan találok majd munkát az egyetem után. Úgy éreztem, hogy elvettek tőlem valamit, kevesebb vagyok, rosszabb és értéktelenebb. Egyre inkább beleéltem magam ebbe a lelkiállapotba, eltávolodtam a szeretteimtől, életérzéssé vált a kirekesztettség, és hogy engem senki sem ért meg.

A barátaim elhurcoltak pszichológushoz, mert ők már nem tudtak nekem segíteni. A lélekguru nem hozott feloldozást. Így telt el egy év.

Nyáron aztán a két fiú barátom elvitt engem egy külföldi fesztiválra. Én nem tudtam, hova megyünk, mit fogunk csinálni. Nem sokat mondtak előzetesen, de érezték, hogy ez ki fog engem húzni. Igazuk lett. Ott voltam egy fesztiválon nagyon sok külföldi fiatallal, ahol nem tudtam bezárkózni, és félrevonulni. Összejöttem egy külföldi fiúval, igaz, csak arra az egy hétre. Őrültsége, temperamentuma meggyógyított hét nap alatt. Táncoltunk az esőben, dugtunk az erdőben, virágot lopott nekem, elsodort. És legfőképp: megmutatta, hogy az élet nagyon szép, mi meg ráadásul fiatalok vagyunk. Előttünk van még sok minden, szépek vagyunk, vidámak, élni kell, menni, sodródni, belefeledkezni, szeretni, legfőképpen magunkat. Engem ez lendített át, de mindenkinek van valami, ami ki tudja rántani, meg tudja gyógyítani. (Napi Coelho rovatunkat hallottátok, jaj.)

Mi van most?

A készüléket nem kell hordanom, ahogyan elfogadtam a helyzetet, elkezdtem jobban hallani. Az orvosok szerint ez az elfogadás részével jön, nem figyelek erőltetetten, nem beszélek be magamnak semmit, ami nincs. Évek óta bátran szólok, ha valamit nem hallok jól, kérem, hogy ismételjék meg. Nem kell velem üvölteni, sokan észre sem veszik, mi a helyzet. Nincs semmilyen tudatom, nem foglalkozom a témával. Évek óta szóba sem került, nem gátol semmiben.

És ez is egy fontos tanulsága a történetemnek: mennyi szorongás és kín környékezett meg egy olyan eset kapcsán, ami végül az éltemre nem lett hatással! Van és mindig is volt munkám, még mindig a dumám az életem alapja, a szövegemet megjegyzik, remek beszélgető partner vagyok, és a párkapcsolataimban a fülem csak erogén zónaként került fókuszba.

Persze, van hatás, hiszen fontos időszak volt ez az életemben, mert sokat tanultam belőle. Ráadásul érzékenyebb és figyelmesebb lettem, és megtanultam hallgatni. Még sokat tudnék írni, például az orvosi szempontról, a lelki okokról, meg olyanokról, hogy mindent meg lehet szokni, többet bírsz, mint gondolnád, megtanulod, mi a fontos az életben – tudjátok, ilyen oravecznórás felismerések.

Viszont fontos elmondani, hogy annak, hogy én fel tudtam ezt dolgozni, és nincs gondom vele, nincs belőle hátrányom, semmi köze nincs a rendszerszintű problémákhoz."

Aki esetleg úgy érzi, hogy ő is megosztaná az élményeit, az ne habozzon írni. Az anonimitás megmarad, a történeted pedig adhat valamit másnak. Facebookon a Szájkóder oldalán elérsz üzenetben.

boritokep-jpg-4fabebb8e1e9dbe82c000739.jpg

 

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

A bejegyzés trackback címe:

https://szajkoder.blog.hu/api/trackback/id/tr136784079

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.