Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


20
hétfő
okt 2014

 

,,..tudd, hogy mikor kell elismerned a vereségedet! Mindannyian szüntelenül rákényszerülünk arra, hogy felismerjük, hol vannak képességeink határai. A halláskárosultnak gyakran nehezebben megy ez a felismerés. Nem szeretnék idő előtt kapitulálni azért, mert nem hallok, ugyanakkor nem akarom mindenáron átlépni a saját határaimat. Csak éppen abban sem vagyok mindig biztos, hogy hol vannak ezek a határok. Dolgozom azon, hogy ezt megtudjam, s megpróbálok akkor is elégedett lenni magammal, amikor kor látokba ütközöm."

Bonnie Poitras Tucker

 

Na igen. Minden ember küzd a korlátaival, hogy mire képes, mire nem, vagy hogy mit kellene bevállalni, mit nem. Egy halló korlátai azonban jóval korábban körvonalazódnak, és sokkal hamarabb megismeri mozgásterét, tudja meddig mehet, mit bír és mit nem. Az ő kérdéseik inkább úgy szólnak önmagukhoz, hogy ,,meg tudom-e lépni azt az akadályt, hogy...". És képességeiket felmérve döntést hoznak. Persze, még így is lehet, hogy túl magasra rakják a lecet, belebuknak, kimerülnek. Van ilyen.

Egy hallássérült azonban mindennek azzal a kérdéssel fut neki, hogy: ,,mi lesz az akadály? Honnan jön? Mikor? " Ezzel nagyjából a felkészülés és a kivédés ki is esett. És ez nagyon rossz. Mert közben mennénk előre, minél gyorsabban, tudjuk, hogy képesek vagyunk tanulni, dolgozni, van kitartásunk, tehát akaratban nincsen hiány. Van önismeretünk, tudjuk, mikor kell meghátrálnunk, de hogyan készüljünk fel valami olyasmire, amiről lövésünk sincs, hogy fel kellene?

Mondok egy egyszerű példát. 

Matek dolgozatra nem lehet csak könyvből felkészülni, az órai részvételre, magyarázatokra is szükség van. Ez a hallássérülteknek kiesik, mert a tanár forog, hátat fordít. Ezt ki tudjuk védeni matek korrepetálással, fel tudunk készülni a dolgozatra, megírjuk, haladunk. A helyzet szinte adja is a megoldást, mert ilyet még a halló gyerekek is szoktak csinálni. 

Egyetemen azonban kicsit macerásabb a dolog. Vannak olyan tantárgyak, amelyekhez szükséges az órai részvétel, a tanár magyarázata, a könyv pedig lehet, hogy nem elég. Itt többszörös probléma is fennáll:

1. Pusztán a tantárgy nevéből nem fogom tudni, hogy mivel állok szemben, milyen követelményrendszer lesz, milyen felkészülést igényel majd egy tantárgy.

2. Az egyetemi órák 90 percesek, gyakran 2x90 perces időszakaszban adják le, közte 10-15 perces szünettel. Ennyi ideig képtelenség szájról olvasni.

3. Pont ezért időbe telik, míg rájövök, hogy az adott tárgyra mennyi idő kell, milyen módon lehet rá felkészülni.(jegyzetek beszerzése, átnézése, könyvek beszerzése, olvasása) Ráadásul a könyvek nyelvezete sem könnyíti meg a helyzetet, az órai előadás értése nélkül nehéz kibogozni a szaknyelvezettel írt szövegek lényegét, értelmét. Így több év szakirodalmazás után merem bátran időpocsékolásnak hívni a tanulásnak ezt a részét, és alacsony vérnyomás ellen bátran javaslom mindenkinek. Ha sikerült feltornázni a vérnyomást, akkor az ajtócsapkodás szokott segíteni. Néha. Olyan is van, hogy nem.)

4. Pont ezért szokott előfordulni, hogy többször futok neki vizsgázni egy tárgyból, mert túl későn jövök rá arra, hogy mi a megfelelő módszertana a tanulásnak.

És ez csak egy tantárgy. És csak az iskolai életből ragadtam ki egy példát. Voltak pillanatok, mikor komolyan kétségbe estem, hogy túlléptem a határaimat, és nem ellett volna belefognom ebbe vagy abba. Ugyanakkor meg ha nem fogtam volna bele, akkor úgy éreztem volna, hogy nem éltem a lehetőségeimmel eléggé. Szar ügy. Még szerencse, hogy a vérnyomásom alacsony. Viszont, az is igaz, hogy minden egyes akadály leküzdésével különféle megoldási-stratégiákat dolgozok ki, és az újabb feladatokra rá tudom húzni valamelyik sablont. Legalább annyival könnyebb dolgom van.

Ugyanez a rizikófaktor a munkavállalás területén is jelen van. Végre felvennének, adódik egy lehetőség, és akkor el kell gondolkoznom azon, hogy bírni fogom-e. És ha elvállalom, és nehéz lesz (mivel nem tudom, hogy mivel állok szemben, fogalmam sincs, hogy mi fog akadályt jelenteni, mennyire fog lehúzni), akkor az minek a rovására fog menni? Mert mehet az edzések rovására (nincs erőm elmenni még edzeni), a párkapcsolat rovására (még egy hallónak is okozhat ilyen gondot egy munka), vagy a suli rovására (amit mellette csinálsz).

Az élet így örökös tapogatózás, nekiugrás, lepattanás körforgása. Muszáj tapogatózni, próbálkozni, mert a lehetőségekkel élni kell. Lehetőségekkel nem élni az egyenlő az önfeladással. Motiválatlan leszel, langyosleves, célok nélkül maradsz. Kimarad az életedből a flow érzés, és anélkül meg kár leélni egy életet. Mert igazán benne lenni valamiben, és csinálni, az kurvajó. 

Ugyanakkor túllépni a saját határaidat nem feltétlenül kellene. Feszegetni a határaidat és túllépni azokat nem ugyanaz. Feszegetni finoman lehet, néha túllépni és győzni is jó. Kell is. De ha túlvállalod magad, az előbb utóbb meglátszik majd rajtad: fáradt leszel, kialvatlan, stresszes és szétszórt. A végén már kényszernek fogod érezni azt, amit csinálsz, és menekülni fogsz. Durvább esetben szorongásos lehetsz vagy pánikroham is elkaphat olykor. Nem túl vidám kilátások.

Ezért fontos kiismerni a határaidat.

Én általában azt a stratégiát választom, hogy felmérem, milyen lehetőségek jöhetnek szóba, és mennyi erőm van egy megterhelő időszakhoz. Ha úgy gondolom, hogy elég, akkor belevágok, ha úgy érzem, nincs, akkor nem élek a lehetőséggel, hanem igyekszem feltöltődni, hogy legyen elég erőm a következő startolásnál. Ha menet közben jövök rá, hogy nagyon túlvállaltam magam, akkor ha tehetem, kiszállok, vagy lecsökkentem a felelősség rám eső részét, mivel amúgy hajlamos vagyok a maximalizmusra. Igaz, a kudarc nem egy vidám érzés, de az egészségem még mindig fontosabb. Furcsa, de ez adja a megbékélést, hogy az egészségem előbbre van a büszkeségemnél. És büszke vagyok azért magamra, mert ha korlátokba ütközöm, képes vagyok felülemelkedni a tényen, elfogadni, és elégedettnek lenni magammal így is. 

yeepenggggg.jpg

Címkék: határok siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás

13
hétfő
okt 2014

Tök jó élményem volt ma, a Tollampapirom blog írója rám írt, hogy felbuzogott benne az érzés, hogy még eddig nem írta meg a hallássérülésével kapcsolatos élményeit, így szánt egy posztot erre.

Nagyon örülök ennek, mert hát nem titok, hogy ez is a célom a blogommal. Beszéljünk róla, hogy milyen megélni, hogy vannak mélységek meg magaslatok. A tapasztalatcsere gazdagabbá tesz bennünket, és egymás történeteiben felfedezhetjük azt, amit éppen keresünk: segítséget, azonosságérzetet, valahová tartozást, megértést...

Az íróról azt kell tudni, hogy húszéves korában derült ki, hogy gond van a hallásával, és alapból egy nagyon kommunikatív nő, imád beszélgetni, gondolatokat megosztani, éppen ezért nem volt egyszerű feldolgoznia a tényt, hogy a hallása leromlott. De azért sikerült neki, és ennek a történetét olvashatjátok a ,,Halláskárosult - gondoltátok, hogy én is az vagyok?" című blogbejegyzésében, amit a blogján is elolvashattok a linkre kattintva, de én is bemásolom itt alább. (amúgy klasszul ír, nézzetek körbe a blogján)

És akkor jöjjön a poszt:

,, Hogy gondolhattátok volna, amikor csak írásban beszélgetünk, így még nem szembesülhettetek azzal, hogy nem biztos, hogy a blogger minden szavatokat hallaná, ha ez az eszmecsere szemtől szemben, fülek útján történne.

Most azt fogom elmesélni, hogyan romlott el a hallásom, hogyan reagáltam erre én, és hogyan reagált a környezetem, milyen kellemetlen helyzetekbe kerültem, ért-e valamilyen megkülönböztetés, sőt még azt is elmesélem, érdekli-e ez az “adottság” a férfiakat. (spolier: nem érdekli őket)

A történetem

Előzetesen azt kell tudnotok, ami szerintem eddig is nyilvánvaló volt már számotokra: én egy rendkívül kommunikatív ember vagyok, a személyiségem és az egyéniségem legfontosabb alapja mindig is az volt, hogy remekül tudtam kommunikálni. Cserfes kislányból lettem dumás tinilány, majd remek vita- és beszélgetőpartnerré avanzsáltam az egyetemi első éveire. Mindig én kezdeményeztem az ismerkedést és a beszélgetést, egy idegen társaságban soha sem jöttem zavarba, mindenféle szorongás nélkül hevesen csevegtem két perce megismert idegenekkel. A “dumámnak” köszönhetően tudtam érvényesülni, intézkedni, emlékezetes maradni.

Ebben a kontextusban történt meg az, hogy az egyik egyetemi nyáron a barátnőimmel közös albérletünkben néztem a tévét. Bejött az egyik barátnőm, és automatikusan lehalkította a készüléket, aminek az volt az egyetlen oka, hogy az ember így tesz, ha túl nagy a zaj. Megkértem, hogy hangosítsa fel, vissza, mert éppen néztem valamit. El is kezdte nyomkodni a távirányítót, közben engem nézett, hogy jelezzem, ha elértük a megfelelő hangerőt. Amikor bólintottam, a barátnőm arcára zavar ült ki, ekkor még nem tudtam, miért. Majd nagyon finomon megkérdezte, hogy szerintem nem túl hangos ez így? Lazán válaszoltam: nem. Ő nem reagált, de közben aggódni kezdett magában, csak nem tudta, hogyan adja ezt elő nekem.

Én meg nem tudtam sok minden mást. Például azt, hogy nekik (a barátaimnak) már feltűnt, hogyha kint vagyok a konyhában, és kiszólnak nekem a nappaliból, újabban nem reagálok. Ezt egyik este szóvá tették nekem azzal, hogy lehet, hogy el kellene mennem a fülészetre. Biztosan nincs gond, esetleg kimossák a fülemet. Én hárítottam, hogy nincs nekem semmi bajom, csak figyelmetlen vagyok.

Augusztus végén volt egy szóbeli vizsgám az egyetem. Bementem, tételt húztam, elmondtam, majd a tőlem kb. két méterre ülő, egyébként alapjáraton halkan beszélő tanárom kérdését nem sikerült teljesen tisztán megértenem. Mármint meghallanom. Döbbenetes élmény volt. Ő ideges lett, hogy mit süketelek, és hogy mit bénázok, és majdnem rosszabb jegyet kaptam emiatt. Az volt a félelmetes, hogy tudtam, hogy a tanév közben még tisztán hallottam minden szavát. Haza mentem, elmeséltem a történteket a barátnőimnek, akik megkértek, hogy menjek el a fülészetre, és újra biztattak: biztosan csak egy fülmosásra van szükség.

Szeptember elején elmentem a fülészetre, ahova anyukám kísért el, és ahonnan azonnal átküldtek hallásvizsgálatra. A vizsgálat végén az asszisztens ezt vágta a fejembe: “itt komoly gondok vannak, magának hallókészülék kell, nagy a baj.” Én sokkot kaptam. Kimentem a folyosóra, leültem egy székre, és artikulálatlanul zokogni kezdtem. Anyukám nehezen tudta kivenni, hogy mi bajom van, nem tudtam összefüggően elmondani, milyen információkat kaptam bent.

Innen mentünk az orvosomhoz, én bőgve mentem be hozzá, és elpanaszoltam, mit mondott az asszisztens. A doktornő nagyon mérges lett, mert a baj nem is volt akkora, és a hallásvizsgálatot végző asszisztens nem is mondhatott volna nekem semmit, ez az orvos feladata lett volna.

A tények, vagyis az eredmények azt mutatták, hogy valóban rosszabbul hallok, mint kellene, de hallókészüléket nem kötelező hordanom, csak ajánlott, és kényelmesebb lenne vele az életem.

Az első reakciók, köztük az enyém is

A doktornő teljes körű kivizsgálást rendelt el,  hogy megtudjuk, mi okozza a problémát, ezért már másnap be akart fektetni a kórházba, mert osztályos betegek elsőbbséget élveznek, soron kívül jutnak be a vizsgálatokra. Én kértem egy hét haladékot, így megbeszéltük, hogy a következő héten fekszem be az osztályra. A szüleim visszavittek az egyetemi albérletünkbe, ami egy másik városban volt. Kaptam egy hetet, hogy felkészüljek.

Hogy mivel telt ez a hét? Nem túlzok, hogyha azt mondom: 168 órán keresztül sírtam. Reggel arra ébredtem, hogy sírok. Miután összeszedtem magam, elindultam az egyetemre, ahol összefutottam ismerősökkel. Megkérdezték, mi újság, mire elbőgtem magamat, és elmeséltem, mi történik most velem. Aztán bementem az órákra, ahol nem hallottam jól a tanárokat, erre megint sírnom kellett.

Hogy miért sírtam annyit?

Egyrészt azért, mert trauma ért, úgy éreztem, elvesztettem valamit, ami eddig természetes, és ráadásul fontos volt nekem. Nekem a kommunikáció az életem alappillére, ahogyan írtam az első bekezdésben.

A másik ok, amiért egy betegség kapcsán sírunk, szintén világossá vált számomra, igaz, csak sok év távlatából. Azért borulunk ki, amikor elér minket valami „kórság”, mert nem tudjuk, ez mit jelent. Nem tudjuk, mit takar pontosan, mire számíthatunk, milyen megoldások vannak, milyen hatással lesz az életünkre. A bizonytalanság félelmet szül, a félelem pedig teljes kiboruláshoz vezethet.

A kórház, avagy tisztul a kép

Egy héttel később megérkeztem a kórházba. Teljesen új helyszín volt ez az életemben, nem műtöttek, nem tört el soha semmim korábban, addig csak tüdőszűrőre, fogorvoshoz, nőgyógyászhoz mentem éves szűrésekre.

A kórházról részletesen itt írtam, röviden összefoglalva az történt, hogy kivizsgáltak, és megnyugodtam. És akkor tisztázzuk ezen a ponton azt is, mit jelentett a hallásproblémám.

Eligazodok a világban, a mindennapokban, nem „süketelek”, csak nem hallom teljesen jól, ha:

  • valaki nagyon motyog
  • háttal áll nekem
  • bizonyos hangszínen beszél

Nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem hallom, csak rosszabbul hallom.

Hallókészülék használta javasolt, de nem kötelező – mondták. Én kértem egyet, hogy ne legyen semmi elakadás.

A kórházban megnyugodtam, mert, ugye, egy csapat füll-orr-gége orvos között természetessé tud válni, hogy neked van ez az ügyed. Ott van sok betegtárs, akik közül sokaknak vannak fülesgondjaik, vagy még csúnyább problémájuk. Ráadásul az orvosok nagyon kedvesek és jófejek voltak velem, élmény volt köztük lenni.

A kórházon kívül, élet másképp

Betegségtudat

A kórház egy védett környezet volt számomra, onnan kijőve kezdődtek a problémák. Az első problémát, illetve veszélyt én jelentettem saját magamra nézve. Akkoriban eleve nem voltam túl jó passzban, és szerettem mártírkodni, szerencsére ezt már sok éve kinőttem. Így én kezdtem magamat úgy kezelni, hogy én tulajdonképpen süket vagyok: fogyatékos, hátrányos, nehéz sorsú, „más”. Ezt kezdtem magam köré építeni az első időszakban, és majdnem belehaltam az önsajnálatba. Az orvosok azt mondták, hogy nem kell megijedni, egy ilyen fokú halláscsökkenés egy bizonyos kor felett természetes, és az emberek jelentős részét érinti, ha harminc évvel később lennénk, teljesen normális lenne. Csak hogy nem vagyunk harminc évvel később, én meg nem a saját nagyanyám vagyok, hanem egy húszas évei elején járó nő, aki nem mellesleg tanárnak, újságírónak készül, ami süketelve kurva nehéz mutatvány lesz. Elképzeltem, ahogyan egy sajtótájékoztatóról visszaérek a szerkesztőségbe, és a rovatvezető megkérdezi tőlem, hogy mi volt, mire én azt válaszolom, hogy tudja a fene, de fasza volt a svédasztal. Ebben a tudatállapotban éltem, azaz önsajnálat on, önbizalom off.

Én hosszú ideig nem beszéltem senkivel, nem jártam társaságba, teljesen bezárkóztam a saját világomba, és onnan senki sem tudott kihúzni.

A környezetem reakciója

A környezet ilyenkor áll és néz, és nem tudja, hogyan segíthetne. A szüleim úgy kezeltek, mint korábban, és ezt próbálták belém beszélni: semmi sem változik, te ugyanaz maradtál, mindenre van esélyed, amire eddig is volt. Igaz, elkényeztettek ebben az időszakban, mindent megkaptam, azt is, amit nem kértem.

A barátaim is ugyanúgy kezeltek, és ők is azt próbálták velem megértetni, hogy ugyanaz vagyok, nincs előítélet. A tanáraim közül néhánynak, a halkabban vagy motyogva beszélőknek is elmondtam, hogy mi a helyzet. Ők is jól reagáltak, nagyon segítőkészek voltak.

Számomra fontos kérdés volt, hogyan lesz így nekem párkapcsolatom, akkoriban pont nem volt barátom. Ki akar egy süket lánnyal járni? – kérdeztem két gyerekkori fiú barátomat. De, hát, te nem vagy süket! – válaszolták. De az vagyok! – erősködtem, amit nem sokkal később én is abszurd gondolatnak éreztem, hiszen csak annyi volt, hogy egy kicsit egy nagyothalló nyanya szintjén kommunikáltam.

Eddig milyen barátaid voltak? – kérdezték a fiúk. Normálisak – feleltem. Elhagytak volna azért, mert ez van veled? – Nem.  – Na, látod! Mi egy értelmes és normális közegben mozgunk, ha eddig ilyen srácokat választottál, ezután is ilyenek fogsz. Ha meg mégsem, akkor az a srác akkor is elhagyna, ha felszednél három kilót, vagy levágatnád a hajadat.

Az egyik legviccesebb reakciót az egyik unokatestvérem produkálta. Ő, teljesen jó szándékkal, úgy kezdett velem beszélgetni, mintha egy afrikai cserediák lennék (“én nem beszélni madzsar.”)Erősen artikulált, ordított, és az egyébként hadarós beszédtempóját visszavette a harmadára, valamint mereven a szemembe nézett, és teljesen belemászott a fejembe, hogy minél közelebb legyen, amikor hozzám szól. Őt később megkértem, hogy beszéljen hozzám normálisan. Néha még mindig elfelejti a sok évvel ezelőtti kérésemet.

A hallókészülék

Ez nem szemüveg! – mondogattam a hallókészülékre. És milyen fura, hogy pedig pont az a funkciója, mint egy szemüvegnek, erősíti egy gyengén működő érzékszervedet! A szemüveg öltöztet, ezer fazon, ezer szín, sokan csak divatból hordják. Egy hallókészülék más reakciót vált ki az emberekből, ez az igazság. Próbálnak úgy tenni, mintha nem látnák, kicsit Cyrano-orra szindrómaként működik. Azt hiszed, hogy nem nézed, közben meg!

Viszont nekem ez volt a legnehezebb és legviccesebb része a mindennapoknak, és végül ezen a ponton tudtam visszanyerni a híres humorérzékemet. Egy hónappal a kórház után érkeztek meg, próbáltam velük megbarátkozni fizikálisan és lelkileg is, ezért kedvesen Fülesnek neveztem el őket, és a környezetem jófej módra következetesen szintén Fülesként emlegette a készülékemet.

Fülessel az élet nem könnyű. Technikailag úgy néz ki, mintha egy fülhallgató állandóan a füleidbe lenne dugva. Csakhogy nem zene jön belőle, hanem a külvilág hangjai mellett a saját hangjaidat is felerősítve hallod, olyan, mintha egy komplett házi mozi működne a fejedben, mintha kívülről, komoly hangosításban hallanád a saját magad által keltett hangokat. Ez azt jelenti, hogy amikor eszel, a szádban keletkező hangot dolby sorrounban hallod, mintha egy rágcsáló zabálna a fejedben. Ha fésülködsz, ezt hallod: vúúm, vúúm, vúúúm, mintha egy gereblyével kaparnák a fejedet. És a szex! Döbbenetes élmény, amikor kétszeres hangosításban, kívülről hallgatod az orgazmusodat. Mintha egy zenegépből lejátszanák neked a hanghatásokat, miközben történik. Garantált a röhögőgörcs!

Ha megtámasztod a fejedet a kezeden, és valahogy a füledet megnyomod, akkor meg Füles besípol, ezzel nem kevés ciki helyzetet teremtve. Képzeld el, hogy randizol egy még idegennel, akit nem avattál még be. Ültök egy kávézóban, egymásra néztek vágyakozva, közben a fejedet a kezedre teszed, majd bájosan félrebillented, és erre besípolsz. A pasi meg néz, hogy ez a hang meg honnan a lófaszból jött? Hasonló tud történni, amikor meg akar csókolni, kezét a halántékodhoz teszi, közben meg csak sikerül megnyomnia a cuccot, és erre újabb sípolás jön. Nagyon meg tudnak ijedni! Viszont tény: nem érdekli őket, legfeljebb akkor, ha te túl sokat parázol rajta.

A feloldás

Én hosszú ideig, majdnem egy évig nem tudtam megbarátkozni a történtekkel. Teljes letargiába esetem, bezárkóztam, az önbizalmam és az önbecsülésem a mínusz tartományba került. Kizártam magam a világból. Szorongtam. Szorongtam azon, mi lesz majd a karrieremmel, hogyan találok majd munkát az egyetem után. Úgy éreztem, hogy elvettek tőlem valamit, kevesebb vagyok, rosszabb és értéktelenebb. Egyre inkább beleéltem magam ebbe a lelkiállapotba, eltávolodtam a szeretteimtől, életérzéssé vált a kirekesztettség, és hogy engem senki sem ért meg.

A barátaim elhurcoltak pszichológushoz, mert ők már nem tudtak nekem segíteni. A lélekguru nem hozott feloldozást. Így telt el egy év.

Nyáron aztán a két fiú barátom elvitt engem egy külföldi fesztiválra. Én nem tudtam, hova megyünk, mit fogunk csinálni. Nem sokat mondtak előzetesen, de érezték, hogy ez ki fog engem húzni. Igazuk lett. Ott voltam egy fesztiválon nagyon sok külföldi fiatallal, ahol nem tudtam bezárkózni, és félrevonulni. Összejöttem egy külföldi fiúval, igaz, csak arra az egy hétre. Őrültsége, temperamentuma meggyógyított hét nap alatt. Táncoltunk az esőben, dugtunk az erdőben, virágot lopott nekem, elsodort. És legfőképp: megmutatta, hogy az élet nagyon szép, mi meg ráadásul fiatalok vagyunk. Előttünk van még sok minden, szépek vagyunk, vidámak, élni kell, menni, sodródni, belefeledkezni, szeretni, legfőképpen magunkat. Engem ez lendített át, de mindenkinek van valami, ami ki tudja rántani, meg tudja gyógyítani. (Napi Coelho rovatunkat hallottátok, jaj.)

Mi van most?

A készüléket nem kell hordanom, ahogyan elfogadtam a helyzetet, elkezdtem jobban hallani. Az orvosok szerint ez az elfogadás részével jön, nem figyelek erőltetetten, nem beszélek be magamnak semmit, ami nincs. Évek óta bátran szólok, ha valamit nem hallok jól, kérem, hogy ismételjék meg. Nem kell velem üvölteni, sokan észre sem veszik, mi a helyzet. Nincs semmilyen tudatom, nem foglalkozom a témával. Évek óta szóba sem került, nem gátol semmiben.

És ez is egy fontos tanulsága a történetemnek: mennyi szorongás és kín környékezett meg egy olyan eset kapcsán, ami végül az éltemre nem lett hatással! Van és mindig is volt munkám, még mindig a dumám az életem alapja, a szövegemet megjegyzik, remek beszélgető partner vagyok, és a párkapcsolataimban a fülem csak erogén zónaként került fókuszba.

Persze, van hatás, hiszen fontos időszak volt ez az életemben, mert sokat tanultam belőle. Ráadásul érzékenyebb és figyelmesebb lettem, és megtanultam hallgatni. Még sokat tudnék írni, például az orvosi szempontról, a lelki okokról, meg olyanokról, hogy mindent meg lehet szokni, többet bírsz, mint gondolnád, megtanulod, mi a fontos az életben – tudjátok, ilyen oravecznórás felismerések.

Viszont fontos elmondani, hogy annak, hogy én fel tudtam ezt dolgozni, és nincs gondom vele, nincs belőle hátrányom, semmi köze nincs a rendszerszintű problémákhoz."

Aki esetleg úgy érzi, hogy ő is megosztaná az élményeit, az ne habozzon írni. Az anonimitás megmarad, a történeted pedig adhat valamit másnak. Facebookon a Szájkóder oldalán elérsz üzenetben.

boritokep-jpg-4fabebb8e1e9dbe82c000739.jpg

 

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

Elkóder:

Vajon mennyire függ tőlem, a hallótól a hallássérült párom? Mennyi ebből az érzelmi függés, és mennyi a rám utaltság, amikor időpontot kérek neki a pedikűröstől, interjút egyeztetek neki telefonon, vagy amikor gyorsan összegzem azt a három mondatot, amit nem értett a beszélgetésből.

Eközben folyamatosan az jár a fejemben, hogy ne éreztessem ezeket a dolgokat, ne érezze, hogy elvárok érte valamit. Nem akarom, hogy kompenzáljon, mert nem azért csinálom, mert bármit is elvárnék tőle. Szerintem  fontos az egyenlőség, az, hogy ugyanazt ugyanúgy lássuk.

De ő csak csinálja és csinálja. Néha elbizonytalanodom, hogy csak azért hajtja ki magát értem (értünk), mert elmagyaráztam neki tegnap este, hogy miről vitatkozott a baráti társaság és felvágom a húst, mert féltem, hogy kicsontozza magát, mert a bal kezével nem tud úgy fogni? Vagy csak bizonyítani akar azzal nekem, magának, nekünk, hogy valami másban kimagaslóan teljesít? Frusztrál, hogy néha úgy tűnik neki, hogy nem vagyunk egyenrangúak, csak mert van egy pár dolog, amiben segítségre szorul. Azért mert kisöprök egy tincset a hajából, vagy elkapom a bkv-n, mert rossz a hallása miatt az egyensúlyérzéke, még nem kell cserébe lenyírni a füvet, kisúrolni a fürdőszobát, kivasalni az ingeket, leporolni a polcokat és desszertet csinálni.

Szájkóder

Mikor összejöttünk, akkor bármennyire is egészséges öntudatom volt, akkor is ott volt a különbség: ő hall, én nem. Annyi minden jutott eszembe, ami miatt egy halló csaj előrébb van mint én. Mozi, koncert, suttogások, idegen nyelvek, külföld. Annyival gazdagabb és annyival több lehetőség. Persze a szokásos rinya is hozzájött , ami a nők sajátja (dagadtvagyok, neunjonmeg, elégszexivagyok, deténylegszeretsz, kicsiamellem, lógaseggem, úristennarancsbőr, mégötpercéskészvagyok, kiezacsajhonnanismered, nemakarokerrőlbeszélni), de ezeket ki lehet nőni, változtatni, és lehet fejlődni. De a hallássérülést kinőni, azt nem igazán. Az egy fix dolog, egy állapot, ami mindig velem lesz, amivel együtt kell élnem. Ha még csak nekem, az hagyján. Mert az oké, hogy még én is néhanapján nehezen viselem a saját korlátaimat, de én valszeg sose hagyom el magam. Fizikailag lehetetlen lenne. De egy társ mondhatja azt, hogy hátoké, eddig tartott, nem bírom, hogy nem jutok el miattad moziba bármikor, hogy le vagy maradva, hogy ismételni kell neked mindent, hogy nem vagy már valahol a pályád csúcsán, visszatartasz, ennyi volt.

Szóval előbb vagy utóbb megpróbálsz megtenni mindent, hogy csökkentsd a kockázati tényezőt. Kompenzálod, hogy a mozi csak ritka esetekben jön össze, hogy kérned kell, hogy hívja fel a hivatalt, mert az e-mailedre nem válaszolnak, csak hetek múlva, neked meg kell a nyomorult papír a munkához. Most. Ezért megtanulsz főzni, egyetemezel, dolgozol, bónuszdolgokat csinálsz, odateszed magad mindenben száztíz százalékra, valami olyasféle mögöttes gondolattal, hogy ha kidob, akkor legalább ne azért, mert...miért is? Mert valamit nem tudok megcsinálni, ami a hallásomtól független? Mert nem tudok főzni? Mert szarul sütök? Szóval sehogy se ne a hallásom miatt. Meg hogy ne legyen az a "nemtettemmegmindent" - érzés. Meg ha legalább hallásban nem vagyok jó, legalább másban legyek az. Előtte. Meg magam előtt.

Azt hiszem, ezt hívják megfelelési kényszernek.

Pedig valahol belül igazából ugyanarra vágytam mint bárki más. Egyetem, karrier, szeretve lenni, család, barátok. Meg néha a mosatlant úgy ahogy van, otthagyni. Főzés helyett rendelni. Dögleni. Mindenféle magasztos elvárásokat félretenni magammal szemben.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a bal kezem is béna kicsit, szóval Elkóder gyakorlatilag idegronccsá válik, ha késsel lát, mert néhányszor sikerült már majdnem kicsontozni magam húsvágás közben. Rendre próbálja is megakadályozni az ilyen helyzeteket, ami régebben el tudott fajulni, mert én rendkívül önfejű vagyok, ha az elveimről van szó, főleg ha a "mindentegyedülcsakazértis" elvemről van szó. Persze az ember szelídül, ma már igazán hálás tudok lenni, hogy Elkóder a bal kezem időnként.

És bár tény és való, hogy nagy adag kompenzálás és megfelelési kényszer játszott szerepet a cselekedeteimben, vannak dolgok, amiket hallóként sem tettem volna másképp. 

Ugyanúgy "kisikáltam" volna a fürdőt és a lakást, mert úgy nőttem fel, hogy a környezetem tartsam rendben. Ugyanúgy csináltam volna desszertet, mert imádtam és imádom a mai napig nézni, hogy ízlik neki és örömet okozok neki. És egyébként is, élvezem tanulni a főzést és a sütést. Még ma is szeretek kísérletezni új dolgokkal.

Mindenesetre óriási mázli, hogy ebben is tudtam fejlődni. Hogy ha fáradt vagyok, akkor nem mosogatok el, ha kicsit kupi van, akkor áttolom holnapra. Ha valamit nem akarok, akkor nem csinálom meg. Ha ki kell vennem a sütőből a tepsit és egy kézzel nem megy, akkor kiáltok Elkódernek, hogy vegye ki. (bár ezt még gyakorolni kell, mert állítólag olyan panaszos a kiáltásom, hogy az ember azt hinné, hogy éppen nyúznak, vagy leégni készül a konyha. szegény meg majd lefordul a székről, hogy rohanjon megmenteni.) Szóval tudok segítséget kérni. 

És ehhez azért egy társ is kell, hogy igazán megértsd, hogy nem azért szeretnek, mert top háziasszony vagy, top a karrierben, vagy fasza sütiket csinálsz, hanem csak mert. Magadért. A hallásod nélkül is. 

Szóval önmagadnak lenni valaki mellett, azért az egy klassz dolog.

 

kompenzál

 

kiegyenlít, ellensúlyoz,, beszámít; kárpótol, kártalanít, visszatérít, megtérít; csökkent működésű szervet serkent; kudarcért más téren elért sikerrel próbál elégtételt venni; lat compensare, compensatum, tkp. con-pensare 'kiegyenlít, kárpótol': con- 'együtt, össze'| gyakorító pensare 'megmér, kifizet, megfontol' < pendere, pensum '(meg)mérlegel, megmázsál, (le-)/(meg)mér, (föl)akaszt, (föl)függeszt' < proto-indoeurópai *(s)pen(d)-, *(s)pen- '(meg)húz, (meg)ránt, (ki)nyújt, (ki)feszít, (ki)tágít, kihúz, von, kiterít, fon, sodor, sző'

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült megfelelési kényszer szájról olvasás

Átadták a Szegő-díjakat szerda délelőtt.

Ma délelőtt átadták a Szegő-díjakat a Magyar Újságírók Országos Szövetségének a székházában. Ezt onnan tudom, hogy nemrég jöttem el róla, boldog Szegő-díj tulajdonosként. Arról, hogy ez mit jelent nekem, arról majd pár sorral lejjebb, előbb essen néhány szó magáról a díjról.

Dr. Szegő Tamásné és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége 1996-ban alapítványt hoztak létre Dr. Szegő Tamás emlékére, aki jogászként, újságíróként, rádiósként mindig kiállt az egyszerű, elesett emberekért, és segített azokon, akik eltévedtek a jog és az élet útvesztőiben.

Az alapítvány célja, hogy kitüntetésben (ösztöndíjban) részesítsen évente egy alkalommal két - három 30 év alatti újságírót, aki az írott vagy elektronikus média bármely területén publikációiban kiállt az elesettekért, az érdekeik érvényesítésére képtelenekért.

Az alapítvány kuratóriuma (Andrassew Iván, Bernáth László, Donáth László, Dr. Magyar György, Ripp Zoltán, Szegő Anna, Tóth Jenő, Varga Sándor Márton) a beküldött, magas színvonalú pályázatok közül Simon Krisztiánnak a vs.hu-n megjelent, Hosszú az út a felszínre c. multimédiás megariportját ítélte a legkiemelkedőbbnek. A Dr. Szegő Tamás-díjhoz 100 000 Ft-ot és emlékplakettet adott.

Ezen kívül az alapítvány kuratóriuma az idén még három ösztöndíjat is kiadott. Dr. Szegő Tamás-díjban részesült ma délelőtt Neuberger Eszter a hvg.hu-n megjelent, a menekültek ügyeivel foglalkozó riportsorozatáért, Szántó Erika, az Élet és Irodalomban publikált, kisebbségek életét bemutató irodalmi riportjaiért, valamint legnagyobb örömömre én (Puha Andrea) is a hallássérültek mindennapjait érzékeltető Szájkóder blogomon megjelent három írásomért. (1, 2, 3) A díjhoz 50 000 Ft-ot és oklevelet adott át az alapítvány kuratóriuma, valamint Dr. Szegő Tamás-emlékérmet adományozott Bielik István (Origo) fotóriporternek a Borsod–Abaúj–Zemplén megyei Wesley János többcélú intézmény halmozottan hátrányos helyzetű tanulóiról készült portrésorozatáért.

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Holokauszt-sajtópályázata zsűrijének döntése alapján az alapítvány különdíjat adományozott Herczeg Márk újságírónak  (444.hu), a magyar történelem tragikus korszakának kevéssé ismert epizódját bemutató alapos és színvonalas újságírói munkájáért.

A Szegő-díj számomra igazán kellemes meglepetés volt, úgy hívták fel rá a figyelmem, hogy érdemes volna pályáznom, én pedig éltem a lehetőséggel, azt gondolva, hogy miért is ne? Az, hogy végül sikerült díjazottként végeznem, leginkább két okból kedves a szívemnek.

Az egyik, hogy bár újságírónak készültem, de hallássérültként feladtam egy kicsit a szakmát, és másfelé vettem az irányt, jó érzés, hogy ennek ellenére úton-útfélen mindig kapok egy jelzést, hogy újságírónak is jó vagyok/lennék.

A másik, hogy ez is egy jel arra, hogy megéri írnom a blogom, foglalkozni az ezzel kapcsolatos tervekkel, munkákkal. Hiszek benne, hogy ez a blog majd kinövi magát és valami több lesz. És minél több visszajelzés érkezik, annál inkább hiszek ebben.

Összességében úgy gondolom, hogy klassz dolog egy ilyen díj. Motiválja az újságírókat, hogy nem csak a bulvármédia berkeiben érdemes kóvályogni, hanem az elesettek körül is van bőven írnivaló téma.

unnamed.jpg

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült MÚOSZ szájról olvasás Szegő-díj Dr. Szegő Tamás-díj Puha Andrea

28
vasárnap
sze 2014

Sosem lennék valakivel csak azért, hogy legyen valaki arra az esetre, mikor általában az embernek valaki kell. Bár a nők sokszor olyan dolgok miatt maradnak a férfiakkal mint a pénz, ház, vagy amiatt, amit úgy hívnak, hogy társfüggőség, de én sosem láttam értelmét ennek, hiszen az ember egy egyén, egy egész, egy olyan lény, akinek álmai, tervei, vágyai vannak, amit nem adnék fel csak úgy bárkiért meg úgy senkiért. Egy nő vagyok, aki amellett, hogy nő és esendő, és néha megzuhan, tartása is van. Tudom mi az a szó, hogy szabadság, mi a szépsége és a társas szabadság szerintem szép. És jó az egyedüllét, ami nem ugyanaz mint a magány, és társas kapcsolatban is lehet jó egyedül lenni néha, ezt hívják azok, akik könyveket írnak, énidőnek. Szeretek befelé nézni, gondolkozni a jövőn, a jelenen, meg azon, hogy mit akarok. Szeretek egy kávét inni magammal, és fejtegetni mély dolgokat a jellememmel kapcsolatban. Pedig én fogyatékos vagyok, és az emberek, a csúnyák, azt is szokták mondani, hogy a fogyatékosok függenek mindentől és mindenkitől. Sőt odáig merészkednek, hogy szerintük a fogyatékosok rájátszanak és kihasználnak mindenkit mint azok, akiket úgy hívunk hogy piócák.  Ez olyan balgaság,  és olyan szép példája a sztereotípiának, hogy még készakarva sem tudnék kitalálni jobbat. Pedig én mondom, senki sem szeret függeni, bár van, aki nem tehet mást (sajnos), és van aki önkényesen választja ezt (s tegye ha neki jó, mind oly mások vagyunk). De én nem szeretek függeni, sőt szeretem érezni, hogy nem függök és fogyatékosan is vagyok egy egész.  Éppen ezért túlkompenzálok sokszor, vagy inkább már csak túlkompenzáltam régebben, hogy bizonyítsam, hogy nem kell engem pátyolgatni, nem használok én ki senkit. Ha segítettek, akkor sokszorosan adtam vissza másképp, ahogy tudtam, nehogy azt higgyék, hogy piócaként tapadok és kihasználok bárkit is. Aztán megtanultam, hogy segítséget kérni és kihasználni nem ugyanaz egyáltalán. Egyébként sem kompenzálok már túl, hanem a mérleg nyelvén állok, pontosan ott, ahol a két oldal összeér. Mert nőként, emberként és fogyatékosként is megélni azt, hogy olyan emberekkel vagy körülvéve, akik segítenek és te is segítesz, mert az úgy természetes, az olyan jó. Meg az is, hogy emellett van életed, célod, valami, amiért küzdesz, szóval teljes értékű valaki vagy. Úgyhogy örüljön mindenki, akivel kapcsolatban vagyok, mert az azt jelenti, hogy szeretem őket, ha esetleg eddig nem lett volna egyértelmű. Mert én sosem lennék valakivel csak azért, hogy legyen valaki arra az esetre, mikor általában az embernek valaki kell.

codependence 5.jpg

 

Címkék: társfüggőség siket nagyothalló fogyatékosság hallássérült szájról olvasás

17
szerda
sze 2014

Mindenki van néha úgy, hogy megzuhan kicsit, csak ül és fekete ürességet érez, kóvályogva jár egyik szobából a másikba, megáll, megkérdezi magától, hogy deénmostidemértisjöttembe(?!), aztán tesz még egy kört, és gondolkozik körbe-körbe, hogy rájöjjön, miről is kéne gondolkoznia, meg egyébként is, azt a feketeséget hogyan kell eltüntetni, mert az annyira de annyira nem jó.

Én is csak ültem, és igazából rohadtul nem tudtam, hol van a helyem. Tudtam, hogy nem hallok. Tudtam, hogy szájról olvasok. Felfogtam, hogy megtanultam beszélni, elvégeztem az általánost, a gimnáziumot, szereztem egy diplomát, a mesterképzést csinálom, közben egy másik alapképzést is elkezdtem, fogytam húsz kilót, voltam szerelmes, vannak barátaim, publikáltam sok helyre, és az írásaimat szerették, novella versenyeken kaptam helyezést, és tudtam mi az, hogy dolgozni.

És mégis. Én egy senki voltam a saját szememben.

Vicces, hogy az ember ilyenkor elfelejti, hogy mi mindent csinált és ért el, vagy ha nem is, akkor leértékeli.

Úgy gondoltam, hogy na és? Más halló is elvégezte az általánost, a gimit, szerzett diplomát, istenem, nem nagy kunszt, lefogyott, szerelmes volt, dolgozik. Mitől lennék én jó?

Tökéletesen elfeledkeztem arról, hogy én nem halló vagyok. A hallókhoz mértem magam. Hogy hányan jóval tovább vannak (# sokat keresnek # karrierjük van # családjukvan # külföldön dolgoznak # ésezeketmindakaromésvágyokrá ), és én még mindig azon stresszelek, hogy valamit nem értek majd munka közben, ezért úgyis kirúg a főnök, az meg egyenes út a híd alá. Hogy a gyerekemnek tüdődonor kell majd, mert úgy szétordítja, mert én ugye nem hallom, hogy bőg órák óta, meg egyébként is, tök zizi lesz és gyér a fantáziája, mert nem tudok majd gyerekdalokat dúdolni neki. (Vagy minimum a zenetanárát fogja tönkretenni a tőlem eltanult hamis szólamokkal). 

Pedig, úristen, egy hallónak olyan egyszerű (nem, nem az). Sír a gyerek, meghallja, felveszi, dajkálja (ugyanúgy kialvatlan). A karrier kapásból felível (fenét). Az idegen nyelv csak úgy ragad (már akire). 

De megcsinálja. Látszólag egyszerűen, könnyedén, magától értetődően. Szó se róla, nem azt gondoltam, hogy a hallóknak könnyű. Csak hogy a hallássérültnek pár fokkal nehezebb. 

Pedig igazából hallássérültként lediplomázni nem egy szar dolog. De még varrónőnek dolgozni sem lenne az. Visszatetszőnek hangozhat, de egy hallássérült duplán küzd az ötösért, a diplomáért, a munkáért. Tudja, hogy neki nehezebb. Anyu mindig azt mondta, hogy mindent elérhetsz. Csak neked majd duplán kell érte dolgozni. Nem tudtam, hogy ebbe néha egy kicsit bele lehet halni.

A dupla munka olyan, mint az egész könyvet elolvasni, hogy értsd az anyagot, nem pedig csak a jegyzet alapján releváns részt. Órákon keresztül hunyorogni a tanár szájára, míg zöld foltot nem látsz a feje helyén. Suliból hazaérve elaludni, hogy késő este felkelj megcsinálni a házit. És kicsit játszani, hogy mindent értesz, miközben nem. Kicsit játszani magad másnak (hallónak), mint ami vagy(hallássérült). Fárasztó.

Ebbe a játszásba pedig bele lehet ragadni. Egy idő után azt érzed, a hallók mércéje szerint kell megfelelned. Szóval, ha kudarc ér, akkor valami nem jó. Mert a többi halló könnyen megcsinálta. Te meg nem. Pedig elvileg valamennyire te is halló vagy. (Vagy nem? Ha nem, akkor mi vagy?)

És ha kudarc ér, akkor csak kóvályogsz körbe-körbe, és fekete üresség van, amit próbálsz kitölteni, de nem tudod hogyan. 

Voltam már így. Aztán toporzékolni kezdtem, dühös voltam, majd elismertem a korlátaimat. Meghúztam a határt. Megkerestem az egyensúlyt. Megértettem, hogy halló is vagyok meg nem is. A hallók között élni azért jó, mert motiválnak, kényszerítenek, hogy minél többet érj el. Próbálod utolérni őket. Ha pedig kudarc ér, mindig arra gondolok, hogy az ahhoz képest, hogy hallássérült vagyok, nem is olyan rossz. És nekifutok még egyszer. És még egyszer.

Azt hiszem erre mondják azt, hogy: ,,Célozd meg a Holdat, ha elhibázod is, a csillagok közt landolsz." (Les Brown)

  

Hateful-Thieves-Having-the-Moon-Stolen-You-Guys-Are-in-Great-Trouble-Tomorrow-s-Talk-of-Tongue-HD-Widescreen-Wallpaper.jpg

 

 

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

16
kedd
sze 2014

(* visszaemlékezés. hallássérülten az integrált oktatásban. már megjelent a NetBarátnőn.)

Fel kéne pasztázni a parkettát, gondolom, mikor kora reggel belépek az osztály ajtaján. Makacsul fixírozom a padlót, szorul a hurok a gyomromon. Szemem sarkából felsandítok. Nagy a zsivaj. Petra a melltartóját mutogatja, pedig még melle sincs. De pirosat vett, az a lényeg. A fiúk nyerítenek, az egyikük szájából lóg a kifli. A másik a padot veri a röhögéstől. Szánalom! Nem vesznek észre, becsusszanok a padomba, kipakolok. Kicsit óvatosabbá válnak az osztálytársaim mozdulatai, fél szemmel az ajtót figyelik, valószínűleg már becsöngettek. Bejön a tanár. Ellazulok. Figyelek. Eltelik az első óra, majd a harmadik. A szünetekben írok. Regényt. 

Nagyszünet. Ismét előszedem a bordó keményfedeles füzetemet. Továbbszövöm a történetemet. Körülbelül öt sor után beviharzik a büféből három osztálytársnőm. Az egyik megáll a padomnál, fogja a pénztárcáját és megrázza az arcom előtt.

– Hallod?! 

Egyre csak rázza. Szemében valamiféle őrület lobog a felszaladó szemöldök alatt. Foga kivillan a szájából. Ördögi egy vigyor. Szinte belelátok a pénztárcába. Látom a kis két-, öt-, tízkoronásokat, ahogy összeverődnek. Csilingelő, pattanó zaj lehet. Üdítő csengés, néhány embernek ételt, másnak ruhát eszébe juttató hang. Persze nem hallom. Nem reagálok. Megunja, nevetve odébbáll. 

Írnék tovább, de egy osztálytársam magára vonja a figyelmem. Beszél hozzám, de eltakarja a száját. A szeme gúnyosan nevet. Naivan feltételezem, hogy ez véletlen. Azonban mikor elveszi a kezét, ránéz a másik osztálytársamra, és együtt nevetnek. Mintha pofon vágtak volna. Szó nélkül a füzetemre nézek, de minduntalan újra rá kel néznem. Kiprovokálja. Egy idő után ez is abbamarad. 

Telik a nap. Próbálok észrevétlen maradni, mint egy szellemalak. Elképzelem, hogy átlátszó vagyok és testetlen. Örülök, ha átsiklik rajtam minden tekintet. Az utolsó óra után olyan érzéssel megyek ki az iskola épületéből, mint égő ház romjai alól az a szerencsétlen, aki bent ragadt, és ugyanúgy veszem a levegőt. Szabadon. Anélkül, hogy marna a füst. Elindulok a buszra. 

Azt mondják sokan: szegény. Azt mondják: nem érdemelted meg. Azt is mondják: sajnálom. Nem kell. Néha a legrosszabb emlékeink a legdrágábbak. Azalatt, míg rossz volt, tanultam az emberekről. Azalatt, míg a keserűség rágott, megtudtam, milyen nem leszek. Alakult a jellemem, és lelkileg megerősödtem. Nem lettem olyan ember, aki sápítozik, sem olyan, aki sajnáltatja magát. Képes vagyok mindent humorosan venni, és nem sértődök meg mindenen. 

Ezek az én emlékeim, és nem felejtem el őket. Nem engedem. Hogy gyűlölöm-e őket, és haragszom-e a sorsra? Nem. Inkább valamiféle hálát érzek.

 

maxresdefault.jpg

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás kirekesztődés

11
csütörtök
sze 2014

Ha van valami, aminek nagyon tudok örülni, akkor az, hogy megismertem Annát. Anna ugyanis szintén hallássérült, tud beszélni, és a felsőoktatás intézményeinek padját koptatja a sokadik diplomáért már végeláthatatlan ideje. Mint én.

Igazából, míg őt nem ismertem, nem is tudtam elképzelni, mennyire jó is az, mikor valakinek beszélsz a kínjaidról - mondjuk, hogy megint félreolvastad XY szájáról a szöveget, és ciki volt negyedszer is visszakérdezni- , és az a valaki igazán érti is. És tudja, mit kell ilyenkor mondani. Ugyanúgy maximalista, teljesítménymániás, kínlódik a bizonyítási kényszere miatt, és nagyjából az összes bogara megvan, ami nekem is. És ez azért klassz dolog. A hallóknak is el lehet mesélni a hallássérült lét mozzanatait, de a nem ugyanaz. Évek kérdése, míg igazán megértik.

Meg hát jó érzés végre nem hallóhoz mérni magam, hanem mondjuk Annához. Elvitázgatni a hallás mibenlétéről, hogy ő hogyan hall meg én hogyan, meg a szociális bürokrácia mély vermeiben együtt fetrengeni és kimászni tíz körömmel, kicsit megbántottan és dühösen és diadalittasan, hogy sikerült. Meg csak úgy érteni, hogy mi az, hogy ,,én most nem megyek sehová, mert annyit olvastam szájról, hogy képtelen vagyok többet".

Annával közös szokásunk, hogy új helyeket keresünk fel. Többnyire egy igazi, krémeshabos kávé után ácsingózunk, vagy némi omlósz finomságra. Vagy mindkettőre. És általában mindkettőre.

Legutóbb a Goamamába mentünk, ami a maga svéd egyszerűségével és letisztultságával igazán elbűvölt bennünket. A hely különlegessége, hogy tulajdonképpen egy bútorboltba illesztett kis kávézóra emlékeztet az egész. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hely két teremből áll. Az egyik terem kifejezetten üzlet, ahol bútorokat és különböző lakberendezési kiegészítőket lehet vásárolni. Túlzás lenne azt mondani, hogy a másik terem csak kávézó. Mert nem az. A terem egyik részében van egy pult, tele házi készítésű, kifejezetten diétagyilkos, porhanyós sütikkel, és kávécsodákat is készítenek a pult mögött. Előtte asztalok, székek, plafonról lelógó horgolt csipkés lámpák adják meg a hely báját. Tetszik a sok fehér, a stíluskeveredés, a providance-i hangulat, és kifejezetten mulattató, hogy mindenen - a fölöttünk lógó lámpán, az asztalon, a széken, amin ülünk, az ülőpárnán - ott lóg az árcédula. Szinte kedvem támad megnézni magam, hogy én eladó vagyok-e.

De ami a leglényegesebb, hogy a Goamamában csend van. Nincsen zene, ami azért számít, még ha ,,nem is hallunk". Hallókészülékkel ugyanis valamennyire - bár mindketten azért kicsit másképp - érzékeljük a hangokat. Én például nem szeretek zajos helye beülni, mert elnyomja a beszélgetőtársam magánhangzóit, úgy pedig jóval nehezebb a szájról olvasás. Anna meg azért még inkább a hangokra támaszkodik, szóval sehogy sem jó, ha a háttérzaj túl erős. Pedig Annával a beszélgetés is sokkal egyszerűbb, természetesebb az egymásra figyelés. Magától arra az oldalamra jön, amelyik fülére jobban hall. Nem ciki visszakérdezni, jókat lehet elmélkedni a nem hallás alfájáról és omegájáról.

Ezért sem értem, hogy Anna mért gondolja, hogy képtelen normálisan kapcsolatot tartani. De ez is tuti a megfelelési meg bizonyítási kényszer miatt van, ami a hallássérültek sajátja (az enyém is). Mindenesetre, majd kinövi.

 

23862.foto.5.2.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült goamama szájról olvasás

 (régi epizód. mikor még nagyon fiatal és életpályakezdő voltam)

 

„Mellékesen megjegyezném...”

Törlés. Fejcsóválás. Homlokdörzsölés.

„Egyébként hallássérült vagyok." 

Bámulom az e-mailt elégedetlenül, bosszúsan. Nézem, ahogy villog a kurzor, megint a Törlés gombot keresem, csak azt nem tudom, hogy a pontot magát töröljem, vagy az egészet.

 
,,Egyébként, hallássérült vagyok, de profin olvasok szájról, tehát..." 


Nézem. Fintorgok. Túl magyarázkodós. Miért is kellene magyarázkodnom? Senkinek sem tartozom magyarázattal azért, ami nem én hibám, és természetes velejárója az életemnek. És mégis. Magyarázkodnom kell. KELL. 

Törlés. 

Villog a kurzor. Számolni sem tudom, hányadik alkalommal játszom el ezt. Hányadszor állok a dilemma előtt, hogy megmondjam-e vagy sem? Minden alkalommal, mikor időpontot egyeztetek az interjúalannyal, először ezen vívódom. Aztán azon, hogy mikor. Most vagy majd ott a helyszínen. Aztán meg azon, hogy hogyan. 

Elsősorban azért szoktam izgulni, hogy egyáltalán adnak-e interjút? Mikor ebbe belemennek, rögtön megírnám, hogy szájról olvasok, ám visszatart a félelem, hátha akkor visszamondják. Vagy hogy rágörcsöl. Néha rá lehet érezni, hogy milyen emberrel állunk szemben. Például, ha rak egy mosolygós szmájlit az e-mail szövegébe, bátran megírom. Ha túl hivatalos, inkább nem. Ha mégis, úgy fogalmazom meg, hogy a lehető legkisebb éle legyen. Tipikus „nem fog gondot okozni" hangvételben. És vannak helyzetek, mikor nem írom meg. 

Küldés. 

Útközben az interjú helyszíne felé drukkolok, hogy jól artikuláljon az interjúalanyom, ne két szem foga legyen, ne legyen túl sok háttérzaj és tömeg. Valamint, ha férfiról van szó, reménykedem, hogy reggel megborotválkozott. 

És igen, magyarázkodni kell. Bármennyire is tudatosítom, hogy ez én vagyok, bármennyire elfogadom magam, erre szükség van. Mert, ha ott ülök majd az interjúalanyommal szemben, aki nem tudja, hogy szájról olvasok, ép emberként fog kezelni engem. Egy idő után gyakran visszakérdezek majd, utána jönnek a kellemetlen, lenéző, bosszankodó pillantások, a magyarázkodás. Jobb ezt megelőzni.

Ha az ember ilyen gondokkal küszködik, két dologra van szüksége. Egyik a lazaság, másik pedig a mosoly. Ezt a kettőt veszem elő mindig, mikor leülök a kávézóban, velük szemben, és köszönés után vidám mosollyal az arcomon ezt mondom: ,,Figyeljen csak, mielőtt elkezdenénk, szeretnék szólni, hogy szájról olvasok. Ha lehet, velem szemben beszéljen, hogy tudjak olvasni a szájáról, egyébként nem lesz vele gond." 

Először meglepődnek, ez pár másodpercig eltart, majd ők is elmosolyodnak és elkezdjük a munkát. Felém fordulnak, úgy beszélnek, aztán nem bírnak a kíváncsiságukkal, megkérdik, nehéz az ő szájukról olvasni? Nem, válaszolom néha, csak az a bozontos szakáll ne volna! Nevetnek, megdörzsölik a sűrű szakállt, a hangulat oldódik, mint ahogyan az a csomó, ami a gyomromban feszült az úton idefelé.

Korlátok, én hiszem ilyenkor, csak képzeletben léteznek.

 

 

szakall-01.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

23
szerda
júl 2014

Nem tudom, a régi világban ez hogy ment, mikor az elektronika a tojásban érlelődött még, és se telefon, se csengő nem volt a kapukon, bár az is igaz, néhol még kapu sem volt, maximum egy karó, ami jelezte a birtok határait, meg ha volt is, jobbára tárva-nyitva állt, szabadon járhatott a falusi ember.

Én csak arra emlékszem, hogy gyerekkoromban csengő még nemigen volt a kapukon. Nem volt se facebook, se telefon, hogy megkérdeztem volna a barátnőm, hogy ugyan, otthon van-e, ráér-e. Csak fogtam magam, és átrándultam a sokadik házba, addig sertepertéltem a környéken, míg valaki észre nem vett és be nem eresztett vagy el nem hessentett, hogy a Pirike most nem ér rá vagy nincsen itthon, de jöjjek később. És érdekesmód, mindig volt valaki, aki észrevett. Hol a nagymama, hol a szülők, hol a testvér vagy a szomszéd. Nem kellett csengő, valaki mindig hátrasipított a kertbe vagy az udvarra, hogy itt az Andi, hozza a Pirike az ugrógumit, mert ugrálás lesz.

Aztán, mikor a divatja lett, akkor minden kapun hirtelen kapucsengő lett, és azt nagyon utáltam. Magas hangja volt, és mikor megnyomtam, akkor sose tudtam, hogy működik-e, mert nem hallottam a hangját, azt sem tudtam, mennyi idő, míg az emberek ezt meghallják és kitrappolnak a kapuhoz. Mellesleg ezzel egyidőben, mintha az emberek sem lettek volna már annyira a kertben meg az udvaron. Hiányzik is kicsit. Valahol mélyen. Belül. Csodás gyerekkor.

Persze a mi kapunkra is felkerült a csengő, bár nem sok értelme volt szerintem. Legalábbis, ha én voltam otthon. Már csak azért is, mert ha egyedül tanyáztam a házban, akkor szinte biztosra lehetett venni, hogy senki nem jut be. Nem hallottam, ha csengetnek. De még azt sem, ha dörömböltek. Még ha idegen jött vagy a szomszéd, az még hagyján, nem kár érte, visszajön később, de volt, hogy a család zárta ki magát a házból. 

Ilyenkor persze előbb megpróbáltak csengetni. Aztán dörömbölni. Utána az ablakokon kukucskálni. De az esetek 99 százalékában én az emeleten kushadtam egy könyv felett. Ilyenkor próbáltak télen hógolyóval jelezni az ablaküvegen, de nyáron dobtak már fel cipőt is, este meg a kinti lámpa villogtatásával próbálkoztak. Végső esetben pedig átpréselték  magukat egy félig nyitott ablakon, vagy vártak. Néha órákig. 

Azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy nem voltak túl boldogok, mire bejutottak. Ennek következményeképpen rászoktam arra, hogy folyamatos éberséggel figyeltem az utcát, hátha jön valaki. Mai napig meg is érzem, ha jön valaki, furcsa bizsergés kap el, máshogy fúj a szellő, megcsap az áramlat, kicsit boszorkánynak érzem magam olyankor.

Mikor felkerültem Pestre, nem rajongtam túlságosan a kapucsengőkért, főleg, ha idegen helyre mentem, hivatalos ügyben. A barátoknak szóltam, ha megérkeztem, lejöttek, beeresztettek. De ha új helyre mentem, nem tudtam bejósolni mindig, hogy kapucsengő van-e, szólni sem tudok mindig. Ilyenkor a járókelőkre vadászom, hogy valaki csengessen, beszéljen a kaputelefonon, és nyomja be az ajtót akkor, amikor kell.

Kicsit kiszolgáltatott helyzetnek tűnik, de nem érzem annyira annak. Talán mert szeretem az olyan váratlan lehetőségeket, mikor emberekhez kell szólni. Felmérem a járókelőket, próbálom kiszámítani a reakciókat, jellemüket, megjegyzem vonásaikat, mozdulataikat, a bőrük alá bújok. Néha nem értik, néhányan felvillanyozódnak, beszédbe elegyednek, zavarba jönnek, segítenek vagy nem segítenek. Egyszer egy srác annyira zavarba jött, hogy becsengetett, majd magát ajánlotta be helyettem, utána elfelejtette betolni az ajtót. Keresnem kellett egy másik embert, aki segít. De a legjobb az volt, mikor egy idősebb hölgyhöz indultam segítséget kérni, aki látva, hogy közeledem, élből visszautasított:

- Nincs nálam pénz!

Előbb megtorpantam meglepődöttségemben, a hölgy után néztem kikerekedett szemekkel, aki elszántan húzta maga után banyatankját. Majd le kellett ülnöm a lépcsőre, hogy jól kiröhögjem magam. Így.

 

1310498559979.png

 

Címkék: pénz siket nagyothalló csengő hallássérült szájról olvasás

süti beállítások módosítása