Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


Elkóder:

Vajon mennyire függ tőlem, a hallótól a hallássérült párom? Mennyi ebből az érzelmi függés, és mennyi a rám utaltság, amikor időpontot kérek neki a pedikűröstől, interjút egyeztetek neki telefonon, vagy amikor gyorsan összegzem azt a három mondatot, amit nem értett a beszélgetésből.

Eközben folyamatosan az jár a fejemben, hogy ne éreztessem ezeket a dolgokat, ne érezze, hogy elvárok érte valamit. Nem akarom, hogy kompenzáljon, mert nem azért csinálom, mert bármit is elvárnék tőle. Szerintem  fontos az egyenlőség, az, hogy ugyanazt ugyanúgy lássuk.

De ő csak csinálja és csinálja. Néha elbizonytalanodom, hogy csak azért hajtja ki magát értem (értünk), mert elmagyaráztam neki tegnap este, hogy miről vitatkozott a baráti társaság és felvágom a húst, mert féltem, hogy kicsontozza magát, mert a bal kezével nem tud úgy fogni? Vagy csak bizonyítani akar azzal nekem, magának, nekünk, hogy valami másban kimagaslóan teljesít? Frusztrál, hogy néha úgy tűnik neki, hogy nem vagyunk egyenrangúak, csak mert van egy pár dolog, amiben segítségre szorul. Azért mert kisöprök egy tincset a hajából, vagy elkapom a bkv-n, mert rossz a hallása miatt az egyensúlyérzéke, még nem kell cserébe lenyírni a füvet, kisúrolni a fürdőszobát, kivasalni az ingeket, leporolni a polcokat és desszertet csinálni.

Szájkóder

Mikor összejöttünk, akkor bármennyire is egészséges öntudatom volt, akkor is ott volt a különbség: ő hall, én nem. Annyi minden jutott eszembe, ami miatt egy halló csaj előrébb van mint én. Mozi, koncert, suttogások, idegen nyelvek, külföld. Annyival gazdagabb és annyival több lehetőség. Persze a szokásos rinya is hozzájött , ami a nők sajátja (dagadtvagyok, neunjonmeg, elégszexivagyok, deténylegszeretsz, kicsiamellem, lógaseggem, úristennarancsbőr, mégötpercéskészvagyok, kiezacsajhonnanismered, nemakarokerrőlbeszélni), de ezeket ki lehet nőni, változtatni, és lehet fejlődni. De a hallássérülést kinőni, azt nem igazán. Az egy fix dolog, egy állapot, ami mindig velem lesz, amivel együtt kell élnem. Ha még csak nekem, az hagyján. Mert az oké, hogy még én is néhanapján nehezen viselem a saját korlátaimat, de én valszeg sose hagyom el magam. Fizikailag lehetetlen lenne. De egy társ mondhatja azt, hogy hátoké, eddig tartott, nem bírom, hogy nem jutok el miattad moziba bármikor, hogy le vagy maradva, hogy ismételni kell neked mindent, hogy nem vagy már valahol a pályád csúcsán, visszatartasz, ennyi volt.

Szóval előbb vagy utóbb megpróbálsz megtenni mindent, hogy csökkentsd a kockázati tényezőt. Kompenzálod, hogy a mozi csak ritka esetekben jön össze, hogy kérned kell, hogy hívja fel a hivatalt, mert az e-mailedre nem válaszolnak, csak hetek múlva, neked meg kell a nyomorult papír a munkához. Most. Ezért megtanulsz főzni, egyetemezel, dolgozol, bónuszdolgokat csinálsz, odateszed magad mindenben száztíz százalékra, valami olyasféle mögöttes gondolattal, hogy ha kidob, akkor legalább ne azért, mert...miért is? Mert valamit nem tudok megcsinálni, ami a hallásomtól független? Mert nem tudok főzni? Mert szarul sütök? Szóval sehogy se ne a hallásom miatt. Meg hogy ne legyen az a "nemtettemmegmindent" - érzés. Meg ha legalább hallásban nem vagyok jó, legalább másban legyek az. Előtte. Meg magam előtt.

Azt hiszem, ezt hívják megfelelési kényszernek.

Pedig valahol belül igazából ugyanarra vágytam mint bárki más. Egyetem, karrier, szeretve lenni, család, barátok. Meg néha a mosatlant úgy ahogy van, otthagyni. Főzés helyett rendelni. Dögleni. Mindenféle magasztos elvárásokat félretenni magammal szemben.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a bal kezem is béna kicsit, szóval Elkóder gyakorlatilag idegronccsá válik, ha késsel lát, mert néhányszor sikerült már majdnem kicsontozni magam húsvágás közben. Rendre próbálja is megakadályozni az ilyen helyzeteket, ami régebben el tudott fajulni, mert én rendkívül önfejű vagyok, ha az elveimről van szó, főleg ha a "mindentegyedülcsakazértis" elvemről van szó. Persze az ember szelídül, ma már igazán hálás tudok lenni, hogy Elkóder a bal kezem időnként.

És bár tény és való, hogy nagy adag kompenzálás és megfelelési kényszer játszott szerepet a cselekedeteimben, vannak dolgok, amiket hallóként sem tettem volna másképp. 

Ugyanúgy "kisikáltam" volna a fürdőt és a lakást, mert úgy nőttem fel, hogy a környezetem tartsam rendben. Ugyanúgy csináltam volna desszertet, mert imádtam és imádom a mai napig nézni, hogy ízlik neki és örömet okozok neki. És egyébként is, élvezem tanulni a főzést és a sütést. Még ma is szeretek kísérletezni új dolgokkal.

Mindenesetre óriási mázli, hogy ebben is tudtam fejlődni. Hogy ha fáradt vagyok, akkor nem mosogatok el, ha kicsit kupi van, akkor áttolom holnapra. Ha valamit nem akarok, akkor nem csinálom meg. Ha ki kell vennem a sütőből a tepsit és egy kézzel nem megy, akkor kiáltok Elkódernek, hogy vegye ki. (bár ezt még gyakorolni kell, mert állítólag olyan panaszos a kiáltásom, hogy az ember azt hinné, hogy éppen nyúznak, vagy leégni készül a konyha. szegény meg majd lefordul a székről, hogy rohanjon megmenteni.) Szóval tudok segítséget kérni. 

És ehhez azért egy társ is kell, hogy igazán megértsd, hogy nem azért szeretnek, mert top háziasszony vagy, top a karrierben, vagy fasza sütiket csinálsz, hanem csak mert. Magadért. A hallásod nélkül is. 

Szóval önmagadnak lenni valaki mellett, azért az egy klassz dolog.

 

kompenzál

 

kiegyenlít, ellensúlyoz,, beszámít; kárpótol, kártalanít, visszatérít, megtérít; csökkent működésű szervet serkent; kudarcért más téren elért sikerrel próbál elégtételt venni; lat compensare, compensatum, tkp. con-pensare 'kiegyenlít, kárpótol': con- 'együtt, össze'| gyakorító pensare 'megmér, kifizet, megfontol' < pendere, pensum '(meg)mérlegel, megmázsál, (le-)/(meg)mér, (föl)akaszt, (föl)függeszt' < proto-indoeurópai *(s)pen(d)-, *(s)pen- '(meg)húz, (meg)ránt, (ki)nyújt, (ki)feszít, (ki)tágít, kihúz, von, kiterít, fon, sodor, sző'

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült megfelelési kényszer szájról olvasás

Átadták a Szegő-díjakat szerda délelőtt.

Ma délelőtt átadták a Szegő-díjakat a Magyar Újságírók Országos Szövetségének a székházában. Ezt onnan tudom, hogy nemrég jöttem el róla, boldog Szegő-díj tulajdonosként. Arról, hogy ez mit jelent nekem, arról majd pár sorral lejjebb, előbb essen néhány szó magáról a díjról.

Dr. Szegő Tamásné és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége 1996-ban alapítványt hoztak létre Dr. Szegő Tamás emlékére, aki jogászként, újságíróként, rádiósként mindig kiállt az egyszerű, elesett emberekért, és segített azokon, akik eltévedtek a jog és az élet útvesztőiben.

Az alapítvány célja, hogy kitüntetésben (ösztöndíjban) részesítsen évente egy alkalommal két - három 30 év alatti újságírót, aki az írott vagy elektronikus média bármely területén publikációiban kiállt az elesettekért, az érdekeik érvényesítésére képtelenekért.

Az alapítvány kuratóriuma (Andrassew Iván, Bernáth László, Donáth László, Dr. Magyar György, Ripp Zoltán, Szegő Anna, Tóth Jenő, Varga Sándor Márton) a beküldött, magas színvonalú pályázatok közül Simon Krisztiánnak a vs.hu-n megjelent, Hosszú az út a felszínre c. multimédiás megariportját ítélte a legkiemelkedőbbnek. A Dr. Szegő Tamás-díjhoz 100 000 Ft-ot és emlékplakettet adott.

Ezen kívül az alapítvány kuratóriuma az idén még három ösztöndíjat is kiadott. Dr. Szegő Tamás-díjban részesült ma délelőtt Neuberger Eszter a hvg.hu-n megjelent, a menekültek ügyeivel foglalkozó riportsorozatáért, Szántó Erika, az Élet és Irodalomban publikált, kisebbségek életét bemutató irodalmi riportjaiért, valamint legnagyobb örömömre én (Puha Andrea) is a hallássérültek mindennapjait érzékeltető Szájkóder blogomon megjelent három írásomért. (1, 2, 3) A díjhoz 50 000 Ft-ot és oklevelet adott át az alapítvány kuratóriuma, valamint Dr. Szegő Tamás-emlékérmet adományozott Bielik István (Origo) fotóriporternek a Borsod–Abaúj–Zemplén megyei Wesley János többcélú intézmény halmozottan hátrányos helyzetű tanulóiról készült portrésorozatáért.

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Holokauszt-sajtópályázata zsűrijének döntése alapján az alapítvány különdíjat adományozott Herczeg Márk újságírónak  (444.hu), a magyar történelem tragikus korszakának kevéssé ismert epizódját bemutató alapos és színvonalas újságírói munkájáért.

A Szegő-díj számomra igazán kellemes meglepetés volt, úgy hívták fel rá a figyelmem, hogy érdemes volna pályáznom, én pedig éltem a lehetőséggel, azt gondolva, hogy miért is ne? Az, hogy végül sikerült díjazottként végeznem, leginkább két okból kedves a szívemnek.

Az egyik, hogy bár újságírónak készültem, de hallássérültként feladtam egy kicsit a szakmát, és másfelé vettem az irányt, jó érzés, hogy ennek ellenére úton-útfélen mindig kapok egy jelzést, hogy újságírónak is jó vagyok/lennék.

A másik, hogy ez is egy jel arra, hogy megéri írnom a blogom, foglalkozni az ezzel kapcsolatos tervekkel, munkákkal. Hiszek benne, hogy ez a blog majd kinövi magát és valami több lesz. És minél több visszajelzés érkezik, annál inkább hiszek ebben.

Összességében úgy gondolom, hogy klassz dolog egy ilyen díj. Motiválja az újságírókat, hogy nem csak a bulvármédia berkeiben érdemes kóvályogni, hanem az elesettek körül is van bőven írnivaló téma.

unnamed.jpg

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült MÚOSZ szájról olvasás Szegő-díj Dr. Szegő Tamás-díj Puha Andrea

28
vasárnap
sze 2014

Sosem lennék valakivel csak azért, hogy legyen valaki arra az esetre, mikor általában az embernek valaki kell. Bár a nők sokszor olyan dolgok miatt maradnak a férfiakkal mint a pénz, ház, vagy amiatt, amit úgy hívnak, hogy társfüggőség, de én sosem láttam értelmét ennek, hiszen az ember egy egyén, egy egész, egy olyan lény, akinek álmai, tervei, vágyai vannak, amit nem adnék fel csak úgy bárkiért meg úgy senkiért. Egy nő vagyok, aki amellett, hogy nő és esendő, és néha megzuhan, tartása is van. Tudom mi az a szó, hogy szabadság, mi a szépsége és a társas szabadság szerintem szép. És jó az egyedüllét, ami nem ugyanaz mint a magány, és társas kapcsolatban is lehet jó egyedül lenni néha, ezt hívják azok, akik könyveket írnak, énidőnek. Szeretek befelé nézni, gondolkozni a jövőn, a jelenen, meg azon, hogy mit akarok. Szeretek egy kávét inni magammal, és fejtegetni mély dolgokat a jellememmel kapcsolatban. Pedig én fogyatékos vagyok, és az emberek, a csúnyák, azt is szokták mondani, hogy a fogyatékosok függenek mindentől és mindenkitől. Sőt odáig merészkednek, hogy szerintük a fogyatékosok rájátszanak és kihasználnak mindenkit mint azok, akiket úgy hívunk hogy piócák.  Ez olyan balgaság,  és olyan szép példája a sztereotípiának, hogy még készakarva sem tudnék kitalálni jobbat. Pedig én mondom, senki sem szeret függeni, bár van, aki nem tehet mást (sajnos), és van aki önkényesen választja ezt (s tegye ha neki jó, mind oly mások vagyunk). De én nem szeretek függeni, sőt szeretem érezni, hogy nem függök és fogyatékosan is vagyok egy egész.  Éppen ezért túlkompenzálok sokszor, vagy inkább már csak túlkompenzáltam régebben, hogy bizonyítsam, hogy nem kell engem pátyolgatni, nem használok én ki senkit. Ha segítettek, akkor sokszorosan adtam vissza másképp, ahogy tudtam, nehogy azt higgyék, hogy piócaként tapadok és kihasználok bárkit is. Aztán megtanultam, hogy segítséget kérni és kihasználni nem ugyanaz egyáltalán. Egyébként sem kompenzálok már túl, hanem a mérleg nyelvén állok, pontosan ott, ahol a két oldal összeér. Mert nőként, emberként és fogyatékosként is megélni azt, hogy olyan emberekkel vagy körülvéve, akik segítenek és te is segítesz, mert az úgy természetes, az olyan jó. Meg az is, hogy emellett van életed, célod, valami, amiért küzdesz, szóval teljes értékű valaki vagy. Úgyhogy örüljön mindenki, akivel kapcsolatban vagyok, mert az azt jelenti, hogy szeretem őket, ha esetleg eddig nem lett volna egyértelmű. Mert én sosem lennék valakivel csak azért, hogy legyen valaki arra az esetre, mikor általában az embernek valaki kell.

codependence 5.jpg

 

Címkék: társfüggőség siket nagyothalló fogyatékosság hallássérült szájról olvasás

17
szerda
sze 2014

Mindenki van néha úgy, hogy megzuhan kicsit, csak ül és fekete ürességet érez, kóvályogva jár egyik szobából a másikba, megáll, megkérdezi magától, hogy deénmostidemértisjöttembe(?!), aztán tesz még egy kört, és gondolkozik körbe-körbe, hogy rájöjjön, miről is kéne gondolkoznia, meg egyébként is, azt a feketeséget hogyan kell eltüntetni, mert az annyira de annyira nem jó.

Én is csak ültem, és igazából rohadtul nem tudtam, hol van a helyem. Tudtam, hogy nem hallok. Tudtam, hogy szájról olvasok. Felfogtam, hogy megtanultam beszélni, elvégeztem az általánost, a gimnáziumot, szereztem egy diplomát, a mesterképzést csinálom, közben egy másik alapképzést is elkezdtem, fogytam húsz kilót, voltam szerelmes, vannak barátaim, publikáltam sok helyre, és az írásaimat szerették, novella versenyeken kaptam helyezést, és tudtam mi az, hogy dolgozni.

És mégis. Én egy senki voltam a saját szememben.

Vicces, hogy az ember ilyenkor elfelejti, hogy mi mindent csinált és ért el, vagy ha nem is, akkor leértékeli.

Úgy gondoltam, hogy na és? Más halló is elvégezte az általánost, a gimit, szerzett diplomát, istenem, nem nagy kunszt, lefogyott, szerelmes volt, dolgozik. Mitől lennék én jó?

Tökéletesen elfeledkeztem arról, hogy én nem halló vagyok. A hallókhoz mértem magam. Hogy hányan jóval tovább vannak (# sokat keresnek # karrierjük van # családjukvan # külföldön dolgoznak # ésezeketmindakaromésvágyokrá ), és én még mindig azon stresszelek, hogy valamit nem értek majd munka közben, ezért úgyis kirúg a főnök, az meg egyenes út a híd alá. Hogy a gyerekemnek tüdődonor kell majd, mert úgy szétordítja, mert én ugye nem hallom, hogy bőg órák óta, meg egyébként is, tök zizi lesz és gyér a fantáziája, mert nem tudok majd gyerekdalokat dúdolni neki. (Vagy minimum a zenetanárát fogja tönkretenni a tőlem eltanult hamis szólamokkal). 

Pedig, úristen, egy hallónak olyan egyszerű (nem, nem az). Sír a gyerek, meghallja, felveszi, dajkálja (ugyanúgy kialvatlan). A karrier kapásból felível (fenét). Az idegen nyelv csak úgy ragad (már akire). 

De megcsinálja. Látszólag egyszerűen, könnyedén, magától értetődően. Szó se róla, nem azt gondoltam, hogy a hallóknak könnyű. Csak hogy a hallássérültnek pár fokkal nehezebb. 

Pedig igazából hallássérültként lediplomázni nem egy szar dolog. De még varrónőnek dolgozni sem lenne az. Visszatetszőnek hangozhat, de egy hallássérült duplán küzd az ötösért, a diplomáért, a munkáért. Tudja, hogy neki nehezebb. Anyu mindig azt mondta, hogy mindent elérhetsz. Csak neked majd duplán kell érte dolgozni. Nem tudtam, hogy ebbe néha egy kicsit bele lehet halni.

A dupla munka olyan, mint az egész könyvet elolvasni, hogy értsd az anyagot, nem pedig csak a jegyzet alapján releváns részt. Órákon keresztül hunyorogni a tanár szájára, míg zöld foltot nem látsz a feje helyén. Suliból hazaérve elaludni, hogy késő este felkelj megcsinálni a házit. És kicsit játszani, hogy mindent értesz, miközben nem. Kicsit játszani magad másnak (hallónak), mint ami vagy(hallássérült). Fárasztó.

Ebbe a játszásba pedig bele lehet ragadni. Egy idő után azt érzed, a hallók mércéje szerint kell megfelelned. Szóval, ha kudarc ér, akkor valami nem jó. Mert a többi halló könnyen megcsinálta. Te meg nem. Pedig elvileg valamennyire te is halló vagy. (Vagy nem? Ha nem, akkor mi vagy?)

És ha kudarc ér, akkor csak kóvályogsz körbe-körbe, és fekete üresség van, amit próbálsz kitölteni, de nem tudod hogyan. 

Voltam már így. Aztán toporzékolni kezdtem, dühös voltam, majd elismertem a korlátaimat. Meghúztam a határt. Megkerestem az egyensúlyt. Megértettem, hogy halló is vagyok meg nem is. A hallók között élni azért jó, mert motiválnak, kényszerítenek, hogy minél többet érj el. Próbálod utolérni őket. Ha pedig kudarc ér, mindig arra gondolok, hogy az ahhoz képest, hogy hallássérült vagyok, nem is olyan rossz. És nekifutok még egyszer. És még egyszer.

Azt hiszem erre mondják azt, hogy: ,,Célozd meg a Holdat, ha elhibázod is, a csillagok közt landolsz." (Les Brown)

  

Hateful-Thieves-Having-the-Moon-Stolen-You-Guys-Are-in-Great-Trouble-Tomorrow-s-Talk-of-Tongue-HD-Widescreen-Wallpaper.jpg

 

 

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

16
kedd
sze 2014

(* visszaemlékezés. hallássérülten az integrált oktatásban. már megjelent a NetBarátnőn.)

Fel kéne pasztázni a parkettát, gondolom, mikor kora reggel belépek az osztály ajtaján. Makacsul fixírozom a padlót, szorul a hurok a gyomromon. Szemem sarkából felsandítok. Nagy a zsivaj. Petra a melltartóját mutogatja, pedig még melle sincs. De pirosat vett, az a lényeg. A fiúk nyerítenek, az egyikük szájából lóg a kifli. A másik a padot veri a röhögéstől. Szánalom! Nem vesznek észre, becsusszanok a padomba, kipakolok. Kicsit óvatosabbá válnak az osztálytársaim mozdulatai, fél szemmel az ajtót figyelik, valószínűleg már becsöngettek. Bejön a tanár. Ellazulok. Figyelek. Eltelik az első óra, majd a harmadik. A szünetekben írok. Regényt. 

Nagyszünet. Ismét előszedem a bordó keményfedeles füzetemet. Továbbszövöm a történetemet. Körülbelül öt sor után beviharzik a büféből három osztálytársnőm. Az egyik megáll a padomnál, fogja a pénztárcáját és megrázza az arcom előtt.

– Hallod?! 

Egyre csak rázza. Szemében valamiféle őrület lobog a felszaladó szemöldök alatt. Foga kivillan a szájából. Ördögi egy vigyor. Szinte belelátok a pénztárcába. Látom a kis két-, öt-, tízkoronásokat, ahogy összeverődnek. Csilingelő, pattanó zaj lehet. Üdítő csengés, néhány embernek ételt, másnak ruhát eszébe juttató hang. Persze nem hallom. Nem reagálok. Megunja, nevetve odébbáll. 

Írnék tovább, de egy osztálytársam magára vonja a figyelmem. Beszél hozzám, de eltakarja a száját. A szeme gúnyosan nevet. Naivan feltételezem, hogy ez véletlen. Azonban mikor elveszi a kezét, ránéz a másik osztálytársamra, és együtt nevetnek. Mintha pofon vágtak volna. Szó nélkül a füzetemre nézek, de minduntalan újra rá kel néznem. Kiprovokálja. Egy idő után ez is abbamarad. 

Telik a nap. Próbálok észrevétlen maradni, mint egy szellemalak. Elképzelem, hogy átlátszó vagyok és testetlen. Örülök, ha átsiklik rajtam minden tekintet. Az utolsó óra után olyan érzéssel megyek ki az iskola épületéből, mint égő ház romjai alól az a szerencsétlen, aki bent ragadt, és ugyanúgy veszem a levegőt. Szabadon. Anélkül, hogy marna a füst. Elindulok a buszra. 

Azt mondják sokan: szegény. Azt mondják: nem érdemelted meg. Azt is mondják: sajnálom. Nem kell. Néha a legrosszabb emlékeink a legdrágábbak. Azalatt, míg rossz volt, tanultam az emberekről. Azalatt, míg a keserűség rágott, megtudtam, milyen nem leszek. Alakult a jellemem, és lelkileg megerősödtem. Nem lettem olyan ember, aki sápítozik, sem olyan, aki sajnáltatja magát. Képes vagyok mindent humorosan venni, és nem sértődök meg mindenen. 

Ezek az én emlékeim, és nem felejtem el őket. Nem engedem. Hogy gyűlölöm-e őket, és haragszom-e a sorsra? Nem. Inkább valamiféle hálát érzek.

 

maxresdefault.jpg

 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás kirekesztődés

11
csütörtök
sze 2014

Ha van valami, aminek nagyon tudok örülni, akkor az, hogy megismertem Annát. Anna ugyanis szintén hallássérült, tud beszélni, és a felsőoktatás intézményeinek padját koptatja a sokadik diplomáért már végeláthatatlan ideje. Mint én.

Igazából, míg őt nem ismertem, nem is tudtam elképzelni, mennyire jó is az, mikor valakinek beszélsz a kínjaidról - mondjuk, hogy megint félreolvastad XY szájáról a szöveget, és ciki volt negyedszer is visszakérdezni- , és az a valaki igazán érti is. És tudja, mit kell ilyenkor mondani. Ugyanúgy maximalista, teljesítménymániás, kínlódik a bizonyítási kényszere miatt, és nagyjából az összes bogara megvan, ami nekem is. És ez azért klassz dolog. A hallóknak is el lehet mesélni a hallássérült lét mozzanatait, de a nem ugyanaz. Évek kérdése, míg igazán megértik.

Meg hát jó érzés végre nem hallóhoz mérni magam, hanem mondjuk Annához. Elvitázgatni a hallás mibenlétéről, hogy ő hogyan hall meg én hogyan, meg a szociális bürokrácia mély vermeiben együtt fetrengeni és kimászni tíz körömmel, kicsit megbántottan és dühösen és diadalittasan, hogy sikerült. Meg csak úgy érteni, hogy mi az, hogy ,,én most nem megyek sehová, mert annyit olvastam szájról, hogy képtelen vagyok többet".

Annával közös szokásunk, hogy új helyeket keresünk fel. Többnyire egy igazi, krémeshabos kávé után ácsingózunk, vagy némi omlósz finomságra. Vagy mindkettőre. És általában mindkettőre.

Legutóbb a Goamamába mentünk, ami a maga svéd egyszerűségével és letisztultságával igazán elbűvölt bennünket. A hely különlegessége, hogy tulajdonképpen egy bútorboltba illesztett kis kávézóra emlékeztet az egész. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hely két teremből áll. Az egyik terem kifejezetten üzlet, ahol bútorokat és különböző lakberendezési kiegészítőket lehet vásárolni. Túlzás lenne azt mondani, hogy a másik terem csak kávézó. Mert nem az. A terem egyik részében van egy pult, tele házi készítésű, kifejezetten diétagyilkos, porhanyós sütikkel, és kávécsodákat is készítenek a pult mögött. Előtte asztalok, székek, plafonról lelógó horgolt csipkés lámpák adják meg a hely báját. Tetszik a sok fehér, a stíluskeveredés, a providance-i hangulat, és kifejezetten mulattató, hogy mindenen - a fölöttünk lógó lámpán, az asztalon, a széken, amin ülünk, az ülőpárnán - ott lóg az árcédula. Szinte kedvem támad megnézni magam, hogy én eladó vagyok-e.

De ami a leglényegesebb, hogy a Goamamában csend van. Nincsen zene, ami azért számít, még ha ,,nem is hallunk". Hallókészülékkel ugyanis valamennyire - bár mindketten azért kicsit másképp - érzékeljük a hangokat. Én például nem szeretek zajos helye beülni, mert elnyomja a beszélgetőtársam magánhangzóit, úgy pedig jóval nehezebb a szájról olvasás. Anna meg azért még inkább a hangokra támaszkodik, szóval sehogy sem jó, ha a háttérzaj túl erős. Pedig Annával a beszélgetés is sokkal egyszerűbb, természetesebb az egymásra figyelés. Magától arra az oldalamra jön, amelyik fülére jobban hall. Nem ciki visszakérdezni, jókat lehet elmélkedni a nem hallás alfájáról és omegájáról.

Ezért sem értem, hogy Anna mért gondolja, hogy képtelen normálisan kapcsolatot tartani. De ez is tuti a megfelelési meg bizonyítási kényszer miatt van, ami a hallássérültek sajátja (az enyém is). Mindenesetre, majd kinövi.

 

23862.foto.5.2.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült goamama szájról olvasás

 (régi epizód. mikor még nagyon fiatal és életpályakezdő voltam)

 

„Mellékesen megjegyezném...”

Törlés. Fejcsóválás. Homlokdörzsölés.

„Egyébként hallássérült vagyok." 

Bámulom az e-mailt elégedetlenül, bosszúsan. Nézem, ahogy villog a kurzor, megint a Törlés gombot keresem, csak azt nem tudom, hogy a pontot magát töröljem, vagy az egészet.

 
,,Egyébként, hallássérült vagyok, de profin olvasok szájról, tehát..." 


Nézem. Fintorgok. Túl magyarázkodós. Miért is kellene magyarázkodnom? Senkinek sem tartozom magyarázattal azért, ami nem én hibám, és természetes velejárója az életemnek. És mégis. Magyarázkodnom kell. KELL. 

Törlés. 

Villog a kurzor. Számolni sem tudom, hányadik alkalommal játszom el ezt. Hányadszor állok a dilemma előtt, hogy megmondjam-e vagy sem? Minden alkalommal, mikor időpontot egyeztetek az interjúalannyal, először ezen vívódom. Aztán azon, hogy mikor. Most vagy majd ott a helyszínen. Aztán meg azon, hogy hogyan. 

Elsősorban azért szoktam izgulni, hogy egyáltalán adnak-e interjút? Mikor ebbe belemennek, rögtön megírnám, hogy szájról olvasok, ám visszatart a félelem, hátha akkor visszamondják. Vagy hogy rágörcsöl. Néha rá lehet érezni, hogy milyen emberrel állunk szemben. Például, ha rak egy mosolygós szmájlit az e-mail szövegébe, bátran megírom. Ha túl hivatalos, inkább nem. Ha mégis, úgy fogalmazom meg, hogy a lehető legkisebb éle legyen. Tipikus „nem fog gondot okozni" hangvételben. És vannak helyzetek, mikor nem írom meg. 

Küldés. 

Útközben az interjú helyszíne felé drukkolok, hogy jól artikuláljon az interjúalanyom, ne két szem foga legyen, ne legyen túl sok háttérzaj és tömeg. Valamint, ha férfiról van szó, reménykedem, hogy reggel megborotválkozott. 

És igen, magyarázkodni kell. Bármennyire is tudatosítom, hogy ez én vagyok, bármennyire elfogadom magam, erre szükség van. Mert, ha ott ülök majd az interjúalanyommal szemben, aki nem tudja, hogy szájról olvasok, ép emberként fog kezelni engem. Egy idő után gyakran visszakérdezek majd, utána jönnek a kellemetlen, lenéző, bosszankodó pillantások, a magyarázkodás. Jobb ezt megelőzni.

Ha az ember ilyen gondokkal küszködik, két dologra van szüksége. Egyik a lazaság, másik pedig a mosoly. Ezt a kettőt veszem elő mindig, mikor leülök a kávézóban, velük szemben, és köszönés után vidám mosollyal az arcomon ezt mondom: ,,Figyeljen csak, mielőtt elkezdenénk, szeretnék szólni, hogy szájról olvasok. Ha lehet, velem szemben beszéljen, hogy tudjak olvasni a szájáról, egyébként nem lesz vele gond." 

Először meglepődnek, ez pár másodpercig eltart, majd ők is elmosolyodnak és elkezdjük a munkát. Felém fordulnak, úgy beszélnek, aztán nem bírnak a kíváncsiságukkal, megkérdik, nehéz az ő szájukról olvasni? Nem, válaszolom néha, csak az a bozontos szakáll ne volna! Nevetnek, megdörzsölik a sűrű szakállt, a hangulat oldódik, mint ahogyan az a csomó, ami a gyomromban feszült az úton idefelé.

Korlátok, én hiszem ilyenkor, csak képzeletben léteznek.

 

 

szakall-01.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

23
szerda
júl 2014

Nem tudom, a régi világban ez hogy ment, mikor az elektronika a tojásban érlelődött még, és se telefon, se csengő nem volt a kapukon, bár az is igaz, néhol még kapu sem volt, maximum egy karó, ami jelezte a birtok határait, meg ha volt is, jobbára tárva-nyitva állt, szabadon járhatott a falusi ember.

Én csak arra emlékszem, hogy gyerekkoromban csengő még nemigen volt a kapukon. Nem volt se facebook, se telefon, hogy megkérdeztem volna a barátnőm, hogy ugyan, otthon van-e, ráér-e. Csak fogtam magam, és átrándultam a sokadik házba, addig sertepertéltem a környéken, míg valaki észre nem vett és be nem eresztett vagy el nem hessentett, hogy a Pirike most nem ér rá vagy nincsen itthon, de jöjjek később. És érdekesmód, mindig volt valaki, aki észrevett. Hol a nagymama, hol a szülők, hol a testvér vagy a szomszéd. Nem kellett csengő, valaki mindig hátrasipított a kertbe vagy az udvarra, hogy itt az Andi, hozza a Pirike az ugrógumit, mert ugrálás lesz.

Aztán, mikor a divatja lett, akkor minden kapun hirtelen kapucsengő lett, és azt nagyon utáltam. Magas hangja volt, és mikor megnyomtam, akkor sose tudtam, hogy működik-e, mert nem hallottam a hangját, azt sem tudtam, mennyi idő, míg az emberek ezt meghallják és kitrappolnak a kapuhoz. Mellesleg ezzel egyidőben, mintha az emberek sem lettek volna már annyira a kertben meg az udvaron. Hiányzik is kicsit. Valahol mélyen. Belül. Csodás gyerekkor.

Persze a mi kapunkra is felkerült a csengő, bár nem sok értelme volt szerintem. Legalábbis, ha én voltam otthon. Már csak azért is, mert ha egyedül tanyáztam a házban, akkor szinte biztosra lehetett venni, hogy senki nem jut be. Nem hallottam, ha csengetnek. De még azt sem, ha dörömböltek. Még ha idegen jött vagy a szomszéd, az még hagyján, nem kár érte, visszajön később, de volt, hogy a család zárta ki magát a házból. 

Ilyenkor persze előbb megpróbáltak csengetni. Aztán dörömbölni. Utána az ablakokon kukucskálni. De az esetek 99 százalékában én az emeleten kushadtam egy könyv felett. Ilyenkor próbáltak télen hógolyóval jelezni az ablaküvegen, de nyáron dobtak már fel cipőt is, este meg a kinti lámpa villogtatásával próbálkoztak. Végső esetben pedig átpréselték  magukat egy félig nyitott ablakon, vagy vártak. Néha órákig. 

Azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy nem voltak túl boldogok, mire bejutottak. Ennek következményeképpen rászoktam arra, hogy folyamatos éberséggel figyeltem az utcát, hátha jön valaki. Mai napig meg is érzem, ha jön valaki, furcsa bizsergés kap el, máshogy fúj a szellő, megcsap az áramlat, kicsit boszorkánynak érzem magam olyankor.

Mikor felkerültem Pestre, nem rajongtam túlságosan a kapucsengőkért, főleg, ha idegen helyre mentem, hivatalos ügyben. A barátoknak szóltam, ha megérkeztem, lejöttek, beeresztettek. De ha új helyre mentem, nem tudtam bejósolni mindig, hogy kapucsengő van-e, szólni sem tudok mindig. Ilyenkor a járókelőkre vadászom, hogy valaki csengessen, beszéljen a kaputelefonon, és nyomja be az ajtót akkor, amikor kell.

Kicsit kiszolgáltatott helyzetnek tűnik, de nem érzem annyira annak. Talán mert szeretem az olyan váratlan lehetőségeket, mikor emberekhez kell szólni. Felmérem a járókelőket, próbálom kiszámítani a reakciókat, jellemüket, megjegyzem vonásaikat, mozdulataikat, a bőrük alá bújok. Néha nem értik, néhányan felvillanyozódnak, beszédbe elegyednek, zavarba jönnek, segítenek vagy nem segítenek. Egyszer egy srác annyira zavarba jött, hogy becsengetett, majd magát ajánlotta be helyettem, utána elfelejtette betolni az ajtót. Keresnem kellett egy másik embert, aki segít. De a legjobb az volt, mikor egy idősebb hölgyhöz indultam segítséget kérni, aki látva, hogy közeledem, élből visszautasított:

- Nincs nálam pénz!

Előbb megtorpantam meglepődöttségemben, a hölgy után néztem kikerekedett szemekkel, aki elszántan húzta maga után banyatankját. Majd le kellett ülnöm a lépcsőre, hogy jól kiröhögjem magam. Így.

 

1310498559979.png

 

Címkék: pénz siket nagyothalló csengő hallássérült szájról olvasás

29
vasárnap
jún 2014

Este kilenc óra volt, és Győr külvárosában ücsörögtem a betonpadkán egy benzinkútnál. Éppen Olaszországból jöttem haza, és még mindig 30 kilométer választott el az otthonomtól.

Egy héttel előtte Komáromból indult a busz Olaszországba, ahová szüleim vittek ki autóval. Hazafelé is Komárom volt a végállomás, persze útközben lehetett szólni, hogy előbb leszállunk valahol, ami éppen útba esik a busznak és nekünk is jó. Tizenkét óra nyomorgás és jógapóz váltogatások után szóltam a buszvezetőnek, hogy én Győrben leszállnék, mivel kicsit közelebb van az otthonhoz, mint Komárom, és végre nem buszon ülnék.

Meg is írtam üzenetben szüleimnek, hogy Győrben szállok le, nem Komáromban, egy benzinkúton rak le a busz. Majd kicsit később pedig, mikor a vezető be tudta lőni, hogy mikor ér a busz Győrbe, azt is, hogy kilenckor érkezem.

Mindeközben szüleim csak azt az üzenetet olvasták, hogy kilenckor érkezek. (Éppen ezért értelemszerűen Komáromnak vették az irányt.) A másik üzenetet valahogy elnyelte a mobilban egy fekete lyuk.(meggyőződésem, hogy léteznek és köztünk vannak. a zoknijaimat is rendre elviszik)

Én pedig ültem kilenc után nem sokkal a padkán, és igazán nagyvilági csajnak éreztem magam. Tudjátok, benzinkúton műszakozók szájából lóg a cigi, elvétve világmegváltó hippik és bérgyilkosfigurák állnak meg tankolni, a kocsik fényszórója néha bepislog, az automatából pont úgy vágódik a nyílásba a kóla, mint a horrorfilmekben, mielőtt valaki sikítozásba nem kezd.

Úgy fél óra múlva pötyögtem egy üzenetet, hogy úgy mégis, merre vannak? Mindeközben Komáromban anyámék a szívükhöz kaptak, hogy  a buszról nem szállok le, pedig már minden érkező összeborult azzal, akivel össze szoktak borulni, és lelkesen ecsetelik, hogy hát a tenger az valami hihetetlen sós, körömlakkot meg pazarlás volt vinni, mert lemarta a víz.

Teljes volt a zűrzavar, anyuék ráadásul az összes gyerekgyilkossági krimifilmet és horrorfilmet megszégyenítő forgatókönyvet írtak meg és forgattak le képzeletbeli mozijukban, ráadásul a gyerek ugye nem hall, tehát még csak rá se lehet hívni, hallani a hangját, hogy jól van-e, él-e még, merre van, mit csinál. Mi tagadás, én se voltam boldog, mikor barátnőm megírta, hogy szüleim Komáromban vannak, ahonnan minimum egy óra míg hozzám érnek. Nekiálltam körbebástyázni magam a cuccaimmal.

Üzenetben képtelenség ilyesmit normálisan megbeszélni, így letámadtam az első embert, aki megállt a benzinkúton, aki épp egy motoros srác volt az. Nem kicsit nézett furán, mikor rárontottam kis szégyenlősen az utazótáskákból alkotta bunker mögül, és arra kértem, hogy ugyan, hívja már fel a szüleimet. Gyorsan vázoltam a helyzetet: nem ott vagyok, ahol lennem kéne, szólni kellene a szülőknek, hogy hová jöjjenek, és megtudni, hogy miért ott vannak és nem itt, és hogy mikor érnek ide. Mert ugye, én nem hallok. És persze, tudok beszélni, mert megtanultam, meg szájról olvasok, de attól még nem hallok. Tehát telefonálni sem tudok.(És itt nagyon szorítottam, hogy ne száguldjon el a telefonommal együtt.) 

Többszörösen morbid volt a helyzet. 

Szegény srác, szerintem nem szokott hozzá, hogy késő este felnőtt (akkor voltam huszonegy) csajok szüleit hívogassa óvodásszintű kérésekkel és kérdésekkel. Ugyanezért morbid volt nekem is, mert huszonegy évesen nem kéne ilyen szituációkba keverednem. Nem beszélve arról, hogy erős bizalmi feladat a saját telefonodat vadidegen kezébe adni, hogy a szüleiddel beszélgessen magánjellegű kérdésekről(mivel ő a közvetítő), amivel jócskán belelát az életedbe. Gyakorlatilag olyan, mintha közönség előtt szexelnél, miközben nem akarsz.

Mindenesetre jófej volt, útba igazította az ősöket, és egy óra múltán még mindig éltem. Anyám szemében csillogott egy kis könny, hatalmas sóhajok szakadtak fel a mellkasokból, persze egy kis dorgálás nem maradt el, dehát istenem. A lényeg, hogy összeborultunk, majd közöltem, hogy a tenger iszonyat sós, megkóstoltam, a körömlakkomat folyamatosan lemarta, de hiába, én okosabb voltam, mert mindig visszafestettem. És persze, hazacipeltem egy bazinagy kagylót is.

 

2011-08-08(18048)_Desert_gasstation.jpg

 

Címkék: mobil telefon hallókészülék siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

02
hétfő
jún 2014

Nyilván mindenki ismeri az unásig ismételt jó tanácsokat, amiket a női magazinoktól kezdve a bulváron át a HR oldalakig mindenki ismételget, azaz hogyan legyél a főnök kedvence, hogyan lépj eggyel feljebb. Sztorik a szereposztó díványokról, cikkek arról, hogy legyél kreatív, jó problémamegoldó, csapatjátékos, lehessen rád számítani, légy jóban a munkatársaiddal, és nem árt ha magabiztos a fellépésed és a kommunikációd. És ez csak néhány a sok közül.

Tudom, iszonyúan nehéz az élet, a főnök szemét, stresszes a beilleszkedés az új kollégák közé, pedig ha úgy vesszük, az egész tapasztalat és gyakorlat kérdése. Szocializációs folyamat. Személyiség- és jellemfejlődés. Megérted, hogyan működnek a társas kapcsolatok, az adok-kapok folyamata, felismered a klikkesedéssel járó ismert viselkedésformákat, azt, hogy bármennyire is nem tetszik, attól még léteznek érdekkapcsolatok. Hogy az egész többnyire egyedül rajtad, a döntéseiden, és a kommunikációdon múlik.

Igazából mázlista mindenki, aki esélyt kap arra, hogy önön erejéből felküzdje magát bárhová, a kommunikáció révén. Tudjátok, hogy nekem (és minden hallássérültnek, aki szájról olvas), mivel kezdődik egy állásinterjú? Azzal, hogy az az ember, akivel beszélni fogok, akit meg kell győznöm, az artikuláljon. Ne legyen szakálla. Az, hogy nézzen rám. Azzal, hogy ne legyen előítéletes, már nem is foglalkozom, mert ezzel annak is meg kell küzdenie, aki néger vagy roma vagy szimplán csak hasonlít a főnök nem túl kedvelt anyósára.

Mert azáltal, hogy nem olvasható valakinek a szájmozgása, a kommunikációnak annyi. Legyél magabiztos úgy, hogy nem vagy biztos abban, hogy mit mondtak. Add el magad úgy, hogy nem tudsz gyorsan reagálni és önmagadat adni. Kerekedj felül a szorongásodon, és mosolyogj, bólogass, miközben azt mondják: Köszönjük, majd visszahívjuk. (ez tuti értfogyos. ez nem átlagos. valami nem smakkol nála. még csak az kéne, hogy vele is nyűgölődjek)

Ha felvesznek, nem az az első gondolatom, hogy remélem, magas a fizu, nem is az, hogy mikor tapadhatok rá a facebookra, sem az, hogy mikor lóghatok ki cigizni és kajálni. Hanem az, hogy a főnököm, a kollégáim szájmozgása olvasható-e. Van-e hangosbemondó (miért nem mész, most hívták be a külsősöket), mennyi telefonpittyogás van (mért nem veszed fel, ott van melletted), értekezleten le tudom e stoppolni az legközelebbi széket a főnökhöz, hogy lássam a száját ( hogy nyomul a ribanc), hogy legalább az ebédidőben nyugodtan tudjak enni(antiszoc picsa), meg úgy egyáltalán mennyire fogok lemaradni valamiről (dehát tegnap kiabálta itt a főnök, hogy ma délig add le a cuccost). Az, hogy a kollégákkal jó kapcsolatot ápoljak, ahhoz meg igazán nyitott emberekre van szükség (bocsihallássérültvagyok.nem hallottam,elmondod mégegyszer?). És akkor így legyél jó problémamegoldó (mire megtudod a problémát, megoldják), csapatjátékos (több ember szájmozgását követni lehetetlen), és ezek után tudod ki fog számítani rád.

Legnagyobb veszély ilyen esetekben, hogy a kommunikációs akadályok miatt félreismernek, nem ismerik fel az értékeimet, nem tudok kibontakozni.

Szóval, a főnök kedvence akarsz lenni? 

Ha hallasz, jó esélyeid vannak rá.

o-TAKE-YOUR-KIDS-TO-WORK-DAY-facebook.jpg

Ezért is fontos, hogy minél több információt tudjunk a szájról olvasásról. A hallássérültek értékes emberek, akiknek ha segítünk és megfelelően viszonyulunk hozzájuk, megértjük nehézségeiket, teljesebb életet tudnak élni. Kérlek, szavazz rám, hogy tudjak ezen segíteni, itt. 

 

Címkék: munkavállalás siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

süti beállítások módosítása