Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


11
csütörtök
sze 2014

Ha van valami, aminek nagyon tudok örülni, akkor az, hogy megismertem Annát. Anna ugyanis szintén hallássérült, tud beszélni, és a felsőoktatás intézményeinek padját koptatja a sokadik diplomáért már végeláthatatlan ideje. Mint én.

Igazából, míg őt nem ismertem, nem is tudtam elképzelni, mennyire jó is az, mikor valakinek beszélsz a kínjaidról - mondjuk, hogy megint félreolvastad XY szájáról a szöveget, és ciki volt negyedszer is visszakérdezni- , és az a valaki igazán érti is. És tudja, mit kell ilyenkor mondani. Ugyanúgy maximalista, teljesítménymániás, kínlódik a bizonyítási kényszere miatt, és nagyjából az összes bogara megvan, ami nekem is. És ez azért klassz dolog. A hallóknak is el lehet mesélni a hallássérült lét mozzanatait, de a nem ugyanaz. Évek kérdése, míg igazán megértik.

Meg hát jó érzés végre nem hallóhoz mérni magam, hanem mondjuk Annához. Elvitázgatni a hallás mibenlétéről, hogy ő hogyan hall meg én hogyan, meg a szociális bürokrácia mély vermeiben együtt fetrengeni és kimászni tíz körömmel, kicsit megbántottan és dühösen és diadalittasan, hogy sikerült. Meg csak úgy érteni, hogy mi az, hogy ,,én most nem megyek sehová, mert annyit olvastam szájról, hogy képtelen vagyok többet".

Annával közös szokásunk, hogy új helyeket keresünk fel. Többnyire egy igazi, krémeshabos kávé után ácsingózunk, vagy némi omlósz finomságra. Vagy mindkettőre. És általában mindkettőre.

Legutóbb a Goamamába mentünk, ami a maga svéd egyszerűségével és letisztultságával igazán elbűvölt bennünket. A hely különlegessége, hogy tulajdonképpen egy bútorboltba illesztett kis kávézóra emlékeztet az egész. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hely két teremből áll. Az egyik terem kifejezetten üzlet, ahol bútorokat és különböző lakberendezési kiegészítőket lehet vásárolni. Túlzás lenne azt mondani, hogy a másik terem csak kávézó. Mert nem az. A terem egyik részében van egy pult, tele házi készítésű, kifejezetten diétagyilkos, porhanyós sütikkel, és kávécsodákat is készítenek a pult mögött. Előtte asztalok, székek, plafonról lelógó horgolt csipkés lámpák adják meg a hely báját. Tetszik a sok fehér, a stíluskeveredés, a providance-i hangulat, és kifejezetten mulattató, hogy mindenen - a fölöttünk lógó lámpán, az asztalon, a széken, amin ülünk, az ülőpárnán - ott lóg az árcédula. Szinte kedvem támad megnézni magam, hogy én eladó vagyok-e.

De ami a leglényegesebb, hogy a Goamamában csend van. Nincsen zene, ami azért számít, még ha ,,nem is hallunk". Hallókészülékkel ugyanis valamennyire - bár mindketten azért kicsit másképp - érzékeljük a hangokat. Én például nem szeretek zajos helye beülni, mert elnyomja a beszélgetőtársam magánhangzóit, úgy pedig jóval nehezebb a szájról olvasás. Anna meg azért még inkább a hangokra támaszkodik, szóval sehogy sem jó, ha a háttérzaj túl erős. Pedig Annával a beszélgetés is sokkal egyszerűbb, természetesebb az egymásra figyelés. Magától arra az oldalamra jön, amelyik fülére jobban hall. Nem ciki visszakérdezni, jókat lehet elmélkedni a nem hallás alfájáról és omegájáról.

Ezért sem értem, hogy Anna mért gondolja, hogy képtelen normálisan kapcsolatot tartani. De ez is tuti a megfelelési meg bizonyítási kényszer miatt van, ami a hallássérültek sajátja (az enyém is). Mindenesetre, majd kinövi.

 

23862.foto.5.2.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült goamama szájról olvasás

 (régi epizód. mikor még nagyon fiatal és életpályakezdő voltam)

 

„Mellékesen megjegyezném...”

Törlés. Fejcsóválás. Homlokdörzsölés.

„Egyébként hallássérült vagyok." 

Bámulom az e-mailt elégedetlenül, bosszúsan. Nézem, ahogy villog a kurzor, megint a Törlés gombot keresem, csak azt nem tudom, hogy a pontot magát töröljem, vagy az egészet.

 
,,Egyébként, hallássérült vagyok, de profin olvasok szájról, tehát..." 


Nézem. Fintorgok. Túl magyarázkodós. Miért is kellene magyarázkodnom? Senkinek sem tartozom magyarázattal azért, ami nem én hibám, és természetes velejárója az életemnek. És mégis. Magyarázkodnom kell. KELL. 

Törlés. 

Villog a kurzor. Számolni sem tudom, hányadik alkalommal játszom el ezt. Hányadszor állok a dilemma előtt, hogy megmondjam-e vagy sem? Minden alkalommal, mikor időpontot egyeztetek az interjúalannyal, először ezen vívódom. Aztán azon, hogy mikor. Most vagy majd ott a helyszínen. Aztán meg azon, hogy hogyan. 

Elsősorban azért szoktam izgulni, hogy egyáltalán adnak-e interjút? Mikor ebbe belemennek, rögtön megírnám, hogy szájról olvasok, ám visszatart a félelem, hátha akkor visszamondják. Vagy hogy rágörcsöl. Néha rá lehet érezni, hogy milyen emberrel állunk szemben. Például, ha rak egy mosolygós szmájlit az e-mail szövegébe, bátran megírom. Ha túl hivatalos, inkább nem. Ha mégis, úgy fogalmazom meg, hogy a lehető legkisebb éle legyen. Tipikus „nem fog gondot okozni" hangvételben. És vannak helyzetek, mikor nem írom meg. 

Küldés. 

Útközben az interjú helyszíne felé drukkolok, hogy jól artikuláljon az interjúalanyom, ne két szem foga legyen, ne legyen túl sok háttérzaj és tömeg. Valamint, ha férfiról van szó, reménykedem, hogy reggel megborotválkozott. 

És igen, magyarázkodni kell. Bármennyire is tudatosítom, hogy ez én vagyok, bármennyire elfogadom magam, erre szükség van. Mert, ha ott ülök majd az interjúalanyommal szemben, aki nem tudja, hogy szájról olvasok, ép emberként fog kezelni engem. Egy idő után gyakran visszakérdezek majd, utána jönnek a kellemetlen, lenéző, bosszankodó pillantások, a magyarázkodás. Jobb ezt megelőzni.

Ha az ember ilyen gondokkal küszködik, két dologra van szüksége. Egyik a lazaság, másik pedig a mosoly. Ezt a kettőt veszem elő mindig, mikor leülök a kávézóban, velük szemben, és köszönés után vidám mosollyal az arcomon ezt mondom: ,,Figyeljen csak, mielőtt elkezdenénk, szeretnék szólni, hogy szájról olvasok. Ha lehet, velem szemben beszéljen, hogy tudjak olvasni a szájáról, egyébként nem lesz vele gond." 

Először meglepődnek, ez pár másodpercig eltart, majd ők is elmosolyodnak és elkezdjük a munkát. Felém fordulnak, úgy beszélnek, aztán nem bírnak a kíváncsiságukkal, megkérdik, nehéz az ő szájukról olvasni? Nem, válaszolom néha, csak az a bozontos szakáll ne volna! Nevetnek, megdörzsölik a sűrű szakállt, a hangulat oldódik, mint ahogyan az a csomó, ami a gyomromban feszült az úton idefelé.

Korlátok, én hiszem ilyenkor, csak képzeletben léteznek.

 

 

szakall-01.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

23
szerda
júl 2014

Nem tudom, a régi világban ez hogy ment, mikor az elektronika a tojásban érlelődött még, és se telefon, se csengő nem volt a kapukon, bár az is igaz, néhol még kapu sem volt, maximum egy karó, ami jelezte a birtok határait, meg ha volt is, jobbára tárva-nyitva állt, szabadon járhatott a falusi ember.

Én csak arra emlékszem, hogy gyerekkoromban csengő még nemigen volt a kapukon. Nem volt se facebook, se telefon, hogy megkérdeztem volna a barátnőm, hogy ugyan, otthon van-e, ráér-e. Csak fogtam magam, és átrándultam a sokadik házba, addig sertepertéltem a környéken, míg valaki észre nem vett és be nem eresztett vagy el nem hessentett, hogy a Pirike most nem ér rá vagy nincsen itthon, de jöjjek később. És érdekesmód, mindig volt valaki, aki észrevett. Hol a nagymama, hol a szülők, hol a testvér vagy a szomszéd. Nem kellett csengő, valaki mindig hátrasipított a kertbe vagy az udvarra, hogy itt az Andi, hozza a Pirike az ugrógumit, mert ugrálás lesz.

Aztán, mikor a divatja lett, akkor minden kapun hirtelen kapucsengő lett, és azt nagyon utáltam. Magas hangja volt, és mikor megnyomtam, akkor sose tudtam, hogy működik-e, mert nem hallottam a hangját, azt sem tudtam, mennyi idő, míg az emberek ezt meghallják és kitrappolnak a kapuhoz. Mellesleg ezzel egyidőben, mintha az emberek sem lettek volna már annyira a kertben meg az udvaron. Hiányzik is kicsit. Valahol mélyen. Belül. Csodás gyerekkor.

Persze a mi kapunkra is felkerült a csengő, bár nem sok értelme volt szerintem. Legalábbis, ha én voltam otthon. Már csak azért is, mert ha egyedül tanyáztam a házban, akkor szinte biztosra lehetett venni, hogy senki nem jut be. Nem hallottam, ha csengetnek. De még azt sem, ha dörömböltek. Még ha idegen jött vagy a szomszéd, az még hagyján, nem kár érte, visszajön később, de volt, hogy a család zárta ki magát a házból. 

Ilyenkor persze előbb megpróbáltak csengetni. Aztán dörömbölni. Utána az ablakokon kukucskálni. De az esetek 99 százalékában én az emeleten kushadtam egy könyv felett. Ilyenkor próbáltak télen hógolyóval jelezni az ablaküvegen, de nyáron dobtak már fel cipőt is, este meg a kinti lámpa villogtatásával próbálkoztak. Végső esetben pedig átpréselték  magukat egy félig nyitott ablakon, vagy vártak. Néha órákig. 

Azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy nem voltak túl boldogok, mire bejutottak. Ennek következményeképpen rászoktam arra, hogy folyamatos éberséggel figyeltem az utcát, hátha jön valaki. Mai napig meg is érzem, ha jön valaki, furcsa bizsergés kap el, máshogy fúj a szellő, megcsap az áramlat, kicsit boszorkánynak érzem magam olyankor.

Mikor felkerültem Pestre, nem rajongtam túlságosan a kapucsengőkért, főleg, ha idegen helyre mentem, hivatalos ügyben. A barátoknak szóltam, ha megérkeztem, lejöttek, beeresztettek. De ha új helyre mentem, nem tudtam bejósolni mindig, hogy kapucsengő van-e, szólni sem tudok mindig. Ilyenkor a járókelőkre vadászom, hogy valaki csengessen, beszéljen a kaputelefonon, és nyomja be az ajtót akkor, amikor kell.

Kicsit kiszolgáltatott helyzetnek tűnik, de nem érzem annyira annak. Talán mert szeretem az olyan váratlan lehetőségeket, mikor emberekhez kell szólni. Felmérem a járókelőket, próbálom kiszámítani a reakciókat, jellemüket, megjegyzem vonásaikat, mozdulataikat, a bőrük alá bújok. Néha nem értik, néhányan felvillanyozódnak, beszédbe elegyednek, zavarba jönnek, segítenek vagy nem segítenek. Egyszer egy srác annyira zavarba jött, hogy becsengetett, majd magát ajánlotta be helyettem, utána elfelejtette betolni az ajtót. Keresnem kellett egy másik embert, aki segít. De a legjobb az volt, mikor egy idősebb hölgyhöz indultam segítséget kérni, aki látva, hogy közeledem, élből visszautasított:

- Nincs nálam pénz!

Előbb megtorpantam meglepődöttségemben, a hölgy után néztem kikerekedett szemekkel, aki elszántan húzta maga után banyatankját. Majd le kellett ülnöm a lépcsőre, hogy jól kiröhögjem magam. Így.

 

1310498559979.png

 

Címkék: pénz siket nagyothalló csengő hallássérült szájról olvasás

29
vasárnap
jún 2014

Este kilenc óra volt, és Győr külvárosában ücsörögtem a betonpadkán egy benzinkútnál. Éppen Olaszországból jöttem haza, és még mindig 30 kilométer választott el az otthonomtól.

Egy héttel előtte Komáromból indult a busz Olaszországba, ahová szüleim vittek ki autóval. Hazafelé is Komárom volt a végállomás, persze útközben lehetett szólni, hogy előbb leszállunk valahol, ami éppen útba esik a busznak és nekünk is jó. Tizenkét óra nyomorgás és jógapóz váltogatások után szóltam a buszvezetőnek, hogy én Győrben leszállnék, mivel kicsit közelebb van az otthonhoz, mint Komárom, és végre nem buszon ülnék.

Meg is írtam üzenetben szüleimnek, hogy Győrben szállok le, nem Komáromban, egy benzinkúton rak le a busz. Majd kicsit később pedig, mikor a vezető be tudta lőni, hogy mikor ér a busz Győrbe, azt is, hogy kilenckor érkezem.

Mindeközben szüleim csak azt az üzenetet olvasták, hogy kilenckor érkezek. (Éppen ezért értelemszerűen Komáromnak vették az irányt.) A másik üzenetet valahogy elnyelte a mobilban egy fekete lyuk.(meggyőződésem, hogy léteznek és köztünk vannak. a zoknijaimat is rendre elviszik)

Én pedig ültem kilenc után nem sokkal a padkán, és igazán nagyvilági csajnak éreztem magam. Tudjátok, benzinkúton műszakozók szájából lóg a cigi, elvétve világmegváltó hippik és bérgyilkosfigurák állnak meg tankolni, a kocsik fényszórója néha bepislog, az automatából pont úgy vágódik a nyílásba a kóla, mint a horrorfilmekben, mielőtt valaki sikítozásba nem kezd.

Úgy fél óra múlva pötyögtem egy üzenetet, hogy úgy mégis, merre vannak? Mindeközben Komáromban anyámék a szívükhöz kaptak, hogy  a buszról nem szállok le, pedig már minden érkező összeborult azzal, akivel össze szoktak borulni, és lelkesen ecsetelik, hogy hát a tenger az valami hihetetlen sós, körömlakkot meg pazarlás volt vinni, mert lemarta a víz.

Teljes volt a zűrzavar, anyuék ráadásul az összes gyerekgyilkossági krimifilmet és horrorfilmet megszégyenítő forgatókönyvet írtak meg és forgattak le képzeletbeli mozijukban, ráadásul a gyerek ugye nem hall, tehát még csak rá se lehet hívni, hallani a hangját, hogy jól van-e, él-e még, merre van, mit csinál. Mi tagadás, én se voltam boldog, mikor barátnőm megírta, hogy szüleim Komáromban vannak, ahonnan minimum egy óra míg hozzám érnek. Nekiálltam körbebástyázni magam a cuccaimmal.

Üzenetben képtelenség ilyesmit normálisan megbeszélni, így letámadtam az első embert, aki megállt a benzinkúton, aki épp egy motoros srác volt az. Nem kicsit nézett furán, mikor rárontottam kis szégyenlősen az utazótáskákból alkotta bunker mögül, és arra kértem, hogy ugyan, hívja már fel a szüleimet. Gyorsan vázoltam a helyzetet: nem ott vagyok, ahol lennem kéne, szólni kellene a szülőknek, hogy hová jöjjenek, és megtudni, hogy miért ott vannak és nem itt, és hogy mikor érnek ide. Mert ugye, én nem hallok. És persze, tudok beszélni, mert megtanultam, meg szájról olvasok, de attól még nem hallok. Tehát telefonálni sem tudok.(És itt nagyon szorítottam, hogy ne száguldjon el a telefonommal együtt.) 

Többszörösen morbid volt a helyzet. 

Szegény srác, szerintem nem szokott hozzá, hogy késő este felnőtt (akkor voltam huszonegy) csajok szüleit hívogassa óvodásszintű kérésekkel és kérdésekkel. Ugyanezért morbid volt nekem is, mert huszonegy évesen nem kéne ilyen szituációkba keverednem. Nem beszélve arról, hogy erős bizalmi feladat a saját telefonodat vadidegen kezébe adni, hogy a szüleiddel beszélgessen magánjellegű kérdésekről(mivel ő a közvetítő), amivel jócskán belelát az életedbe. Gyakorlatilag olyan, mintha közönség előtt szexelnél, miközben nem akarsz.

Mindenesetre jófej volt, útba igazította az ősöket, és egy óra múltán még mindig éltem. Anyám szemében csillogott egy kis könny, hatalmas sóhajok szakadtak fel a mellkasokból, persze egy kis dorgálás nem maradt el, dehát istenem. A lényeg, hogy összeborultunk, majd közöltem, hogy a tenger iszonyat sós, megkóstoltam, a körömlakkomat folyamatosan lemarta, de hiába, én okosabb voltam, mert mindig visszafestettem. És persze, hazacipeltem egy bazinagy kagylót is.

 

2011-08-08(18048)_Desert_gasstation.jpg

 

Címkék: mobil telefon hallókészülék siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

02
hétfő
jún 2014

Nyilván mindenki ismeri az unásig ismételt jó tanácsokat, amiket a női magazinoktól kezdve a bulváron át a HR oldalakig mindenki ismételget, azaz hogyan legyél a főnök kedvence, hogyan lépj eggyel feljebb. Sztorik a szereposztó díványokról, cikkek arról, hogy legyél kreatív, jó problémamegoldó, csapatjátékos, lehessen rád számítani, légy jóban a munkatársaiddal, és nem árt ha magabiztos a fellépésed és a kommunikációd. És ez csak néhány a sok közül.

Tudom, iszonyúan nehéz az élet, a főnök szemét, stresszes a beilleszkedés az új kollégák közé, pedig ha úgy vesszük, az egész tapasztalat és gyakorlat kérdése. Szocializációs folyamat. Személyiség- és jellemfejlődés. Megérted, hogyan működnek a társas kapcsolatok, az adok-kapok folyamata, felismered a klikkesedéssel járó ismert viselkedésformákat, azt, hogy bármennyire is nem tetszik, attól még léteznek érdekkapcsolatok. Hogy az egész többnyire egyedül rajtad, a döntéseiden, és a kommunikációdon múlik.

Igazából mázlista mindenki, aki esélyt kap arra, hogy önön erejéből felküzdje magát bárhová, a kommunikáció révén. Tudjátok, hogy nekem (és minden hallássérültnek, aki szájról olvas), mivel kezdődik egy állásinterjú? Azzal, hogy az az ember, akivel beszélni fogok, akit meg kell győznöm, az artikuláljon. Ne legyen szakálla. Az, hogy nézzen rám. Azzal, hogy ne legyen előítéletes, már nem is foglalkozom, mert ezzel annak is meg kell küzdenie, aki néger vagy roma vagy szimplán csak hasonlít a főnök nem túl kedvelt anyósára.

Mert azáltal, hogy nem olvasható valakinek a szájmozgása, a kommunikációnak annyi. Legyél magabiztos úgy, hogy nem vagy biztos abban, hogy mit mondtak. Add el magad úgy, hogy nem tudsz gyorsan reagálni és önmagadat adni. Kerekedj felül a szorongásodon, és mosolyogj, bólogass, miközben azt mondják: Köszönjük, majd visszahívjuk. (ez tuti értfogyos. ez nem átlagos. valami nem smakkol nála. még csak az kéne, hogy vele is nyűgölődjek)

Ha felvesznek, nem az az első gondolatom, hogy remélem, magas a fizu, nem is az, hogy mikor tapadhatok rá a facebookra, sem az, hogy mikor lóghatok ki cigizni és kajálni. Hanem az, hogy a főnököm, a kollégáim szájmozgása olvasható-e. Van-e hangosbemondó (miért nem mész, most hívták be a külsősöket), mennyi telefonpittyogás van (mért nem veszed fel, ott van melletted), értekezleten le tudom e stoppolni az legközelebbi széket a főnökhöz, hogy lássam a száját ( hogy nyomul a ribanc), hogy legalább az ebédidőben nyugodtan tudjak enni(antiszoc picsa), meg úgy egyáltalán mennyire fogok lemaradni valamiről (dehát tegnap kiabálta itt a főnök, hogy ma délig add le a cuccost). Az, hogy a kollégákkal jó kapcsolatot ápoljak, ahhoz meg igazán nyitott emberekre van szükség (bocsihallássérültvagyok.nem hallottam,elmondod mégegyszer?). És akkor így legyél jó problémamegoldó (mire megtudod a problémát, megoldják), csapatjátékos (több ember szájmozgását követni lehetetlen), és ezek után tudod ki fog számítani rád.

Legnagyobb veszély ilyen esetekben, hogy a kommunikációs akadályok miatt félreismernek, nem ismerik fel az értékeimet, nem tudok kibontakozni.

Szóval, a főnök kedvence akarsz lenni? 

Ha hallasz, jó esélyeid vannak rá.

o-TAKE-YOUR-KIDS-TO-WORK-DAY-facebook.jpg

Ezért is fontos, hogy minél több információt tudjunk a szájról olvasásról. A hallássérültek értékes emberek, akiknek ha segítünk és megfelelően viszonyulunk hozzájuk, megértjük nehézségeiket, teljesebb életet tudnak élni. Kérlek, szavazz rám, hogy tudjak ezen segíteni, itt. 

 

Címkék: munkavállalás siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

(a másik oldal ismét megszólal. E poszt előzményeit itt olvashatjátok.)

Én hallok, ő nem, mások a szokásaink. Habár az elmúlt években kialakultak bennem új reflexek, szokások, egyszerűen képtelenség elszakadni huszonvalahány év szocializaciójától. Ahogy a forró kávét szürcsölöm, amikor telefonban akkor is elköszönök valakitől, ha már az ajtóban áll és vár, hogy nyissam ki neki. Ha nem hallom, amit mondanak nekem, közelebb hajolok, ha úgy sem, akkor odadugom a fülem az illető szájához. Ismeretségtől függően akár nyáladzós kontaktusig. 

Ha hangos helyen vagyunk én odahajolok hozzá, ha mondani akarok neki valamit, mert ugye a beszédet könnyebb megérteni, ha közelebbről jön. Akkor hangosabb. De a mozdulat közben rájövök, hogy nem tudok elég hangosan beszélni, akár üvölthetnék is, nem számít. Úgysem hallja. Nem fordulok vissza, ciki lenne…inkább odabújok és megpróbálok úgy fordulni, hogy lássa a szám.

Aztán elgondolkozom. És amikor harmadszor csattanok fel aznap, mikor nem érti, miért szállunk le a villamoson, mikor az Örs eggyel odébb van, hogy: "ja, te nem hallottad a hangosbemondót!", elgondolkozok. Ennyire figyelmetlen lennék?

Mikor megismerkedtünk, azt a tanácsot kaptam, hogy viselkedjek normálisan, ne aggódjak amiatt, hogy ő siket. És úgy is tettem. Aztán nemrég rájöttem, hogy csak azt hittem, hogy normálisan viselkedek, igazából most viselkedek csak normálisan.

oral-communication-and-hands-2256.jpg

Kérlek, szavazz rám, hogy Vodafone Angyalként dolgozhassak a hallássérültek beilleszkedéséért! Kattints és szavazz rám! 

Címkék: hangok siket nagyothalló hallássérült másik oldal szájról olvasás

27
kedd
máj 2014

Ő hall én pedig nem, ezért mások a szokásaink. Ha tömeg van és nagy a zaj akkor ő a fülemhez hajol és úgy beszél, de én akkor nem látom a száját és nem értek semmit sem, hisz én nem hallok úgyhogy felesleges nekem a fülembe bármit is mondani, mert mindig csak a szájakat figyelem és éppen ezért lehet bármekkora a hangzavar, többnyire értem mit mondanak nekem.  én viszont nem tudok odahajolni az emberek füléhez mert olyan idegen nekem az a mozdulat, és nem tudom azt sem mindig hogy mikor kell kiabálni és mennyire hogy halljanak, meg egy idő után fájni kezd a torkom mert a  hangszálaim nem ehhez vannak szokva. ő mindig odahajol a fülemhez hogy mondjon valamit aztán zavarba jön, észbe kap hogy jaj ennek nem sok haszna van meg úgy értelme se, én meg mondani próbálok neki valamit és nem hallja, látom az arcán hogy nem érti és furcsa is a fordított helyzet, hogy most gyakorlatilag ő sem hall meg egyikünk sem hall, és hiába próbálok hangosabban beszélni, a torkom is jelzi hogy itt a határ. patt a helyzet, zavarban vagyunk kicsit mert nem tudunk beszélni, őt bántja hogy megfeledkezik magáról és hallóként kezel, engem meg az bánt, hogy de béna vagyok mert nem tudok kiabálni, talán hangszáltornára kéne járnom, hadd izmosodjanak kicsit, végül nem beszélünk nagyon, csak a legszükségesebbet, de ha jó emberrel vagy akkor ez egyáltalán nem baj  mert a zavar elillan, megértitek a helyzetet, a mosoly egyébként is beszédesebb a szónál, meg hát mindannyian ugyanolyan jók meg emberek vagyunk, csak annyi a különbség, hogy ő hall, én meg nem, és ezért kicsit mások a szokásaink.

8a018a7c-35e0-493b-9514-0b77538f185a.png

 

Kérlek, szavazz meg Vodafone Angyalnak, hogy tovább fejleszthessem a blogom, a kiállításom, és segítsem a hallássérültek beilleszkedését.:) Csak egy kattintás itt, ahol mindent megtudhatsz a munkámról, céljaimról. :)

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

02
péntek
máj 2014

vajon mikor puszit ad a kedvesem akkor hangosan cuppan e, mert azt mondták nekem hogy a cuppanásnak hangja van és nem értettem hogy ez hogy lehet, de azzal magyarázták hogy azért mert nedves, de akkor a vizes poharak is cuppannak meg a nedves ruhák is teregetéskor vagy az függ attól is hogy mennyire nedves és milyen az állaga, meg egyáltalán akkor a nagyvilágban mikor sétálok az utcán és az emberek puszit adnak egymás szájára arcára homlokára, az mind hallatszik(?) pedig az csak egy apró kis érintés, épphogycsak találkozik egy pillanatra két ember, meg akkor a cuppanások hangja más ha hajra szájra vagy ruhán keresztül adják(?) mert az emberek nem néznek mindig oda ha valaki puszit ad valakinek csak néha, talán nekem is csendesebben kéne puszit adnom, de valahogy nem érdekel mert igazából csak azt tudom de azt biztosan hogy nagyon nagyon jól érzem magam akkor, és valahol a szívem mélyén hallok is valami duruzsoló zenét ami úgy árad bennem szét mint a repedés a jégen, olyan finoman ahogyan puszit ad a kedvesem.

13.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

22
kedd
ápr 2014

* Horváth Veronika készített velem interjút a hallássérülésről. Íme egy kis összefoglaló azoknak, akik a lényegre kíváncsiak

Nemrég, 2014 februárjában nyílt meg a Trafóban Szájkóder címmel interaktív kiállításod a szájról olvasásról. A Szájkóder honlapján olvashatjuk, hogy olyan kipróbálható helyzeteket kínálsz a látogatóknak, amik által a résztvevők a hallássérült emberek világában találhatják magukat, átértékelhetik saját helyzetüket. A szemléletformálás nem titkolt cél. Hogyan született meg ez a kiállítás?

Nyilván személyes indíttatásból. Én ugye halló családban nőttem fel, hallóként neveltek, mindig is kaméleonként tudtam elvegyülni a hallók között. Viszont az egyetemen sok korlátommal szembesültem, ami egyfajta identitáskérdéshez is vezetett: Halló vagyok vagy siket? Ezután nagyon sokat foglalkoztam siketekkel, magammal, és végül az volt a cél, hogy a tanulságokat levonjam, és továbbadjam a hozzám hasonlóknak, és az épeknek. Azt akartam, hogy értsék meg, hogy semmi sem az, aminek látszik. Hogy attól, hogy beszélek, én még problémákkal küzdök napi szinten. A hallássérülteknek pedig azt akartam érzékeltetni, hogy saját magukat is lássák meg, azt, hogy az épekkel türelmesnek kell lenni, mivel nekik is új dolog ez, máshogy kell hozzánk állni, ami szokatlan dolog. Ne legyünk türelmetlenek. Valamint, ne vegyüljünk el, hanem vállaljuk fel: Attól, hogy nem látszik rajtunk, hogy hallássérültek vagyunk, igenis szükségünk van más hozzáállásra. Az embereket nem hibáztathatjuk azért, mert nem állnak hozzánk megfelelően, mikor nem tudják mivel állnak szemben, és azt sem, hogy mit kellene csinálniuk.

Mikor derült ki, hogy gond van a hallásoddal, és pontosan milyen fokú halláskárosodásod van?

Teljes mértékben siket vagyok, hallókészülék nélkül nem hallok semmit, szájról olvasok. Hallókészülékkel minimális zörejeket, hangzavart érzékelek, de ha nem fordul felém valaki, akkor nem értem, hogy mit mond. Körülbelül másfél évesen derült ki, viszont elhúzódott egy kicsit a probléma felismerése, mivel gyakorlatilag anyukámnak kellett bebizonyítania, hogy igenis baj van. Az orvosok nem vették komolyan, abban az időben ez még nem volt olyan elterjedt probléma, amit rutinszerűen vizsgáltak volna.

Olvastam egy írásodat egy gyerekkori emlékről, arról, amikor először maradtál egyedül otthon. „Mert az ajtónyitásnak van valamije, hangja, amit az ember észrevesz. Mint a tévében. Odakapják a fejüket. A lépteknek is van ilyenje, mert mutatják. Aztán a nő vagy férfi a házban tudja, hogy valaki van ott. De nekem csak két szemem van, azt se tudom úgy mozgatni, mint az a zöld izé. A kaméleon. Ezért rohangálok.” Milyen nehézségekkel kellett megküzdened gyerekként? Voltak olyan jelenségek, amik érthetetlennek tűntek?

Biztosan voltak, de nehéz ezeket beazonosítani. Mindent meg tudtam magyarázni, kilogikázni. Sokáig nem tudatosítottam, hogy nem úgy működöm, ahogyan az átlaggyerek. Hogy másképp érzékelem a dolgokat. Nemrégiben értettem meg azt is, hogy az emberek, ha figyelnek, akkor egy dologra fókuszálnak, amikor néznek valamit. Én globálisan nézem az egész teret. Tehát, mikor szájról olvasok rólad, és a szádat figyelem, közben látom az egész környezetem is, és ha valaki közeledik, azt a szemem sarkából érzékelem. Olyankor oldalra nézek gyorsan, regisztrálom, hogy tőlem szeretnének-e valamit, ha nem, visszafordulok. A hallóknak erre nincsen szükségük, hiszen a hallásukra tudnak hagyatkozni, és ráérnek odafordulni, ha szólítják őket.

Nem halló gyerek a hallók között – a társas kapcsolatok kialakítása nem lehetett egyszerű. Hány évesen mentél először gyerekközösségbe? Mit tapasztaltál ott az óvó nénik, tanítók és mit a gyerekek részéről?

Mondhatni, elsős koromban. Meg előtte óvodában voltam közösségben, de oda megszakításokkal jártam, mert gyakran különböző rehabilitációs kórházakba jártam, akkor az ottani óvodákban voltam. Ezeken a helyeken főleg szlovák gyerekek voltak, és ez tök jó volt, mert a játékhoz nem kellett se beszéd, se nyelv. Nyilván később nehezebb lett, mikor a beszéd kulcsfontosságúvá vált. Ott érthetetlenek voltak számomra az olyan dolgok, minthogy az emberek kibeszélik egymást, mást mondanak, mint amit gondolnak. Ez egyfajta szocializációs késés volt, amit meg kellett járnom. Klikkekbe sosem tartoztam, inkább 1-1 emberrel voltam jóban, és ez a mai napig is így van. Megvannak a fájdalmai és szépségei is, de ez van, a korlátokat el kell fogadni, felül kell emelkedni, és pozitívnak kell lenni. Kompromisszumos megoldásokat kell találni.

Szlovákiába jártál iskolába, itt él a családod is. Nyelvi környezeted nem volt homogén. Hogyan élted meg, vannak olyan emberek, akik körülötted élnek, és nem az anyanyelvedet használják? Gondolok itt a kommunikációra az utcán, a közértben, a buszon...

Annak idején szlovákot is tanultam, és németet is a magyar mellett. Ez a szájról olvasás mellett nagyon nehéz, mivel mindkettő nyelv nagyon mássalhangzós, míg a magánhangzókat lehet leolvasni jobban a szájról, a mássalhangzókat inkább csak kilogikázom. Ha a soknyelvű környezetre gondolsz, nem volt sosem frusztráló, azért nem egy főleg szlovákok által lakott környezetben nőttem fel, de egyébként is, ha belegondolsz, én buszon, utcán, közértben mindig zsivajgó, idegen, érthetetlen nyelvkeveréket érzékelek, kivéve ha valakinek a száját nézem. Akkor tisztul ki a zavar, és kap értelmet minden. A szlovákot, németet nyilván nehezen olvasom, de ez a magyarral is előfordul: ember-és szájfüggő. Végső soron ott a papír vagy a menekvés.

A blogodon is többször írsz a hallókészülékek cseréjéről és az ezzel járó kellemetlenségekről. Milyen készülékeket használtál, használsz?

Régebben analóg gépem volt. Abban az volt a jó, hogy csak azokat a hangokat érzékeltem, amelyek akkor hangzottak el, amikor épp beszéltem valakivel. Ez nagy segítség volt a szájról olvasásban. A csere után digitális géppel ez nehézzé vált, a digitális gép ugyanis a tényleges hallást akarja visszaadni, azaz felerősíti a háttérzajokat is. Ami rettenetesen idegesítő volt, és elvette a zajos környezetben azt a segítséget is, amit az analóg gép adott, hiszen a beszélőtársam hangját szinte nem is érzékeltem. A hallók agyműködése automatikusan szűri a zajokat, míg az enyém nem. Elvileg az a cél, hogy ehhez hozzászokjon az agyam. Lassan két éve, hogy megvan, most már kezdek idomulni az új helyzethez.

A hallókészüléken kívül milyen segítséget kaptál akár a tanulmányaid alatt? Nem sérültek-e jogaid a nem megfelelő körülmények miatt? (Például az információhoz való hozzáférés joga.)  Az egyetemen sok esetben az auditív csatornán történő befogadásra épülnek az órák. Hogy tudtad áthidalni a nehézségeket?

Nincsenek még olyan jó szinten a segítségnyújtásban az egyetemek. Akarnak segíteni, de nehéz, nem tudják mi a teljesen megfelelő. A legjobb segítségnyújtást a Bárczi adja, persze, hiszen az a főprofilja, otthon van a témában. Én jegyzetekből, könyvekből tanultam, szájról olvasva képtelenség napi több órát figyelni órán. Fárasztó, nehéz, de megtanultam kiszűrni a felesleges dolgokat és célirányosan, erőtartalékosan teljesíteni a kötelezettségeket.

A Kodolányi János Főiskolán 2011-ben végeztél kommunikáció és médiatudomány szakon, most pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetemen hallgatsz gyógypedagógiát. Úgy tudom, szurdopedagógia és értelmileg akadályozottakkal pedagógiája szakirányon folytatod majd a tanulmányaidat. Mi motivál, és mit szeretnél a jövőben elérni gyógypedagógusként?

Most ugye a BME-n mesterizek kulturális iparágak szakirányon, de a gyógypedagógia most a cél. Mindenképpen segíteni, fejleszteni, az integrációt elősegíteni. Szeretném, ha a sorstársaimnak könnyebb lenne, és persze a kommunikációs tapasztalatokat is szeretném kamatoztatni. Úgy gondolom, kreativitással sokkal jobban lehet oktatni, megértetni dolgokat és elfogadtatni a másságot. Ez pedig azért is fontos számomra, mert a kreativitás kiküszöbölheti a munka során a kommunikációs nehézségeimet.

Tudatosan törekszel arra, hogy elérd a kitűzött céljaidat. Azonban nem mindenki ilyen bátor és tettre kész. Az asszertív kommunikáció elsajátítása különösen fontos a fogyatékkal élő emberek számára ahhoz, hogy érvényesíteni tudják a jogaikat. Előző félévben az egyik szemináriumon éppen a hallássérülést hoztuk erre példaként, nem mindegy, hogy valakit egy konferencián hová ültetnek, látja-e megfelelően az előadót. Feltételezem, hogy ilyen esetben te jeleznéd, hogy a szájról olvasáshoz helyet kell cserélned valakivel. Mint gyógypedagógus-hallgató, hogy látod ezt a kérdést? Az asszertivitás mennyire számít közkincsnek?

Nagyon fontos, hogy a hallássérültek felvállalják, felszólaljanak, hogy igen! Erre van szükségem! A kiállításom is erre hívta fel a figyelmet. Én magam is végigjártam ezt a lépcsőt a tagadástól a felvállalásig. Gyógypedagógusként majd ez is fontos célom lesz, hogy megtanítsam, hogy igenis, vállald fel, ha szükséged van valamire. Jelenleg úgy gondolom, van még hová fejlődni, hiszen a hallássérültek a kommunikációs nehézségek miatt gyakran élik meg a kudarc érzését, ami az önbizalmukat is letöri, és épp ezért az asszertivitásuk is csökkenhet. Ahhoz, hogy ez fordítva legyen, az kellene, hogy biztosítva legyen számukra a stresszmentesebb oktatás, hétköznapok, munkavállalás. Az, hogy legyenek sikerélményeik is a kudarcok mellett.

Elhivatottan küzdesz azért, hogy felhívd a figyelmet arra, a fogyatékkal élő emberek teljes életet élnek, élhetnek. Nemrég a NetBarátnő internetes portálon jelent meg egy cikked Elsősorban nő vagyok címen, szintén ebben a témában. Szerinted miben kellene a magyar társadalomnak fejlődnie? Látsz-e különbséget a társadalmi hozzáállásban és felelősségvállalásban határon innen és túl?

Érdekes kérdés, pont a Philip Zimbardo Hősök Tere néven ismert civil kezdeményezés kapcsán jutott eszembe, hogy ez a kulcs. Az embereknek természetessé kéne, hogy váljon az, hogy segítünk. Több Szájkóder kiállítás kell, több érzékenyítés, több hallássérült, aki beszél róla- hozzáteszem, optimistán- és folyamatosan szivárogtatni az információkat, ingereket. Mert az ragadós, és így sikerülhet egyfajta attitűdváltoztatást létrehozni.

 253522_3d0ad13585_s.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

15
kedd
ápr 2014

A szemek beszédesek. Beszédesebbek, mint bármi más. Annyiféle csillogása, rezdülése van, hogy voltak pillanatok, mikor csak néztem ezeket a leheletnyi változásokat, és elakadt a lélegzetem, hogy létezik ilyen.

Mint amikor apám fölém hajolt, mikor a bölcsességfogam műtötték, és a szemében ott ült az aggódás, a sajnálat és a borzalom. Meg amikor hazafelé tartottunk a pozsonyi dugóban, és rám nézett. A retina fátyolos remegéséből szinte kihallottam, hogy: mindjárthazaérünk, mindjárthazaérünk. Mikor a gyerekek szemébe nézek, látom, hogy tükörtiszta szemfelületük ragyog a kíváncsiságtól és a csodálkozástól. Ki vagy?- pislognak- láttadaztavalamitamivalamitcsinált? Olyan a szemük felszíne, mint a tó, amibe folyton kavics potyog. 

Néztem szembe dühös szemekkel. És azok is olyan sokfélék. Van a száraz szem, ami rezzenéstelenül néz, és nincsen benne könyörület. Ez a haragos szülők szeme, mint amikor azt hazudtam anyámnak, hogy nem cigiztem, pedig ömlött belőlem a füstszag. Van a könnyes, mikor fáj a düh, és az anyák nem értik a gyereküket. Mint amikor buta voltam és éretlen. Zavarba hozó tekintet ez, amitől a gyerek elkezdi szégyelleni magát. És van a remegő, mikor olyan dolgok miatt leszünk dühösek, amire nem számítottunk. Ha csalódunk, vagy ha tehetetlenek vagyunk. Mint amikor látom valakin, hogy találkozik a korlátaival.

Néztek rám boldogan. És annyiféle boldogság van. A hihetetlenkedő, mint amikor lediplomáztam, és alig hitték el, hogy eljött az a nap. Hogy a lány, akire annak idején azt mondták, hogy beszélni sem fog, elvégezte az egyetemet. Ezek kivétel nélkül könnyes szemek, pirosodó szemhéjjal. Ilyenkor a szem kivirágzik. Van a huncut boldogság, ez a hosszas beszélgetések tekintete. És van a meghatott, fátyolos boldogság, mint amilyen anyué meg apué volt, mikor felolvastam a születésnapjukon a köszöntőmet.

Vannak villanások, amik odavágnak, hogy errőlnebeszélj, vagy namostfogdvisszamagad, és vigyázz, vagy megyünk. Ezek apró jelek, amelyek segítenek megérteni, hogy mi történik. Vannak a múltba révedő redőző tekintetek, rezzenéstelen, Téged kerülő szemek, amiből érzed, hogy most csendben kell maradnod. Ott vannak még az öregek sokat látott, mosolygós szemei. És vannak a könnyektől patakzó szemek, melyek arra hivatottak, hogy segítsenek megnyugodni. 

A szemek olyanok számomra, mint a szavak. Mások fejében szövegek visszhangzanak, az én emlékeimben tekintetekbe zárt üzenetek, érzelmek, intések, tanítások képei maradnak meg.

És vannak a békés, lehunyt szemek. Amikor nincs üzenet. Csak csend. Nyugalom. Hangtalanság.

 

58714_879477406_big.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

süti beállítások módosítása