A környéket, ahol lakom, azért szeretem annyira, mert annak ellenére, hogy egy világvárosban élek, úgy érzem, mintha faluban laknék. Ezt támasztja alá Szilárd, a gyík, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel a borostyántenger alól, vagy a két szarka, aki a kert végében veszekedik a szomszédba átslisszoló szürke macskával. Néha nem tudom eldönteni, hogy melyiküknek lenne tanácsosabb fülét-farkát behúzva elsunnyogni a saját érdekében. 

A környék ráadásul tele van nyervogó kiscicákkal, macskákkal, ami felidézi a mamánál töltött időket, mikor is ezek a négylábú jószágok nőttek ki a kezemből is, mivel mindig akadt egy, amelyiket simogathattam. Szokásom macskanyávogást utánozni, ha azokra a helyekre érek, ahol tudom, hogy ott tanyáznak, ezzel is előcsalogatva őket (nem jön be), párom inkáb a cicc változatot használja, amit én azért nem, mivel beszédhibámból adódóan szissz-nek ejteném. (Szóval, az sem jön be). Helyette testbeszéddel, kéregető mozdulattal közeledem hozzájuk, ami néha beválik, macskája válogatja.

Van egy sz(c)isz(c)a a közelben, amelyiket ritkán találunk ott, mivel cicalelkéhez hűen kóborol számunkra ismeretlen helyeken. Ritka szép cirmos, az egész bundája fekete, de a mellkasánál, fehér rész húzódik a hasáig, mintha szmokingban lenne, ráadásul  a mancsai is fehér foltban végződnek, mintha kesztyűje volna, vagy cipője. A szeme is egészen különleges, világoszöld, pontosan olyan, amire azt mondják, hogy macskaszem, de mégsem mindegyik macskának van ilyen. Érdekes macska már csak azért is, mert nem az az elfutós fajta,  sem az odarohanós. Ha meglát, óvatosan megáll, felmér, ha nem talál veszélyesnek, leül, de amolyan büszkén, mintha nem látná, hogy ott vagy. Rád se néz, de ha megmozdulsz, egyből abbahagyja, amit csinál, és figyeli, mire készülsz, és annak függvényében vagy hátrál, vagy úgy marad, vagy közeledik hozzád. Látszik, hogy el kell nyerned a bizalmát. Még ha végre eléred, hogy hozzád jöjjön, akkor is simogatásonként érzed, hogy újra és újra meg kell nyerned magadnak. Egyszerre törleszkedik és távolodik tőled, és kíváncsivá tesz, hogy miért viselkedik így.

Jó egy hónap kihagyás után tegnap a párommal belefutottunk a szmokingos kandúrba. Elég viharos bálról jöhetett, mivel a bundája tele volt pici bogáncsokkal. A nyávogás utánzásom egyből csődöt mondott, úgyhogy leguggoltam, akkor kicsit közelebb jött, aztán leült és várt. Ha én közeledtem felé, ő hátrált. Szerettünk volna egy közös búcsúfotót vele, mivel éppen lakásváltásban voltunk, és sanszos volt, hogy többet nem találkozunk, de bárhogy kisérleteztem, a szmokingos nem hagyta magát. Egyszer csak párom ciccegni kezdett, mire engedelmesen odavonult hozzá. Párom kiszedte a bundájából a mócsingokat, megsimogatta, majd szólt, hogy ciccegjek én is. Szisszeghettem, a macska rám se hederített. Bő tizenöt percen keresztül próbáltam helyesen ciccegni, de nem ment. Ugyanis, míg a párom helyesen ciccegve tanított engem, hogy hogyan ejtsem, ami vicces volt, lévén, hogy nem hallom úgysem a különbséges a ,,c" és ,,sz" között, és a szájmozgásban sincs extra különbség, a macska elindult felé, míg ha én szisszegtem, lesajnálóan rám nézett, és ott maradt a páromnál. Végső megoldásként a párom ciccegve elkezdett sétálni, a macskával a nyomában, végül leguggolt mellém, hogy jöjjön hozzám. Hiába, a kandúr csak rám nézett, és távolabb leült.

Ezen már röhögni kellett. Nincs mese. Én már csak egy kegyveszett macskautánzat voltam, mivel nem tudtam tisztességesen sz(c)issz(cc)egni. 

(önmagunk legyőzése, elfogadása sosem egyszerű. idő kell és türelem az önelfogadáshoz. legyen az akár az, hogy duci vagy, hallássérült, vagy hogy a bal kezed kicsi és béna. szeretned kell önmagad. hiszen addig hogy várhatnád el, hogy más is szeressen? )

Gyűrögetem a pólóm ujját, megszokott mozdulattal az ujjaim közé vonom az anyagot, mintha fáznék, pedig melegem van. Huszonöt fok körül jár. Körülöttem mindenki ujjatlanban flangál, arcuk üde és friss, hajukon átszalad a nyári szellő. Vihorásznak, élvezik a nyarat. Én meg lassan hőgutát kapok. Kiver a víz, legszívesebben letépném magamról a hosszú ujjú felsőt. Mégsem teszem. 

Gyerekkoromban még azt hittem, átlagos vagyok. Akkor még semmi bajom nem volt magammal: szerettem a hajam, szerettem élni, úgy éreztem, úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Szerettem a kicsit kisebb, véznább bal kezem. Csak alapiskolában kezdtem előbb észrevenni, hogy más, majd nem is utálni kezdtem, inkább csak szerettem volna leakasztani, eldobni jó messzire. Szégyelltem. 

Gyűlöltem a rászegeződő tekinteteket, a szemekben lapuló sajnálkozást, néha döbbenetet, meglepődést. Takargatni kezdtem. Nem játszottam activityt, mert féltem, hogy mutogatni kell. Nem biliárdoztam, mert nem tudtam úgy tartani a dákót, mint a normálisak. Nem csocsóztam, mert ahhoz is két kéz kellett. Pedig imádtam játszani, és tudtam is. Csak máshogy. De nem akartam újra azokat az arcokat és tekinteteket látni, amelyeket már annyiszor láttam. 

Emlékszem, nem tudtam kenyeret vágni. Mindig más szelt helyettem. Aztán egyszer nem volt ki vágjon, én meg éhes voltam. Jobb kezembe fogtam a kést, bal könyökömmel lefogtam a kenyeret. Öt perc után ott hevert előttem életem első szelet kenyere. Egyik fele vékony volt, mint a papír, majd átszakadt, a másik fele olyan vastag volt, hogy alig bírtam átharapni. De az én első szelet kenyerem volt! 

Egy nyári este Csillebércen ültem a szabad ég alatt. Tizenhat éves voltam. Különösen érzékeny hangulatban leledztem, erőt vett rajtam a fáradtság. Laci, aki ott ült mellettem, és sok dolgot tanított nekem az előtte levő hetekben, kezébe vette a bal kezem. Szétnyitotta a tenyerem, behajlítgatta az ujjaim. Furcsa érzés volt. Emberi. Mintha előtte nem lettem volna az. Talán akkor először gondoltam a kezemre úgy, hogy az az enyém. Talán akkor először nem szégyelltem. 

Szándékosan olyan feladatokat vállaltam, amihez két kézre volt szükség. Ha cipekedni kellett, cipekedtem, jöhetett bármi. Poharak, tányérok, székek, asztalok, mikrók. Egy csomó mozgástechnikát fejlesztettem ki, hogy másfél kézzel oldjam meg azt, amit más kettővel. Ha segíteni akartak, visszautasítottam, hacsak tényleg nem bírtam egyedül. Aztán, ha ránéztem lehorzsolt, sajogó karomra, tisztelettel néztem. 

Aztán eljött az az idő is, mikor én is rövid ujjúban flangáltam nyáron és felszabadultan. Csak néha- néha érzek pici görcsöt, ha átszalad a karomon egy érdeklődő tekintet, de aztán az is elmúlik. Mert ez is én vagyok. És aki ezt nem tudja elfogadni, nem baj. Lesz más, aki elfogadja.

Este volt, és fűszeres füst terítette be az udvart. 

Beszélgettünk, sült a hús. Nem voltam túl éber, figyeltem az augusztusi nyári estét, összevetettem az előzőekkel, és olyan furcsa köd telepedett rám. Egészen addig egykedvűen könyököltem az asztalon, míg valaki ki nem bontotta a pálinkás üveget. 
– Csináld még egyszer! – kértem. 
Megcsinálta. 
– Megint! 
Majdnem tapsikolni kezdtem, és kivettem a kezéből az üveget, hogy visszarakjam, és újra kihúzzam belőle a dugót. És ezt elismételtem vagy ötször, majd félretettem öt percre, hogy utána újra kezdjem elölről. 

A világnak ugyan nem hallom minden zaját, de néha vannak olyan hangok, melyek annyira mélyre jutnak el bennem, hogy legszívesebben örökké hallgatnám egyhuzamban. Kicsit úgy kell elképzelni az érzést, mint amikor megpendítünk egy húrt, az elkezd rezegni, szemünkkel szinte követhetetlenné válik a húr mozgása, a hang is olyan elmosódott lesz, kicsit mintha végtelenítve lenne, de nem eléggé. És ezért hiányérzeted támad, hogy miért nem tart tovább.