Azt mondják, hogy a siketek, akik jelnyelven kommunikálnak, ha veszekednek sötétedéskor, lámpafénynél, és valamelyikük nem akar, akkor egyszerűen lekapcsolja a villanyt. Mert ugye, akkor nem látják, mit beszél a másik. Az már más kérdés, hogy akkor el lehet kezdeni a kapcsolón fel-le libikókázni, ezzel is ünnepi fényjátékkal boldogítani a szomszédokat.

Én ilyesmit nem csinálok. Egyrészt, mert amúgy sem vagyok egy veszekedős típus, másrészt, mert ez egyszerűen nem Szájlány-módi. De egy este teljesen spontánul felfedeztem, hogy mi az én saját veszekedés-stratégiám.

Aznap T. az idegeimre ment. T. ha valami baja van, úgy tesz, mintha nem lenne, és valaki más idegesítené. Mondjuk én. Mert hülye vagyok, mert ökörségeket mondok, mert csak, mert ő úgy gondolja. So-so, mindenkinek vannak hülyeségei.

Aztán, mikor közlöm vele, hogy nagyon fasza érzés villámhárítónak lenni, akin a problémáit villámként futtatja fel-le, lehiggad, osztozkodunk, csípős verbális bal meg jobb horog oda vissza, ez átmegy csipkelődésbe, majd jön az öröm és boldogság szakasz. Nem tartott sokáig,  mikor hazaértünk, szétfagyott kézzel beslisszoltam a fürdőbe, forró víz alá tettem a kacsómat(tél volt), hogy valami élet kerüljön bele. És akkor elszabadult a pokol.

 T. ugyanis elővette  azt az énjét, ami az aprajavalvai Okoska meg a mérnöktudós keveréke. És lebaszott.

Mert ő egész nap x időt pazarolt el arra, hogy menjen a fűtés, hogy most, hogy a forró vizet megnyitottam, és elzártam, kikapcsol, és ezt így, miközben normál hangnemben el lehetne mondani, hogy izé. Ez van. Legközelebb ne így.

 - Jó - mondtam-, legközelebb majd szétfagyok. Türelem.. Ez a vihar is mindjárt elmúlik.

De T. folytatta. Mérnöki precizitással, Okoskás kioktatással. Muszáj volt lehunynom a szemem, hogy ne halljam.

 - Ne csukd be a szemed!- szólt rám, ez a tény annyira felbosszantotta, mintha zabszem lett volna a fenekében.

Ezen komolyan meglepődtem. Egyrészt, hogy őt ez idegesíti, másrészt, hogy én ezt csináltam.

 - Ne merd becsukni a szemed!- ismétli.

 -De, becsukom!- mondom, és esküszöm, nem értem, mire fel az egész hacacáré. De egy pillanatra kedvem lenne pár percet folyamatosan pislogni, hogy bosszantsam. Aztán hunyok egy hosszút és egyszerűen csak otthagyom. Majd lenyugszik.

Amíg ő lenyugszik, én felhúzom magam. Addig ő vár. Aztán röhögni kell, mert lássuk be, azért csukott szemmel, szorulást idéző arccal a másik arcába pislogni, miközben ő mondani akarja a magáét…

Nos. Hülyén néz ki közben az ember. Az fix.