Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!


20
szombat
jún 2015

Évek óta rendszeresen edzek, mozgok, muszáj is, mert hízékony természet vagyok. (Ez van. Uff. Keveset kell zabálni. ) Ez azt jelenti, hogy a heti 2-3 edzéstől a heti minden nap edzésig megéltem a rendszeres mozgás nyűgjét, fájdalmát, de annak minden pozitívumát is. ( például imádom, hogy felkelek, és nyilall a combom, mert érzem, hogy tettem érte. mazochista lennék? lehet.) Nem igazán volt olyan edzésforma, amit ne próbáltam volna ki legalább, maximum ha nem jött be, vagy nem tudtam csinálni, abbahagytam. Régen a koreográfiás step aerobic órákat szerettem nagyon, főleg, ha két step paddal toltuk, csak mióta a lábam nem bírja, a futópadot próbálom megszeretni helyette. (még nem vagyunk puszipajtások. de lesz ez még így se.) Manapság éppen az ízületek kímélése miatt az erősítésekre, alakformálókra járok. (szóval bármi, ami nem ugribugri, mert a doki annyival elintézte a lábfájásom, hogy letolta a szemüvegét az orra hegyére, és a keret fölött végigmérve megkérdezte, hogy mit tornázik? Hát, vontam meg a vállam, ilyen step-aerobicot. áhá, szóval ugrál. ne ugráljon. nabumm. )

Hogy is jön ez a halláshoz? 

Hát úgy, hogy a csoportos órákon az edző általában utasításokat ad, hogy na most balra, most mambo, most vedd a súlyzót, még háromszornyolc, sarok, fordulj, dupla. És ha először vagyok egy órán, lemaradok egy mozdulattal, mivel a többieket utánzom. Kell néhány alkalom, míg beletanulok, és emlékezetből tudom pontosan csinálni. 

Az sem mellékes, hogy a csoportos órának az erejét is az adja, hogy az edző szavakkal motivál, de nekem leginkább az hiányzik, hogy tudjam mennyi van hátra a szenvedésből  gyakorlatból. Tudod mi az, mikor a segged majd leszakad, és Te még mindig nem tudod meddig tart a kínzás? Tiszta középkor.

Másik tényező még - bár erről eddig nem írtam - , hogy a bal kezem mozgássérült, ami azt jelenti, hogy kicsit kisebb, kicsit véznább, mindent vállból csinálok, a csukló és ujjmozdulatok nálam nem játszanak, és vállmagasságnál feljebb nem is tudom emelni a kezem. Emiatt ugye a súlyzózás kiesik, csak jobbal csinálom, de azzal is óvatosan kell, mert különben féloldalas lehetek, ami se nem jó, se nem szép. A kombinált láb-kar váltómozgások is pont azért bajosak, mert a bal kezem nem tud szinkronban mozogni, így felborul az egyensúlyom. Ilyenkor csak az egyiket csinálom, amiről úgy gondolom, jobban ráfér az edzés. A kétkezes gyakorlatok nagy része is kiesik (plank, fekvőtámasz, fitballos támaszkodós/fogós gyakorlatok és még sorolhatnám). 

Namármost, nekem irtó klassz edzőm van. Lassan egy éve már, hogy az ő óráira járok, mert tényleg odafigyel mindenkire. Rám meg aztán tényleg. Nem csak azt mondja meg, hogy nem jól csinálod a gyakorlatot, és hogyan csináld, hanem ha látja, hogy a kezem miatt nem megy, akkor megmondja mit csináljak helyette ugyanarra az izomcsoportra. Ha látja, hogy elveszek a mozdulatok lekövetésében, úgy áll, hogy lássam. Vagy külön odajön, és szól előre, hogy mit fogunk csinálni. Külön odafordul, és mutatja, mennyi gyakorlat van még hátra. Olyan is van, hogy odajön, és megtart, mert nem tudom kitámasztani magam.

És ez azért nem csak edzőként fontos. Nem csak azért, mert így tudok edzeni egy órát úgy, hogy elejétől végéig érzem, hogy tettem magamért, hanem mert a tudat jó, hogy vannak ilyen emberek, akik segítőkészek, kiegészítenek ott, ahol szükség van rá. Mert ez van, néha egyedül tényleg nem megy. Van valami sorsszerű, és rémisztő abban, hogy tényleg vannak dolgok, amiket csak valakivel tudunk megcsinálni, és ezt a furcsa érzést oldják fel ezek az emberek azzal, hogy vannak, léteznek. Mert ha edző tud ilyen lenni, tud majd ilyen lenni valaki ott is, ahol dolgozom, ahol éppen vagyok és kínlódom. És ez erőt ad.

Szükségünk van ezekre az emberekre. Ti vagytok a balkezünk, a fülünk, a lábunk. És ha nem is mondjuk, néha bizony könnybe lábadt szemmel gondolunk rátok, mert iszonyúan hálásak vagyunk. Mert segítetek, mert vagytok. A világunk veletek lesz kerek.

thank-you-card-printables-2-of-460103.jpg

Címkék: edzés edző mozgássérült köszönöm hallássérült

22
csütörtök
aug 2013

(önmagunk legyőzése, elfogadása sosem egyszerű. idő kell és türelem az önelfogadáshoz. legyen az akár az, hogy duci vagy, hallássérült, vagy hogy a bal kezed kicsi és béna. szeretned kell önmagad. hiszen addig hogy várhatnád el, hogy más is szeressen? )

77bab65c9b6138c9a4fbf96182a96746.jpg

Gyűrögetem a pólóm ujját, megszokott mozdulattal az ujjaim közé vonom az anyagot, mintha fáznék, pedig melegem van. Huszonöt fok körül jár. Körülöttem mindenki ujjatlanban flangál, arcuk üde és friss, hajukon átszalad a nyári szellő. Vihorásznak, élvezik a nyarat. Én meg lassan hőgutát kapok. Kiver a víz, legszívesebben letépném magamról a hosszú ujjú felsőt. Mégsem teszem. 

Gyerekkoromban még azt hittem, átlagos vagyok. Akkor még semmi bajom nem volt magammal: szerettem a hajam, szerettem élni, úgy éreztem, úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Szerettem a kicsit kisebb, véznább bal kezem. Csak alapiskolában kezdtem előbb észrevenni, hogy más, majd nem is utálni kezdtem, inkább csak szerettem volna leakasztani, eldobni jó messzire. Szégyelltem. 

Gyűlöltem a rászegeződő tekinteteket, a szemekben lapuló sajnálkozást, néha döbbenetet, meglepődést. Takargatni kezdtem. Nem játszottam activityt, mert féltem, hogy mutogatni kell. Nem biliárdoztam, mert nem tudtam úgy tartani a dákót, mint a normálisak. Nem csocsóztam, mert ahhoz is két kéz kellett. Pedig imádtam játszani, és tudtam is. Csak máshogy. De nem akartam újra azokat az arcokat és tekinteteket látni, amelyeket már annyiszor láttam. 

Emlékszem, nem tudtam kenyeret vágni. Mindig más szelt helyettem. Aztán egyszer nem volt ki vágjon, én meg éhes voltam. Jobb kezembe fogtam a kést, bal könyökömmel lefogtam a kenyeret. Öt perc után ott hevert előttem életem első szelet kenyere. Egyik fele vékony volt, mint a papír, majd átszakadt, a másik fele olyan vastag volt, hogy alig bírtam átharapni. De az én első szelet kenyerem volt! 

Egy nyári este Csillebércen ültem a szabad ég alatt. Tizenhat éves voltam. Különösen érzékeny hangulatban leledztem, erőt vett rajtam a fáradtság. Laci, aki ott ült mellettem, és sok dolgot tanított nekem az előtte levő hetekben, kezébe vette a bal kezem. Szétnyitotta a tenyerem, behajlítgatta az ujjaim. Furcsa érzés volt. Emberi. Mintha előtte nem lettem volna az. Talán akkor először gondoltam a kezemre úgy, hogy az az enyém. Talán akkor először nem szégyelltem. 

Szándékosan olyan feladatokat vállaltam, amihez két kézre volt szükség. Ha cipekedni kellett, cipekedtem, jöhetett bármi. Poharak, tányérok, székek, asztalok, mikrók. Egy csomó mozgástechnikát fejlesztettem ki, hogy másfél kézzel oldjam meg azt, amit más kettővel. Ha segíteni akartak, visszautasítottam, hacsak tényleg nem bírtam egyedül. Aztán, ha ránéztem lehorzsolt, sajogó karomra, tisztelettel néztem. 

Aztán eljött az az idő is, mikor én is rövid ujjúban flangáltam nyáron és felszabadultan. Csak néha- néha érzek pici görcsöt, ha átszalad a karomon egy érdeklődő tekintet, de aztán az is elmúlik. Mert ez is én vagyok. És aki ezt nem tudja elfogadni, nem baj. Lesz más, aki elfogadja.

Címkék: smiley mozgássérült siket hallássérült önelfogadás szájról olvasás szeresd magad

süti beállítások módosítása