(a hallókészülék csere nehézségei)
– Apu hangja olyan, mint a medvéé – mondtam alig néhány évesen anyunak a százas Skodánk hátsó ülésén. Pedig még sose hallottam igazi medvét brummogni. A mustársárga autó zúgott alattam, én meg kerestem a megfelelő szavakat, de nem volt egyszerű. Az új hallókészülékem teljesen másféle világot hozott elő nekem, mint amelyikben addig éltem. Mindenkinek kicserélődött a hangja. Apué lett a medve hangja, a medvéé még medvésebb lett. Jöttek új hangok is, amelyeket addig nem hallottam, s nem tudtam, melyik mihez tartozik.
Az elkövetkező években lassan megszoktam az új hangokat, és helyére került minden. A medvésebb hang a medvéé lett. Apu medvehangja apué lett. És ez így ment majd tizenöt évig.
Aztán egy éve reggel felkeltem, beraktam a hallókészülékemet a fülembe, bekapcsoltam, és recsegni kezdett. Torz lett minden hang, majd a szerkezet kikapcsolt. Talán sosem voltam még annyira kétségbeesett, mint akkor. Pár óra múlva ugyan működni kezdett, de nyilvánvalóvá vált: új gépre van szükségem.
Nem sok hétre rá már a fül-orr gégészeten ültem, és az új gépet teszteltem.
– Egykéthá... Egykéthá... Na, milyen? – kérdezte a doktornő, én meg pislogtam mint a hajasbaba, akit előre-hátra döntögetnek.
– Furcsa. -mondtam.
Néztek rám: a doktornő, a szakember, anyu, apu. Vártak valamit, hogy mondjam, mit kell állítani a gépen, én meg tanácstalanul néztem rájuk vissza.
– Egykéthá... Egykettőhárom – skandálta a doktornő.
– Más a hangszínezete – mondtam végül.
Furcsa. Használom ezt a szót, de nem tudom biztosan, mit jelent. Csak azt hiszem, tudom, mi az a hangszínezet.
– Más is lesz. Ezek profibb gépek. Nem lesz ugyanolyan, mint a régi gép.
Bólintottam. Fülembe élesen belevágott az o meg az a betű. Arrébb kaptam a fejem, mintha belefűrészeltek volna az agyamba.
– Túl magasak a magánhangzók – örültem, hogy tudok mondani valami értelmeset.
A szakember állított rajta valamit, az egykéthá olyan lett, mint a körfűrész. Rémülten körbenéztem: ez túl mássalhangzós, mondtam, az a meg az o szinte sehol nincs. Megint átállítottak valamit, most meg teljesen sziszegős, mint amikor ereszt a gumiszelep, gondoltam, mert még azt se hallottam sose. Másfél óra múltán két hét próbahordásban egyeztünk meg.
*
Egy hét után rájöttem, hogy nehezebb lesz, mint gondoltam. Hasonlóan ahhoz, mint amikor valaki kontaktlencsét vagy protézist kap. Meg kell szokni. De hallani azt, hogy a biliárdgolyók összeütköznek, hogy a metró süvít, hogy az autók nagyon hangosak, valamint mindenkinek megint más a hangja, az idegesítő! Apunak nem apu hangja van, hanem új. Amiről eddig azt hittem, az autó hangja, most megváltozott. A tornán tizenöt percig képtelen voltam a koreográfiát követni, mert annyira más és idegesítő hangja volt a zenének, hogy sutba vágta a koncentrációs képességemet. Végül kikapcsoltam a gépet.
A legidegesítőbb az volt, hogy nem tudtam megfogalmazni pontosan, hogy mi a zavaró. Csak idegenszerű, frusztráló, szokatlan, hátborzongató. És az eddig kedvesen duruzsoló villámlásnak félelmes hangja lett.