Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!

14
vasárnap
dec 2014

Mikor kiderül mások számára, hogy Szlovákiában születtem, magyar iskolában tanultam, ahol emellett szlovák nyelvtanom és irodalmam is volt napi szinten, plusz egy kötelező idegen nyelv (nekem a német), mindenki felsóhajt, hogy úristen, hát neked baromi jó, tudsz két idegen nyelvet!

Hát. Nem egészen.

Szájról olvasással a magánhangzókat ismeri fel az ember először, mert az a legfelismerhetőbb, a mássalhangzókat pedig kilogikázzuk többnyire, meg kevésbé felismerhetőek. Namármost a magyar nyelv alapvetően tele van magánhangzókkal, míg a szlovák és a német tele van mássalhangzókkal. Konkrétan van a szlovákban olyan szó, ami csak/főleg mássalhangzókból áll (zmrzlina-fagylalt, smrt' (ejtsd:szmrty) - halál). Nyilván az is szerepet játszik, hogy eleve a magyar az anyanyelvem, így azt tanultam meg profin olvasni éveken keresztül.

És akkoriban mikor megkérdezték, hogy angolt vagy németet akarok tanulni, fogalmam sem volt, hogy olyan dolgokat is számításba kellene vennem, amit egyébként másnak nem. Több sebből is vérzett ugyanis a dolog. 

Először is, a mássalhangzók miatt iszonyú megerőltető volt bármit is érteni, leolvasni a tanárnő szájáról. Másodszor pedig csoportos órák voltak, és így meg voltam lőve. Normál esetben sem jó csoportosan létezni, kommunikálni nekem, nemhogy egy olyan tantárgy esetében, amit még úgy sem értek, ha látom a tanárt. Ennek meg az lett a következménye, hogy semmi motivációm nem volt a figyelésre, se a tanulásra. Hiába mondta szlovákul a tanár a kérdést, volt olyan, hogyha nem értettem, akkor inkább random elkezdtem valami összefüggő szlovák szöveget mondani, amiről úgy gondoltam, hogy talán azt kérdezheti. Katyvasz volt az egész. Nem értettem, mit keresek ott és miért kínoznak ezzel.

Illetve egy dolgot tudtam: Ne bukjak meg, mert ez a tárgy kell az érettségihez.

Az érettségi is érdekes dolog volt. Németből a tanárom egy idő után nem szekált annyira, aztán kiderült, hogy törvényadta jogom, hogy hallássérültként idegen nyelvből fel legyek mentve. (Mondjuk ezt nem tartom szerencsés dolognak, mert nem felmenteni kellene, hanem más oktatási módszert alkalmazni és biztosítani.) Mindenesetre itt történt egy olyan logikai paradoxon és jogi csavar, hogy azt hittem hanyatt dobom magam. 

Akkoriban az érettségi négy tantárgyas volt: magyar nyelv, szlovák nyelv, választott idegen nyelv, meg plusz egy valami. Én a töri választottam.

Ugye, jogilag fel voltam mentve idegen nyelvből. Ez azt jelentette, hogy németből nem kellett érettségiznem, helyette választanom kellett mást, az meg a társadalomtudomány volt. Vagy állampolgári ismeretek. Kinek hogy tetszik. Viszont magyar nemzetiségűként, szlovák állampolgárként az ország hivatalos nyelveként a szlovák nem számított idegen nyelvnek. Érettségiznem kellett belőle, külön nyelvtanból és irodalomból is. (Ezt a jogi bukfencet amúgy felvetettem legutóbb a jogalkalmazás órámon, és kaptam érte két mézes negró cukorkát a tanártól, miután elakadt a szava.)

Hát, az érettségi az vicces volt. Voltak kidolgozott tételeim, és azt magoltam. Gondoltam magolással csak meglesz. Aznap úgy mentem be, mint anyám évtizedekkel azelőtt a saját szlovák érettségijére: életem első látványos bukása következik. Csapó.

Aztán Martin Kukucsint húztam, meg a televíziózást, és abból a tanárnő egy tucatszor lefeleltetett az utolsó félévben véletlenszerűen, és csak meglett. Kóválygó fejjel jöttem ki, és mikor kiragasztották az eredményeket, akkor a személyi szám alapján kellett kikeresni a jegyedet. Írtam is anyámnak, hogy küldje el az enyémet sms-ben, mert nem vagyok benne biztos, hogy a saját személyi számom mellett látok egy négyest. Pedig tényleg annyi volt az annyi. 

Mai ésszel tudtam volna annak idején, hogy külön tanárhoz kell mennem, és angolra járnom, nem pedig németre. A nyelvtanulás ma már elengedhetetlen feltétele a diplomádnak, ha nem akarsz éhen halni. Pont a múltkor hallottam egy találó kis szólásközmondást az egyik tanáromtól: ,,A pokol felé vezető út jóindulattal van kirakva. " Persze, szép dolog a jog, hogy ezt meg azt biztosítani a fogyatékkal élőknek, de azért nem cukorkaszerűen kéne ezt mégsem adogatni.  Jó, vannak helyzetek, mikor nem megy a nyelvtanulás, és akkor jogos a dolog, de én akkor inkább az információhoz való jogot emelném ki, hogy igenis jogom van tudni, milyen lehetőségeim vannak, mert magamtól nem jövök rá. Nyelvet tanulni kell. Nincs mese. 

Én például egy idő után felfedeztem, hogy az angolt sokkal jobban olvasom szájról mint a németet. És akkor megérett bennem a dolog, hogy akkor külön tanárnál mégis csak meg kéne próbálni az angol nyelvet. Találtam egy diáklányt, aki tizenkét éve tanul angolul, nyelvvizsgázott is, ráadásul húga is hallássérült, így van tapasztalata hallássérültekkel. Mindössze annyiból más a dolog, hogy egyből a szavak mellé írjuk a kiejtését, meg rendszeresek a szájról olvasós gyakorlatok, azaz az átvett új szavakat angolul mondja, és én megpróbálom felismerni.

Kaland lesz, az biztos. Azt hiszem, egy angol nyelvvizsga is felkerül a bakancslistámra.

494x346x1358746887_143176434_jpg_pagespeed_ic_4jjl3s9mkm.jpg 

Címkék: nyelvtanulás hallás siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás

Mindig elgondolkozom azon, hogy a könyvek mikor és miért lettek az életem szerves, kitörölhetetlen részei. Meg hogy mi is a könyvek szerepe pontosan az életemben. Milyen szerepük lehet egy hallássérült életében?

book-t2.jpg

Főleg akkor jut eszembe ez, mikor az autóban ülök hátul, mindenki beszélget, tudjátok, úgy nevetgélve, egymás szavába vágva, néha egyikük átnyúl a másikon, feltököli a hangerőt, és bömbölni kezdi a rádióval szinkronban a dalt. És a végén általában az egész kocsi maga egy guruló koncert. Már a filmekben is sóvárogva figyeltem az ilyen jeleneteket, aztán később az osztálykirándulásokon is sajgó szívvel néztem az együtt hülyülő gyerekeket, én meg valahogy mindig kimaradtam. Még most is érzem, hogy álltak olyankor az izmaim: a vállaimat felhúztam egészen a nyakamba, a szemöldököm felszaladt, a szemeim tágra nyíltak, hátha akkor többet értek majd az egészből. Az autós hosszabb utazások se voltak a kedvenceim. Addig jó volt, míg mások is voltak, hangadók, akik átvették a szerepet, és vitték a prímet. Nélkülem is.

Én meg addig olvastam. 

A könyv ugyanis mindig bebugyolált a történeteivel, kiszakított a buszból, a kocsiból, a gyerekek és az emberek közül. Olyankor én mindig valaki más voltam, valahol máshol. Általában halló valaki voltam, magától értetődően - nem nagyon írtak meg hallássérült szereplőket akkoriban -, és olyan dolgokat csináltam, mint a hallók. A könyvekben mindig lehettem valaki más, más élettel, más gondolkodással, és olyan sok dolgot tanultam az átmeneti sorsaimon keresztül az emberekről, amiket a valóságban pont azért, mert mindig mindenből kimaradtam, sosem.

Hiába, hogy ezek regények voltak és fikciók, minden író belevitt valamit az életéből, a tapasztalataiból, azokból, amiket maga körül látott. Belső gondolatokat, maga és mások életeit, rácsodálkozásokat, felismeréseket, tanulási folyamatokat.  Vagyis valóságot. 

Talán azért lettem ennyire empatikus.

Meg megértő, pacifista, és ezért volt az, hogy mindig megértettem, mi mozgat egy-egy embert, még akkor is, ha nem épp a normákat követi, ha kilóg a sorból, ha valami olyat tesz, amiért mindenki utálja. Sose álltam csak egy valaki mellé, mert nagyjából értettem a másik fél indítékait is, még akkor is, ha nem mondta ki.

A regények alakjainak sorsai az életben is illettek valakire. És elmondhatatlanul imádtam a könyveket azért, mert pótolták az életemből kimaradó dolgokat. Sőt, talán még többet is adtak. Voltak olyan könyvek, amelyeket sírva olvastam, volt, ami után melankolikusan tébláboltam, mások után csillogott a szemem a nevetéstől, és átjárt a derű. Bele tudtam bújni a szereplők bőrébe, és át tudtam érezni azt, amit ők. És pont ezért a körülöttem élő emberek bőrébe is bele tudtam bújni, és legalább a könyvekből át tudtam élni, hogy mi is zajlik le valójában egy osztálykirándulós buszozás során. Így nem éreztem annyira, hogy valamit kihagytam az életemből. Kipróbálhattam sokféle más érzést és élményt is.

Gazdagság. 

Azt hiszem gazdagságot adtak a könyvek. Legalábbis bizonyos szempontból gazdagnak éreztem magam, mintha valamiből nagyon sokat kaptam volna. 

És még mindig furcsa nekem az, ha új emberekkel kerülök egy autóba. Akkor elkezd bennem motoszkálni az az érzés, hogy nekem most beszélnem kellene. És olyankor csend van, meg hirtelen úgy érzem feszültség nő az autó zárt terében, és én fulladok, aztán fogok egy könyvet és olvasni kezdek. Belemerülök, falom a sorokat, életeket húzok magamra, érzéseket, tulajdonságokat.

Van, akiknek ez furcsa, mások már ismernek, megint mások bunkóságnak tartják, vagy azt hiszik különcködöm, magamnak való vagyok.

Pedig az az igazság, hogy a könyv véd is. Mintha mikor olvasnék, tudnám, hogy mentségem van a beszélgetés alól. Mintha az a tény, hogy könyv van a kezemben, felszólítaná a környezetemet arra, hogy most valami olyasmit csinálok, amit nem illik megzavarni. És nem szólnak hozzám. Nincs több kínos helyzet, elpazarolt energiák a koncentrálásra és beszédmegértésre, hogy mit mond a másik elöl, miért nevetnek, meg úgy csinálni, mintha mindent értenék.

Majdnem olyan, mintha egy másik csapattal ülnék a kocsiban. Én, meg azok, akikkel éppen azonosulok  az adott könyvben.

Nem vagyok egyedül.

book_xmas_tree.jpg

 

Címkék: könyv hallás siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás szájkóder

süti beállítások módosítása