Annyira dühös vagyok!- írja egy ismerősöm.- Ennyire! És küld egy zeneszámot.

Először elmosolyodom. Az ismerőseim nagy része, annak ellenére, hogy több éve ismernek, gyakran elfelejti, hogy hallássérült vagyok, és néhány dologban másképpen kell hozzám állni. Például nem vagyok a legjobb partner arra, hogy kitárgyaljam az EDDA zenei stílusát vagy pályafutását. Vagy mondjuk ne zenében próbálják elmondani, hogy milyen a hangulatuk. Vagy ha küldenek is zenét, akkor ne várjanak ugyanolyan reakciót, mint egy hallótól.

Nem mintha nem hallgatnék zenét, csak az én elvárásaim mások a zenével szemben. Többnyire nem érdekel a szöveg, csak a dallam. És ugye én némiképp másképp érzékelem a zenét a többségnél, mivel csak bizonyos hangokat tudok kiragadni. Nem beszélve arról, hogy csak úgy hallgatok zenét, hogy pont van olyan fülesem, ami elég hangos és nem rossz, vagy rákötöm hangfalra és feltökölöm a hangerőt. Amit a szomszédok annyira nem díjaznának.

Másrészt viszont igazán csodálom azt, hogy erre képesek. Hogy az emberekben megfogalmazódnak érzések, fájdalmak, örömök, feszültségek, és azt zenébe és szövegbe öntik. Méghozzá úgy, hogy az emberek a számokat hallgatva tökéletesen magukra ismernek. Mind hangzásban, mind szövegben, mind pedig a kettő tökéletes harmóniájában. Hogy elég egy számot hallgatniuk, és nem kell kifejezniük azt, amit éreznek, mert felolvadhatnak a zenében, a tökéletes megértésben.

A zene az embernek igazi extázis. Elnézem néha a zenét hallgató emberek arcát, ahogyan behunyják a szemüket, átélik a zenét, és mozogni kezdenek. Az arcuk annyira kifejező tud lenni, és a számoktól függően kavarog rajtuk az összes érzelem, amit előhív belőlük a dallam: düh, agresszió, fájdalom, akarat, dac, boldogság és diadal. A múlt összes árnya és öröme.

Néha olyan megfejthetetlen és misztikus a hallók életének ez a része, és épp ezért néha félelmet és frusztrációt hív elő belőlem. Mire gondol, mikor beleéli magát? Milyen emléket idéz fel benne? Velem miért nem élhet át ilyet? Hozzám miért nem kötheti zene? 

Az emberek életét általában végigkísérik a zenei változások és slágerlisták. Ha meghallanak egy-egy számot valahol, emlékeket tudnak felidézni általa. Csókok, meghitt pillanatok, sírások, tragikus szünetek és fergeteges bulik emlékeit. Irigylem. Irigylem azokat a pillantásokat, amikor az emberek úgy néznek össze, hogy: Emlékszel? Mint a boldog cinkosok. Egyszerre nyűgöz le, tesz boldoggá, és teszi kicsit szomorkássá a hangulatom.

Ennek ellenére szerencsés vagyok. Néhány(maximum 5-10) olyan zeneszámom van, amit ha meghallgatok, konkrét emlékeket idéz fel. Egy csókot, egy élményt, boldog és keserédes pillanatokat. Mintha ki lett volna centizve. Minden emléktípushoz egy zene. Pont, ami nem hiányozhat az ember életéből, ha visszatekint.

És szerencsés vagyok, mert a vizualitás zenéjét hallgathatom. Én az emlékeket képekhez, mozdulatokhoz, érintésekhez, illatokhoz és fényekhez kötöm. Tudtad, hogy az emberek mozdulatai és vonásai meglepően hasonlíthatnak egymásra? Hogy egy vadidegen vállrándítása eszedbe juttathatja egy kedves személy vállrándítását? Hogy egy ablak eszedbe juttatja, hogy tinédzserkorodban kimásztál a szoba ablakának párkányára és bámultad a kertet? Hogy egy fénysugár felidézi azt a hajnalt, amikor egy fontos dologról gondolkodtál? És a szarkalábak a szem környékén egy kutakodó szempárra emlékeztethetnek?

Az én zeném ilyen. Kicsit magányos, kicsit megoszthatatlan. De az enyém.