Ma olvastam  a HVG oldalán egy cikket Nóráról, aki óceánjáró hajókon keresi a kenyerét. Ami leginkább megragadta a figyelmemet, az az volt, hogy az óceánjárói karrier előtt a médiában próbált elhelyezkedni. Ez azért is volt számomra olyan érdekes, mert egész jó belelátásom van a gyakornoki munkavégzés kálváriájába, lévén, hogy valamikor az én álmaim között is az szerepelt, hogy ismert, megbecsült újságíróként fogok dolgozni, és abból (én kis naiv) megélni.

Itt szeretném megjegyezni, hogy az oktatásban érdemes lenne már középiskola elejétől felvilágosítást adni a gyerekeknek arról, hogy milyen a munkaerőpiac, sőt, erősen szorgalmaznám, hogy azok a bizonyos karrier-irodák ne az egyetemeken, főiskolákon, hanem már középiskolákban és gimnáziumokban is működjenek. Kompetenciafelmérésekkel és beszélgetésekkel már jó előre ki lehetne szűrni bizonyos szakmákat a diákok számára, hogy mely munkákra alkalmas, és melyekre nem. Talán akkor jóval kevesebb kiégett, hasznavehetetlen diplomával rendelkező ember mászkálna ezen a Földnek nevezett golyóbison.

Valószínűleg ez Nórának is jól jött volna, aki előbb Magyarországon próbált munkát találni, 19 évesen kórházban dolgozott, majd Budapestre kerülve egy kereskedelmi tévénél helyezkedett el mint recepciós. Szokásos forgatókönyv, valahol el kell kezdeni, a szamárlétrán fel kell kapaszkodni. Legalábbis ebben hittem én, Nóri, meg szerintem vagyunk ezzel még páran. A recepciós munka közben Nóra elvégezte a médiaiskolát, majd gyakornok lett egy kereskedelmi rádiónál. Fizetés persze nem járt, miért is járt volna, de bőven túlvállalta magát, mint a mai világban minden gyakornok, hogy bedolgozza magát a biztos állásba. Reménykedett, de nem vették fel soha. A rádiónak új tulajdonosa lett, a csapatot pedig menesztették isten hírével.

Nem egy vidám történet, az biztos, már csak azért sem, mert egyrészt tudtalevő, hogy gyakornoki munkából nem lehet megélni, de mégis, egy minimális összeget kötelessége lenne megadnia a munkáltatónak. Tapasztalatom szerint más - hangsúlyozom, nem mindegyik - szakmánál szokás némi fizetséget adni az olykor nem csak lábát lógató gyakornokoknak. Másrészt tudjuk, hogy gazdasági válság van/ volt/ lesz, és ez a média leépítésében nagyon meglátszott. Számtalan embert küldtek el, és azoknak, akik be szerettek volna kerülni, nem kevés gyomorra volt szükségük. Ismét hangsúlyozom, hogy nem minden esetben igaz, de nem egy média szakon végzett ismerőstől, sorstárstól hallottam vissza, hogy dugás alapon kerülhettek volna be egyes helyekre. 

Úgy tűnik az sem elég olykor, hogyha médiajogász ismerősünk van, ha egyéb extrém szolgáltatásokra nem vagyunk hajlandóak. Amivel egyébként semmi problémám, mindenki azzal és azt, amit szeretne, sőt! Ma már ez nyílt titok, hogy a szakmai berkekben előfordul ilyen, meg hogy léteznek ilyen emberek, de azért az mégis mellbe vágott, mikor egy ismerősöm a tv előtt ülve felszólított arra, hogy mutassak rá erre vagy arra, ő megmondja, hogy kit cummantott le a pozícióért. Oké, hogy van ilyen, de ennyire?!

Visszatérve Nórira, a kereskedelmi tévénél két év recepciós munka után a feladatait a biztonsági szolgálat vette át, de másnaptól gyakornokként folytatta, mivel még mindig bízott benne, hogy ez jó befektetés a jövőjére nézve. Tehette ezt még azért is, mert emellett mindig volt másodállása, ahonnan a megélhetéshez szükséges pénzt elő tudta teremteni. Ez egészen addig működött, amíg a tévénél előírás nem lett, hogy a gyakornok csak nappali tagozatos egyetemista vagy főiskolás lehet. Ezután hírügynökségi melót vállalt, éjszaka kávézóban szolgált fel, majd egy másik tévécsatornánál vállalt szkriptelést. (szkriptelés = élőben felvett reality show anyagát szóról szóra leírják).

Azt már szinte hitetlenkedve olvastam, hogy a szerződés csak egy produkcióra szólt, ám Nóri, mivel elhintették előtte a lehetőséget, hogy idővel akár riporter is lehet, keményen dolgozott és várt. A napi 80-100 oldalnyi szöveggépelés nem tett jót a kezének, az egész napi ülés pedig a keringésének sem. Később kapott munkát egy sajtóügynökségnél, de karácsony előtt néhány hetes leállás következett a cégnél, mely végül hónapokig húzódott. Ezután pedig jött a sors, és az óceánjárók felé sodorta Nórit.

Hogy mi vihette rá Nórit arra, hogy olyan sokáig kitartson? Meg tudom érteni:

„Elég volt annyi, hogy úgy éreztem: igen, ezt tudom és akarom is csinálni. Sokáig az is nagy dolognak tűnt, hogy cserében ingyen elmehetek sokféle eseményre. Ezért mindig elhessegettem magamtól azt a gondolatot, hogy igazából csak kizsákmányolnak” – emlékszik vissza Nóra a hvgnek.

(http://hvg.hu/gazdasag/20130719_az_oceanjaro_es_a_haborus_szindroma)

Aki olvasta a legelső posztomat, az lehet, hogy összeköti a szálakat, és leesik neki, hogy az összetört álmok alatt az újságírást értem. Kiskorom óta olvasok, aztán írni kezdtem. Először novellákat, majd cikkeket. Rengeteg helyre publikáltam, persze fizetés nélkül, mint Nóra, majd lediplomáztam. Hivatalosan is újságíró lettem, volt hozzá érzékem, tehetségem, mégsem lehettem az. Nem azért, mert valahol extrém szolgáltatásokat kellett volna nyújtanom(nem kellett), hanem mert szájról olvastam. 

Nem tudtam nyalni, és nyalás nélkül a maximális munkának nem nagyon volt értéke. Nem tudtam jópofizni, kapcsolatokat építeni, és nem tudtam egy emberként mindenki munkáját csinálni. Szájról olvasással ez képtelenség. Hiába voltam jó riportírásban, ha például a sajtótájékoztatókon nem tudtam követni a beszélgetést, és ezért sajtótájékoztató híreket sem tudtam írni. Reggelente nem tudtam ötletelni, mert sokan voltunk, és mindenki egymás szavába vágott. El voltam nyomva, és ebben valamilyen szinten én is hibás voltam, mert jobban a sarkamra kellett volna állnom. De ezekre a helyzetekre senki sem készített fel. De még így is kihoztam magamból a maximumot. Telefonos interjúkat oldottam meg anélkül, hogy a munkatársakat bevontam volna, holott én nem tudok telefonálni. Leadtam a cikkeket időben, és nem olyan témákat választottam, amit össze lehetett ollózni a wikipédiából. Nem tudtam angolul, de szótáraztam. A médiában annál értékesebb egy ember, minél több munkát tud egy személyben megcsinálni. Kevesebb embert kell különböző munka után fizetni. Esélyem sem volt. Évekig próbálkoztam.

Aztán volt egy pont, mikor azt mondtam, elég volt. Mikor az én komoly, dupla erőfeszítésekkel létrehozott munkámat semmibe vették, ellentétben egy összeollózott másik munkával. Akkor azt mondtam, ez nem éri meg. Ezt nem tudom csinálni. 

Rohadt nehéz az ilyesmit bevallani magadnak, de határozottan jobb emberré válsz utána. A kudarcok eléggé meggyötrik az embert. És ez kudarc volt, mert frusztrált, hogy szájkóderi minőségem akadályoz abban, amit szeretek csinálni. Kudarc volt, mert ha ez ugrott mint megélhetési lehetőség, mit hozhat még a jövő? 

És akkor álmodtam egy merészet, amiből született a blog, és még születni fog más is. Két nap múlva pedig kiderül, hogy az egyik álmom teljesül-e.