Néha vannak események, amelyek már-már apokaliptikus mértékben befolyásolják az emberek életét. Például, ha elfogy a sör. Na jó, vicceltem.

Ma este nyolckor 95 237 ember fog ülni a gép előtt és figyelni, hogy bekerült-e a felsőoktatásba. A 95 237 emberből néhányan nem fognak bekerülni. Nekik szerencsés esetben van B tervük. Lesz, aki munkát fog keresni, lesz, aki kitanul mást, megint mások nem fognak csinálni semmit, mert az úgy kényelmes, vagy mert nem tudnak mit. Lesznek olyanok, akik örülni fognak, és lesznek, akik szomorkodni.

Csak egy határvonal, és mindenki sorsa eldől valamerre. Vajon hányan fognak rájönni, hogy nem jól választottak? Hányan fogják ennek ellenére végigcsinálni és értéktelen diplomát szerezni? Hányan fognak emiatt a diákhitel súlya alatt roskadozni? És aki közülük állami ösztöndíjasként szerzi meg a diplomát, hogyan fogja ledolgozni a kötelező éveit? Beáll a madaras teszkóba pénztárosnak? Azám a fényes jövő. Diplomával meg főleg.

Nem mintha lebecsülném a pénztárosi munkát, én is dolgoztam már raktárban, pakoltam mikrókat raklapra, pedig lány vagyok. Szerettem is csinálni, csak az emberben, ha már lediplomázik, van egy kis ambíció. Karriert szeretne, olyan helyen akar dolgozni, ami kihívás számára. Ahol vannak sikerélményei, a főnöke és kollégái megbecsülik, feljebb juthat a szamárlétrán, neadjisten', még egész jó fizetést is kaphat. Az egész jó fizetés alatt pedig nem milliókat értek, de nem is minimálbért.

Rengeteg ember van körülöttem, akinek fogalma sincs, hogy mit akar. Diploma van a kezükben, de nem értenek a végzettségükhöz. Átveszik a papírt, hogy tanárok lettek, és tudják, hogy soha nem fognak tanítani, mert nekik az egyszerűen nem megy. Nem nekik van kitalálva. Vannak, akik menet közben jönnek rá, hogy ezt nem bírják. Lehet, hogy gimiben bírtak magolni és tanulni hajnalig, és úgy gondolják, az orvosit is bírni fogják, aztán kiderül, hogy mégsem. Megint mások a munkába állva jönnek rá, hogy ez nem az ő világuk. Éppen ezért az emberek nagy része nem abban a szakmában dolgozik, amit végzett, holott komoly elképzeléseik voltak arról, hogy milyen jövőt szeretnének. Ez azért lenne, mert felelőtlenek? Mert csak bulizni akarnak és lusták képezni magukat? Nem hinném.

Nem értem, hogy hogyan kérdezhetik komolyan, egy érettségiző gyerektől, hogy mi akar lenni. Lenni ugyanis bárki akarhat bármi, de ez nem elég. Minden szakmáról van egy elképzelése az embernek, hogy az milyen. Ezek általában torz képek. Van, aki tanár szeretne lenni, és csodálatos hivatásnak tartja azt, hogy az elkövetkező generációt a világra okosítsa, de nem számol azzal, hogy nem lesz türelme a gyerekeket fegyelmezni. Vagy földmérő akar lenni, de nincs tisztában azzal, hogy olykor olyan helyszíneken kell mérnie, ami alkatához egyszerűen nem megy, mert tériszonya van. Vagy orvos akar lenni, és hisz benne, hogy tudja csinálni, mert volt egy baleset helyszínén, látott vért, de lehet, hogy a nagy felelősséget nem fogják bírni az idegei. És erre ugyan, hogy tudna készülni bárki is? Senki nem fog leülni vele szembe, és azt mondani, hogy beszéljünk arról, hogy mi akarsz lenni. Hogy Pisti, tudom, hogy földmérő akarsz lenni, de tudtad, hogy néha fel kell mászni nagyon magasra, és leeshetsz? És Ancsa, azt ugye tudod, hogy a orvosi szakma mellett nehéz családi életet fenntartani? A szakmákról általános információk jutnak csak el hozzánk, és az kevés. Arról nem beszélve, hogy az igazi munkába csak akkor látunk bele, ha csináljuk. No meg persze némi reklám és marketing is van abban, hogy egyes szakmákat nagyon fényeznek, meg némi szülői nyomás is, hogy legyél orvos, mert azt jól fizetik. Holott amúgy lehet, hogy egy kis Picassot nevelnek a szárnyuk alatt.

A problémát alapvetően abban látom, hogy nincs kellő minőségű és mennyiségű tájékoztatás, valamint az oktatásra is ráférne egy erős reform. Már középiskolában kompetencia teszteket, beszélgetéseket kellene bevezetni, hogy a leendő munkaerő tisztába jöjjön azzal, hogy mi való neki, és mi nem. Nem általánosságban kellene bemutatni a szakmákat, hanem szeleteire szedve. Bemutatni előnyeit, hátrányait, azt, hogy milyen nehézségekkel találhatja szembe magát, ha azt az utat választja. Nem ártana egy-egy gyakorlatot sem szerezni már a végső választás előtt a célba vett területen. Fejleszteni kellene a leendő diákok kommunikációs képességeit, felkészíteni őket állásinterjúkra, tárgyalásokra. Figyelembe venni azt is, hogy minden ember más-más munkavégzésre képes. Van, aki egyedül szeret dolgozni, otthon, más csoportban és megbolondul a négy fal között. Célszerű lenne azt is bevezetni, hogy tudatosan termeljék ki az egyetemek a szükséges munkaerőt. Ha az oktatási intézmények felmérnék, hogy mire van szükség az országban, szerződnének a munkáltatókkal, és már a tanulmányok alatt kiküldenék a diákokat a helyszínre gyakornokoskodni. Mindenki jól járna. Az oktatási intézmény profitot szerezne, a végzett hallgatók álláshoz jutnának, a munkáltatók pedig olyan szakemberekhez, amilyenre szükségük van. És még van kismillió más megoldás is.

Mindez azért is lenne jó, mert sokan vagyunk, akik a felsőoktatási tanulmányaink során jövünk rá a gyakorlatok, munkák közben, hogy mi az, amit inkább tanulnunk kellett volna. Az oktatás ráadásul főleg az elméletre épít az első években, a gyakorlat csak később kerül előtérbe. Csak ilyenkor nem mindenki engedheti meg magának, hogy váltson. Az állami költséges félévek száma korlátozott, a diákhitel rizikós, milliomosnak meg nem mindenki születik.