( az új hallókészülék kiválasztásának dilemmája. ennek a posztnak a folytatása.)

Két hét próbahordás után ismét a fül-orr-gégészeten ültem, és patthelyzet volt. 

Döntenem kellett: marad a régi hallókészülék, vagy jöhet az új. 

Az ezt megelőző napokban úgy éreztem, mindenhol ebbe a kérdésbe botlok. Az újságokban (Az újrakezdés nehézségei), a hirdetésekben (Merjen tovább lépni! Válassza a...!). A szüleimről nem is beszélve, akik minduntalan kérdezgették: hogy érzem, milyen az új hallókészülék? 

Én meg legszívesebben elkülönítettem volna magam a külvilágtól. Egyszerre gondoltam az új hangokra, ami jó volt, mert színesebbé vált a világ (ahogyan anyu fogalmazott, amit én nem is vitatok), de idegesítőbb is. Na, és persze ott volt a gép ára is, ami cirka 700 euró, mínusz 140-80, amit a biztosító hozzáfizet. Azért ez mégsem egy nadrág, amit hordok két évig, aztán veszek egy másikat.

Mielőtt a fül-orr-gégészetre mentem volna, beraktam a fülembe a régi hallókészülékemet, az újat pedig a dobozban hagytam. Olyan érzés volt, mintha mérföldeket zuhantam volna egy szakadékba, ahová semmilyen hang nem ér el. Vagy csak nagyon halkan. Akkor kezdett megérni bennem az elhatározás, hogy a két rossz közül a kisebbik rossz még mindig jobb. Azaz, inkább megszokom a furcsát, minthogy a szakadék alján meresztgessem a szemem a hangok után. 

A rendelőben még mindig nem voltam száz százalékig biztos magamban. Egy csomó kérdés cikázott az agyamban, amik közül kiragadtam egyet, ami a leginkább bosszantott. 

– Hallom, hogy zizeg a fülemnél a hajam. Az normális? 
– Persze, én is hallom. Meg mindent. 
– De mindenki hallja? 
– Persze, én hallom azt is, hogy kint pattog a teniszlabda. De az emberi agy megtanulja kizárni a zavaró hangokat. Neked most ezt meg kell tanulnod. 

Az új gép maradt.