* a szájkóder kiállítás azért is olyan fontos számomra, mert nem csak és kizárólag az épeknek szól. hanem mindenkinek. nekem is.

Meg sem fordult a fejemben, hogy miféle tükröt csinálok a kiállításommal saját magamnak. Saját magamról. Hogy olyan dolgokat tudok meg, amelyek eddig ugyan megfordultak a fejemben, de nem tudtam igazán átélni. Hosszú percekre, míg a hallók a siket oldalra kerültek, én a hallók oldaláról néztem magam. És meglepődtem. Tanultam. Átértékeltem.

Az egyik installációmat gyakran csoportosan csináltuk. Körbeálltunk, míg az egyik halló vendég felvett egy fülest, amivel az mp3-asról fehér zajt hallgatott. Ezzel tudtuk biztosítani, hogy az összes hangot kiszűrje, aminek van értelme, és segíthet a megértésben. A többiek addig beszélgettek egymással, és hozzá is. A végén pedig megbeszéltük, hogy ki mit tapasztalt. Milyen volt nem hallani.

Számítottam arra, hogy sokan meglepődnek, és a legtöbb esetben pár perc után lekapták a fülest, mondván: ,,Hát, ez nagyon szar." Rossz nem hallani, kirekesztettnek lenni, nem érteni, hogy mi van. De nem számítottam arra, hogy látni fogom azokat a reakcióimat, amiket eddig észre sem vettem magamon.

Furcsa volt, ahogyan figyelt az, aki éppen nem hallott. Járt a tekintete a beszélők között, enyhén csodálkozó, értetlenkedő, kíváncsi és elkeseredett, lemondó arcvonásokkal nézelődött. Mikor beszéltem hozzá, visszakérdezett. Háromszor is, néha egyre idegesebben, és meglepetten vettem észre a bennem hullámzó érzelmeket: türelmetlenség, felismerés, hogy én is így kérdezek vissza és ilyen gyakran, bűntudat, hogy egyáltalán türelmetlen vagyok, és bűntudat, hogy hozzám ilyen sok türelem kell sokszor.

Tudjátok, olyan pillanat volt ez, mint amikor elcsattan a pofon, és rögtön tudod, hogy megérdemelted. Vagy amikor belenézel tükörbe, és nem érted, hogy a fenébe nem vetted észre, hogy van egy tincsed, ami szőke, míg a többi fekete.