Este kilenc óra volt, és Győr külvárosában ücsörögtem a betonpadkán egy benzinkútnál. Éppen Olaszországból jöttem haza, és még mindig 30 kilométer választott el az otthonomtól.

Egy héttel előtte Komáromból indult a busz Olaszországba, ahová szüleim vittek ki autóval. Hazafelé is Komárom volt a végállomás, persze útközben lehetett szólni, hogy előbb leszállunk valahol, ami éppen útba esik a busznak és nekünk is jó. Tizenkét óra nyomorgás és jógapóz váltogatások után szóltam a buszvezetőnek, hogy én Győrben leszállnék, mivel kicsit közelebb van az otthonhoz, mint Komárom, és végre nem buszon ülnék.

Meg is írtam üzenetben szüleimnek, hogy Győrben szállok le, nem Komáromban, egy benzinkúton rak le a busz. Majd kicsit később pedig, mikor a vezető be tudta lőni, hogy mikor ér a busz Győrbe, azt is, hogy kilenckor érkezem.

Mindeközben szüleim csak azt az üzenetet olvasták, hogy kilenckor érkezek. (Éppen ezért értelemszerűen Komáromnak vették az irányt.) A másik üzenetet valahogy elnyelte a mobilban egy fekete lyuk.(meggyőződésem, hogy léteznek és köztünk vannak. a zoknijaimat is rendre elviszik)

Én pedig ültem kilenc után nem sokkal a padkán, és igazán nagyvilági csajnak éreztem magam. Tudjátok, benzinkúton műszakozók szájából lóg a cigi, elvétve világmegváltó hippik és bérgyilkosfigurák állnak meg tankolni, a kocsik fényszórója néha bepislog, az automatából pont úgy vágódik a nyílásba a kóla, mint a horrorfilmekben, mielőtt valaki sikítozásba nem kezd.

Úgy fél óra múlva pötyögtem egy üzenetet, hogy úgy mégis, merre vannak? Mindeközben Komáromban anyámék a szívükhöz kaptak, hogy  a buszról nem szállok le, pedig már minden érkező összeborult azzal, akivel össze szoktak borulni, és lelkesen ecsetelik, hogy hát a tenger az valami hihetetlen sós, körömlakkot meg pazarlás volt vinni, mert lemarta a víz.

Teljes volt a zűrzavar, anyuék ráadásul az összes gyerekgyilkossági krimifilmet és horrorfilmet megszégyenítő forgatókönyvet írtak meg és forgattak le képzeletbeli mozijukban, ráadásul a gyerek ugye nem hall, tehát még csak rá se lehet hívni, hallani a hangját, hogy jól van-e, él-e még, merre van, mit csinál. Mi tagadás, én se voltam boldog, mikor barátnőm megírta, hogy szüleim Komáromban vannak, ahonnan minimum egy óra míg hozzám érnek. Nekiálltam körbebástyázni magam a cuccaimmal.

Üzenetben képtelenség ilyesmit normálisan megbeszélni, így letámadtam az első embert, aki megállt a benzinkúton, aki épp egy motoros srác volt az. Nem kicsit nézett furán, mikor rárontottam kis szégyenlősen az utazótáskákból alkotta bunker mögül, és arra kértem, hogy ugyan, hívja már fel a szüleimet. Gyorsan vázoltam a helyzetet: nem ott vagyok, ahol lennem kéne, szólni kellene a szülőknek, hogy hová jöjjenek, és megtudni, hogy miért ott vannak és nem itt, és hogy mikor érnek ide. Mert ugye, én nem hallok. És persze, tudok beszélni, mert megtanultam, meg szájról olvasok, de attól még nem hallok. Tehát telefonálni sem tudok.(És itt nagyon szorítottam, hogy ne száguldjon el a telefonommal együtt.) 

Többszörösen morbid volt a helyzet. 

Szegény srác, szerintem nem szokott hozzá, hogy késő este felnőtt (akkor voltam huszonegy) csajok szüleit hívogassa óvodásszintű kérésekkel és kérdésekkel. Ugyanezért morbid volt nekem is, mert huszonegy évesen nem kéne ilyen szituációkba keverednem. Nem beszélve arról, hogy erős bizalmi feladat a saját telefonodat vadidegen kezébe adni, hogy a szüleiddel beszélgessen magánjellegű kérdésekről(mivel ő a közvetítő), amivel jócskán belelát az életedbe. Gyakorlatilag olyan, mintha közönség előtt szexelnél, miközben nem akarsz.

Mindenesetre jófej volt, útba igazította az ősöket, és egy óra múltán még mindig éltem. Anyám szemében csillogott egy kis könny, hatalmas sóhajok szakadtak fel a mellkasokból, persze egy kis dorgálás nem maradt el, dehát istenem. A lényeg, hogy összeborultunk, majd közöltem, hogy a tenger iszonyat sós, megkóstoltam, a körömlakkomat folyamatosan lemarta, de hiába, én okosabb voltam, mert mindig visszafestettem. És persze, hazacipeltem egy bazinagy kagylót is.