Az, hogy mennyire értem valakinek a beszédét, attól is függ, hogy miről beszélünk, milyen háttérismeretem van az adott témáról, mennyire ismerem azt, akivel beszélgetek, és mennyire szoktam meg a szájmozgását. Ebben a posztban most csak a háttérismeretre mutatok példát.

Mint a múltkori posztban már bemutattam, magánhangzók alapján olvasom össze a szavakat, ami olyan gyorsan történik, hogy szinte szavakat érzékelek. Egyik tipikus példa, ha olyan szövegről van szó, amit valamiért ismerős. Vers, vagy ismert sablonon alapul, sokszor hallottam. Mint például József Attila: Mama c. versének részlete.

********* csak a mamára 

*******,meg-megállva

******* kosárral az ölében,

Ment a padlásra, ment *******.

Mivel ismerem a szöveget, ezért a hiányzó részeket pótolni tudom. Ez általában hallóknál is működő funkció, csak ők ezt nem beszédmegértésre, hanem szöveg- és kontextus- megértésre alkalmazzák. Teszem azt, éppen becsöppensz egy társaságba, ahol az ütvefúrógép felépítéséről beszél valaki. Ha otthon vagy a témában, egyből vágod, hogy miről van szó, míg, ha nem, éppen úgy kirekesztődsz. Mint ahogyan én is egy olyan tanórán, előadáson, ahol olyan szavakkal találkozom, ami nem teljesen magától értetődő, nem használom őket túl gyakran, vagy idegen szavak.

,,A ****órák mérésére az *** **** *****metrikus számlálója *olgált. Az 1888. évi ***** kiállításon mutatták be, de bizonytalanul ****. A *éré*i  ****ság viszont jelentős ****veszteséget ***ott az áram*******knak. Egyébként is a *******-mérő használata feltételezte, hogy a ******** körben folyó ***** a *******el arányos, és azonos *****ú.”

A szóvégi képzőtagokat kapom el legtöbbször, hiszen azok rengetegszer előfordulnak. Az idegen szavak kiesnek, mint ahogyan az angol nevek is. És mivel olyan esetről van szó, hogy első alkalommal találkozom a témával(első fizika óra), vagy nem vagyok benne otthon, nehezebben azonosítom be a szavakat. Valamint ebben a szövegrészletben a ,,mérési" szót az m és s betű érzékelésének hiánya miatt félreérthetem az ,,érési" szónak. És ez csak arra egy példa, hogy a tanár egy helyben áll, jól artikulál, és látom a száját. Ha elfordul, és úgy beszél, a szöveg azon része teljesen kiesik. És még ha addig tudtam is volna követni, mire ismét felém fordul, olyan témaváltás is történhet, hogy nem találom az összefüggést.

Az eredeti szöveget itt olvashatjátok:

,,A wattórák mérésére az Elihu Thomson dinamometrikus számlálója szolgált. Az 1888. évi párizsi kiállításon mutatták be, de bizonytalanul mért. A mérési pontatlanság viszont jelentős pénzveszteséget okozott az áramszolgáltatóknak. Egyébként is a Thomson-mérő használata feltételezte, hogy a feszültségi körben folyó áram a feszültséggel arányos, és azonos fázisú.”

A következő posztban azt szemléltetem példákkal, hogy a környezeti tényezők hogyan befolyásolják a beszédértést.

....imádtam a zongora hangját. Édesapám karbantartó volt az iskolában, így nyaranta bevitt azokba az osztályokba, ahol igazi, régi zongorák voltak. Leültem a hangszer elé, megtanultam elklimpírozni a boci-boci tarkát, de sokszor csak mélán ütögettem a billentyűzetet, éreztem a hang rezgését az ujjaim végén, melyek felszaladtak a könyökömig. Voltak kedvenc billentyűim, melyeket jobban érzékeltem, azokat képes voltam tíz percen keresztül nyomogatni és figyelni az egész monstrumot, hogy hogyan működik, honnan jön ki ez az érzés? Nem sokra rá, kaptam egy mini játékzongorát, amin külön is lehetett billentyűzni, de ha lenyomták az egyik billentyűt, akkor eldúdolta a hullapelyhest. Minden este arra aludtam el. Az volt a párnám. Fogtam, rátapasztottam a fülem a hangszóróra(akkor érzékeltem valamennyire a mély hangokat), és folyamatosan újraindítottam a hullapelyhes dallamát. Sosem álmodtam olyan szépeket, mint akkoriban...

- Holnap mikor érsz haza?
- Hmmm?
- Holnap mikor érsz haza?
- Micsoda?
- Holnap, mikor, érsz, haza?

Hunyorít, látom hogy őrült sebességgel pörögnek a fogaskerekek. Éppen szeletelem a sonkát, ő meg nem tudja hogyan jön a finom kérsz laza a sonkához. Kinyitom a szám, a fény felé fordulok:

- Holnap... Mikor.... Érsz.... Haza?

Türelem.

Az első, amit siketként megtanulsz. Úgy érzed türelmes vagy és végtelen nyugalommal viseltetsz a világ iránt. Aztán kapsz egy pofont az élettől. Siketként türelmesnek kell lenned. Próbálkoznod kell, és aztán csinálni. Ha nem sikerül, újrakezdeni, és ezt életed végéig, mert jobb nem nagyon lesz. (Úgy gondolom) esetleg kényelmesebb.

Siket mellett türelmesnek kell lenni. Nem azért, mert kommunikálni akarsz. Hanem, mert normálisan akarod csinálni. A világ elég kegyetlen vele, miért kellene haragudnod rá azért, amiről nem is tehet? Elismételni valamit nem nagy kunszt. Háromszor feltenni egymás után egy kérdést, frusztráló. De még mindig jobb, mint nem érteni mit mond a másik ember.

Szájkóder megtanított arra, hogy türelmesnek kell lennem. Ez a türelem nem arról szól, hogy kivárom a sorom a teszkóban hisztiroham nélkül, vagy hogy nem könyörgöm be magam az okmányirodában a sor elejére (megy a buszom).

A türelem azt jelenti, hogy amikor nem köszön vissza nekem valaki (köcsög) nem sértődök meg.
Amikor a villamoson nem áll félre előttem a fiatal szórakozott nő ha köhintek (anyád), nem lököm félre.
Amikor valaki után kiabálok - mert kiesett a táskájából egy joghurt -, nem fordul vissza (paraszt), felveszem és utánasietek.
Amikor valaki egy vicceset mesél és kérdőn rámnéznek nem mondom, hogy »semmi, nem érdekes«, hanem elmesélem ugyanazt, újra.

Szájkóder:

A múltkor álltam a buszon. Kelenföldön szálltam fel, és épp hogy a második lépcsőre fel tudtam állni a pakkjaimmal. Szardíniadoboz-effektus. Ismered. Éppen levegő után kapkodtam.(futottam, persze) Valamin nagyon gondolkoztam, mikor égni kezdett az arcom bal fele. Valahogy mindig megérzem, ha kínos helyzetbe kerülök. Oldalra néztem, és egy srác nagyon csúnyán nézett rám, vállaiból sugárzott a lenézés, szája sarkában megvető kis vonal. Semmit sem tudtam elsőre leolvasni a szájáról, annyira ledöbbentem a negatív lökettől. Rendesen mellbe taszított. 

- Tessék? - kérdeztem.

- .....csak úgy mondom!

- Bocsi, nem értem.

- ..saj...fér..ö..ö..ed!

Csaj! Mögöttem! Végre felfogtam, mi van. Hátranéztem, egy csaj az alattam lévő lépcsőfokon szorongott a kofferjével, gondolom szólt, hogy szorítsak egy kis helyet, én meg nem vettem észre. Valahogy összenyomtam még magam, segítettem neki a koffert stabilabb helyzetbe állítani, de a srác még mindig mondta a magáét. Akkor már bennem is elpattant az ideg és kicsit ráordítottam.

- Jó. Oké! Siket vagyok, nem hallottam!

A gyerek a döbbenettől megnémult és elkezdett kibámulni az ablakon. Majd 20 perccel később, mikor leszálltam, előzékenyen lesegítette a cuccom, és szégyenlősen rám mosolygott.

Azaz, hogyan olvasok szájról?

Eljött az idő, hogy néhány példán szemléltessem, hogy hogyan is olvasok szájról. Egyrészt, mert sokan csak azt látják, hogy semmi bajom, hiszen beszélek. Azt mondják: Szépen beszélsz! Az, hogy valaki szájról olvas és nem hall, az nem látszik az emberen. Nem úgy, mint amikor valaki mozgássérült, és a kerekesszék miatt rögtön észreveszik.(bár az is olyan nonszensz. attól, hogy valaki székben ül, még nem hülye) Aztán a másik pillanatban azt látják, hogy gyépés módon nézek rájuk, hunyorogva, és ha megveszek, sem értem, amit mondanak. Ebben a posztban lerántom erről a rejtélyről a leplet.

Ugye, alapvetően a magánhangzók azok, melyek felépítik a világom. Szinte mátrixszerűen lepik el a környezetem, azokból kódolok főleg. Ez azért is van, mert a körülöttem lévő zajkáoszból a mély hangokat érzékelem jobban, a magánhangzók pedig sokkal-sokkal mélyebb hangok, és a magas hangrendű magánhangzók is mélyebbek számomra, mint a mássalhangzók. (az utóbbiaknak egyáltalán nincsen hangjuk)

Tehát, mikor szájról olvasok, akkor magánhangzókat olvasok össze főleg, néhány olvashatóbb mássalhangzóval. A mássalhangzók viszont nagyon hasonlítanak egymásra szájmozgás tekintetében, ezért több variácó is fennáll egy mássalhangzóra. Ami valahogyan így néz ki:

Példamondat:

,,Isten áldd meg a magyart!"

(a betűk alatt leírom, hányféle más betűnek felelhet meg a száj állása, próbáljátok ki, mondjátok el a betűket hang nélkül magatoknak, és figyeljétek meg, mennyire hasonlóan áll a szátok. Tükröt használni ér!)

 I       s                        t                                                      e                     n                                       

 i   s/zs/cs      t/d/ty/n/ny/gy/j/ly                         e          n/ny/t/d/ty/n/ny/gy/j/ly    

á l            dd                                   m      e    g  

á l  d/t/ty/n/ny/gy/j/ly      m/b/p   e   g/k/     

a       m          a                        gy                    a                     r                            t

a    m/b/p   a     t/d/ty/n/ny/gy/j/ly    a         olvashatatlan      t/d/ty/n/ny/gy/j/ly

A variációkból összerakom az egészet értelmes szöveggé. Kemény logikai munka, bár az évek során rutinos szájról olvasóvá váltam, ezért villámgyorsan rakosgatom össze a szavakat. Ez olyasmi, minthogy az agy képes arra, hogy a szó első és utolsó betűjét látva felismeri az értelmes fogalmat, még úgy is, hogy a közte lévő betűket összekeverik. 

Persze ez korántsem csak ennyitől függ. De arról majd a következő posztban! 

- Mi ez a zaj? - kérdi pislogva.
- Mi? Miről beszélsz? Milyen zaj? - fordulok felé. Ülök a laptop előtt, nézek ki a fejemből. Fülelek. Aztán szép lassan kapcsolok két fázis késéssel.
- Repülőgép.- válaszolom, már-már gyerekesen lenézően.
- Tényleg???

A szeme akkora lesz, mint egy csészealj, szemöldöke felszalad a nem éppen alacsony homloka közepéig, amit ő nemes egyszerűséggel Neandervölgyi homloknak hív. 

- Ja.

                                                                                                    *

Mikor megkérdezik tőlem, hogy hogyan hall, sosem tudom, hogy mit mondjak.

- És akkor ő nem hall semmit?
- Nem, nem hall, tejjjesen süket. 99,99 százalék a bal. A jobbal talán meghallaná az atomvillanást, mer' az 99.1-es.
- akkor hogy... (tud beszélni, kommunikálunk, hallja meg ha kopogtatnak, megy bulizni, néz tévét...)

Gyakran türelmes vagyok, és belemegyek a magyarázatba.

- És akkor ő nem hall semmit?
- Nem hall semmit a hallókészüléke nélkül. Siket, de a hallókészülékével hallja a zörejeket, a hangos dolgokat.
- Akkor nem is süket.
- De.
- De most mondod, hogy hall.

Na, most akkor siket vagy nem? Az elején nekem is nehéz volt megérteni, de még inkább elfogadni. Mint halló, fogalmam sincs, hogy milyen az, amikor nem hallunk, de sok-sok tapasztalatmegosztás, beszélgetés és analizálás(!) után rájöttem, hogy nem kell mindent hallani ahhoz, hogy hallj. A repülőgép kilóméter magasan repül, nem hallom a dübörgését, nem hallom a sivítását. Mégis az ismerős zajra egyből rávágom hogy repülőgép. Megtanultam. Mert az ember megtanulja a pontokat összekötni vonalakká, a vonalakat ábraként értelmezni. Szájkóder hallókészülékkel 100-ból egy pontot lát, míg előtted ott van az egész ábra. Ő megtanulta, hogy az az egy pont mit jelent, ha ott van. Néha rémisztő, néha aranyos. Merthát, egy pont sokmindent jelenthet...

Hallássérült.
Benne van. Valami nem oké a hallással, merthogy megsérült. Én is az vagyok és mégse. Hadd menjek bele egy feleslegesen hosszú és körülményes magyarázatba!

Megszülettem meztelen és kifejlődött az agyamban a hallás. Merthogy nem elég a fülcimpa, hallójárat, hallókagyló halló-halló! Kellenek idegek az agyban, meg pár millió idegsejt, ami keszekusza hálózatba kapcsolódva átalakítja a rezgéseket, és feldolgozza információvá. Az elég kevés lenne ám, halló-halló, ha csak zúgás és r

ezgés lenne. Van viszont egy gond a berendezéssel, mégpedig, hogy kopik és elhal. Most lepődj meg, ahogy mennek az évek egyre rosszabbul hallunk! Minél több a diszkó, az elsősoros koncert, annál több fülmanót ölünk le. Volt már olyan, amikor egy nagy buli után lefeküdtél, és csak sípolt és sípolt a füled? Az elhalt frekvenciákat halljuk, azokat a csilimpoló kis hangokat, amiket többé már nem fogunk, mert nincs mivel. Ugye, most már világos, hogy mindenki hallássérült? Persze az igaziak kiröhögnek, javaslom ne panaszkodj ilyenekkel nekik...

A magyarországi siketek és nagyothallók képviseleti szervének akkor lehetsz tagja, ha idézem: "a hallásveszteségének átlaga a 250, 500, 1000 és 2000 Hz frekvenciákon a jobban halló fülön a 40 dB-t meghaladja, vagy a rosszabbul halló fülön az átlag eléri a 80 decibelt" (forrás)

Ez nagyjából azt jelenti, hogy te nyugodtan blogozol, a szomszédban meg válásra kerül a sor. Ugye?

Nem vagyok siket. Nem vagyok (definíció szerinti) hallássérült. Halló vagyok. Ők nem tudják, nekem milyen, én nem tudom, milyen nekik. Életem elmúlt két évében lehetőséget kapta

m arra, hogy tágítsam látóköröm, megértsek és elfogadjak megérthetetlent és elfogadhatatlant. És talán a legfontosabb, hogy nem elég pozitívan gondolkozni, ezt gyakorolni kell, és sosem elfelejteni azt az undorító közhelyet, miszerint mindig lehet rosszabb. 

Egy siket mögött kiabálhatsz, és szitkozódhatsz, ugye? Úgysem hallja, csak ha szemben vagy vele. Hát de. Nagyon is tudja. Mi hallók túlságosan függünk a fülünktől és a beszédtől. Sokat olvashattál arról, hogy milyen szájról olvasni. Most olvass arról, milyen az, ha a te szádról olvasnak!

Születésnapodra

(december 16.)

Írni bármiről lehet. Leírni azt, amit a másikról gondolsz, nem olyan nehéz. Sőt, egészen könnyű. De leírni azt, hogy mennyire fontos egy személy az életedben, nos, az nagyon nehéz.

Mert könnyű leírni egy barát barátságát, de azt, hogy mennyire jó apa voltál, azt nem. Úgy érzem, nincsenek azok a szavak, melyekkel ezt ki tudnám fejezni, így csak visszaemlékezem.

Emlékszem, mikor még kicsi voltam, és a nyakadban ültem, onnan figyeltem az alattam sétáló embereket. Néha a hajadba markoltam, néha a nyakadba, néha átöleltem a homlokod. Máskor a fejedre hajtottam az én fejem, belefúrtam az arcom sűrű fekete hajadba.  Amilyen az enyém is volt. Biztonságban éreztem magam. És ez az érzés, a biztonság érzése, a mai napig megvan, ha a közelemben tudhatlak.

Emlékszem, éveken át életben tartottad a gyerekhitünket a csodákban és a mesékben azzal, hogy Mikulásnak öltözve bekopogtál az ajtón minden év december ötödikén. Álarcot vettél fel, piros köpenyt, süveget, vattaszakállad a mellkasodat verte. A zsákot hoztad a válladon, a konyha padlójára raktad azt, s kinyitva meglepetéseket húztál elő belőle. Néha tuskóval tréfáltál meg bennünket, néha el akartál vinni bennünket, mert rosszak voltunk, de mi mindig vártunk. Szerettük az apu- mikulást.

Emlékszem, mikor elkezdtél felnőttként kezelni. Tanácsot adtál. Elmondtad mi jó, mi rossz. Figyelmeztettél, mire vigyázzak, mit kellene tennem. De sosem akartál irányítani, csak terelgettél a jó irány felé. És ezt értékeltem. Én, aki gyűlöltem, ha korlátoztak.

Szeretted és szereted a békét. Talán sose hallottam még egy embertől sem annyiszor, mint tőled azt a szót: szeretet. Talán innen van az, hogy számomra is olyan fontossá vált ez a szó és annak tartalma. Talán ezért keresem az olyan embereket, mint Te vagy.

Tudod, nincs annál jobb, mikor hazajövök a messziből, itt vagyok Veled, Veletek, s nem kell, hogy beszéljünk, csak az a tudat, hogy együtt vagyunk, nyugalommal tölt el.

Hatvanéves lettél. A Te ünneped az enyém, a miénk is. Mindannyiunk számára jelentesz valamit. Számomra a legjobb apát, másoknak a legjobb férjet, barátot, sógort, miegymást. Tudnod kell, hogy fontos vagy nekünk, s szeretnénk magunk mellett tudni.

Isten éltessen hát sokáig, drága Édesapám!

Fülest vásárolni azért nehéz, mert nem mindegyikkel hallom a zene dallamát, valamint alig van olyan hely, ahol vásárlás előtt ki lehet próbálni, hogy az valóban jó, hallom-e vele a zenét.

Körülbelül egy-másfél éve azonban találtam egy mobilos, tartozékos boltot. A bácsi, aki kiszolgált, nagyon rendes volt, kipakolt egy csomó fülest, és úgy harmadikra egy piros zsinóros darabnál felcsillant a szemem, hogy végre az agyamig hatol a hang, és szinte rezeg az agyam belülről, ha bedugom.

A bácsi kétkedően nézett rám, aztán csak odaadta.

Kicsit aggódtam ugyan, hogy a zsinórozása nem túl strapabíró, de hallottam vele! Ettől függetlenül, mivel amúgy sem őrzöm kincsként a zsinóros dolgokat, 1-2 hónap után elszakadt. Egyébként is jellemző rám, hogy a bevált dolgokból duplát veszek, így visszamentem a boltba.

Ezúttal egy fiatalabb pasas volt a pult mögött, aki próbált más fülest ajánlani, de én hajthatatlanul a piros fülest kértem. Ekkor már kezdett gyanússá válni, hogy nagyon le akarnak róla beszélni, bár gyanítottam, hogy nem egy minőségi darabról van szó. Könnyen tönkrement, és mint kiderült, annyira hangos, és rossz minőségben továbbítja a hangot, hogy nem is forgalmazzák újra. Kifutó darabról van szó.

A pasas azért irtó kedves volt, miután elmagyaráztam neki, hogy szájról olvasok és hallássérült vagyok, előszedte és kipróbáltatta velem az összes fülest. Mókás volt, ahogyan izgul, drukkol, hátha valamelyikkel hallani fogom a zenét. Vagy tíz füles után a piros, eddig már bevált darabot kértem. A pasi lemondóan kiszámlázta nekem a darabot, következő alkalommal még eljátszottuk ugyanezt.(persze, hogy 2 hónap múltán ismét ott kuncsorogtam egy új darabért, mert tönkrement), de a legutóbbi alkalommal, mikor meglátta, hogy belépek az ajtón, fejét csóválva mosolygott egyet és automatikusan leszedte a piros fülest.

Rosszallóan rám nézett, majd kiszámlázta, és adott rá 1o%-os kedvezményt.

Egyem a szivét :)

Tudtam, hogy egyszer eljön az a nap, mikor ezekről a dolgokról beszélnünk kell. Rólad. Rólam. Kettőnkről. Nem mintha időnként nem beszéltünk volna, csak nem jutott idő mindenre. Nehéz szavakba önteni az ilyet.

Tudod, minden nap minden pillanatában van okom arra, hogy eszembe juss. Mint például most is. Itt ülünk, hallgattok engem, mert én felolvasok. Neked. Pedig 24 évvel ezelőtt, mikor pici babaként a karodban tartottál, és fogalmad sem volt arról, hogy mit hoz a jövő, azt mondták, hogy sosem fogok beszélni. Azt is mondták, hogy kilátástalan számomra a jövő. És még számtalan olyan dolgot, amit egy anya sem akarna hallani a gyerekéről.

És most mégis itt vagyunk. És felolvasok. Neked.

Ez a Te érdemed, anyu. Küzdöttél, harcoltál és tanítottál. Mindenre emlékszem. A tornákra, mikor feküdtem az asztalon vagy a földön, mikor egyenként áttornáztattad az ujjaim, a kórházak folyosóira, amelyeken bóklásztunk, amikor Fekete Pétert játszottunk, vagy amikor a képeket rakosgattad elém, hogy gyakoroljuk az új szavakat. Sosem adtad fel. Mertél kemény lenni. És ahhoz nagy erő kell, hogy a saját gyerekeddel szemben szigorú legyél, miközben bőg, taknya nyála összefolyik, és látványosan szenved. Emlékszem az arcodra, arra, hogy tele voltál kétségbeeséssel és sokszor nem tudtad, helyesen cselekszel-e.

Annyiszor kérdezted is, és anyu, hidd el, helyesen döntöttél. Akkor is, mikor hallók közé adtatok be iskolába, akkor is, mikor elvártad, hogy csavarjam ki a felmosórongyot vagy kihánytad a koszos ruháimat a szekrényből, hogy tanuljak meg rendet tartani. A nehezebb utat választottad, de a helyeset. Keménynek neveltél, de lágynak is. Olyan szépen formáltatok Apuval egésszé.

Belőled vagyok, anyu. A makacsságom, a kitartásom, a csökönyösségem. Mind tőled van. Ezért hajtok előre, keresem a kihívásokat, hiszem, hogy elérek valahová. Ezt láttam tőled. Meg a nagy szeretetet, a család-kultuszt, amit a mama felől hoztál magaddal. A békés együttlevéseket, a nyüzsgést, családi, ünnepi készülődéseket, morgolódásokat. Nézlek, és egyre inkább a mamát látom benned.

Sosem felejtem el, hogy sétáltunk a pozsonyi kórház folyosóján, és odajött hozzánk egy gyerek. Kicsi voltam még, láttam, hogy bekötöd a köntösét, és bár nem hallottam semmit, megértettem, hogy milyen szerencsés vagyok. Rengeteg gyereket láttam egyedül akkoriban, és soha nem lehetek elég hálás, hogy nekem nem kellett egyedül lennem.

Annyi minden történt azóta, mióta együtt vagyunk. Valamikor elválaszthatatlanok voltunk, aztán én messzire kerültem. Tudom, nehéz volt. Annyiszor gondoltam Rád, és rájöttem, hogy sohasem leszek képes teljesen elszakítani magam tőled. Nem számít, mennyire vagyok erős vagy gyenge, a részem vagy. Épp olyan fontos, mint a szívem. Soha nem leszek olyan erős, hogy meg tudnék lenni nélküled.

Hatvanéves lettél. A Te ünneped az enyém, a miénk is. Mindannyiunk számára jelentesz valamit. Számomra a legjobb anyát, másoknak a legjobb feleséget, keresztanyát, testvért, barátot, sógornőt, miegymást. Tudnod kell, hogy fontos vagy nekünk, és szeretnénk magunk mellett tudni.

Isten éltessen hát még sokáig, drága Édesanyám!

Igen, Te, aki ezt olvasod.

Biztosan voltak napok, mikor nagyon lent voltál, és minden olyan sötétnek éreztél. Biztosan kérdezted már magadtól, az égtől, mindenkitől, hogy miért. Biztosan érezted már, hogy senki sem ért meg, senki sem fogad el. Kilátástalannak tűnt minden, a megélhetésed, a jövőd, az életed. Dühös voltál mindenkire, főleg magadra, mert nehezebb. Mert nincs esélyegyenlőség, mert nincs igazság.

De az igazság az, hogy minden rajtad múlik. Mint ahogyan minden választás kérdése. Eldöntheted, hogy mikor felkelsz, akkor mosolyogsz vagy szomorú leszel. Eldöntheted, hogy a korlátaidat elfogadod vagy nem. Mint ahogyan azt is eldöntheted, hogy a négy fal között maradsz, kevesebb támadási felülettel, vagy nyitsz a világra. Biztos, hogy mindig lesznek nehézségek. Biztos, hogy sok minden fájni fog.

Elsősorban szembesülsz azzal, hogy vannak dolgok, amikre nem vagy képes. Keresned kell helyettük mást. Nehéz lesz. Lehet, hogy kevesebbnek fogod érezni magad az épeknél, mert ezekre a dolgokra nem vagy képes. Találkozni fogsz olyanokkal, akik nem kérnek belőled. Velük ne törődj. Hallani fogsz olyan szavakat, melyek rosszul fognak esni. Ereszd el a füled mellett. Gyötörni fog a tudat, hogy bármennyire beleadsz mindent, néha kudarcot fogsz vallani.

De ha magadra zárod az ajtót, sokkal több mindentől fosztod meg magad. A világtól, a lehetőségektől. Sosem tudhatod, mi fog történni. Mindegy, hogy mit csinálsz, mikor kinyitod az ajtót, csak csináld. Nem másoknak kell elfogadniuk Téged, hanem Neked magadat és a korlátaidat! A korlátokat azért nevezed korlátoknak, mert tudod, hogy annak szokták őket nevezni. De ezek nem feltétlenül korlátok, csak keretek. Az épeknek ugyanúgy vannak keretei. Azon belül pedig rengeteg dolgot csinálhatsz. Minden ilyen keretet kitolhatsz valamilyen megoldással. De ha bezárkózol, semmi sem fog történni. Ha nekifutsz a világnak, akkor lehet, hogy fájni fog, de fejlődsz. És egy nap eljön a pont, mikor ezt értékelni és érteni fogod.

Semmivel sem vagy kevesebb, mint egy ép. Az épeket is megbántják, ők is sírnak, nekik is vannak sötét napjaik, és ők is gyakran érzik, hogy egyedül vannak és nincs ki megértse őket. Épeket is hagynak el, nem csak sérülteket. Az ép is lehet lelkileg sérült.

Ne gondolj arra, hogy Te nem vagy más. Tudd, szeresd és fogadd el, hogy Te más vagy. És éppen úgy egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Belőled csak egy van, éppen ezért becsüld meg magad és bízz magadban.

 Mert Te Te vagy.