Azt mondják, hogy a siketek, akik jelnyelven kommunikálnak, ha veszekednek sötétedéskor, lámpafénynél, és valamelyikük nem akar, akkor egyszerűen lekapcsolja a villanyt. Mert ugye, akkor nem látják, mit beszél a másik. Az már más kérdés, hogy akkor el lehet kezdeni a kapcsolón fel-le libikókázni, ezzel is ünnepi fényjátékkal boldogítani a szomszédokat.

Én ilyesmit nem csinálok. Egyrészt, mert amúgy sem vagyok egy veszekedős típus, másrészt, mert ez egyszerűen nem Szájlány-módi. De egy este teljesen spontánul felfedeztem, hogy mi az én saját veszekedés-stratégiám.

Aznap T. az idegeimre ment. T. ha valami baja van, úgy tesz, mintha nem lenne, és valaki más idegesítené. Mondjuk én. Mert hülye vagyok, mert ökörségeket mondok, mert csak, mert ő úgy gondolja. So-so, mindenkinek vannak hülyeségei.

Aztán, mikor közlöm vele, hogy nagyon fasza érzés villámhárítónak lenni, akin a problémáit villámként futtatja fel-le, lehiggad, osztozkodunk, csípős verbális bal meg jobb horog oda vissza, ez átmegy csipkelődésbe, majd jön az öröm és boldogság szakasz. Nem tartott sokáig,  mikor hazaértünk, szétfagyott kézzel beslisszoltam a fürdőbe, forró víz alá tettem a kacsómat(tél volt), hogy valami élet kerüljön bele. És akkor elszabadult a pokol.

 T. ugyanis elővette  azt az énjét, ami az aprajavalvai Okoska meg a mérnöktudós keveréke. És lebaszott.

Mert ő egész nap x időt pazarolt el arra, hogy menjen a fűtés, hogy most, hogy a forró vizet megnyitottam, és elzártam, kikapcsol, és ezt így, miközben normál hangnemben el lehetne mondani, hogy izé. Ez van. Legközelebb ne így.

 - Jó - mondtam-, legközelebb majd szétfagyok. Türelem.. Ez a vihar is mindjárt elmúlik.

De T. folytatta. Mérnöki precizitással, Okoskás kioktatással. Muszáj volt lehunynom a szemem, hogy ne halljam.

 - Ne csukd be a szemed!- szólt rám, ez a tény annyira felbosszantotta, mintha zabszem lett volna a fenekében.

Ezen komolyan meglepődtem. Egyrészt, hogy őt ez idegesíti, másrészt, hogy én ezt csináltam.

 - Ne merd becsukni a szemed!- ismétli.

 -De, becsukom!- mondom, és esküszöm, nem értem, mire fel az egész hacacáré. De egy pillanatra kedvem lenne pár percet folyamatosan pislogni, hogy bosszantsam. Aztán hunyok egy hosszút és egyszerűen csak otthagyom. Majd lenyugszik.

Amíg ő lenyugszik, én felhúzom magam. Addig ő vár. Aztán röhögni kell, mert lássuk be, azért csukott szemmel, szorulást idéző arccal a másik arcába pislogni, miközben ő mondani akarja a magáét…

Nos. Hülyén néz ki közben az ember. Az fix.

Volt idő, mikor semmit sem értettem a világból. Nem emlékszem pontosan, mikorra tanultam meg szájról olvasni, de az azelőtti világból csak képekre emlékszem. És kicsit olyan zűrös, szürke volt minden. Arról, hogy hogyan tanultam meg szájról olvasni, később majd írok, most olyan helyzeteket mutatok be, melyek a hétköznapokban jellemzőek.

Az, hogy mennyire tudod feltornázni magad a jó, profi szájról olvasás szintjére, az nagyban függ a hallókészüléktől. Minden gép más és más. Emlékszem, hogy az előző gépemnél eltartott egy ideig, míg a hangokat fel tudtam használni a szájról olvasáshoz. Ugyanis a beszélt szövegek megértéséhez felhasználom a hangot, a szájképet, a hangszínt, a testbeszédet és a helyzetből/tapasztalatból/múltból adódó információkat is. (Ezt amúgy minden ember így csinálja, de ők a hangokra jobban támaszkodnak, míg én a nonverbális jelekből táplálkozom inkább, sőt)

Boltban,bankban, gyógyszertárban...

Boltban, ha hozzám lép egy eladó, akkor nem is nézek rá, a helyzetből egyből levágom, mit akarhat, így egyből mondom, hogy ,,Köszönöm, csak nézelődöm" vagy ,, Kukoricát merre találom?" A kasszánál is gyakran nem értem, hogy mennyit kell fizetni, olyankor előre kérdezek: ,, Mennyi is lesz?" Persze, nem mindig jön be, olyankor kapok bosszankodó megjegyzéseket, szemrehányást, mögöttem idegesen toporognak a várakozók. Kínos, de azért csak mosolygok, és elmagyarázom, hogy mi a helyzet. Olyankor megenyhülnek, de azért elgondolkozom ilyenkor, hogy miért? Aki hall, az is megérdemel egy kis plusz türelmet, nem csak az, aki nem hall. Egyszer a párommal mentem bevásárolni, ő már a kasszánál fizetett, de még elszaladtam mazsoláért. Eléggé eldugták az aszalt gyümölcs részleget, mert nem találtam meg olyan gyorsan, mint szerettem volna, így a párom már fizetett volna, és egy egész sor rám várt, hogy odavigyem a mazsolát. Párom viccesen megjegyezte a morcos kasszás csajnak, hogy: ,,Kiabálnék neki, de úgysem hallja. Hallássérült." Mire odafordultam, már vigyorgott az egész sor. :)

Bankban, gyógyszertárban is hajlamosak az ügyféllel türelmetlenkedni. Nem néznek rád, forognak, olyan gyorsan teszik fel a kérdéseket, hogy követni is alig bírod. Ilyenkor előre szólok, és lassabban elmondják még egyszer, felém fordulva. Eleinte mindig csak annyit mondtam, hogy: ,,Elnézést, hallássérült vagyok" Mire egyből ordítani kezdtek, mert az emberek többsége a hallássérülést azzal köti össze, hogy hangosabban kell beszélni. Igen, aki nagyothalló, akinek mindig is jó hallása volt, és hallás után értette a beszédet, aztán hirtelen csökkent a hallása, annak valóban érdemes hangosabban beszélni. De aki siket, vagy szájról olvas, aki nem érti hallás után a szöveget, annak felesleges. A siket vagy hallássérült ember írásban, jelnyelven érteti meg magát vagy szájról olvas. Azóta inkább azt mondom, hogy szárjról olvasok, és beszéljen velem szemben, rám figyelve.

Utcán, közterületen, társaságban...

Ha az utcán lépnek hozzám, akkor az esetek nagy részében vagy az időre kíváncsiak, vagy valamilyen útbaigazítást kérnek. Az idő esetén általában jellemző, hogy a csuklójukra mutatnak, mintha órára mutatnának. Akkor automatikusan válaszolok. Persze nem mindig kíséri a helyzetet ilyen nonverbális jel, ilyenkor visszakérdezek, hogy mit szeretne. Ha nem túl zajos a hely, és egész jól artikulál, akkor megpróbálok segíteni, viszont, ha épp zaj van, és nem értem, egyből közlöm, hogy sajnálom, nem tudok segíteni. Persze ez attól is függ, milyen napom van. Néha elmagyarázom, hogy szájról olvasok, ismételje el lassabban, írja le, de a reakciók elég vegyesek, így néha egyszerűbb, ha nyúlcipőt húzok.

Ha csendes helyen beszélgetek valakivel, kettesben, az jobb. Majdnem úgy megy a beszélgetés, mintha hallanék. Fontos, hogy a helyszínen minél kisebb legyen a háttérzaj, lássam az illető arcát, jól artikuláljon. A baj akkor kezdődik, mikor a legjobb helyszínen sem értem, mert egyszerűen olyan az artikulációja, hogy nem megy. Ez rossz érzéssel jár, mert sokszor előfordul, hogy tök jó lenne valakivel beszélgetni, mert kedvelem, azonban a hallássérülésem miatt nem tudok, éppen ezért az ismerkedés is nehéz. Frusztráló. Feszültséggel jár, és nagyon fájó az a folyamat, mikor erőlködöm, hogy értsem mit mond, de nem megy, önhibámon kívül.

Ugyanez van akkor is, ha utcán beszélgetek valakivel. Éppen nemrég kaptam szemrehányást amiatt, hogy velem olyankor körülményes és fárasztó beszélgetni. (sok ismétlés, felém fordulás) Nagyon égett az arcom utána. Persze megszenvedem, mert a legegyszerűbb lenne az ilyen emberekkel nem foglalkozni, azonban nem olyan egyszerű emiatt lemondani valakiről, pláne azért nem, mert nem vagyok az a könnyen feladom típus. Nagy kudarcnak élem meg. Kipróbáltam azt az opciót is, hogy olyankor nem beszélünk, de az is rossz, mert tudom, hogy az is miattam van, és sokszor előfordult, hogy emiatt eltávolodtunk egymástól. Nem mindenki érti meg az ilyet, vagy nincs hozzá türelme.

Ez sajnos nagy önbizalom-rombolással jár, önhibáztatással, stresszel, és feszültséggel. Paradoxon, hogy menekülök ettől a helyzettől, és ezért nem szeretek társaságba menni, ugyanakkor ha otthon maradok és elszigetelődöm, az szintén nyomasztó hangulattal jár. Ugyanis társaságban is hasonló frusztráló helyzetek alakulhatnak ki. Ha háttérzaj van, az már régen rossz. Ha sok ember van, az szintén. Az elhelyezkedés is rosszul szokott alakulni, bár társaságfüggő, van mikor kifejezetten odafigyelnek erre.:) Fontos a fény, hogy lássam a szájukat, a távolság, hogy hol van. Az ilyen kötetlen beszélgetéseknél még csak a helyzetekből adódó információkra sem tudok támaszkodni, sem az előzetes ismeretanyagomra. De leginkább az a baj, hogy a beszédmegértés jóval lassabb folyamat nálam, mint a hallóknál.

Ezt leginkább a nemrég lecserélt halókészülékem után vettem észre. Ugyanis a régi gépem annyiból jobb volt, hogy a háttérzajokat nem hallottam, csak annak a hangját, akivel éppen beszéltem. Az új gépek azonban már pont arra hajtanak, hogy úgy halljunk velük, mint a rendes hallók- azaz mindent. Az orvos szerint az agyam hozzá fog szokni ahhoz, hogy kiszűrjem a zajokat, azonban ez lassú folyamat lesz. Éppen ezért előadásokon életemben először lettem volna képes leütni valakit azért, mert zörög. És azt is megtapasztaltam, hogy már nem megy úgy az előadások követése, mint régen. És ez is hatalmas feszültségeket okoz. Ott ülök potyában, feleslegesen, de ha nem ülök ott, akkor meg csak elb@szom az időt a semmivel. Haszontalan lénye vagyok a társadalomnak. És én nagyon nem szeretek az lenni. És persze az is szörnyen dühítő, hogy az előadásokon átadott tudás töredéke ér csak el hozzám.

Ugyanis, miközben leolvasom a szavakat a szájakról, az egy folyamat. Ezt követi egy másik, fedolgozó folyamat, mikor ténylegesen felfogom, amit leolvastam. Ezalatt az idő alatt azonban a beszéd folyik tovább 9o percen keresztül. És elvesztem a fonalat. Hosszabb szövegeknél (egy anekdota elmesélése) is megfigyeltem magamnál ezt, és sokan türelmetlenek. Frusztráló.

Szóval, társaságban nem tudok bekapcsolódni. Az elején próbálkozom, de hamar kimerülök, a szájról olvasás nagy koncentrációval jár. Régen általában félrevonultam, olvastam, lefoglaltam magam. Emiatt persze nem is lehettem sosem igazi részese semmilyen közösségnek, amit mindig nagyon fájlaltam. Mondhatni, olyankor, mikor könyvet olvastam, biztonságban is éreztem magam, mert olyankor nem jött oda senki-mivel olvasok- így elkerültem a kellemetlen helyzeteket. Viszont szenvedtem is azért, mert senki sem jött oda. Paradoxon.:)

Amikor egyáltalán nem tudok bekapcsolódni, és lelépni se nagyon tudok, olyankor nagyon lassan telik az idő. Csak nézek ki a fejemből, és általában nem túl jó érzéssel ülök ott. Bár tudom, hogy nem tehetek róla, azért frusztráló. Mikor megérkezem valahová, először élénk vagyok, érdeklődve kapkodom a fejem az emberek között, de nem szólalok meg. Később begörcsölnek a vállaim az erőlködéstől, hátradőlök, elhelyezkedek, és már nem veszem a fáradtságot, hogy az éppen beszélő felé forduljak. A testtartásom is elfárad, az izmok nagyon megérzik az erőlködést, olyankor lazítok, felhúzom a lábaimat, átkarolom, és nem figyelek tovább.

Emiatt persze alaposan félreismernek. Lehetek a csaj, akinek rosszkedve van, az antiszociális, az aki elb@ssza a hangulatot. Pedig csak nem tudom követni, és nem tudok bekapcsolódni. És sokszor belefáradok, hogy ez érdekeljen, valahol belül mégis fájni tud, és feszültté teszVannak helyzetek azonban helyzetek- megfelelő számú társaság, jó helyviszonyok, fényviszonyok- ,mikor pont hogy elememben vagyok, vitázom, sőt. Azok, akik mindkettő oldalamat látják, nem értik, hogy ez hogy működik, talán azt hiszik, skizofrén vagyok vagy hangulatember. Pedig sokszor olyan árnyalatni különbségeken múlik, amire a hallók sosem gondolnának: beáll a szürkület, jön még egy ember, átülnek máshová, bekapcsolják a zenét.

Persze, jogos lenne, hogy szóljak, de kapcsoltassam ki a zenét? A zene lazítja a hallókat és kitölti a beálló csendet. Ültessek át mindenkit? Egyébként is. Nem egyszerű ilyesmit kérni. Olyankor lehetek a problémás csaj is. Emlékszem, egyszer a sötétben levő társaságot megkértem, hogy menjünk be a neonfényre. Letromfolt egyikük, hogy ő márpedig kint akar maradni. Nem volt túl vidám helyzet.

Alapból szeretek beszélgetni, ha olyan helyen és emberekkel vagyok. De ha egyik sem adott, akkor egyszerűbb elmenekülni, többet cigizni, bemenni, valamit csinálni. Mert a többiek közben ugye jól érzik magukat. Ilyen helyzetben azonban már az is nagy könnyebbség, ha legalább egy barátom ott van, aki foglalkozik velem. Néha fordít, vagy félrevonulunk beszélgetni, aki tudja, mi zajlik le bennem.

Egyszer egy hétvégén voltam egy társaságban, ahol nem igazán volt közeli ismerősöm. Olyan, aki tudná, hogyan kell bánni velem, egy sem. Már eleve félelemmel mentem oda, mert tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Nyitott voltam, beszélgettem, akivel lehetett. Aztán szürkületben bepánikoltam. Tudtam, hogy nem lesz fény. Se petróleumlámpa, se kinti éjjelilámpa. Vicces egyébként, hogy minden helyszínen amolyan listaszerűen leellenőrzöm, hogy milyen a helyszín. Más a zenét nézi, azt, hogy ki ad elő, mi a pia, drága e a hely. Én meg a zene hangosságát, a zajszintet, a fényforrásokat, meg az ott lévők szájmozgását. Volt egy srác, akinek nyelvpiercingje volt. Mániája volt, hogy azzal játszott, hogy a piercinget kinyomta a szája szélére, rázárta a száját, majd beszippantotta. Beszéd közben is. Az összes szavát, amit leolvastam a szájáról, ha le kéne írnom, így tenném: Dani vapiercing. Piercingogy hívpiercing. (Dani vagyok. Hogy hívnak?)

Tudtam, hogy semmit sem fogok érteni, jönnek majd a kínos nem értemek, zavaros arcok, kérdőjelek. Nem vártam meg, míg elfajul a dolog, menekülőre fogtam. 

A társaság számomra olyan, mint egy mézesmadzag. Néha megtapasztalod, ritkán, a közösségi érzést, aztán pofára esel, és kurvára fáj. Ezért van az, hogy olykor visszaidézem a legutóbbi legélvezetesebb társasági együttlétet. Jó belőle táplálkozni. Ez mindig is így volt, mióta az eszemet tudom. Vágyakoztam, nekifutottam (ó, hányszor), aztán mindig beláttam, ha sok volt a kudarc és csalódás, hogy a társasági élet, a nagy bulihangulatok- bármennyire is szeretném- nem az én kiváltságom. És ez ellen nem lehet mit tenni.

De nem baj, van helyette annyi más...:)

A környéket, ahol lakom, azért szeretem annyira, mert annak ellenére, hogy egy világvárosban élek, úgy érzem, mintha faluban laknék. Ezt támasztja alá Szilárd, a gyík, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel a borostyántenger alól, vagy a két szarka, aki a kert végében veszekedik a szomszédba átslisszoló szürke macskával. Néha nem tudom eldönteni, hogy melyiküknek lenne tanácsosabb fülét-farkát behúzva elsunnyogni a saját érdekében. 

A környék ráadásul tele van nyervogó kiscicákkal, macskákkal, ami felidézi a mamánál töltött időket, mikor is ezek a négylábú jószágok nőttek ki a kezemből is, mivel mindig akadt egy, amelyiket simogathattam. Szokásom macskanyávogást utánozni, ha azokra a helyekre érek, ahol tudom, hogy ott tanyáznak, ezzel is előcsalogatva őket (nem jön be), párom inkáb a cicc változatot használja, amit én azért nem, mivel beszédhibámból adódóan szissz-nek ejteném. (Szóval, az sem jön be). Helyette testbeszéddel, kéregető mozdulattal közeledem hozzájuk, ami néha beválik, macskája válogatja.

Van egy sz(c)isz(c)a a közelben, amelyiket ritkán találunk ott, mivel cicalelkéhez hűen kóborol számunkra ismeretlen helyeken. Ritka szép cirmos, az egész bundája fekete, de a mellkasánál, fehér rész húzódik a hasáig, mintha szmokingban lenne, ráadásul  a mancsai is fehér foltban végződnek, mintha kesztyűje volna, vagy cipője. A szeme is egészen különleges, világoszöld, pontosan olyan, amire azt mondják, hogy macskaszem, de mégsem mindegyik macskának van ilyen. Érdekes macska már csak azért is, mert nem az az elfutós fajta,  sem az odarohanós. Ha meglát, óvatosan megáll, felmér, ha nem talál veszélyesnek, leül, de amolyan büszkén, mintha nem látná, hogy ott vagy. Rád se néz, de ha megmozdulsz, egyből abbahagyja, amit csinál, és figyeli, mire készülsz, és annak függvényében vagy hátrál, vagy úgy marad, vagy közeledik hozzád. Látszik, hogy el kell nyerned a bizalmát. Még ha végre eléred, hogy hozzád jöjjön, akkor is simogatásonként érzed, hogy újra és újra meg kell nyerned magadnak. Egyszerre törleszkedik és távolodik tőled, és kíváncsivá tesz, hogy miért viselkedik így.

Jó egy hónap kihagyás után tegnap a párommal belefutottunk a szmokingos kandúrba. Elég viharos bálról jöhetett, mivel a bundája tele volt pici bogáncsokkal. A nyávogás utánzásom egyből csődöt mondott, úgyhogy leguggoltam, akkor kicsit közelebb jött, aztán leült és várt. Ha én közeledtem felé, ő hátrált. Szerettünk volna egy közös búcsúfotót vele, mivel éppen lakásváltásban voltunk, és sanszos volt, hogy többet nem találkozunk, de bárhogy kisérleteztem, a szmokingos nem hagyta magát. Egyszer csak párom ciccegni kezdett, mire engedelmesen odavonult hozzá. Párom kiszedte a bundájából a mócsingokat, megsimogatta, majd szólt, hogy ciccegjek én is. Szisszeghettem, a macska rám se hederített. Bő tizenöt percen keresztül próbáltam helyesen ciccegni, de nem ment. Ugyanis, míg a párom helyesen ciccegve tanított engem, hogy hogyan ejtsem, ami vicces volt, lévén, hogy nem hallom úgysem a különbséges a ,,c" és ,,sz" között, és a szájmozgásban sincs extra különbség, a macska elindult felé, míg ha én szisszegtem, lesajnálóan rám nézett, és ott maradt a páromnál. Végső megoldásként a párom ciccegve elkezdett sétálni, a macskával a nyomában, végül leguggolt mellém, hogy jöjjön hozzám. Hiába, a kandúr csak rám nézett, és távolabb leült.

Ezen már röhögni kellett. Nincs mese. Én már csak egy kegyveszett macskautánzat voltam, mivel nem tudtam tisztességesen sz(c)issz(cc)egni. 

(önmagunk legyőzése, elfogadása sosem egyszerű. idő kell és türelem az önelfogadáshoz. legyen az akár az, hogy duci vagy, hallássérült, vagy hogy a bal kezed kicsi és béna. szeretned kell önmagad. hiszen addig hogy várhatnád el, hogy más is szeressen? )

Gyűrögetem a pólóm ujját, megszokott mozdulattal az ujjaim közé vonom az anyagot, mintha fáznék, pedig melegem van. Huszonöt fok körül jár. Körülöttem mindenki ujjatlanban flangál, arcuk üde és friss, hajukon átszalad a nyári szellő. Vihorásznak, élvezik a nyarat. Én meg lassan hőgutát kapok. Kiver a víz, legszívesebben letépném magamról a hosszú ujjú felsőt. Mégsem teszem. 

Gyerekkoromban még azt hittem, átlagos vagyok. Akkor még semmi bajom nem volt magammal: szerettem a hajam, szerettem élni, úgy éreztem, úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Szerettem a kicsit kisebb, véznább bal kezem. Csak alapiskolában kezdtem előbb észrevenni, hogy más, majd nem is utálni kezdtem, inkább csak szerettem volna leakasztani, eldobni jó messzire. Szégyelltem. 

Gyűlöltem a rászegeződő tekinteteket, a szemekben lapuló sajnálkozást, néha döbbenetet, meglepődést. Takargatni kezdtem. Nem játszottam activityt, mert féltem, hogy mutogatni kell. Nem biliárdoztam, mert nem tudtam úgy tartani a dákót, mint a normálisak. Nem csocsóztam, mert ahhoz is két kéz kellett. Pedig imádtam játszani, és tudtam is. Csak máshogy. De nem akartam újra azokat az arcokat és tekinteteket látni, amelyeket már annyiszor láttam. 

Emlékszem, nem tudtam kenyeret vágni. Mindig más szelt helyettem. Aztán egyszer nem volt ki vágjon, én meg éhes voltam. Jobb kezembe fogtam a kést, bal könyökömmel lefogtam a kenyeret. Öt perc után ott hevert előttem életem első szelet kenyere. Egyik fele vékony volt, mint a papír, majd átszakadt, a másik fele olyan vastag volt, hogy alig bírtam átharapni. De az én első szelet kenyerem volt! 

Egy nyári este Csillebércen ültem a szabad ég alatt. Tizenhat éves voltam. Különösen érzékeny hangulatban leledztem, erőt vett rajtam a fáradtság. Laci, aki ott ült mellettem, és sok dolgot tanított nekem az előtte levő hetekben, kezébe vette a bal kezem. Szétnyitotta a tenyerem, behajlítgatta az ujjaim. Furcsa érzés volt. Emberi. Mintha előtte nem lettem volna az. Talán akkor először gondoltam a kezemre úgy, hogy az az enyém. Talán akkor először nem szégyelltem. 

Szándékosan olyan feladatokat vállaltam, amihez két kézre volt szükség. Ha cipekedni kellett, cipekedtem, jöhetett bármi. Poharak, tányérok, székek, asztalok, mikrók. Egy csomó mozgástechnikát fejlesztettem ki, hogy másfél kézzel oldjam meg azt, amit más kettővel. Ha segíteni akartak, visszautasítottam, hacsak tényleg nem bírtam egyedül. Aztán, ha ránéztem lehorzsolt, sajogó karomra, tisztelettel néztem. 

Aztán eljött az az idő is, mikor én is rövid ujjúban flangáltam nyáron és felszabadultan. Csak néha- néha érzek pici görcsöt, ha átszalad a karomon egy érdeklődő tekintet, de aztán az is elmúlik. Mert ez is én vagyok. És aki ezt nem tudja elfogadni, nem baj. Lesz más, aki elfogadja.

Este volt, és fűszeres füst terítette be az udvart. 

Beszélgettünk, sült a hús. Nem voltam túl éber, figyeltem az augusztusi nyári estét, összevetettem az előzőekkel, és olyan furcsa köd telepedett rám. Egészen addig egykedvűen könyököltem az asztalon, míg valaki ki nem bontotta a pálinkás üveget. 
– Csináld még egyszer! – kértem. 
Megcsinálta. 
– Megint! 
Majdnem tapsikolni kezdtem, és kivettem a kezéből az üveget, hogy visszarakjam, és újra kihúzzam belőle a dugót. És ezt elismételtem vagy ötször, majd félretettem öt percre, hogy utána újra kezdjem elölről. 

A világnak ugyan nem hallom minden zaját, de néha vannak olyan hangok, melyek annyira mélyre jutnak el bennem, hogy legszívesebben örökké hallgatnám egyhuzamban. Kicsit úgy kell elképzelni az érzést, mint amikor megpendítünk egy húrt, az elkezd rezegni, szemünkkel szinte követhetetlenné válik a húr mozgása, a hang is olyan elmosódott lesz, kicsit mintha végtelenítve lenne, de nem eléggé. És ezért hiányérzeted támad, hogy miért nem tart tovább.

(tapasztalatok gépcsere után)

Valami annyira furcsa volt. Több zaj, kevesebb zaj. Több zaj, kevesebb zaj. 

Álltam a patikában, és nem értettem, hogyan lehetséges az, hogy egyszer kevesebb hangfolyam legyen, majd megugorjon, aztán megint kezdődjön elölről. Ráadásul logikátlan időközönként. Rendszertelenül. 

Bosszúsan toporogtam, úgy éreztem, mintha egy kofa ülne egy sámlin valahol mélyen bennem, és az idegeimet fosztaná, mint a kukoricát. Végignéztem az embereken. Egy néni idegesen gyűrögette a sorszámát, figyeltem egy darabig, de a hang nem onnan jött. Olyan váltakozó mozgást kerestem, amit össze lehetett kapcsolni a hang mozgásával. 

Egy férfi egyik lábáról a másikra nehezedett, majd vissza. Aztán megint. De nem a hanggal párhuzamosan mozdult, így őt is kihúztam a listáról. A következő gyanúsítottam a sorszámkijelző tábla volt, de rögtön el is vetettem, mert csak egyesével villant fel, s egyébként sem úgy hangzott, mintha egy kapu záródna. 

Kapu. A kapu! Hátrafordultam, és az automatikusan nyíló-záródó ajtóra néztem. Éppen belépett rajta valaki. Ahogyan kinyílt az ajtó, a bevásárlóközpont kinti zaja beáramlott a gyógyszertárba, elnyomva minden mást. Mikor becsukódott, csak a patika halk duruzsolása maradt. 

Elképedt arccal fordultam a barátom felé, aki éppen erős fejfájással küzdött, és vágyai netovábbja egy erős fájdalomcsillapító volt. 

– Az lehet, hogy ha kinyílik az ajtó, akkor azt hallom, ami kint van, de ha becsukódik, akkor csak azt, ami bent? 

Mint egy ötéves, aki alapszókincset használ. Aki, mikor először lát autót, felhördül, és azt mondja: Tütű! Meg is mosolyogják. Engem is megmosolyogtak. 

– Persze. A folyosó nagyon hangos. Az ajtó szigetel valamennyire, ezért most csak azt hallani, ami itt van bent. Például most csak a kijelzőtábla pittyogását hallom, azt, hogy az emberek sutyorognak, meg a kassza hangját. Ennyi. 

Egy darabig elvoltam, örültem magamnak, az ajtót bámultam. Nem is tudtam, hogy a kint az hangos, azt hittem, mindenhol egyforma hang van. Nagyjából. 

– Most mit hallasz? – húzott be pár perc múlva a folyosóról az ajtó nélküli üzletbe. 
– Zenét? 
– Pontosan. Mivel nincsen ajtó, ezért hangos zenét nyomatnak, hogy ne szűrődjön be a zaj a folyosóról, és a vásárlók jól érezzék magukat. 

Szóval a hangok nem egyformák egy épületen belül. A hangokat ki lehet zárni. A hangokat be lehet zárni. Vannak kinti hangok, és vannak benti hangok. A hangokat el lehet nyomni. 

Anyám!

A legelején, mikor a szájról olvasási tudományom még gyerekcipőben járt- azaz szinte semmit sem értettem-, hamar megtanultam, hogy ha be szeretnék illeszkedni valahová, jobb, ha úgy teszek, mintha hallanék és értenék mindent.

Persze ennek teljesen prózaibb és egyszerűbb oka is volt. Szinte már- már primitív:

Nem szóltak meg érte.

Nem bántottak miatta.

Vagy ha úgy tetszik: Nem rúgtak belém.

Ha nagyon vergődni karok az önsajnálatban, akkor igen, az, hogy mennyire tudok úgy csinálni, mintha hallanék, annak a függvénye volt, hogy túléljem a napokat. Legalábbis az elején. Hiszen akkor még gyerekek voltunk. És a gyerekek olykor nagyon gonoszak tudnak lenni. Mára már felnőttünk.

Jó pár év után profi szintre fejlesztettem magam, néhány pofon egyszerű stratégiát követve, amivel túlélem azokat a napokat, mikor már egyszerűen képtelenség figyelni, érteni, követni azt, ami körülöttem van.

1. szabály:  Bólogass.

Tök mindegy mit mond, csak bólogass. 

Általában kétféle ember van. Az egyik az, akit nem érdekel, hogy mit akarsz, mi a véleményed, csak beszél. Megállás nélkül. Ők imádják, ha bólogatsz. Közben gondolhatsz bármire, amire szeretnél. A másik az, akit érdekel a mondanivalód, aki valódi kommunikációt szeretne véghezvinni. Ilyenkor az lehet a baj, hogy csapnivaló a fogazata, vagy szörnyen artikulál. Először szólsz, hogy ugyan, mondd már el még egyszer, de a negyedik alkalommal ez már vérciki. Gáz. Kínos. Zavarbejtő. Meg amit akarsz. Szóval: Bólogass.

2. szabály: Kérdezz!

A szájról olvasás átka és áldása egyszerre, hogy sokszor szavakat tudsz kiragadni a szövegtengerből, ami ahhoz, hogy teljesen részt tudj venni a beszélgetésben, nem elég, de ahhoz, hogy színlelj, és nagyjából képben legyél, ahhoz igen. Senki sem képes folyamatosan beszélni a nárcisztikus egobuzikon kívül. Ha látod, hogy megáll a szájmozgása, kérdezz közbe a témával kapcsolatban. Ha nagyon nem vágod, hogy miről van szó, akkor kérdezz az alábbiak közül:

Igeen?

És aztán?

Tényleg?

Vagy válts olyan témára, amiben otthon vagy és tudsz beszélni, sztorizni. Vedd át a szót. Te tudod miről beszélsz, és ki tudod logikázni, hogy mit fog kérdezni, meg hogy mit kell rá válaszolnod.

3. szabály: Mosolyogj!

A mosoly mindig megmentette az életem, a hetem, a napom, az órám. Az ember mindig szívesen lát maga körül mosolygó arcot. Egy mosolygó embert nem bántanak. Visszamosolyognak, vagy zavarba jönnek, de nem bántanak. Nem baj, ha nem beszélsz. A mosoly belső nyugalmat sugároz, azt, hogy érdekel a másik, hogy nyitott vagy felé. Néha a mosolygó hallgatóságot nagyon tudják becsülni és szeretni. Amúgyis, néha mosolyogj csak úgy is. Az olyan jó dolog! :)

4. szabály: Utánozz!

Legyél szinkronmozgó a társaságban. Ha nevetnek, nevess, ha komoly képet vágnak, vágj te is komoly képet. A szívás az, mikor épp komoly képet kéne vágni, mert szomorú dologról van szó, amiről te nem tudsz, és rád jön a röhögőgörcs.Persze ez nem jön be mindig.

Mikor a párommal találkoztam, félhomályos helyen voltunk, és rengeteget beszéltünk. Emlékszem, mesélt valamiről, én bőszen bólogattam, mosolyogtam. Persze. Nahát! Igen?! Közben egy mukkot nem értettem. Pár nappal később ugyanez a téma került szóba, amit végre értettem, mire furcsálón rám nézett: ,,De hiszen ezt meséltem már!"

Amikor rájövök, hogy a stratégia nem jött be: az ilyen (vigyázat, Johnny Depp! ;P )

Hitler bukása semmi ehhez képest.

Egy idő után rutinosan kezeled a diszkurzusokat. Be tudod kategorizálni az embereket a dialógusok alapján. Tudod, hogy ha a bankban szeretnél utalni, először üdvözölnek, aztán megkérdik, hogy miben segíthetnek, kitapasztalod, milyen adatokra van szükség, és legközelebb már tudod, milyen sorban érkeznek a kérdések, szinte csak rutinból válaszolsz. Ugyanez működik az üzletben, ahol tudod, hogy a végén kell mondani, hogy köszönöm, nem, mert meg fogják kérdezni, hogy kérsz-e még valamit, mint ahogyan a madaras teszkóban is kell mondani, hogy nincs, mert megérdeklődik fizetésnél, hogy van-e family kártyád. Elég, ha csak azt látod, hogy mozogni kezd a száj, és már válaszolhatsz is.

Ugyanez az emberekre is igaz. Minél jobban megismersz valakit, minél jobban kiismered az észjárását, nem fontos, hogy lásd, mit mond. Egyszerűen tudod. És válaszolsz.Mindenhol van egy séma. Csak a mekiben nincs. Ott mindig túl sokat kérdeznek.

Öntetet kérsz?

Elvitelre lesz?

Itt fogyasztod?

SMART kártyád van?

Adakozol?

Most van egy akció, ha forró csoki mellé kérsz almás pitét, csak 350 forint. Kérsz?

És mindig más sorrendben. És mindig más akció van. Hát csoda, ha nem mondom mindig jó sorrendben, hogy igen vagy nem?!  :P

Gondoltam, itt az ideje, hogy egy posztot áldozzak arra, hogy elmagyarázzam, milyen is szájkódernek lenni. Teszem azt azért is, mert sokan nincsenek tisztában azzal, hogy pontosan milyen ez, fogalomzavarban élnek, pedig a hallássérültek típusainak skálája elég széles.

A hallássérültek megjelölés gyűjtőfogalom, amelybe beletartoznak az enyhe, a közepes és súlyos fokú nagyothallók, valamint a siketek. A hallássérültek többsége rendelkezik hallókészülékkel kihasználható hallásmaradvánnyal. A teljes hallássérülteknek körülbelül az 5%-a tartozik abba a csoportba, amely siket, azaz csak a legmélyebb hangokat és a vibrációt érzékeli, a beszédet egyáltalán nem. A beszéd meghallása szempontjából a hallássérültek kb. 75%-a tudja hallókészülékkel jól hasznosítani hallását. A fennmaradó kb. 20% hallókészülékével töredékesen érzékeli a beszédet, s sok múlik azon, mennyire jó szájról olvasó, mennyire tud támaszkodni a szájmozgások megfigyeléséből származó vizuális információkra.

Az én esetemben gép nélkül semmilyen hang nem érzékelhető, csupán csak a nagyon hangos zajok. Például, mikor valaki becsapja az ajtót. Akkor olyan, mintha benn a dobhártyámat egy fülmanó kalapáccsal jól megkondítaná. Olyan érzéssel jár, mintha egy buborék kipukkanna a fülemben belül. Néha még csikiz is.

Hallókészülékkel meg bizonyos hangokat hallok, bizonyosat nem. A magas hangokat nem hallom, a mélyeket jobban. Mindig álmodoztam arról, hogy kiülök tavasszal a teraszra, és elhallgatom a madárcsicsergést, de fizikai képtelenség. Ha rajtam múlna, sosem venném észre, hogy "megérkezett a tavasz", mert ugye azt a madárcsicsergés jelzi. De általában minden évben van valaki, aki tavasszal csodálkozva felkapja a fejét, hogy jé, hogy csicseregnek a madarak. A mélyebb hangokat hallom, autózúgás, repülő, zenében a basszus, dob. Persze megvan a hangtartomány határa, de hogy hol, arról fogalmam sincs. Egyszerűen vannak hangok, amiket érzékelek és vannak, amiket nem. 

Ebből adódóan rengeteg frusztrációm van. Például a hangokat, melyeket én okozok, elsősorban érzem, és tudom, hogy hanggal jár, ha nem is hallom. Persze nem tudom bemérni, hogy az a hang mennyire hangos vagy halk.

Régen, meg ma is, előfordul, hogy beszélgetés közben vagy túl halk vagyok vagy túl hangos. Éppen ezért, társaságban nem merek nagyon kezdeményezni, mivel a tapasztalatom alapján, akkor figyelnek rád, ha felemeled a hangod. (egyszer simán elkezdtem beszélni, túl halk voltam, senki nem figyelt rám) Ha túl magasra emelném a hangom, idiótának néznének. Azt a bizonyos nézést túl jól ismerem ahhoz, hogy könnyedén kisérletezzek. (egyszer egy kocsmában annyira hangosan beszéltem újdonsült párom barátjával, hogy nagyon hülyének nézett. arról nem beszélve, hogy a fél kocsma is)

Abban, hogy bizonyos dolgokat nem hallasz, az a rossz, hogy bizonytalan vagy, és nem tudod, mi a normális. Ha egyedül vagyok otthon, néha leellenőrzöm a bejárati ajtót, hogy nem- e jött valaki. De leginkább éjjel szoktam itt- ott felriadni, hogy minden rendben van-e. Egyszer azt mondta nekem valaki, akivel ketten aludtunk, hogy aggasztó, hogy ha ő rosszul lenne például éjjel, akkor én azt hogyan hallanám meg, venném észre. Nem volt túl építő jellegű észrevétel ez a részéről, és engem is aggasztott. Talán ezért van az, hogy néha felijedek éjjel, és megnézem, hogy miden rendben van-e azzal, aki éppen velem van.

Persze, a hozzá nem értők azt mondanák, hol itt a hangok nélküli élet? Van hallókészülék, vannak hangok, miről beszélek én?

Furcsa dolog ez, és nagyon összetett. Nekem is időbe telt, míg igazán megértettem. A hallókészülék újdonsült tulajdonosaként még nem tudtam beszélni, így logopédushoz jártam. Végigtanultam az ABC összes betűjét a tükör előtt ülve, a saját számat figyelve. Így ragadt rám a szájról olvasás. Legalábbis ez az elméletem. Mert valahogy a tizenéves korom tájékán jöttem rá, hogy szájról olvasok, meg hogy úgy általában egész máshogy működök, kommunikálok, mint a többiek. Akkor kezdtem elemezni és felépíteni magam.

A szájról olvasás volt a mentőövem. Az ugyanis, hogy valamennyire hallottam a hangokat, nem volt elég. Ahhoz, hogy értsem is, hogy mi folyik körülöttem, a szememre, és mások szájára voltam utalva. Ezt leginkább egy rádió- hasonlattal tudom megértetni.

Képzeljük el, hogy rádiót hallgatunk, teszem azt a Class FM-et, vagy a Kossuth rádiót. Ugyebár a halló emberek akkor értik a szöveget, ha a készülék tisztán, élesen szól. De mi van akkor, ha valami zavarja az adást? (esetemben a zavaró tényező lehet rossz szájmozgás, rossz fényviszony, vagy ha valaki mozog beszéd közben) Ha  recseg, szakadozik az adás, akkor hallják, de nem értik, vagy csak nagyon nehezen. Vagy képzeljük el, hogy találkozunk egy kínai emberkével. Az illető veszettül szeretné megértetni magát, mi pedig halljuk, hogy mond valamit, csak nem értjük.

 Ugye, hogy nem is olyan egyszerű?

 A szájról olvasásról bővebben a következő posztomban mesélek. :)

( az új hallókészülék kiválasztásának dilemmája. ennek a posztnak a folytatása.)

Két hét próbahordás után ismét a fül-orr-gégészeten ültem, és patthelyzet volt. 

Döntenem kellett: marad a régi hallókészülék, vagy jöhet az új. 

Az ezt megelőző napokban úgy éreztem, mindenhol ebbe a kérdésbe botlok. Az újságokban (Az újrakezdés nehézségei), a hirdetésekben (Merjen tovább lépni! Válassza a...!). A szüleimről nem is beszélve, akik minduntalan kérdezgették: hogy érzem, milyen az új hallókészülék? 

Én meg legszívesebben elkülönítettem volna magam a külvilágtól. Egyszerre gondoltam az új hangokra, ami jó volt, mert színesebbé vált a világ (ahogyan anyu fogalmazott, amit én nem is vitatok), de idegesítőbb is. Na, és persze ott volt a gép ára is, ami cirka 700 euró, mínusz 140-80, amit a biztosító hozzáfizet. Azért ez mégsem egy nadrág, amit hordok két évig, aztán veszek egy másikat.

Mielőtt a fül-orr-gégészetre mentem volna, beraktam a fülembe a régi hallókészülékemet, az újat pedig a dobozban hagytam. Olyan érzés volt, mintha mérföldeket zuhantam volna egy szakadékba, ahová semmilyen hang nem ér el. Vagy csak nagyon halkan. Akkor kezdett megérni bennem az elhatározás, hogy a két rossz közül a kisebbik rossz még mindig jobb. Azaz, inkább megszokom a furcsát, minthogy a szakadék alján meresztgessem a szemem a hangok után. 

A rendelőben még mindig nem voltam száz százalékig biztos magamban. Egy csomó kérdés cikázott az agyamban, amik közül kiragadtam egyet, ami a leginkább bosszantott. 

– Hallom, hogy zizeg a fülemnél a hajam. Az normális? 
– Persze, én is hallom. Meg mindent. 
– De mindenki hallja? 
– Persze, én hallom azt is, hogy kint pattog a teniszlabda. De az emberi agy megtanulja kizárni a zavaró hangokat. Neked most ezt meg kell tanulnod. 

Az új gép maradt.