Megijedtél, ugye? Rákattintottál, hogy szidd a kormányt? Félteni kezdted a fizetésedet? Megijedtél, hogy alább kell adnod a luxust? Így is alig keresel, ezért munkahelyet akarsz váltani? Ki akarsz költözni az országból?

Te megteheted. Van, aki nem.

A fogyatékkal élőkkel szemben elterjedt, nagyon buta sztereotípiák egyike az, hogy szeretik kihasználni a körülöttük lévőket, ugráltatni őket, sokszor rájátszva az állapotukra. Arról nem beszélve, hogy nekik kényelmes életük van, hiszen kapnak támogatást, azaz "fizetést"munka nélkül.

Hülyeség.

Te, aki ép tagja vagy a társadalomnak, mi az, ami Téged előre visz? Ami motivál? Szeretnél egy saját lakást, tévét, motort, kozmetikumot, kirándulást? Hogy ezt elérd, összegyűjtöd rá a pénzt. (már amennyiben birtokában vagy a spórolás képességének) Hogy mivel? Munkával. És a munkában mi motivál még a fizetésen kívül? Miért dolgozol? Megmondom. Azért, mert a munka által hasznosnak, értékesnek, valakinek érzed magad. Van státuszod, pozíciód, értéked. Közelebb jutsz a kitűzött céljaidhoz.

Mi történik akkor, ha ezeket valamilyen okból kifolyólag nem kaphatod meg éppen? Mert mindenkinek van ilyen időszaka az életben. Nem talál munkát, vagy nem olyat, amilyet éppen szeretne. És olyankor beüt a ménkű, jön a depresszió, a motiválatlanság, az érzés, hogy nem érsz semmit sem. Most ne térjünk ki arra, hogy mennyi a fizetés, sem arra, hogy az ember ne válogasson. Én a lehetőségekről beszélek. Nektek, akik ép tagjai vagytok a társadalomnak, sokkal több lehetőségetek van. Interjúk tömkelegére mehettek el, és odáig biztosan eljuttok, hogy meghallgatnak. Biztos, hogy éltek minden lehetőségetekkel?

Egy fogyatékkal élő ember ugyanúgy szeretne dolgozni, még akkor is, ha kap némi támogatást-ami azért, tegyük hozzá, nem biztosít túl jó megélhetést-, mert szeretné hasznosnak, teljes értékű embernek érezni magát. Sokan tanulnak, elvégeznek valamilyen szakmát, főiskolát, és az állásinterjúkon akkora pofont kapnak, hogy a fal adja vissza a másikat. 

Mondok egy példát. A hallássérült Edit már régóta szeretne elhelyezkedni valahol. Takarítóként is szívesen dolgozna. Az állásinterjúkon azonban rendre elbukik. Csak azért, mert nem tud telefonálni.

- Halló, tessék, itt a *** Szálloda.

- Jó napot kívánok, a meghirdetett takarítói állásra jelentkezem.

- Igen. Éjszakai mûszakról lenne szó. Nem probléma?

- Nem, szóba jöhet.

- Akkor jó. Mikor tudna bejönni?

- Nem rólam lenne szó, tolmácsként telefonálok egy hallássérült hölgy helyett.

- Nem tudom... Hát mi nem foglalkoztatunk ilyesmivel.

- A hölgynek nagy gyakorlata van, sokáig szobalányként dolgozott, évekig takarított irodákat.

- Hát, nem hiszem, hogy ez működne. Ha telefonálni sem tud, hogyan mondjuk el neki, hogy mit kell csinálni?

- Ért mindent, nagyon jól olvas szájról. Csak szembefordulva kell hozzá beszélni, és egy kicsit lassabban.

- Én értem, de ez veszélyes.

- Miért?

- Nem hallja a porszívót. Vagy ha leesik valami, nem veszi észre. Nem, köszönjük.

Biztos, hogy aggódnod kellene a fizetésedért? Úgy értem, nem nyavalyogsz egy kicsit többet a kelleténél? Edit, és közülünk még sokan összeszorítjuk a szánkat, megrántjuk a vállunkat, és lépünk tovább. Újra tárcsáztatunk, bemegyünk személyesen. A sérült emberek sokkal kitartóbbak, precízebbek, hűségesebbek a munkáltatókhoz, mivel a kicsit is megbecsülik. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne bennük ambíció is. 

A fenti munkáltató fájdalmasan bigott szemléletmóddal van megáldva. Ha egy kicsit tájékozottabb lenne, tudná, hogy a porszívót nem kell hallani. Én sem hallom, mégis tudok porszívózni, nem koszosodom meg. És bármilyen hihetetlen, észrevesszük, ha valami leesik. Egyrészt érezzük, másrészt a látásunk sokkal érzékenyebb és globálisan nézzük a környezetünket, nem egy-egy pontra fókuszálva. 

Egyetlen dolog miatt utasította vissza Editet, és az a tájékozatlanság. Egy ismeretlen dologgal találta szembe magát, ami mögé hatalmas felelősségvállalást képzelt. Holott valójában csak egy dologra kellett volna odafigyelnie Edit és bármelyik más hallássérült dolgozója esetében: szemtől-szembe kell velük kommunikálni. 

Rengeteg olyan sérült él a világon, akiknek olyan képességei vannak- urambocsá' a kifejezésért-, hogy besz@rsz. Ha teheted, karold fel őket. Ha tudsz, segíts. De a legfontosabb, hogy legyél nyitott. Felejtsd el a sztereotípiákat, merj kérdezni és megérteni. Merd a bigottaknak elmagyarázni, hogy tévednek. Már ezzel jobbá teszed a világot.

Én becsülöm a sérültekben ezt a kitartást, szívósságot, akaraterőt. És biztatnék mindenkit, hogy ők is ezt tegyék. Ismerjék fel a lehetőségeiket, becsüljék meg azt, ami van. A nyavalygás sehová sem vezet. A kitartás annál inkább előbbre visz. 

Hanyatt feküdtem az ágyamban és hallgattam a csendet. 

Jó barátom volt mindig. Nyugtatott, álomba ringatott, teret adott a gondolataimnak, hogy szétcsússzanak a sötét szobában, s én összeszedegessem azokat, amelyekre szükségem van. 

Egyszer, éjjel valami megtörte a csendet. A gondolataim, amelyek tekeregtek a légtérben, zavarossá váltak. Megriadtak, eliszkoltak, szertefoszlottak. Hiába szólongattam őket, elszaladtak, elbújtak a sötét sarkokban, s nem akartak előjönni. Csalódottan, tanácstalanul feküdtem: megzavarták a csendemet. 

Nem voltam egyedül. Négyen feküdtünk a szobában. Nem hallottam, csak éreztem, hogy szuszognak. Kis lábacskák futottak végig a bőrömön, kis bizsergés szaladt végig rajtam, és éreztem, hogy valami más. Hogy itt nemcsak álmában szuszog valaki, hanem valami újat fogok felfedezni, amit eddig még sosem tapasztaltam. 

Lehelet. Ez volt az első, ami eszembe jutott. Megborzongtam, mert a leheletről eszembe jutott, hogy egyszer valaki súgni akart valamit a fülembe, és a meleg levegő meglegyintette a nyakam. Kirázott tőle a hideg. Ezek suttognak, nyilallt belém a felismerés. Suttognak, vagyis a sötétség leple alatt beszélgetnek. Anélkül, hogy látnák egymást, anélkül, hogy egymás száját figyelnék. Belegondoltam, hogy úgy sokkal könnyebb beszélni. Nem látjuk a másik arcát, ő se lát minket, és előbb kiejtünk a szánkon olyan dolgokat, amit nappal nem. 

Szomorkásan elmosolyodtam. Tudomásul vettem, hogy eggyel bővült azon dolgok száma, amit nem fogok tudni megtapasztalni. Ugyanakkor eszembe jutott, mikor a homlokom az ő mellkasán volt és mondott valamit, nekem pedig bizsergett a homlokom. Várta, hogy figyeljek rá, de csak dünnyögtem, hogy ne, ez most így jó. Nem értette. 

Hevesebben kezdett dobogni a szívem. Aztán oldalra fordultam, az ablak felé, gondolatban megsimogattam a függönyt. Nem tudom miért jutott ez eszembe, csak hirtelen jól esett. Megnyugtatott a gondolat, hogy gyengéden átfuttatom a kezem a holdfénnyel átitatott függönyön. A dobogás alábbhagyott. Elaludtam.

(töredékek gyerekkoromból. siketen, gyerekként otthon. egyedül.)

Éppen kinyitom az egyik könyvet a közepe táján, hogy az orrommal végigszimatoljak rajta, mikor anyu meg apu azt mondják nekem, hogy elmennek, de nemsokára jönnek. Dolguk van. Beállok az ajtóba, nézem, ahogy a szüleim beülnek az ezüst autóba, és kigurulnak a látószögemből. Pedig igazán erősen szuggerálom, hogy annak a látószögnek ne legyen vége. 

Sose történt még ilyen. Csak állok az üres házban, és az óra előtt állva próbálom beazonosítani, mit is takar az a fogalom, hogy: nemsokára. 

Először még igazán buli az egész, mert megkeresem a dugicsokit (spájz, ajtó mögött, fenn a polcon, apu azt hiszi, nem tudom). Odahúzom a széket, a tárgyakat leverem, aztán ugyanez a dugikönyvvel (ebédlő, kettesszekrény fenn, apu szintén azt hiszi, nem tudom). Odatolom a fotelt, majdnem leesek, fotelbe kucorodok, csokit majszolok, olvasok (majd ha apu tényleg odaadja, úgy kell csinálni, mintha sose láttam volna). Aztán a sokadik oldal után ideges leszek. Nemsokára. Hülye szavak. Hülye felnőttek. 

Aztán a bejárati ajtóhoz megyek, odanyomom az orrom az üveghez, kinézek, sehol senki. 

Rémület. Túl nagy a csend. Akarom mondani, túl kevés a mozgás. 

Mi van? Hol vannak? 

Szürkület. Oda-vissza rohangálok. Bejárati ajtó, ablakok a hátsó udvarra, mint a kergemarha. Hogy lássam, ha valaki jön. 

Rémisztő, hogy anyuék nincsenek itthon, mert mi van velük? Jól vannak? Mikor van az a nemsokára? Mi van, ha már elmúlt? Akkor mért nincsenek itt? 

Rémisztő az is, hogy itt vagyok egyedül, a ház üres, bármikor bárki bejöhet, mint a tévében. És olyankor történik valami rossz. És én nem hallom. Mert az ajtónyitásnak van valamije, hangja, amit az ember észrevesz. Mint a tévében. Odakapják a fejüket. A lépteknek is van ilyenje, mert mutatják. Aztán a nő vagy férfi a házban tudja, hogy valaki van ott. De nekem csak két szemem van, azt se tudom úgy mozgatni, mint az a zöld izé. A kaméleon. Ezért rohangálok. 

Ablak, ajtó, másik ablak. Azért kell minden ablakhoz odamenni, mert nem lehet rálátni a ház oldalára. Azt bárki megkerülheti. Ezért kell figyelni hátra, meg előre. Előre azért is, hogy mikor áll a kapu elé az ezüst autó. Mert akkor anyuék megjöttek. 

Kimerítő. Felrohanok az emeletre, berontok mindenhová, hogy nincs-e ott valaki. Eltökélem, hogy leütöm. Simán. Miazhogy! Ha látok valakit, akinek nincs itt keresnivalója, lelövöm. Fantáziálok, próbálom elterelni a figyelmem. Visszaülök a fotelbe, olvasok, úgy csinálok, mintha nem lennék ideges, hogy biztosan senki nincs a házban, se azon kívül. 

De hiányzik a bizonyosság. Ezért vándorlok. Szobák, emelet, ablak, ajtó. Amit látok, csak az bizonyos. 

Aztán begördül a kapu elé az autó, Megnyugszom, most már felszabadultan csinálhatok bármit, ágyba kucorodok, könyvet veszek magamhoz. Nyugalom van. Anyuék hallanak helyettem. Szólnak, ha valami van.

Tudom, nem könnyű velem az élet. Szegény csajjal szembe kell fordulni, úgy kell beszélni, mert szájról olvas, ha kiabálok, nem hallja meg, biztos ami biztos, egy jól irányzott sípcsontrúgással jelezni kell, hogy hé, kommunikálni szeretnék vele. Ha el akarom érni, imádkozhatok, hogy észrevegye az sms-em, ha ki akarok mozdulni vele, akkor nem mindegy hová, mert nem mindenhol ért meg. Hogy a mozi? Nos. Ha nincs feliratos film, akkor a mozinak lőttek.

Az elmúlt egy évben elég gyér volt a választék. A feliratozott filmek száma radikálisan lecsökkent, és még a feliratos filmek fellegvára, a MOM Park is cserben hagyott. Ami egyébként nem meglepő, hiszen a MOM Park nyilvánvalóan a külföldiek becserkészésére utazik, így érthető, hogy az eredeti nyelven vetíti a filmjeit, néhány szinkronos változatot is bedobva a kínálatba. A többi mozi pedig szimplán csak szinkronosakat vetít. Elvétve akad, ahol kettő, maximum három feliratos film közül lehet választani. 

A gond ott kezdődik, hogy összességében három, maximum négy feliratos filmet kínálnak a hallássérültek számára a budapesti mozik havonta. Az pedig, hogy netalántán IMAX moziba üljön, 3D-s vagy  4D-s filmet nézhessen meg feliratozva, esélytelen. Bármennyire is elfogulatlanul nézem a helyzetet, akkor is csak azt tudom mondani, hogy ez édeskevés. Aki hall, az is meggondolja, hogy mikor, hányszor, milyen filmre adja ki a pénzt. Az emberek általában azokat a filmeket nézik meg moziban, amelyik a legjobban érdekli őket, ahogyan mondani szokták: ami olyan jó, hogy megérdemli, hogy a mozivásznon lássam. Namármost, aki hall, az az Arénában tud válogatni 19 film közül, míg a hallássérültek választási lehetősége közel a nullával egyenlő, mivel ott például nem is adnak feliratos változatot egy filmből sem. A Westendben kettő közül lehet választani, az egyik a Senki Többet című romantikus dráma, a másik pedig a francia Szerelem, örökség, portugál című vígjáték, melyek eléggé az otthon letöltöm és megnézem kategóriába tartoznak.

Megértem, hogy a filmforgalmazók számára döntő szempont az, hogy a magyar mozilátogatók jelentős része nem szereti a feliratot olvasni filmnézés közben, így a nagy közönségsikerre számot tartó filmeket minden esetben szinkronizálják, mert ezeknél nagy lenne a bevételkiesés feliratozás esetén. Nyilván közrejátszik az is, hogy Magyarországnak nagy szinkronkultúrája van, míg mondjuk Szerbiában vagy Szlovéniában még a tévében is feliratozva adják a filmeket. Megértem azt is, hogy a nagy sikerfilmek szinkronozásnak az is lehet az oka, hogy a hazai bemutató időpontja sok esetben egybeesik az amerikaiéval, vagy csak egy-két héttel követi azt. Ha ugyanis több idő - legalább hat hét - telik el a két bemutató között, a magyar forgalmazó fel tudja használni az Amerikában már műsorról levett film használt kópiáját, amelyre ekkor csak magyar feliratot kell gyártatnia. Ha azonban a bemutatók egybeesnek, mindenképpen új kópiát kell készíteni, amelynek olyan nagyok a költségei, hogy ahhoz képest a szinkron elkészítése már nem jelent túl nagy többletköltséget, így általában inkább ezt választják. 

De a mozilátogatóknak van olyan rétege is, akik szeretik feliratosan nézni a filmeket, és véleményem szerint őket sem ártana kiszolgálni. És itt nem csak a hallássérültekre gondolok. Rengeteg érv szól a feliratos filmek mellett, nem beszélve arról, hogy az előállítása is jóval olcsóbb a szinkronizálásnál. Sokan akarva akaratlanul is tanulják az idegen nyelvet, jobban átjönnek a poénok, az akcentus. Több ismerősömtől is visszahallottam, hogy a The Office részei szinkronizáltan nézhetetlenek, míg feliratozva, eredeti hanggal fenomenálisak voltak. Nem mindig választanak jó szinkronhangot a karakternek, ezzel is aláásva a film vagy sorozat élményértékét. 

Sokan panaszkodnak a feliratra azért is, mert nem tudnak egyszerre figyelni a hangra, a képre és a feliratra. Úgy vélem, a hallók között is van annyi feliratpárti, hogy ezt az állítást ne általános tényként kezeljük. A figyelemmegosztás emberenként változó, bele lehet jönni, a siketek, hallássérültek látásmódja pedig kissé másképp működik, mint a hallóké. Egy hallássérült ember alapvetően vizuális beállítódottságú, a látás segítségével nyeri ki a környezetéből a szükséges információkat, éppen ezért "mindent" lát. Én például sosem csak a film alsó harmadát nézem, hanem egyszerűen globálisan látom az egészet. Ugyanúgy, ha gépelek a laptopomon, és a képernyő közepét nézem, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy valaki éppen belépett a szobába az ajtón, mert a szemem sarkából érzékelem.

Ám, ha elfogadjuk azt, hogy a felirat rendkívül zavaró a társadalom nagy részének, és ezért nem kínálnak feliratos filmeket a mozik, még mindig van más alternatíva a probléma kiküszöbölésére. A WikiTech körülbelül egy éve hírül adta, hogy a Regal Entertianment és a Sony elkészítette az Access Glasses-t, amely működik a 3D és a hagyományos mozik esetében is, amikor is feliratozza filmet hat különböző nyelven. Azaz, aki feliratosan szeretné nézni a filmet, elég, ha csak felveszi a szinkronos film vetítése közben. A szemüveg tesztelését 2012 áprílisában kezdték el, de a nagy bevezetésre még várni kell, ugyanis majd csak 2013 első negyedévében lesz elérhető. Az USA-ban.

Reméljük, egyszer Magyarországra is elér.