Most, hogy közeledik az év vége, eszembe jut, hogy mennyire meghatározzák ezeket az ünnepeket a szokások. Nekem mindig vizuális emlékeim voltak, főként hangok nélküliek, és olyan ikonok ragadtak meg bennem, mint a Karácsonyra emlékeztető hó, a piros gyerekcsizmám, ami jócskán belesüppedt a földeken elterülő hótakaróba, a csősapka, amiben úgy néztem ki, mint egy kismanó, a majonézessaláta a kirántott hallal, a fán ragyogó, csillogó fények, a díszek tökéletes harmóniája, az, hogy mindenki nagyon-nagyon közel van és egy helyen. Vagy a Szilveszterre emlékeztető fényrobbanás, hogy gyorsan el kell futni a petárdától, meg hogy a pezsgő habja végigfut az üveg oldalán. És a dugópukkanás.

Kevés olyan hang van, ami igazán megragad bennem, de a dugópukkanás közéjük tartozik, mert valahogyan belülről simogat, nem beszélve arról, hogy a hallókészülékem cseréje előtt nem érzékeltem ezt a hangot, csak utána. Pontosan emlékszem arra, mikor először hallottam.

Este volt, és fűszeres füst terítette be az udvart. Beszélgettünk, sült a hús. Nem voltam túl éber, figyeltem az augusztusi nyári estét, összevetettem az előzőekkel, és olyan furcsa köd telepedett rám. Egészen addig egykedvűen könyököltem az asztalon, míg valaki ki nem bontotta a pálinkás üveget. 

– Csináld még egyszer! – kértem. 

Megcsinálta. 

– Megint! 

Majdnem tapsikolni kezdtem, és kivettem a kezéből az üveget, hogy visszarakjam, és újra kihúzzam belőle a dugót. És ezt elismételtem vagy ötször, majd félretettem öt percre, hogy utána újra kezdjem elölről. Teljesen a hatása alá kerültem. Egy hang hatása alá, ami azelőtt számomra nem létezett. Olyan furcsa, hogy az emberek többsége ezt a hangot alig érzékeli, kiszűri, vagy éppen csak összerezzen rá ijedtében. Számukra a dugó pukkanása összeolvad a többi hanggal, míg én most fogom először a Szilvesztert úgy átélni, hogy egyetlen határozott, felismerhető hangot is tudok a képekhez párosítani.

A dugópukkanást.

* így karácsony felé közeledve egyre jobban érezni, hogy az ünnep körülölel. legyen ez az apró szösszenet az ajándékom Nektek. egy kis karácsonyi hangulat. hangok nélkül.

Meghallják, rezzentem össze ijedten, mikor leraktam a talpam a szőnyegre. Sörtéi zizegő mozgásba kezdtek, összedörzsölődtek újra és újra. A mozgás végigrezdült a lábamon, a térdemen, combomon, aztán a csípőmnél elillant. Gyorsan körbenéztem, de apu szeme csukva maradt, anyu sem mozdult. Furcsa. Levegőt sem mertem venni, minden olyan szörnyen zajos volt, mintha csak egy teáskannába zárva visszhangozna minden. 

Egész évben képes lettem volna délig fészkelni az ágyban lábam közé húzott takaróval, míg egy nap arra nem keltem volna, hogy ágy vagyok magam is. De a karácsony reggel kivétel volt. 

Máskor vérre menő harcot vívtam volna a paplanért, tíz körömmel kapaszkodva belé, meg a lábaimmal, vicsorítva, halálkomoly sértettséggel, gyűlölettel, hogy nekem fel kell kelnem. Igazi vadmacskaként támadtam bárkire, aki kora reggel be merészelte engedni a takaróm alá a csípős téli hideget. 

De ma reggel nyitott szemmel feküdtem a piros kihúzott kanapén, mozdulatlanul, a nappali ajtaját bámulva. Anyu még aludt mellettem, apu szintén a szemközti ágyon, csak én figyeltem a fehér ajtót. Mintha csak bűvölt volna, hogy induljak el, érjek hozzá, tépjem fel, gázoljak át rajta. Az oldalam kezdett zsibbadni, jól esett volna, ha a hátamra gördülök, mégis úgy maradtam. Féltem, a mozdulattól felkel mindenki, és ők is elmennek. 

Előző este annyira készültem! Kivettük a sarokból a fotelt, onnan, ahol a karácsonyfa szokott állni mindig, hogy legalább annyival kevesebb munkájuk legyen nekik. Elővettem egy tábla csokit, odatettem a földre, a fa helyére, hogy biztosan megtalálják, ha megéheznek. Hogy tudják, az nekik lett odatéve. Meg azért, hogy biztosan egyenek belőle, hogy tudjam, tényleg itt voltak. Az angyalok. 

Nálunk az angyalok díszítették a fát. Éjjel szállnak házról házra, mesélte anyu, és mindenhová elviszik a fenyőt, a díszeket, és feldíszítik. Hozzánk mindig ugyanazt a fát hozták, a mi karácsonyfánkat, a vékonyat, de szépet, gyönyörű gömbökkel és a csillagokkal, amit mindig becsavartam, míg bírta az aranycérna, majd elengedtem, és figyeltem, ahogyan forog. Csillogott az égők fényében, én meg belesüppedtem a zöld huzatú fotelbe. Egyre nehezebbé váltak a pilláim, mézeskalács-figurák úsztak be elém, az meg csak forgott, kis aranypontokat szórva az arcomra, olyan szépen, olyan szelíden, mégis vibrálóan, hogy magába foglalta az egész karácsonyt. 

Óvatosan félretoltam a takarót, és fel nem foghattam, miért nem kelnek fel rá. Az anyag súrlódását éreztem a gerincemben, hangosan zengett a térdemtől a nyakszirtemig. Aztán felálltam. A térdem reccsent egyet, mintha kipukkant volna egy buborék a két csont közt. Aztán nyelnem kellett ijedtemben, és a gégém mocorogva fel- és lemozdult, nyöszörgősen, mint ahogyan a nyolcvanéves nénik állnak fel a padról, és egyre jobban kiakadtam, hogy vannak emberek, akik ebben a zajban aludni tudnak. 

Elindultam az ajtó felé, a szőnyeg susogott a lábujjaim alatt, a térdem nyikorgott, egész testem zsivajgott a rezgésektől, a zajoktól, és valahogy mégis elértem a kilincshez anélkül, hogy észrevették volna. Csuklómban éreztem, ahogyan sír a kilincs. Rettenetesen hangos volt! Bokámba beleszúrt a küszöb sóhaja. Beléptem. 

Ott volt a fa! Rajta volt a kedvenc aranycérnás csillagom, a kék madarak, a hópihék. Csillogott az egész, és megtaláltam a csokit is, leharapott sarokkal, angyalfog-nyomokkal. Leültem a fa elé, néztem, végigjárattam rajta a szemem, lassan, türelmesen, a régen látott díszeket keresve. Minden dísz forgott kicsit, mintha szellő lengené körbe az egészet. A fények villódzva, selymesen ragyogtak, néha lágyan, néha kacérabban, s ez a mozgás valami lélekig hatoló dallamot játszott. Ültem a fa alatt és hallgattam ezt a fény- és mozgásdallamot. 

Közben a rádióból szólt a csendes éj egy olyan frekvencián, amiből nem hallottam semmit.

2007 nyara volt, és én egy völgyben álltam a színpad előtt. Az emberek csápoltak körülöttem, és valami elementáris erő száguldott végig az embertömegen. A kezek az égbe markolásztak, mintha látnának ott valamit, amit én nem, és meg szeretnék fogni. Behunyt szemmel táncoltak, és úgy mosolyogtak, mintha mennyei manna hullana az égből. Hajukba téptek, elnyílt a szájuk, kipirosodott a bőr az arcukon. Ott voltak. Ugyanakkor mégsem.

Vajon mit hallanak, kérdeztem magamtól, és legszívesebben felboncoltam volna mindegyiküket a fülüktől kezdve, hiszen ott megy be a hang, egészen addig, míg követni tudom az útját, millió kis idegsejteken át az agyig, hogy ott felolvadjak, és megértsem az axondombokon ülve. A titkot. 

Még nagyon régen énekesnő akartam lenni. Vagy legalább valamilyen hangszeren játszani. Mondjuk zongorán vagy furulyán. Vagy gitárvirtuózként berobbanni a köztudatba. Azt akartam, hogy ha kiállok a színpadra, akkor mindenki elájuljon. Nehezemre esett elhinni, hogy van olyan dolog, ami elérhetetlen és megfejthetetlen számomra. Nem hittem el, hogy van olyan, ami nekem siketként nem mehet. Azt akartam, hogy az én torkomon is úgy jöjjenek ki a hangok, ahogyan egy hallóból. Nem. Nem olyan profin. Csak tudni akartam. De leginkább átélni. A borzongást. Az extázist. Én is be akartam hunyni a szemem, mint ők, és azt akartam, látszódjon az arcomon, hogy valami kiszakad vagy éppen eggyé válik bennem, mikor a hangok vad táncparkettjén őrjöngök. Mert az őrjöngés. Amikor az énekes szájából láthatatlan kézként nyúl ki feléd a hang, beléd löki magát, megtalálja a leggyengébb pontodat, megmarkol, csavar egyet, és ez annyira fáj, hogy már élvezed. Feloldódsz.

Bénultan álltam, a számon vettem a levegőt, mert az orrom hirtelen túl szűk lett. Valahol felülről láttam az egész völgyet, a színpaddal, a tömeggel, a közepén magamat, ahogy egyetlen mozdulatlan pontként megbontom az összképet. Hevesen vert a szívem, és könnybe lábadt a szemem. Sírnom kellett. Az axondombokon ücsörögve megrázott a felismerés elektromos impulzusa. A zene hatott. A látvány és az érzékelt hangok egyvelege, a mellkasomban játszó kis rezgések megtalálták valahol belül a gyenge pontomat. És fájt. És jól esett.

Feloldódtam.

Imádok úgy mászkálni a városban és ülni a bkv-n, hogy közben elviteles pohárban szürcsölöm a kapucsínómat és bámészkodom az ablakon kifele. Főleg most, hogy a köd néha megtelepszik a Dunán, meg az autók fényszórói álmosan pislognak a reggeli félhomályban. Az emberek is álmosan pillognak, és mindig történik valami érdekes. 

Ezért általában reggel bevágódok a legelső helyre, ahol kávét tudok venni. És keresztbe rakom az ujjaim, hogy simán menjen. Mikor először voltam, fogalmam sem volt, hogy az ember hogyan vásárol kávét elvitelre. Sosem hallottam. Már sokszor láttam, hogy vesznek mellettem, de sosem hallottam, hogy mit mondanak közben.

- Kapucsínót kérek.- mondtam legelőször. - Olyan pohárban. - mutattam a papírszerű kupakos cuccra.

- E..i..e? (egyből ismerős a szó a kínai gyorskajáldából)

-Igen, elvitelre.

De később kitapasztaltam, hogy azt is mondják, hogy ,, Itt iszod?"  És akkor vágják, hogy mibe töltsék a kávét.

De ezután jött csak a java. A csaj nekiállt ugye kávét csinálni, közben hajlongott, térült-fordult, egyszer csak felém fordult és felvont szemöldökkel várakozóan rám nézett. 

- Két cukorral?!

- Ja. Igen!!!

Gáz. Valószínű, hogy nem először kérdezte. Utána ugyanez a tejszínhabbal és hogy fahéjjal kérem vagy kakaóporral. Ennek következtében nagyon leleményesnek éreztem magam, és következőre úgy mentem be hogy:

- ..'gelt! Kapucsínót kérnék két cukorra, tejszínhabbal, fahéjjal! (ezer wattos vigyor)

Csaj:

- Jóvanna'!  (wtf arckifejezéssel)

Epic! Azért azon az arckifejezésen máig somolygok. Azóta rutinos kávévásárló lettem, tudom melyik kérdés mikor jön, és készen állok a válasszal. Már viccelődöm is közben, csúszások persze akadnak, de nem olyan vészes. Szájkóderként valamennyi sorstársammal, úgy gondolom, nagyon leleményesen kivágjuk magunkat bizonyos szituációkból. Ha bizonyos kommunikációs helyzetekben akadályba ütközünk, akkor a következő ugyanolyan helyzetre kész kommunikációs stratégiával készülünk, amivel megelőzzük, hogy megint leégjünk.

....koncertre, stend up előadásra, karaokera, meg úgy általában mindenféle előadásra, ahol az elmondott szó a lényeg?

Na igen. Ez egy tipikus kérdés. Hallóktól.

Jár. Képzeld. Koncertre is, színházba is, előadásra is.

Miért hiszed azt, hogy ezek a dolgok csak a hangok miatt élvezhetőek? Ez annyira tipikus halló hozzáállás, hogy mindent a hangoktól tesznek függővé. Régen voltak némafilmek, és a színházakban sem használtak szöveget, csak pantomimjátékot. És a hallók élvezték. Csak elszoktak tőle. Elfelejtették. 

Életemben először a 100 folk celcius koncertjén voltam a városi művházban, és azt az élményt sosem felejtem el. Az elején egy deka hang nem jött át. Ellenben a mellkasomban dübörgött a basszus, az előadók mozdulatai, a hangszereken mozgó kezek, a testek ritmikus mozgása, a mimika, a fény játéka, az előttem ülők sötét sziluettjei olyan elementáris hatást váltottak ki belőlem, hogy alig kaptam levegőt. Utána kezdtem hallani magát a zenét, amely egyszerre volt a vizualitás zenéje, és a hangok valamilyen egyvelege. Lestem a szájukat, mely néha előbújt a a mikrofon takarásából, és mikor sokadszor énekelték el a Paff a bűvös sárkány refrénjét, nekem is skandálásra nyílt a szám.

Emlékszem, mikor először voltam karaoke bárban, ahol végre feliratozták a számokat. Volt honnan leolvasni a szöveget, így majdnem olyan volt, mintha hallanék. Az első színházi darab, amit láttam, a Tom Sawyer kalandjai c. történet volt. Olvastam a történetet, ismertem, így hasonló élmény volt, mint amikor gyerekkoromban a diasorozatokon néztük a meséket. Némafilm. Tudom, ez a hallóknak borzasztónak tűnik, valójában fantasztikus. Vizuális színház, mozdulatok, jelmezek játéka. Nem kell szöveg. Az sokszor csak felesleges maszlag. Csak bele kell simulni a látványba, a történetbe, a szereplők lelkébe. Magadba zuhansz olykor egy kicsit, mély harmóniába kerülsz magaddal, belesüppedsz a székbe és eggyé válsz az egész darabbal. Erről szól az egész.

Éppen ezért, mikor azt mondjuk, hogy színházba vágyunk, vagy koncertre, vagy más hasonló helyre, ne nézz ránk furcsán. Ne lombozz le olyanokkal, hogy: ,, de úgysem élveznéd" meg ,, nem ugyanaz" . A világ elég sokszínű már. Mindenki más olvasatát látja a környezetének. A mi olvasatunk is más a színházról, a koncertről, mindenről. Furcsább, szokatlanabb, az biztos. De hidd el, ha egy stend apon nem akkor nevetünk fel, mikor Te, ha színházban nem úgy reagálunk mint Te, ha karaoke bárban csak ülünk zárásig, és nem éneklünk, attól még élvezzük. Csak másképp.

Van egy hírem, amire szeretnélek felkészíteni Benneteket! :) Ne aggódjatok, jó hírről van szó! :)

Mikor nyáron elkezdtem írni a blogom, álmomban sem hittem volna, hogy mára 180 főre ugrik az olvasók száma. Július óta 37 poszt született ezen a felületen, és ma száznyolcvanan vagytok, akik visszatértek hozzám, osztoztok a pillanataimban, és írtok is nekem..:)

Elmondhatatlanul jó érzés, mikor írtok, hogy sikerült elkapnom azt, és megfogalmaznom, amit Ti is átéltek, vagy éppen sikerül bevezetnem benneteket egy olyan világba, amibe eddig még nem volt rálátásotok.:)

Számomra nagyon fontos ez a blog.:) Az, hogy olvassátok, értsétek, mosolyogjatok rajta, vagy szánjatok pár percet arra, hogy elgondolkoztok egy-egy poszton. Egyrészt, mert egy olyan problémát szeretnék bemutatni Nektek, és körvonalazni, ami nem látható. Ezáltal is szeretném elérni, hogy jobban figyeljetek oda.:) Legyetek megértőek, segítőkészek, kedvesek. :) És tudom, hogy azok vagytok, mert ezt a blogot azok olvassák, akik tudnak azok lenni. :) Mint például a CBA-ban az egyik eladó, aki, mikor kávét kérek elvitelre, mosolyogva vár, felismer, és odafigyel arra, hogy mindent értsek. :) Varázslatossá teszi a reggelem. :)

Éppen ezért nagy álmom volt, hogy kézzelfogható módon is, ne csak írásban tudjam szemléltetni a szájról olvasás mibenlétét. Szerettem volna, ha átélitek. Ha igazán megértitek. És ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha olyan körülményeket biztosítok, ami közelebb hozza ezt a világot. :) Körvonalazódni kezdett bennem egy kiállítás képe.:) Dolgozgattam az elemeken, csiszolgattam, ötletelgettünk, és végül eljött az a nap, mikor kész koncepcióval tudtam előállni. És végül sikerült, sok-sok segítséggel, támogatással, amiket megfelelő időben mindenkinek külön-külön is meg fogok köszönni. :)

Ugyanis februárban a Trafó alsó részében, a Kontra Klubban megvalósul ez a kiállítás. :) Kicsit vizuális lesz, kicsit interaktív, kicsit érzelgős..:) A részletekről időben értesíteni foglak benneteket. :) Addigis dolgozunk az alkotásokon, installációkon.

Köszönöm tehát, hogy velem vagytok, olvastok! :) Remélem, drukkoltok, várjátok a kiállítást, örültök a hírnek. :) Biztatlak Benneteket arra, hogy szóljatok mindenkinek, akit érdekelhet. Ajánljátok a Szájkódert olvasásra, terjesszétek. Mert ez nem csak egy blog. Ez annál egy kicsit több. :)

Elkóder (aki hall):

- Akkor este találkozzunk!
- Oké, hol?
- A blahán.
- A villamosnál?
- Igen.
- Melyik oldalon?
- A nyugati irányába.
- Hánykor?
- 7kor.
- Ok, ha valami közbejön, akkor meg....

küldjél SMS-t. Merthogy a telefont úgyse veszed fel. Gyakran mondom, hogy azért megpróbálhatná felvenni. Néha teljesen egyértelmű milyen információra vágyok... csak bele kellene kiabálni a mikrofonba (megmutattam hol van) "mindjárt megérkezek, csak óriási dugó volt, meg ugye fél órával később indultam el". 

Nem. Ez nem egy panaszkodó bejegyzés. Ez arról szól, hogy megértsd a tele-kommunikáció is másabb. Nem vagyok az az SMS-ező típus, aki elcseveg csak úgy a semmiről, hogy néha órák telnek el két üzenet közt. Ha valamit akarok akkor azt azonnal. Erre jó a telefon. Csörög, rezeg, kiírja a nevem, szájkóder tudja hogy én vagyok. Felveszi, bemondja: halló. Mondom neki: halló. Létrejött a kapcsolat, én hallom őt, ő engem, megtörtént a kommunikációs csatorna ellenőrzése! Minden készen áll, mit kívánsz kisgazdám? De ugye ez csak ábrándozás, marad a szöveges üzenet, vagy célbaér, vagy nem. Vagy észreveszi vagy nem. Van kedve válaszolni vagy nem. Sok a vagy.

Ezért kell megtanulni másképp kommunikálni. Nem csak szemtől szemben, nem csak arra kell vigyázni, hogy lássa a számat, előre el kell gondolkozni. Meg kell kérdeznem reggel, hogy vegyek valamit a boltból? Nem ma jön a gázszerelő? Elmész a postára feladni a levelet? 

Nincs ebédszünetben telefonálgatás. Nincs trécselés, nincs gyorsan elmondom mi történt velem, nincs pletyizés.

Szájkóder(aki nem hall):

Nem hallom a hangját, nem tudok rögtön elmondani neki valamit, nem tudom a bolt előtt, hogy vegyek-e valamit vagy nem. De leginkább az érzés hiányzik. Az, hogy csörög a telefon, felveszem, beleszól, beleszólok, a hangunk valahol összeér, a telefonba mosolygok, merthogy a hallók így szokták. És a mosoly is áthallatszik.

Néha olyan hülyén érzem magam emiatt. Mintha ettől valami megkopna belőlem, belőlünk, kicsit több a félreértés, nincsenek íratlan létező szabályok, melyek alapján tudod, hogy ez hogyan működik. Hiányzik a hangsúly, az emotikonokat nem mindegy, hová teszed. A tudat, ő alkalmazkodik többet, mert neki nem ez a természetes, nem ehhez van szokva. És amikor nap végére fáradtan hazapottyanunk, akkor van egy kicsi ,,lemaradtál néhány dologról" érzés. Elmondod, de nem ugyanazzal a lelkesedéssel, ahogy a telefonba mondanád. És ilyen apró gyöngypillanatokról maradsz le, amiknek amúgy a szerves része akarsz lenni. Ráadásul, ha egész nap nem hallasz felőle, mert sok a munka, és telefonon csevegni gyorsabb mint üzeneteket váltani, akkor több aggodalom, hiányérzet halmozódik fel benned. 

És ilyenkor azért, néha kiborul a bili, hogy: Basszus, telefonon annyival egyszerűbb lenne.

Nem megy az csak úgy. Hogy felveszem és belemondom. Olyan mintha felvennél egy virslit és abba beszélnél. Abszurdum. Minek beszélnél egy virslibe? Ha mégis megteszed, groteszken hat. Az én kezemben a mobil csak egy virsli, sosem beszéltem bele. Ha beleszólok, akkor fura. Nincsen száj, amit figyelhetek, nincs testbeszéd, amiből levonhatom a következtetést. Csak hang van. Illetve még csak az sincs. Nem értem a helyzetet, csak csinálom, de a fejem helyén egy nagy kérdőjel himbálózik veszettül: Mi a fenének csinálod ezt?

Persze voltak kivételek, mikor ezt kellett csinálni, még régen, akkor beleszóltam, de legalább leleményes voltam. Nem tudtam, a másik hallott-e mindent, felvette-e egyáltalán. Állítólag azt hallod. Ezért csak ismételtem körbe körbe a választ, a végén odabiggyesztve, hogy:..de csörgess meg, ha hallottad!

Félelem, bizonytalanság ölel körül, ha ez a téma szóba kerül. Igyekszem nem foglalkozni vele, mert ez nem az én hibám. Ez az élet velejárója, egy tényező, amivel számolni kell és meg kell oldani. Egy kellemetlen dolog, ami semlegessé tehető. Tényleg csak apróság.

És ezt addig mondogatom, míg el nem hiszem.

Az, hogy mennyire értem valakinek a beszédét, attól is függ, hogy miről beszélünk, milyen háttérismeretem van az adott témáról, mennyire ismerem azt, akivel beszélgetek, és mennyire szoktam meg a szájmozgását. Ebben a posztban most csak a háttérismeretre mutatok példát.

Mint a múltkori posztban már bemutattam, magánhangzók alapján olvasom össze a szavakat, ami olyan gyorsan történik, hogy szinte szavakat érzékelek. Egyik tipikus példa, ha olyan szövegről van szó, amit valamiért ismerős. Vers, vagy ismert sablonon alapul, sokszor hallottam. Mint például József Attila: Mama c. versének részlete.

********* csak a mamára 

*******,meg-megállva

******* kosárral az ölében,

Ment a padlásra, ment *******.

Mivel ismerem a szöveget, ezért a hiányzó részeket pótolni tudom. Ez általában hallóknál is működő funkció, csak ők ezt nem beszédmegértésre, hanem szöveg- és kontextus- megértésre alkalmazzák. Teszem azt, éppen becsöppensz egy társaságba, ahol az ütvefúrógép felépítéséről beszél valaki. Ha otthon vagy a témában, egyből vágod, hogy miről van szó, míg, ha nem, éppen úgy kirekesztődsz. Mint ahogyan én is egy olyan tanórán, előadáson, ahol olyan szavakkal találkozom, ami nem teljesen magától értetődő, nem használom őket túl gyakran, vagy idegen szavak.

,,A ****órák mérésére az *** **** *****metrikus számlálója *olgált. Az 1888. évi ***** kiállításon mutatták be, de bizonytalanul ****. A *éré*i  ****ság viszont jelentős ****veszteséget ***ott az áram*******knak. Egyébként is a *******-mérő használata feltételezte, hogy a ******** körben folyó ***** a *******el arányos, és azonos *****ú.”

A szóvégi képzőtagokat kapom el legtöbbször, hiszen azok rengetegszer előfordulnak. Az idegen szavak kiesnek, mint ahogyan az angol nevek is. És mivel olyan esetről van szó, hogy első alkalommal találkozom a témával(első fizika óra), vagy nem vagyok benne otthon, nehezebben azonosítom be a szavakat. Valamint ebben a szövegrészletben a ,,mérési" szót az m és s betű érzékelésének hiánya miatt félreérthetem az ,,érési" szónak. És ez csak arra egy példa, hogy a tanár egy helyben áll, jól artikulál, és látom a száját. Ha elfordul, és úgy beszél, a szöveg azon része teljesen kiesik. És még ha addig tudtam is volna követni, mire ismét felém fordul, olyan témaváltás is történhet, hogy nem találom az összefüggést.

Az eredeti szöveget itt olvashatjátok:

,,A wattórák mérésére az Elihu Thomson dinamometrikus számlálója szolgált. Az 1888. évi párizsi kiállításon mutatták be, de bizonytalanul mért. A mérési pontatlanság viszont jelentős pénzveszteséget okozott az áramszolgáltatóknak. Egyébként is a Thomson-mérő használata feltételezte, hogy a feszültségi körben folyó áram a feszültséggel arányos, és azonos fázisú.”

A következő posztban azt szemléltetem példákkal, hogy a környezeti tényezők hogyan befolyásolják a beszédértést.

- Holnap mikor érsz haza?
- Hmmm?
- Holnap mikor érsz haza?
- Micsoda?
- Holnap, mikor, érsz, haza?

Hunyorít, látom hogy őrült sebességgel pörögnek a fogaskerekek. Éppen szeletelem a sonkát, ő meg nem tudja hogyan jön a finom kérsz laza a sonkához. Kinyitom a szám, a fény felé fordulok:

- Holnap... Mikor.... Érsz.... Haza?

Türelem.

Az első, amit siketként megtanulsz. Úgy érzed türelmes vagy és végtelen nyugalommal viseltetsz a világ iránt. Aztán kapsz egy pofont az élettől. Siketként türelmesnek kell lenned. Próbálkoznod kell, és aztán csinálni. Ha nem sikerül, újrakezdeni, és ezt életed végéig, mert jobb nem nagyon lesz. (Úgy gondolom) esetleg kényelmesebb.

Siket mellett türelmesnek kell lenni. Nem azért, mert kommunikálni akarsz. Hanem, mert normálisan akarod csinálni. A világ elég kegyetlen vele, miért kellene haragudnod rá azért, amiről nem is tehet? Elismételni valamit nem nagy kunszt. Háromszor feltenni egymás után egy kérdést, frusztráló. De még mindig jobb, mint nem érteni mit mond a másik ember.

Szájkóder megtanított arra, hogy türelmesnek kell lennem. Ez a türelem nem arról szól, hogy kivárom a sorom a teszkóban hisztiroham nélkül, vagy hogy nem könyörgöm be magam az okmányirodában a sor elejére (megy a buszom).

A türelem azt jelenti, hogy amikor nem köszön vissza nekem valaki (köcsög) nem sértődök meg.
Amikor a villamoson nem áll félre előttem a fiatal szórakozott nő ha köhintek (anyád), nem lököm félre.
Amikor valaki után kiabálok - mert kiesett a táskájából egy joghurt -, nem fordul vissza (paraszt), felveszem és utánasietek.
Amikor valaki egy vicceset mesél és kérdőn rámnéznek nem mondom, hogy »semmi, nem érdekes«, hanem elmesélem ugyanazt, újra.

Szájkóder:

A múltkor álltam a buszon. Kelenföldön szálltam fel, és épp hogy a második lépcsőre fel tudtam állni a pakkjaimmal. Szardíniadoboz-effektus. Ismered. Éppen levegő után kapkodtam.(futottam, persze) Valamin nagyon gondolkoztam, mikor égni kezdett az arcom bal fele. Valahogy mindig megérzem, ha kínos helyzetbe kerülök. Oldalra néztem, és egy srác nagyon csúnyán nézett rám, vállaiból sugárzott a lenézés, szája sarkában megvető kis vonal. Semmit sem tudtam elsőre leolvasni a szájáról, annyira ledöbbentem a negatív lökettől. Rendesen mellbe taszított. 

- Tessék? - kérdeztem.

- .....csak úgy mondom!

- Bocsi, nem értem.

- ..saj...fér..ö..ö..ed!

Csaj! Mögöttem! Végre felfogtam, mi van. Hátranéztem, egy csaj az alattam lévő lépcsőfokon szorongott a kofferjével, gondolom szólt, hogy szorítsak egy kis helyet, én meg nem vettem észre. Valahogy összenyomtam még magam, segítettem neki a koffert stabilabb helyzetbe állítani, de a srác még mindig mondta a magáét. Akkor már bennem is elpattant az ideg és kicsit ráordítottam.

- Jó. Oké! Siket vagyok, nem hallottam!

A gyerek a döbbenettől megnémult és elkezdett kibámulni az ablakon. Majd 20 perccel később, mikor leszálltam, előzékenyen lesegítette a cuccom, és szégyenlősen rám mosolygott.

Azaz, hogyan olvasok szájról?

Eljött az idő, hogy néhány példán szemléltessem, hogy hogyan is olvasok szájról. Egyrészt, mert sokan csak azt látják, hogy semmi bajom, hiszen beszélek. Azt mondják: Szépen beszélsz! Az, hogy valaki szájról olvas és nem hall, az nem látszik az emberen. Nem úgy, mint amikor valaki mozgássérült, és a kerekesszék miatt rögtön észreveszik.(bár az is olyan nonszensz. attól, hogy valaki székben ül, még nem hülye) Aztán a másik pillanatban azt látják, hogy gyépés módon nézek rájuk, hunyorogva, és ha megveszek, sem értem, amit mondanak. Ebben a posztban lerántom erről a rejtélyről a leplet.

Ugye, alapvetően a magánhangzók azok, melyek felépítik a világom. Szinte mátrixszerűen lepik el a környezetem, azokból kódolok főleg. Ez azért is van, mert a körülöttem lévő zajkáoszból a mély hangokat érzékelem jobban, a magánhangzók pedig sokkal-sokkal mélyebb hangok, és a magas hangrendű magánhangzók is mélyebbek számomra, mint a mássalhangzók. (az utóbbiaknak egyáltalán nincsen hangjuk)

Tehát, mikor szájról olvasok, akkor magánhangzókat olvasok össze főleg, néhány olvashatóbb mássalhangzóval. A mássalhangzók viszont nagyon hasonlítanak egymásra szájmozgás tekintetében, ezért több variácó is fennáll egy mássalhangzóra. Ami valahogyan így néz ki:

Példamondat:

,,Isten áldd meg a magyart!"

(a betűk alatt leírom, hányféle más betűnek felelhet meg a száj állása, próbáljátok ki, mondjátok el a betűket hang nélkül magatoknak, és figyeljétek meg, mennyire hasonlóan áll a szátok. Tükröt használni ér!)

 I       s                        t                                                      e                     n                                       

 i   s/zs/cs      t/d/ty/n/ny/gy/j/ly                         e          n/ny/t/d/ty/n/ny/gy/j/ly    

á l            dd                                   m      e    g  

á l  d/t/ty/n/ny/gy/j/ly      m/b/p   e   g/k/     

a       m          a                        gy                    a                     r                            t

a    m/b/p   a     t/d/ty/n/ny/gy/j/ly    a         olvashatatlan      t/d/ty/n/ny/gy/j/ly

A variációkból összerakom az egészet értelmes szöveggé. Kemény logikai munka, bár az évek során rutinos szájról olvasóvá váltam, ezért villámgyorsan rakosgatom össze a szavakat. Ez olyasmi, minthogy az agy képes arra, hogy a szó első és utolsó betűjét látva felismeri az értelmes fogalmat, még úgy is, hogy a közte lévő betűket összekeverik. 

Persze ez korántsem csak ennyitől függ. De arról majd a következő posztban!