- Mi ez a zaj? - kérdi pislogva.
- Mi? Miről beszélsz? Milyen zaj? - fordulok felé. Ülök a laptop előtt, nézek ki a fejemből. Fülelek. Aztán szép lassan kapcsolok két fázis késéssel.
- Repülőgép.- válaszolom, már-már gyerekesen lenézően.
- Tényleg???

A szeme akkora lesz, mint egy csészealj, szemöldöke felszalad a nem éppen alacsony homloka közepéig, amit ő nemes egyszerűséggel Neandervölgyi homloknak hív. 

- Ja.

                                                                                                    *

Mikor megkérdezik tőlem, hogy hogyan hall, sosem tudom, hogy mit mondjak.

- És akkor ő nem hall semmit?
- Nem, nem hall, tejjjesen süket. 99,99 százalék a bal. A jobbal talán meghallaná az atomvillanást, mer' az 99.1-es.
- akkor hogy... (tud beszélni, kommunikálunk, hallja meg ha kopogtatnak, megy bulizni, néz tévét...)

Gyakran türelmes vagyok, és belemegyek a magyarázatba.

- És akkor ő nem hall semmit?
- Nem hall semmit a hallókészüléke nélkül. Siket, de a hallókészülékével hallja a zörejeket, a hangos dolgokat.
- Akkor nem is süket.
- De.
- De most mondod, hogy hall.

Na, most akkor siket vagy nem? Az elején nekem is nehéz volt megérteni, de még inkább elfogadni. Mint halló, fogalmam sincs, hogy milyen az, amikor nem hallunk, de sok-sok tapasztalatmegosztás, beszélgetés és analizálás(!) után rájöttem, hogy nem kell mindent hallani ahhoz, hogy hallj. A repülőgép kilóméter magasan repül, nem hallom a dübörgését, nem hallom a sivítását. Mégis az ismerős zajra egyből rávágom hogy repülőgép. Megtanultam. Mert az ember megtanulja a pontokat összekötni vonalakká, a vonalakat ábraként értelmezni. Szájkóder hallókészülékkel 100-ból egy pontot lát, míg előtted ott van az egész ábra. Ő megtanulta, hogy az az egy pont mit jelent, ha ott van. Néha rémisztő, néha aranyos. Merthát, egy pont sokmindent jelenthet...

Hallássérült.
Benne van. Valami nem oké a hallással, merthogy megsérült. Én is az vagyok és mégse. Hadd menjek bele egy feleslegesen hosszú és körülményes magyarázatba!

Megszülettem meztelen és kifejlődött az agyamban a hallás. Merthogy nem elég a fülcimpa, hallójárat, hallókagyló halló-halló! Kellenek idegek az agyban, meg pár millió idegsejt, ami keszekusza hálózatba kapcsolódva átalakítja a rezgéseket, és feldolgozza információvá. Az elég kevés lenne ám, halló-halló, ha csak zúgás és r

ezgés lenne. Van viszont egy gond a berendezéssel, mégpedig, hogy kopik és elhal. Most lepődj meg, ahogy mennek az évek egyre rosszabbul hallunk! Minél több a diszkó, az elsősoros koncert, annál több fülmanót ölünk le. Volt már olyan, amikor egy nagy buli után lefeküdtél, és csak sípolt és sípolt a füled? Az elhalt frekvenciákat halljuk, azokat a csilimpoló kis hangokat, amiket többé már nem fogunk, mert nincs mivel. Ugye, most már világos, hogy mindenki hallássérült? Persze az igaziak kiröhögnek, javaslom ne panaszkodj ilyenekkel nekik...

A magyarországi siketek és nagyothallók képviseleti szervének akkor lehetsz tagja, ha idézem: "a hallásveszteségének átlaga a 250, 500, 1000 és 2000 Hz frekvenciákon a jobban halló fülön a 40 dB-t meghaladja, vagy a rosszabbul halló fülön az átlag eléri a 80 decibelt" (forrás)

Ez nagyjából azt jelenti, hogy te nyugodtan blogozol, a szomszédban meg válásra kerül a sor. Ugye?

Nem vagyok siket. Nem vagyok (definíció szerinti) hallássérült. Halló vagyok. Ők nem tudják, nekem milyen, én nem tudom, milyen nekik. Életem elmúlt két évében lehetőséget kapta

m arra, hogy tágítsam látóköröm, megértsek és elfogadjak megérthetetlent és elfogadhatatlant. És talán a legfontosabb, hogy nem elég pozitívan gondolkozni, ezt gyakorolni kell, és sosem elfelejteni azt az undorító közhelyet, miszerint mindig lehet rosszabb. 

Egy siket mögött kiabálhatsz, és szitkozódhatsz, ugye? Úgysem hallja, csak ha szemben vagy vele. Hát de. Nagyon is tudja. Mi hallók túlságosan függünk a fülünktől és a beszédtől. Sokat olvashattál arról, hogy milyen szájról olvasni. Most olvass arról, milyen az, ha a te szádról olvasnak!

Születésnapodra

(december 16.)

Írni bármiről lehet. Leírni azt, amit a másikról gondolsz, nem olyan nehéz. Sőt, egészen könnyű. De leírni azt, hogy mennyire fontos egy személy az életedben, nos, az nagyon nehéz.

Mert könnyű leírni egy barát barátságát, de azt, hogy mennyire jó apa voltál, azt nem. Úgy érzem, nincsenek azok a szavak, melyekkel ezt ki tudnám fejezni, így csak visszaemlékezem.

Emlékszem, mikor még kicsi voltam, és a nyakadban ültem, onnan figyeltem az alattam sétáló embereket. Néha a hajadba markoltam, néha a nyakadba, néha átöleltem a homlokod. Máskor a fejedre hajtottam az én fejem, belefúrtam az arcom sűrű fekete hajadba.  Amilyen az enyém is volt. Biztonságban éreztem magam. És ez az érzés, a biztonság érzése, a mai napig megvan, ha a közelemben tudhatlak.

Emlékszem, éveken át életben tartottad a gyerekhitünket a csodákban és a mesékben azzal, hogy Mikulásnak öltözve bekopogtál az ajtón minden év december ötödikén. Álarcot vettél fel, piros köpenyt, süveget, vattaszakállad a mellkasodat verte. A zsákot hoztad a válladon, a konyha padlójára raktad azt, s kinyitva meglepetéseket húztál elő belőle. Néha tuskóval tréfáltál meg bennünket, néha el akartál vinni bennünket, mert rosszak voltunk, de mi mindig vártunk. Szerettük az apu- mikulást.

Emlékszem, mikor elkezdtél felnőttként kezelni. Tanácsot adtál. Elmondtad mi jó, mi rossz. Figyelmeztettél, mire vigyázzak, mit kellene tennem. De sosem akartál irányítani, csak terelgettél a jó irány felé. És ezt értékeltem. Én, aki gyűlöltem, ha korlátoztak.

Szeretted és szereted a békét. Talán sose hallottam még egy embertől sem annyiszor, mint tőled azt a szót: szeretet. Talán innen van az, hogy számomra is olyan fontossá vált ez a szó és annak tartalma. Talán ezért keresem az olyan embereket, mint Te vagy.

Tudod, nincs annál jobb, mikor hazajövök a messziből, itt vagyok Veled, Veletek, s nem kell, hogy beszéljünk, csak az a tudat, hogy együtt vagyunk, nyugalommal tölt el.

Hatvanéves lettél. A Te ünneped az enyém, a miénk is. Mindannyiunk számára jelentesz valamit. Számomra a legjobb apát, másoknak a legjobb férjet, barátot, sógort, miegymást. Tudnod kell, hogy fontos vagy nekünk, s szeretnénk magunk mellett tudni.

Isten éltessen hát sokáig, drága Édesapám!

Fülest vásárolni azért nehéz, mert nem mindegyikkel hallom a zene dallamát, valamint alig van olyan hely, ahol vásárlás előtt ki lehet próbálni, hogy az valóban jó, hallom-e vele a zenét.

Körülbelül egy-másfél éve azonban találtam egy mobilos, tartozékos boltot. A bácsi, aki kiszolgált, nagyon rendes volt, kipakolt egy csomó fülest, és úgy harmadikra egy piros zsinóros darabnál felcsillant a szemem, hogy végre az agyamig hatol a hang, és szinte rezeg az agyam belülről, ha bedugom.

A bácsi kétkedően nézett rám, aztán csak odaadta.

Kicsit aggódtam ugyan, hogy a zsinórozása nem túl strapabíró, de hallottam vele! Ettől függetlenül, mivel amúgy sem őrzöm kincsként a zsinóros dolgokat, 1-2 hónap után elszakadt. Egyébként is jellemző rám, hogy a bevált dolgokból duplát veszek, így visszamentem a boltba.

Ezúttal egy fiatalabb pasas volt a pult mögött, aki próbált más fülest ajánlani, de én hajthatatlanul a piros fülest kértem. Ekkor már kezdett gyanússá válni, hogy nagyon le akarnak róla beszélni, bár gyanítottam, hogy nem egy minőségi darabról van szó. Könnyen tönkrement, és mint kiderült, annyira hangos, és rossz minőségben továbbítja a hangot, hogy nem is forgalmazzák újra. Kifutó darabról van szó.

A pasas azért irtó kedves volt, miután elmagyaráztam neki, hogy szájról olvasok és hallássérült vagyok, előszedte és kipróbáltatta velem az összes fülest. Mókás volt, ahogyan izgul, drukkol, hátha valamelyikkel hallani fogom a zenét. Vagy tíz füles után a piros, eddig már bevált darabot kértem. A pasi lemondóan kiszámlázta nekem a darabot, következő alkalommal még eljátszottuk ugyanezt.(persze, hogy 2 hónap múltán ismét ott kuncsorogtam egy új darabért, mert tönkrement), de a legutóbbi alkalommal, mikor meglátta, hogy belépek az ajtón, fejét csóválva mosolygott egyet és automatikusan leszedte a piros fülest.

Rosszallóan rám nézett, majd kiszámlázta, és adott rá 1o%-os kedvezményt.

Egyem a szivét :)

Igen, Te, aki ezt olvasod.

Biztosan voltak napok, mikor nagyon lent voltál, és minden olyan sötétnek éreztél. Biztosan kérdezted már magadtól, az égtől, mindenkitől, hogy miért. Biztosan érezted már, hogy senki sem ért meg, senki sem fogad el. Kilátástalannak tűnt minden, a megélhetésed, a jövőd, az életed. Dühös voltál mindenkire, főleg magadra, mert nehezebb. Mert nincs esélyegyenlőség, mert nincs igazság.

De az igazság az, hogy minden rajtad múlik. Mint ahogyan minden választás kérdése. Eldöntheted, hogy mikor felkelsz, akkor mosolyogsz vagy szomorú leszel. Eldöntheted, hogy a korlátaidat elfogadod vagy nem. Mint ahogyan azt is eldöntheted, hogy a négy fal között maradsz, kevesebb támadási felülettel, vagy nyitsz a világra. Biztos, hogy mindig lesznek nehézségek. Biztos, hogy sok minden fájni fog.

Elsősorban szembesülsz azzal, hogy vannak dolgok, amikre nem vagy képes. Keresned kell helyettük mást. Nehéz lesz. Lehet, hogy kevesebbnek fogod érezni magad az épeknél, mert ezekre a dolgokra nem vagy képes. Találkozni fogsz olyanokkal, akik nem kérnek belőled. Velük ne törődj. Hallani fogsz olyan szavakat, melyek rosszul fognak esni. Ereszd el a füled mellett. Gyötörni fog a tudat, hogy bármennyire beleadsz mindent, néha kudarcot fogsz vallani.

De ha magadra zárod az ajtót, sokkal több mindentől fosztod meg magad. A világtól, a lehetőségektől. Sosem tudhatod, mi fog történni. Mindegy, hogy mit csinálsz, mikor kinyitod az ajtót, csak csináld. Nem másoknak kell elfogadniuk Téged, hanem Neked magadat és a korlátaidat! A korlátokat azért nevezed korlátoknak, mert tudod, hogy annak szokták őket nevezni. De ezek nem feltétlenül korlátok, csak keretek. Az épeknek ugyanúgy vannak keretei. Azon belül pedig rengeteg dolgot csinálhatsz. Minden ilyen keretet kitolhatsz valamilyen megoldással. De ha bezárkózol, semmi sem fog történni. Ha nekifutsz a világnak, akkor lehet, hogy fájni fog, de fejlődsz. És egy nap eljön a pont, mikor ezt értékelni és érteni fogod.

Semmivel sem vagy kevesebb, mint egy ép. Az épeket is megbántják, ők is sírnak, nekik is vannak sötét napjaik, és ők is gyakran érzik, hogy egyedül vannak és nincs ki megértse őket. Épeket is hagynak el, nem csak sérülteket. Az ép is lehet lelkileg sérült.

Ne gondolj arra, hogy Te nem vagy más. Tudd, szeresd és fogadd el, hogy Te más vagy. És éppen úgy egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Belőled csak egy van, éppen ezért becsüld meg magad és bízz magadban.

 Mert Te Te vagy.

Volt idő, mikor semmit sem értettem a világból. Nem emlékszem pontosan, mikorra tanultam meg szájról olvasni, de az azelőtti világból csak képekre emlékszem. És kicsit olyan zűrös, szürke volt minden. Arról, hogy hogyan tanultam meg szájról olvasni, később majd írok, most olyan helyzeteket mutatok be, melyek a hétköznapokban jellemzőek.

Az, hogy mennyire tudod feltornázni magad a jó, profi szájról olvasás szintjére, az nagyban függ a hallókészüléktől. Minden gép más és más. Emlékszem, hogy az előző gépemnél eltartott egy ideig, míg a hangokat fel tudtam használni a szájról olvasáshoz. Ugyanis a beszélt szövegek megértéséhez felhasználom a hangot, a szájképet, a hangszínt, a testbeszédet és a helyzetből/tapasztalatból/múltból adódó információkat is. (Ezt amúgy minden ember így csinálja, de ők a hangokra jobban támaszkodnak, míg én a nonverbális jelekből táplálkozom inkább, sőt)

Boltban,bankban, gyógyszertárban...

Boltban, ha hozzám lép egy eladó, akkor nem is nézek rá, a helyzetből egyből levágom, mit akarhat, így egyből mondom, hogy ,,Köszönöm, csak nézelődöm" vagy ,, Kukoricát merre találom?" A kasszánál is gyakran nem értem, hogy mennyit kell fizetni, olyankor előre kérdezek: ,, Mennyi is lesz?" Persze, nem mindig jön be, olyankor kapok bosszankodó megjegyzéseket, szemrehányást, mögöttem idegesen toporognak a várakozók. Kínos, de azért csak mosolygok, és elmagyarázom, hogy mi a helyzet. Olyankor megenyhülnek, de azért elgondolkozom ilyenkor, hogy miért? Aki hall, az is megérdemel egy kis plusz türelmet, nem csak az, aki nem hall. Egyszer a párommal mentem bevásárolni, ő már a kasszánál fizetett, de még elszaladtam mazsoláért. Eléggé eldugták az aszalt gyümölcs részleget, mert nem találtam meg olyan gyorsan, mint szerettem volna, így a párom már fizetett volna, és egy egész sor rám várt, hogy odavigyem a mazsolát. Párom viccesen megjegyezte a morcos kasszás csajnak, hogy: ,,Kiabálnék neki, de úgysem hallja. Hallássérült." Mire odafordultam, már vigyorgott az egész sor. :)

Bankban, gyógyszertárban is hajlamosak az ügyféllel türelmetlenkedni. Nem néznek rád, forognak, olyan gyorsan teszik fel a kérdéseket, hogy követni is alig bírod. Ilyenkor előre szólok, és lassabban elmondják még egyszer, felém fordulva. Eleinte mindig csak annyit mondtam, hogy: ,,Elnézést, hallássérült vagyok" Mire egyből ordítani kezdtek, mert az emberek többsége a hallássérülést azzal köti össze, hogy hangosabban kell beszélni. Igen, aki nagyothalló, akinek mindig is jó hallása volt, és hallás után értette a beszédet, aztán hirtelen csökkent a hallása, annak valóban érdemes hangosabban beszélni. De aki siket, vagy szájról olvas, aki nem érti hallás után a szöveget, annak felesleges. A siket vagy hallássérült ember írásban, jelnyelven érteti meg magát vagy szájról olvas. Azóta inkább azt mondom, hogy szárjról olvasok, és beszéljen velem szemben, rám figyelve.

Utcán, közterületen, társaságban...

Ha az utcán lépnek hozzám, akkor az esetek nagy részében vagy az időre kíváncsiak, vagy valamilyen útbaigazítást kérnek. Az idő esetén általában jellemző, hogy a csuklójukra mutatnak, mintha órára mutatnának. Akkor automatikusan válaszolok. Persze nem mindig kíséri a helyzetet ilyen nonverbális jel, ilyenkor visszakérdezek, hogy mit szeretne. Ha nem túl zajos a hely, és egész jól artikulál, akkor megpróbálok segíteni, viszont, ha épp zaj van, és nem értem, egyből közlöm, hogy sajnálom, nem tudok segíteni. Persze ez attól is függ, milyen napom van. Néha elmagyarázom, hogy szájról olvasok, ismételje el lassabban, írja le, de a reakciók elég vegyesek, így néha egyszerűbb, ha nyúlcipőt húzok.

Ha csendes helyen beszélgetek valakivel, kettesben, az jobb. Majdnem úgy megy a beszélgetés, mintha hallanék. Fontos, hogy a helyszínen minél kisebb legyen a háttérzaj, lássam az illető arcát, jól artikuláljon. A baj akkor kezdődik, mikor a legjobb helyszínen sem értem, mert egyszerűen olyan az artikulációja, hogy nem megy. Ez rossz érzéssel jár, mert sokszor előfordul, hogy tök jó lenne valakivel beszélgetni, mert kedvelem, azonban a hallássérülésem miatt nem tudok, éppen ezért az ismerkedés is nehéz. Frusztráló. Feszültséggel jár, és nagyon fájó az a folyamat, mikor erőlködöm, hogy értsem mit mond, de nem megy, önhibámon kívül.

Ugyanez van akkor is, ha utcán beszélgetek valakivel. Éppen nemrég kaptam szemrehányást amiatt, hogy velem olyankor körülményes és fárasztó beszélgetni. (sok ismétlés, felém fordulás) Nagyon égett az arcom utána. Persze megszenvedem, mert a legegyszerűbb lenne az ilyen emberekkel nem foglalkozni, azonban nem olyan egyszerű emiatt lemondani valakiről, pláne azért nem, mert nem vagyok az a könnyen feladom típus. Nagy kudarcnak élem meg. Kipróbáltam azt az opciót is, hogy olyankor nem beszélünk, de az is rossz, mert tudom, hogy az is miattam van, és sokszor előfordult, hogy emiatt eltávolodtunk egymástól. Nem mindenki érti meg az ilyet, vagy nincs hozzá türelme.

Ez sajnos nagy önbizalom-rombolással jár, önhibáztatással, stresszel, és feszültséggel. Paradoxon, hogy menekülök ettől a helyzettől, és ezért nem szeretek társaságba menni, ugyanakkor ha otthon maradok és elszigetelődöm, az szintén nyomasztó hangulattal jár. Ugyanis társaságban is hasonló frusztráló helyzetek alakulhatnak ki. Ha háttérzaj van, az már régen rossz. Ha sok ember van, az szintén. Az elhelyezkedés is rosszul szokott alakulni, bár társaságfüggő, van mikor kifejezetten odafigyelnek erre.:) Fontos a fény, hogy lássam a szájukat, a távolság, hogy hol van. Az ilyen kötetlen beszélgetéseknél még csak a helyzetekből adódó információkra sem tudok támaszkodni, sem az előzetes ismeretanyagomra. De leginkább az a baj, hogy a beszédmegértés jóval lassabb folyamat nálam, mint a hallóknál.

Ezt leginkább a nemrég lecserélt halókészülékem után vettem észre. Ugyanis a régi gépem annyiból jobb volt, hogy a háttérzajokat nem hallottam, csak annak a hangját, akivel éppen beszéltem. Az új gépek azonban már pont arra hajtanak, hogy úgy halljunk velük, mint a rendes hallók- azaz mindent. Az orvos szerint az agyam hozzá fog szokni ahhoz, hogy kiszűrjem a zajokat, azonban ez lassú folyamat lesz. Éppen ezért előadásokon életemben először lettem volna képes leütni valakit azért, mert zörög. És azt is megtapasztaltam, hogy már nem megy úgy az előadások követése, mint régen. És ez is hatalmas feszültségeket okoz. Ott ülök potyában, feleslegesen, de ha nem ülök ott, akkor meg csak elb@szom az időt a semmivel. Haszontalan lénye vagyok a társadalomnak. És én nagyon nem szeretek az lenni. És persze az is szörnyen dühítő, hogy az előadásokon átadott tudás töredéke ér csak el hozzám.

Ugyanis, miközben leolvasom a szavakat a szájakról, az egy folyamat. Ezt követi egy másik, fedolgozó folyamat, mikor ténylegesen felfogom, amit leolvastam. Ezalatt az idő alatt azonban a beszéd folyik tovább 9o percen keresztül. És elvesztem a fonalat. Hosszabb szövegeknél (egy anekdota elmesélése) is megfigyeltem magamnál ezt, és sokan türelmetlenek. Frusztráló.

Szóval, társaságban nem tudok bekapcsolódni. Az elején próbálkozom, de hamar kimerülök, a szájról olvasás nagy koncentrációval jár. Régen általában félrevonultam, olvastam, lefoglaltam magam. Emiatt persze nem is lehettem sosem igazi részese semmilyen közösségnek, amit mindig nagyon fájlaltam. Mondhatni, olyankor, mikor könyvet olvastam, biztonságban is éreztem magam, mert olyankor nem jött oda senki-mivel olvasok- így elkerültem a kellemetlen helyzeteket. Viszont szenvedtem is azért, mert senki sem jött oda. Paradoxon.:)

Amikor egyáltalán nem tudok bekapcsolódni, és lelépni se nagyon tudok, olyankor nagyon lassan telik az idő. Csak nézek ki a fejemből, és általában nem túl jó érzéssel ülök ott. Bár tudom, hogy nem tehetek róla, azért frusztráló. Mikor megérkezem valahová, először élénk vagyok, érdeklődve kapkodom a fejem az emberek között, de nem szólalok meg. Később begörcsölnek a vállaim az erőlködéstől, hátradőlök, elhelyezkedek, és már nem veszem a fáradtságot, hogy az éppen beszélő felé forduljak. A testtartásom is elfárad, az izmok nagyon megérzik az erőlködést, olyankor lazítok, felhúzom a lábaimat, átkarolom, és nem figyelek tovább.

Emiatt persze alaposan félreismernek. Lehetek a csaj, akinek rosszkedve van, az antiszociális, az aki elb@ssza a hangulatot. Pedig csak nem tudom követni, és nem tudok bekapcsolódni. És sokszor belefáradok, hogy ez érdekeljen, valahol belül mégis fájni tud, és feszültté teszVannak helyzetek azonban helyzetek- megfelelő számú társaság, jó helyviszonyok, fényviszonyok- ,mikor pont hogy elememben vagyok, vitázom, sőt. Azok, akik mindkettő oldalamat látják, nem értik, hogy ez hogy működik, talán azt hiszik, skizofrén vagyok vagy hangulatember. Pedig sokszor olyan árnyalatni különbségeken múlik, amire a hallók sosem gondolnának: beáll a szürkület, jön még egy ember, átülnek máshová, bekapcsolják a zenét.

Persze, jogos lenne, hogy szóljak, de kapcsoltassam ki a zenét? A zene lazítja a hallókat és kitölti a beálló csendet. Ültessek át mindenkit? Egyébként is. Nem egyszerű ilyesmit kérni. Olyankor lehetek a problémás csaj is. Emlékszem, egyszer a sötétben levő társaságot megkértem, hogy menjünk be a neonfényre. Letromfolt egyikük, hogy ő márpedig kint akar maradni. Nem volt túl vidám helyzet.

Alapból szeretek beszélgetni, ha olyan helyen és emberekkel vagyok. De ha egyik sem adott, akkor egyszerűbb elmenekülni, többet cigizni, bemenni, valamit csinálni. Mert a többiek közben ugye jól érzik magukat. Ilyen helyzetben azonban már az is nagy könnyebbség, ha legalább egy barátom ott van, aki foglalkozik velem. Néha fordít, vagy félrevonulunk beszélgetni, aki tudja, mi zajlik le bennem.

Egyszer egy hétvégén voltam egy társaságban, ahol nem igazán volt közeli ismerősöm. Olyan, aki tudná, hogyan kell bánni velem, egy sem. Már eleve félelemmel mentem oda, mert tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Nyitott voltam, beszélgettem, akivel lehetett. Aztán szürkületben bepánikoltam. Tudtam, hogy nem lesz fény. Se petróleumlámpa, se kinti éjjelilámpa. Vicces egyébként, hogy minden helyszínen amolyan listaszerűen leellenőrzöm, hogy milyen a helyszín. Más a zenét nézi, azt, hogy ki ad elő, mi a pia, drága e a hely. Én meg a zene hangosságát, a zajszintet, a fényforrásokat, meg az ott lévők szájmozgását. Volt egy srác, akinek nyelvpiercingje volt. Mániája volt, hogy azzal játszott, hogy a piercinget kinyomta a szája szélére, rázárta a száját, majd beszippantotta. Beszéd közben is. Az összes szavát, amit leolvastam a szájáról, ha le kéne írnom, így tenném: Dani vapiercing. Piercingogy hívpiercing. (Dani vagyok. Hogy hívnak?)

Tudtam, hogy semmit sem fogok érteni, jönnek majd a kínos nem értemek, zavaros arcok, kérdőjelek. Nem vártam meg, míg elfajul a dolog, menekülőre fogtam. 

A társaság számomra olyan, mint egy mézesmadzag. Néha megtapasztalod, ritkán, a közösségi érzést, aztán pofára esel, és kurvára fáj. Ezért van az, hogy olykor visszaidézem a legutóbbi legélvezetesebb társasági együttlétet. Jó belőle táplálkozni. Ez mindig is így volt, mióta az eszemet tudom. Vágyakoztam, nekifutottam (ó, hányszor), aztán mindig beláttam, ha sok volt a kudarc és csalódás, hogy a társasági élet, a nagy bulihangulatok- bármennyire is szeretném- nem az én kiváltságom. És ez ellen nem lehet mit tenni.

De nem baj, van helyette annyi más...:)

A környéket, ahol lakom, azért szeretem annyira, mert annak ellenére, hogy egy világvárosban élek, úgy érzem, mintha faluban laknék. Ezt támasztja alá Szilárd, a gyík, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel a borostyántenger alól, vagy a két szarka, aki a kert végében veszekedik a szomszédba átslisszoló szürke macskával. Néha nem tudom eldönteni, hogy melyiküknek lenne tanácsosabb fülét-farkát behúzva elsunnyogni a saját érdekében. 

A környék ráadásul tele van nyervogó kiscicákkal, macskákkal, ami felidézi a mamánál töltött időket, mikor is ezek a négylábú jószágok nőttek ki a kezemből is, mivel mindig akadt egy, amelyiket simogathattam. Szokásom macskanyávogást utánozni, ha azokra a helyekre érek, ahol tudom, hogy ott tanyáznak, ezzel is előcsalogatva őket (nem jön be), párom inkáb a cicc változatot használja, amit én azért nem, mivel beszédhibámból adódóan szissz-nek ejteném. (Szóval, az sem jön be). Helyette testbeszéddel, kéregető mozdulattal közeledem hozzájuk, ami néha beválik, macskája válogatja.

Van egy sz(c)isz(c)a a közelben, amelyiket ritkán találunk ott, mivel cicalelkéhez hűen kóborol számunkra ismeretlen helyeken. Ritka szép cirmos, az egész bundája fekete, de a mellkasánál, fehér rész húzódik a hasáig, mintha szmokingban lenne, ráadásul  a mancsai is fehér foltban végződnek, mintha kesztyűje volna, vagy cipője. A szeme is egészen különleges, világoszöld, pontosan olyan, amire azt mondják, hogy macskaszem, de mégsem mindegyik macskának van ilyen. Érdekes macska már csak azért is, mert nem az az elfutós fajta,  sem az odarohanós. Ha meglát, óvatosan megáll, felmér, ha nem talál veszélyesnek, leül, de amolyan büszkén, mintha nem látná, hogy ott vagy. Rád se néz, de ha megmozdulsz, egyből abbahagyja, amit csinál, és figyeli, mire készülsz, és annak függvényében vagy hátrál, vagy úgy marad, vagy közeledik hozzád. Látszik, hogy el kell nyerned a bizalmát. Még ha végre eléred, hogy hozzád jöjjön, akkor is simogatásonként érzed, hogy újra és újra meg kell nyerned magadnak. Egyszerre törleszkedik és távolodik tőled, és kíváncsivá tesz, hogy miért viselkedik így.

Jó egy hónap kihagyás után tegnap a párommal belefutottunk a szmokingos kandúrba. Elég viharos bálról jöhetett, mivel a bundája tele volt pici bogáncsokkal. A nyávogás utánzásom egyből csődöt mondott, úgyhogy leguggoltam, akkor kicsit közelebb jött, aztán leült és várt. Ha én közeledtem felé, ő hátrált. Szerettünk volna egy közös búcsúfotót vele, mivel éppen lakásváltásban voltunk, és sanszos volt, hogy többet nem találkozunk, de bárhogy kisérleteztem, a szmokingos nem hagyta magát. Egyszer csak párom ciccegni kezdett, mire engedelmesen odavonult hozzá. Párom kiszedte a bundájából a mócsingokat, megsimogatta, majd szólt, hogy ciccegjek én is. Szisszeghettem, a macska rám se hederített. Bő tizenöt percen keresztül próbáltam helyesen ciccegni, de nem ment. Ugyanis, míg a párom helyesen ciccegve tanított engem, hogy hogyan ejtsem, ami vicces volt, lévén, hogy nem hallom úgysem a különbséges a ,,c" és ,,sz" között, és a szájmozgásban sincs extra különbség, a macska elindult felé, míg ha én szisszegtem, lesajnálóan rám nézett, és ott maradt a páromnál. Végső megoldásként a párom ciccegve elkezdett sétálni, a macskával a nyomában, végül leguggolt mellém, hogy jöjjön hozzám. Hiába, a kandúr csak rám nézett, és távolabb leült.

Ezen már röhögni kellett. Nincs mese. Én már csak egy kegyveszett macskautánzat voltam, mivel nem tudtam tisztességesen sz(c)issz(cc)egni. 

(önmagunk legyőzése, elfogadása sosem egyszerű. idő kell és türelem az önelfogadáshoz. legyen az akár az, hogy duci vagy, hallássérült, vagy hogy a bal kezed kicsi és béna. szeretned kell önmagad. hiszen addig hogy várhatnád el, hogy más is szeressen? )

Gyűrögetem a pólóm ujját, megszokott mozdulattal az ujjaim közé vonom az anyagot, mintha fáznék, pedig melegem van. Huszonöt fok körül jár. Körülöttem mindenki ujjatlanban flangál, arcuk üde és friss, hajukon átszalad a nyári szellő. Vihorásznak, élvezik a nyarat. Én meg lassan hőgutát kapok. Kiver a víz, legszívesebben letépném magamról a hosszú ujjú felsőt. Mégsem teszem. 

Gyerekkoromban még azt hittem, átlagos vagyok. Akkor még semmi bajom nem volt magammal: szerettem a hajam, szerettem élni, úgy éreztem, úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Szerettem a kicsit kisebb, véznább bal kezem. Csak alapiskolában kezdtem előbb észrevenni, hogy más, majd nem is utálni kezdtem, inkább csak szerettem volna leakasztani, eldobni jó messzire. Szégyelltem. 

Gyűlöltem a rászegeződő tekinteteket, a szemekben lapuló sajnálkozást, néha döbbenetet, meglepődést. Takargatni kezdtem. Nem játszottam activityt, mert féltem, hogy mutogatni kell. Nem biliárdoztam, mert nem tudtam úgy tartani a dákót, mint a normálisak. Nem csocsóztam, mert ahhoz is két kéz kellett. Pedig imádtam játszani, és tudtam is. Csak máshogy. De nem akartam újra azokat az arcokat és tekinteteket látni, amelyeket már annyiszor láttam. 

Emlékszem, nem tudtam kenyeret vágni. Mindig más szelt helyettem. Aztán egyszer nem volt ki vágjon, én meg éhes voltam. Jobb kezembe fogtam a kést, bal könyökömmel lefogtam a kenyeret. Öt perc után ott hevert előttem életem első szelet kenyere. Egyik fele vékony volt, mint a papír, majd átszakadt, a másik fele olyan vastag volt, hogy alig bírtam átharapni. De az én első szelet kenyerem volt! 

Egy nyári este Csillebércen ültem a szabad ég alatt. Tizenhat éves voltam. Különösen érzékeny hangulatban leledztem, erőt vett rajtam a fáradtság. Laci, aki ott ült mellettem, és sok dolgot tanított nekem az előtte levő hetekben, kezébe vette a bal kezem. Szétnyitotta a tenyerem, behajlítgatta az ujjaim. Furcsa érzés volt. Emberi. Mintha előtte nem lettem volna az. Talán akkor először gondoltam a kezemre úgy, hogy az az enyém. Talán akkor először nem szégyelltem. 

Szándékosan olyan feladatokat vállaltam, amihez két kézre volt szükség. Ha cipekedni kellett, cipekedtem, jöhetett bármi. Poharak, tányérok, székek, asztalok, mikrók. Egy csomó mozgástechnikát fejlesztettem ki, hogy másfél kézzel oldjam meg azt, amit más kettővel. Ha segíteni akartak, visszautasítottam, hacsak tényleg nem bírtam egyedül. Aztán, ha ránéztem lehorzsolt, sajogó karomra, tisztelettel néztem. 

Aztán eljött az az idő is, mikor én is rövid ujjúban flangáltam nyáron és felszabadultan. Csak néha- néha érzek pici görcsöt, ha átszalad a karomon egy érdeklődő tekintet, de aztán az is elmúlik. Mert ez is én vagyok. És aki ezt nem tudja elfogadni, nem baj. Lesz más, aki elfogadja.

Este volt, és fűszeres füst terítette be az udvart. 

Beszélgettünk, sült a hús. Nem voltam túl éber, figyeltem az augusztusi nyári estét, összevetettem az előzőekkel, és olyan furcsa köd telepedett rám. Egészen addig egykedvűen könyököltem az asztalon, míg valaki ki nem bontotta a pálinkás üveget. 
– Csináld még egyszer! – kértem. 
Megcsinálta. 
– Megint! 
Majdnem tapsikolni kezdtem, és kivettem a kezéből az üveget, hogy visszarakjam, és újra kihúzzam belőle a dugót. És ezt elismételtem vagy ötször, majd félretettem öt percre, hogy utána újra kezdjem elölről. 

A világnak ugyan nem hallom minden zaját, de néha vannak olyan hangok, melyek annyira mélyre jutnak el bennem, hogy legszívesebben örökké hallgatnám egyhuzamban. Kicsit úgy kell elképzelni az érzést, mint amikor megpendítünk egy húrt, az elkezd rezegni, szemünkkel szinte követhetetlenné válik a húr mozgása, a hang is olyan elmosódott lesz, kicsit mintha végtelenítve lenne, de nem eléggé. És ezért hiányérzeted támad, hogy miért nem tart tovább.