Elkóder

Szájkóderrel egy alkalommal Aachenben töltöttünk pár napot barátoknál. Szóba került, hogy az ottani nyelv milyen, mivel Aachen a holland-német határnál fekszik. Egyébként tök bizarr, mész az úton, két oldalon pedig utcára nyíló házak sorakoznak egymás mellett. Az egyik oldal Hollandia, a másik Németország. Egyébként bájos egy város.

A lényeg, hogy igazán különleges, érzékenyítő hatású élményben volt részem. Hiányos német nyelvtudásom miatt angolul próbálkoztam a boltokban, benzinkúton. Megmondom őszintén nem lepődtem meg, hogy minden eladó készségesen azonnal átváltott angolra, és probléma nélkül le tudtuk egyeztetni, mennyi euróba kerül a Knoppers csoki. (Ez rendkívül fontos tényező, magyarországi árhoz képest ott botrányosan olcsó, úgyhogy vérzett a szívem rendesen, mikor hazafelé vettük az irányt. Legközelebb külön táskával megyek, hogy hazahozzak belőle egy rakatot!)

Aztán a Holland határon átkelve kezdett igazán izgalmas lenni a helyzet, hiszen aki ismeri a holland nyelvet, nagyjából tudja hogy ez valami nagyon érdekes keveréke a németnek és angolnak. Egy kevésbé gyakorlott turista (én) nehezen állapítja meg hogy most németül vagy hollandul folyik-e a beszélgetés.

Szóval, miközben mellettünk hollandul beszélgettek, felvetettem Szájkódernek, hogy valahogyan úgy érzem magam, mint ahogyan ő szokta érezni magát nagyobb társaságban, zajban. Egy-két szót elcsípek, és megértek, de fogalmam sincs miről van szó, és rettentő frusztráló, hogy a vicces beszólások poénjáról lemaradok. Mindenki elindul valamerre, és én állok értetlenül, hogy most épp elköszöntünk vagy továbbállunk a következő kocsmába?


Szájkóder

Minden napom ilyen. Hollandiában, sőt, egyáltalán Németországban lenni olyan volt, mint a Blahán lévő CBA-ban kávét kérni elvitelre, miközben fogalmam sincs, kérdezte-e már az eladó, hogy cukorral, hánnyal, fahéjjal, kakaóporral? Igazából mindegy, hol vagyok, mindig lesz egy ilyen fajta bizonytalanság a napjaimban, mert szájról olvasva az anyanyelvem is olyan verbálisan, mint hallóként hiányos nyelvtudással Hollandiába kerülni. 

Megvan azért a szépsége és előnye is. Gond nélkül megérteted magad két kislánnyal, hogy engedjenek csúszni egyet a vízi bobon, és mikor mennél még egyet, akkor is simán értik a mosolyodból, gesztusodból, mimikádból, hogy indítsanak el még egyszer. És ez annyira magától értetődő, és természetes.

A világ legtermészetesebb dolga. Valami olyan érzés, hogy a vadidegenben élni sem lenne végülis sokkal másabb, mint itthon.

Mégis csak van ebben a karmában meg a vonzásban valami. Mióta a blogot írom, néha eszembe jut, hogy kéne egy szájkóderes bögre, vagy valami. Ez mégis csak már olyan, mint egy saját gyerek, szívesen hurcibálnám magammal mindenhová. És mi történt?

Hát, az történt, hogy szülinapomra kaptam egy szájkóderes bögrét Annától, saját kezével készítette, porcelánfilccel, és a szemem csak úgy rátapadt, mikor kicsomagoltam a dobozból. Azóta a polcon van, nem merek inni belőle, nehogy baja legyen. Olyan jó ránézni mindig, nem is tudom, mintha a blogom egy különálló megtestesült formája lenne. Ezek után tényleg csak átsuhant a fejemen, hogy akkor milyen jó lenne még egy póló is...

Ugyanis írt nekem a Kreativator, hogy megajándékoznának egy pólóval, csak tervezzem meg náluk online, hogy milyet szeretnék. Kicsit aggódtam, tény, eléggé precíz tudok lenni, ha ki kell találni, hogy milyen legyen az a dolog, ami szeretni is fogok használni. Ha valami hibádzik belőle, már nem az igazi. A kreativator online tervezője azonban pont azt az ábrát ajánlotta fel, amit kerestem: egy dús, vörös, hangsúlyos ajkat, ami a blogom központi szimbóluma is. Megláttam, és megtetszett. Azonnal a kiválasztott pólóra szerkesztettem a blogom nevével, és mikor megkaptam, imádtam. Pillanatok alatt kipostázták, izgatottan szaladtam a postára, és ahogyan kézbe vettem, azonnal tépni kezdtem a csomagot. Azóta folyton az lóg rajtam, és kezdek félni, hogy szakadásig fogom hordani. De hát ellent lehet állni egy ilyen személyre szabott, puha pólónak? Hát, nem.

Gyerekek, nagy a baj.

Beszereztünk Elkóderrel egy arrogáns cuki kaméleont, persze előtte szültünk egy évig, hogy legyen-e vagy ne. De végül is itt gubbaszt a kis pukkancs a nappalinkban, és hát na. Imádjuk.

Azért vajúdtunk vele olyan sokáig, mert két dolog eléggé visszatartott minket. Elkódernek az volt a kikötése, hogy én fogom etetni meg gondozni, ami nem is lett volna probléma, de a kis vakarcs csak élő tücsköket és más élő, tekergőző, mászkáló ízeltlábú szörnyetegeket fogyaszt. Én meg annyira nem égek a vágytól, hogy ilyeneket fogdossak.

Elkóder meg azért szenvedett, mert amilyen süket vagyok, ő annyira hall. Szóval nagyon. Képes éjjel vöröslő fejjel duzzogni, mert én a gépet állítólag püfölöm, szerintem simogatom; és felriad ara is, hogy egy bóvli karóra tiktakol a szobában, és átviszi a legtávolabbi szobába a hálótól, bár szerintem képes lenne acélládába csomagolni, leláncolni és beledobni a Dunába, biztos ami biztos alapon. Szóval a tücsök volt a baja neki is, hogy ha az nekiáll ciripelni, akkor az kész. Ha elbújik, akkor aztán kereshetjük, mert vagy megtaláljuk, vagy húzni fogja a hegedűszót kimúlásig.

Végül én mondtam, hogy jó, egye fene, majd kioperálom a tücsköket úgy a dobozból át a kajás dobozba, hogy minimálisan érintkezzünk, a tücskökről meg kiderült, hogy van olyan, amelyik nem ciripel, míg bébi. És így bővült a család Kiwivel (találó név, mi?).

Eleinte elég sokat bénáztam, a tücskök nagyon ugrálósak, nem is tudom melyikünk ugrott nagyobbat a másiktól, én vagy a tücsök, de a végére simán kézbe vettem őket, csak szokni kellett. Az első három adagnyi tücsökkel jól elvoltunk, semmi cirip, Kiwi pocakja örült, mi meg örültünk, hogy minden flottul megy. Egészen egy héttel ezelőttig.

Elkóder egyik reggel beesett szemekkel kelt, be is kapcsolt az aggódás-jelzőm, hogy jaj, láz, szirup, tea dögivel, mire ő annyit mondott, hogy ,,ciripeltakurv@tücsök". Igazán próbáltam nem röhögni, úgyhogy csak annyit mondtam, hogy ó, meg hogyhogy. Jobban megnéztük a tücsköket, és kiderült, hogy teljesen más fajták, ami még nem is zavart volna minket, de sajnos a ciripelős fajtából voltak. 

Úgyhogy most az a menet, hogy éjjel elzárjuk őket a legelszigeteltebb szobába, ahonnan én reggelente előszedem, és biztatom Kiwit, hogy egyen minél többet; az elszabadult példányokat pedig igyekszem felkajtatni a szobában, kisebb nagyobb sikerrel.

Zajlik az élet, na.

Évek óta rendszeresen edzek, mozgok, muszáj is, mert hízékony természet vagyok. (Ez van. Uff. Keveset kell zabálni. ) Ez azt jelenti, hogy a heti 2-3 edzéstől a heti minden nap edzésig megéltem a rendszeres mozgás nyűgjét, fájdalmát, de annak minden pozitívumát is. ( például imádom, hogy felkelek, és nyilall a combom, mert érzem, hogy tettem érte. mazochista lennék? lehet.) Nem igazán volt olyan edzésforma, amit ne próbáltam volna ki legalább, maximum ha nem jött be, vagy nem tudtam csinálni, abbahagytam. Régen a koreográfiás step aerobic órákat szerettem nagyon, főleg, ha két step paddal toltuk, csak mióta a lábam nem bírja, a futópadot próbálom megszeretni helyette. (még nem vagyunk puszipajtások. de lesz ez még így se.) Manapság éppen az ízületek kímélése miatt az erősítésekre, alakformálókra járok. (szóval bármi, ami nem ugribugri, mert a doki annyival elintézte a lábfájásom, hogy letolta a szemüvegét az orra hegyére, és a keret fölött végigmérve megkérdezte, hogy mit tornázik? Hát, vontam meg a vállam, ilyen step-aerobicot. áhá, szóval ugrál. ne ugráljon. nabumm. )

Hogy is jön ez a halláshoz? 

Hát úgy, hogy a csoportos órákon az edző általában utasításokat ad, hogy na most balra, most mambo, most vedd a súlyzót, még háromszornyolc, sarok, fordulj, dupla. És ha először vagyok egy órán, lemaradok egy mozdulattal, mivel a többieket utánzom. Kell néhány alkalom, míg beletanulok, és emlékezetből tudom pontosan csinálni. 

Az sem mellékes, hogy a csoportos órának az erejét is az adja, hogy az edző szavakkal motivál, de nekem leginkább az hiányzik, hogy tudjam mennyi van hátra a szenvedésből  gyakorlatból. Tudod mi az, mikor a segged majd leszakad, és Te még mindig nem tudod meddig tart a kínzás? Tiszta középkor.

Másik tényező még - bár erről eddig nem írtam - , hogy a bal kezem mozgássérült, ami azt jelenti, hogy kicsit kisebb, kicsit véznább, mindent vállból csinálok, a csukló és ujjmozdulatok nálam nem játszanak, és vállmagasságnál feljebb nem is tudom emelni a kezem. Emiatt ugye a súlyzózás kiesik, csak jobbal csinálom, de azzal is óvatosan kell, mert különben féloldalas lehetek, ami se nem jó, se nem szép. A kombinált láb-kar váltómozgások is pont azért bajosak, mert a bal kezem nem tud szinkronban mozogni, így felborul az egyensúlyom. Ilyenkor csak az egyiket csinálom, amiről úgy gondolom, jobban ráfér az edzés. A kétkezes gyakorlatok nagy része is kiesik (plank, fekvőtámasz, fitballos támaszkodós/fogós gyakorlatok és még sorolhatnám). 

Namármost, nekem irtó klassz edzőm van. Lassan egy éve már, hogy az ő óráira járok, mert tényleg odafigyel mindenkire. Rám meg aztán tényleg. Nem csak azt mondja meg, hogy nem jól csinálod a gyakorlatot, és hogyan csináld, hanem ha látja, hogy a kezem miatt nem megy, akkor megmondja mit csináljak helyette ugyanarra az izomcsoportra. Ha látja, hogy elveszek a mozdulatok lekövetésében, úgy áll, hogy lássam. Vagy külön odajön, és szól előre, hogy mit fogunk csinálni. Külön odafordul, és mutatja, mennyi gyakorlat van még hátra. Olyan is van, hogy odajön, és megtart, mert nem tudom kitámasztani magam.

És ez azért nem csak edzőként fontos. Nem csak azért, mert így tudok edzeni egy órát úgy, hogy elejétől végéig érzem, hogy tettem magamért, hanem mert a tudat jó, hogy vannak ilyen emberek, akik segítőkészek, kiegészítenek ott, ahol szükség van rá. Mert ez van, néha egyedül tényleg nem megy. Van valami sorsszerű, és rémisztő abban, hogy tényleg vannak dolgok, amiket csak valakivel tudunk megcsinálni, és ezt a furcsa érzést oldják fel ezek az emberek azzal, hogy vannak, léteznek. Mert ha edző tud ilyen lenni, tud majd ilyen lenni valaki ott is, ahol dolgozom, ahol éppen vagyok és kínlódom. És ez erőt ad.

Szükségünk van ezekre az emberekre. Ti vagytok a balkezünk, a fülünk, a lábunk. És ha nem is mondjuk, néha bizony könnybe lábadt szemmel gondolunk rátok, mert iszonyúan hálásak vagyunk. Mert segítetek, mert vagytok. A világunk veletek lesz kerek.

 Áprílis elején az Origón megjelent egy cikk Daniról, aki siketként a Hajtás Pajtás biciklifutáraként dolgozik. Az egész cikk tök pozitív, bemutatja a tényeket, a nehézségeket, rámutat arra, hogy a srác milyen klasszul helyt áll. Mert így is van. És én már éppen megörültem ennek a pozitív újságírói megnyilvánulásnak, és ezt ki is akartam nyilvánítani, mikor végigfutva a kommentáradaton kisült az agyam a következőktől:

Azért elég szégyen hogy ez a gyerek másokat is veszélyeztet.
Értem én dolgozni szeretne, becsszó megértem.
De mint aktív közlekedő megkérdezném mi van akkor ha süketsége miatt balesetet okoz, és valakit miatta vasal ki egy teherautó. Mert ugye ő annyira alkalmas a közlekedésre, mint egy idióta aki fülébe zenét bömböltető fülhallgatóval kerékpározik.

Aztán.

... elmehetne zenésznek, vagy inkább panaszfelvevőnek.

És.

A siket biciklis legalább annyira veszélyes mint a vak sofőr. Egyik sem való úttestre, a saját érdekükből is.

Miért?

Mert tudatlanok. És ezt nem szemrehányóan mondom, hanem mert tényleg így van, az emberek nem tudják elképzelni, milyen nem hallani, csak azt tudják, hogy nincs hang, és kész. Anélkül lehetetlen tájékozódni. Pedig nem így van. Bár a hangok nem segítenek, vizuálisan sokkal élesebben látunk. Kifinomultabbak az érzékeink, a legapróbb mozgást is észrevesszük a látómezőnkben, azonnal reagálunk rá, és ez kipótolja a hiányzó hangokat.

A hallássérültek csoportja nagyon heterogén. Mind mások vagyunk. Ez azt jelenti, hogy teljesen mindegy, hogy valaki hall vagy nem, nem ettől függ, hogy alkalmas-e biciklifutárnak vagy nem. Azt egyedül maga a hallássérült tudja eldönteni, hogy képes-e arra a munkára vagy nem.

A hallássérültek egy része képes biciklizni gond nélkül, mások meg nem. Akárcsak a hallók, van aki ügyesebb, van aki nem. Nekem például borzasztó az egyensúlyérzékem - és ennek köze van a hallássérülésemhez is - , de van olyan hallássérült, akinek nagyon jó az egyensúlyérzéke, és gond nélkül biciklizik. 

Gyerekkoromban rengeteget bicajoztam, kihívás volt megtanulni, főleg, hogy a bal kezem is mozgássérült. Volt olyan, hogy árokba hajtottam, mert beszélgettem közben barátnőmmel, és a száját figyeltem. Volt olyan, hogy elestem, lecsúszott a pedál a lábamról, de rengeteget tekertem még így is. Sosem történt komolyabb bajom, sem nekem, sem a környezetemnek. Én tudom is magamról, hogy nem lennék jó biciklifutárnak, nem is jelentkeznék olyan munkára. De ismerek olyan hallássérültet, aki nagyon jó benne, és alkalmas is lenne rá.

Egyébként is, aki fülessel bringázik, az nem közveszélyes? Az a lényeges különbség egy hallássérült, és egy zenét hallgató bringás között, hogy a hallássérült nagyon is tudja azt, hogy hangok nélkül menyivel rizikósabb nem csak a bicajozás, hanem a az autóvezetés, vagy szimplán a gyalogos közlekedés is. Éppen ezért jobban vigyáz magára, és ezzel a környezetére is.

Saját tapasztalatból tudom, mennyit szívtam amiatt, hogy birka módjára futottam a zebrán a többi piroson átszaladó ember után. Azt gondoltam akkor még, ha az ember átmegy a zebrán, biztosan zöld van. Tévedtem. Azóta 3-4x is körbenézek, és csak annak hiszek, amit látok, magamra hagyatkozom. Kiiktatok minden zavaró tényezőt. Ugyanezt csinálja egy hallássérült bicajos is. Stratégiát tervez, akárcsak a kommunikációban. Megtanulja, hogyan reagáljon, mi mit jelent- hangok nélkül is.

Szóval, lehetne, hogy ne aggodalmaskodjunk? Ne egy siketre akarjuk már ráhúzni az összes statisztikai balesetet, ami történik. S ha már itt tartunk, nekem jogsim is van. És ha ez nem elég, van olyan siket, aki motorozik is. És videókat is csinál róla.

Lépjünk már túl a beszűkült eszméken. Ha nincs hang, attól még van más. Az ember csodákra képes. Lássunk túl a sztereotípiákon, kérdezzünk, ne csak ítélkezzünk. Egy hallássérült személyisége több annál, mint hogy hang nélkül él. Sokkal-sokkal több.

Bizony ám, ismét előadja a Proton Színház az Utolsó című darabot a Trafóban, én már voltam rajta, nem bántam meg, főleg, mert feliratozták is, így végre tudtam elejétől végéig követni a darabot. Erről Elkóderrel írtunk is egy véleményt, olvassátok el, de vigyázat, fennáll a szpojlerveszély! Különlegessége még, hogy hallássérülteknek feliratozzák, szóval ne habozzatok, spuri jegyet vásárolni. Ez a figyelmesség nyilván annak is köszönhető, hogy Mázló Tímea siket színésznő szerepel benne, így volt aki felhívta ennek fontosságára is a figyelmet. Mázló Tímeával egyébként készítettem interjút a Cinkbe is, olvassátok, ismerkedjetek, és döntsetek. Esélyetek már csak kettő van, áprílis 21-én és 22-én este nyolctól. A diákjegy 2200, a teljes árú jegy 2800 magyar forint. 

És akkor most egy laza ismertető azoknak, akik szpojlermentesen szeretnének többet tudni az Utolsóról:

,,Egy idilli bevásárlóközpont. Maga a földi paradicsom. Pont olyan, amilyet megérdemeltünk. Egy napon ismeretlen eredetű vírus üti fel a fejét. Pánik alakul ki. Karantént rendelnek el. A bent ragadtak a túlélésre rendezkednek be. A szükségletek és az ösztönök átveszik az irányítást. A vírus egyre csak terjed. Vajon ki fertőzött és ki nem?"

Zombisoknak, horrorfanatikusoknak, gondolkozóknak kötelező Rába Roland Utolsó című darabja. Bármilyen hihetetlen, a zombik és a horror műfaja nem csak a filmek világában létezik.

Hogy miken lehet gondolkozni?

,,Milyen lehetőségei vannak az egyénnek a tömeggel szemben? Mi a különbség az elnyomók és az elnyomottak között? Hogyan viselkedünk egy katasztrófahelyzetben? És végül: képes-e legyőzni a racionalitás az irracionális félelmet?"

A sztorit szerintem mindenki ismeri. Emberek záródnak be egy helyre, és kezdetét veszi a morális őrjöngés, kibújik az emberből minden, ami állat. Ember feszül össze emberrel, meg ember önmagával, csoporttal. Behódolás, megalázottság, feszültség, szerelem, dráma. Kiből mit hoz ki a veszély és a zombihorda? Ki lesz az, aki túléli? A hangeffektek, vérfröcsögés, a motorikus mozgás, minden, ami a zombifilmek sajátja, az itt is megvan. Lehet majd nevetni, ironizálnak ezerrel.

Hogy akkor mitől lesz még is más?

Attól, hogy ez 21. századi. A zombi nem szimplán csak zombi, minden jelent valamit. Fel lehet szisszenni, ráismerni dolgokra, ami körülöttünk van, a mai Magyarországra, az itt uralkodó helyzetre.

 Színészek BAKSA Imre, BÁNKI Gergely, FICZERE Béla, HERCZEG Tamás, MÁZLÓ Tímea,SZÉKELY Rozi, TÓTH Orsi valamint ADÁNYI Alex, FÖLDESI Ágnes, SINKÓ Réka/CSIKÁSZ Ágnes

(kép: Orosz Bálint)