(töredékek gyerekkoromból. siketen, gyerekként otthon. egyedül.)

Éppen kinyitom az egyik könyvet a közepe táján, hogy az orrommal végigszimatoljak rajta, mikor anyu meg apu azt mondják nekem, hogy elmennek, de nemsokára jönnek. Dolguk van. Beállok az ajtóba, nézem, ahogy a szüleim beülnek az ezüst autóba, és kigurulnak a látószögemből. Pedig igazán erősen szuggerálom, hogy annak a látószögnek ne legyen vége. 

Sose történt még ilyen. Csak állok az üres házban, és az óra előtt állva próbálom beazonosítani, mit is takar az a fogalom, hogy: nemsokára. 

Először még igazán buli az egész, mert megkeresem a dugicsokit (spájz, ajtó mögött, fenn a polcon, apu azt hiszi, nem tudom). Odahúzom a széket, a tárgyakat leverem, aztán ugyanez a dugikönyvvel (ebédlő, kettesszekrény fenn, apu szintén azt hiszi, nem tudom). Odatolom a fotelt, majdnem leesek, fotelbe kucorodok, csokit majszolok, olvasok (majd ha apu tényleg odaadja, úgy kell csinálni, mintha sose láttam volna). Aztán a sokadik oldal után ideges leszek. Nemsokára. Hülye szavak. Hülye felnőttek. 

Aztán a bejárati ajtóhoz megyek, odanyomom az orrom az üveghez, kinézek, sehol senki. 

Rémület. Túl nagy a csend. Akarom mondani, túl kevés a mozgás. 

Mi van? Hol vannak? 

Szürkület. Oda-vissza rohangálok. Bejárati ajtó, ablakok a hátsó udvarra, mint a kergemarha. Hogy lássam, ha valaki jön. 

Rémisztő, hogy anyuék nincsenek itthon, mert mi van velük? Jól vannak? Mikor van az a nemsokára? Mi van, ha már elmúlt? Akkor mért nincsenek itt? 

Rémisztő az is, hogy itt vagyok egyedül, a ház üres, bármikor bárki bejöhet, mint a tévében. És olyankor történik valami rossz. És én nem hallom. Mert az ajtónyitásnak van valamije, hangja, amit az ember észrevesz. Mint a tévében. Odakapják a fejüket. A lépteknek is van ilyenje, mert mutatják. Aztán a nő vagy férfi a házban tudja, hogy valaki van ott. De nekem csak két szemem van, azt se tudom úgy mozgatni, mint az a zöld izé. A kaméleon. Ezért rohangálok. 

Ablak, ajtó, másik ablak. Azért kell minden ablakhoz odamenni, mert nem lehet rálátni a ház oldalára. Azt bárki megkerülheti. Ezért kell figyelni hátra, meg előre. Előre azért is, hogy mikor áll a kapu elé az ezüst autó. Mert akkor anyuék megjöttek. 

Kimerítő. Felrohanok az emeletre, berontok mindenhová, hogy nincs-e ott valaki. Eltökélem, hogy leütöm. Simán. Miazhogy! Ha látok valakit, akinek nincs itt keresnivalója, lelövöm. Fantáziálok, próbálom elterelni a figyelmem. Visszaülök a fotelbe, olvasok, úgy csinálok, mintha nem lennék ideges, hogy biztosan senki nincs a házban, se azon kívül. 

De hiányzik a bizonyosság. Ezért vándorlok. Szobák, emelet, ablak, ajtó. Amit látok, csak az bizonyos. 

Aztán begördül a kapu elé az autó, Megnyugszom, most már felszabadultan csinálhatok bármit, ágyba kucorodok, könyvet veszek magamhoz. Nyugalom van. Anyuék hallanak helyettem. Szólnak, ha valami van.

Tudom, nem könnyű velem az élet. Szegény csajjal szembe kell fordulni, úgy kell beszélni, mert szájról olvas, ha kiabálok, nem hallja meg, biztos ami biztos, egy jól irányzott sípcsontrúgással jelezni kell, hogy hé, kommunikálni szeretnék vele. Ha el akarom érni, imádkozhatok, hogy észrevegye az sms-em, ha ki akarok mozdulni vele, akkor nem mindegy hová, mert nem mindenhol ért meg. Hogy a mozi? Nos. Ha nincs feliratos film, akkor a mozinak lőttek.

Az elmúlt egy évben elég gyér volt a választék. A feliratozott filmek száma radikálisan lecsökkent, és még a feliratos filmek fellegvára, a MOM Park is cserben hagyott. Ami egyébként nem meglepő, hiszen a MOM Park nyilvánvalóan a külföldiek becserkészésére utazik, így érthető, hogy az eredeti nyelven vetíti a filmjeit, néhány szinkronos változatot is bedobva a kínálatba. A többi mozi pedig szimplán csak szinkronosakat vetít. Elvétve akad, ahol kettő, maximum három feliratos film közül lehet választani. 

A gond ott kezdődik, hogy összességében három, maximum négy feliratos filmet kínálnak a hallássérültek számára a budapesti mozik havonta. Az pedig, hogy netalántán IMAX moziba üljön, 3D-s vagy  4D-s filmet nézhessen meg feliratozva, esélytelen. Bármennyire is elfogulatlanul nézem a helyzetet, akkor is csak azt tudom mondani, hogy ez édeskevés. Aki hall, az is meggondolja, hogy mikor, hányszor, milyen filmre adja ki a pénzt. Az emberek általában azokat a filmeket nézik meg moziban, amelyik a legjobban érdekli őket, ahogyan mondani szokták: ami olyan jó, hogy megérdemli, hogy a mozivásznon lássam. Namármost, aki hall, az az Arénában tud válogatni 19 film közül, míg a hallássérültek választási lehetősége közel a nullával egyenlő, mivel ott például nem is adnak feliratos változatot egy filmből sem. A Westendben kettő közül lehet választani, az egyik a Senki Többet című romantikus dráma, a másik pedig a francia Szerelem, örökség, portugál című vígjáték, melyek eléggé az otthon letöltöm és megnézem kategóriába tartoznak.

Megértem, hogy a filmforgalmazók számára döntő szempont az, hogy a magyar mozilátogatók jelentős része nem szereti a feliratot olvasni filmnézés közben, így a nagy közönségsikerre számot tartó filmeket minden esetben szinkronizálják, mert ezeknél nagy lenne a bevételkiesés feliratozás esetén. Nyilván közrejátszik az is, hogy Magyarországnak nagy szinkronkultúrája van, míg mondjuk Szerbiában vagy Szlovéniában még a tévében is feliratozva adják a filmeket. Megértem azt is, hogy a nagy sikerfilmek szinkronozásnak az is lehet az oka, hogy a hazai bemutató időpontja sok esetben egybeesik az amerikaiéval, vagy csak egy-két héttel követi azt. Ha ugyanis több idő - legalább hat hét - telik el a két bemutató között, a magyar forgalmazó fel tudja használni az Amerikában már műsorról levett film használt kópiáját, amelyre ekkor csak magyar feliratot kell gyártatnia. Ha azonban a bemutatók egybeesnek, mindenképpen új kópiát kell készíteni, amelynek olyan nagyok a költségei, hogy ahhoz képest a szinkron elkészítése már nem jelent túl nagy többletköltséget, így általában inkább ezt választják. 

De a mozilátogatóknak van olyan rétege is, akik szeretik feliratosan nézni a filmeket, és véleményem szerint őket sem ártana kiszolgálni. És itt nem csak a hallássérültekre gondolok. Rengeteg érv szól a feliratos filmek mellett, nem beszélve arról, hogy az előállítása is jóval olcsóbb a szinkronizálásnál. Sokan akarva akaratlanul is tanulják az idegen nyelvet, jobban átjönnek a poénok, az akcentus. Több ismerősömtől is visszahallottam, hogy a The Office részei szinkronizáltan nézhetetlenek, míg feliratozva, eredeti hanggal fenomenálisak voltak. Nem mindig választanak jó szinkronhangot a karakternek, ezzel is aláásva a film vagy sorozat élményértékét. 

Sokan panaszkodnak a feliratra azért is, mert nem tudnak egyszerre figyelni a hangra, a képre és a feliratra. Úgy vélem, a hallók között is van annyi feliratpárti, hogy ezt az állítást ne általános tényként kezeljük. A figyelemmegosztás emberenként változó, bele lehet jönni, a siketek, hallássérültek látásmódja pedig kissé másképp működik, mint a hallóké. Egy hallássérült ember alapvetően vizuális beállítódottságú, a látás segítségével nyeri ki a környezetéből a szükséges információkat, éppen ezért "mindent" lát. Én például sosem csak a film alsó harmadát nézem, hanem egyszerűen globálisan látom az egészet. Ugyanúgy, ha gépelek a laptopomon, és a képernyő közepét nézem, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy valaki éppen belépett a szobába az ajtón, mert a szemem sarkából érzékelem.

Ám, ha elfogadjuk azt, hogy a felirat rendkívül zavaró a társadalom nagy részének, és ezért nem kínálnak feliratos filmeket a mozik, még mindig van más alternatíva a probléma kiküszöbölésére. A WikiTech körülbelül egy éve hírül adta, hogy a Regal Entertianment és a Sony elkészítette az Access Glasses-t, amely működik a 3D és a hagyományos mozik esetében is, amikor is feliratozza filmet hat különböző nyelven. Azaz, aki feliratosan szeretné nézni a filmet, elég, ha csak felveszi a szinkronos film vetítése közben. A szemüveg tesztelését 2012 áprílisában kezdték el, de a nagy bevezetésre még várni kell, ugyanis majd csak 2013 első negyedévében lesz elérhető. Az USA-ban.

Reméljük, egyszer Magyarországra is elér.

A Ráday utcán végigsétálni kora reggel, kávéval a kezemben, leírhatatlan érzés. Mintha felhőkön járnék, a kávé illata elbódít, az emberek pedig éppen pakolnak ki a kávézók elé. Ébredezik a város. És én ezt a várost nagyon szeretem. Állítólag nagyon muris, ahogyan megszeppent kislány módjára sétálok végig az utcán és bámészkodom, mintha nem létezne a külvilág.

Az az igazság, hogy nem is létezik. Tompa zsivajt hallok csak, mint egy kis háttérzene. Valószínűleg a csikorgó székek zaja, az asztalok puffanása, meg ahogyan rásimul a terítő az asztallapra, a kéz végigsimul rajta, rákerül egy kis koccanással a váza, a pincér felnevet, a főnök kicsit morog, duruzsolnak a beszélgetők, és számomra mindez csak egybefolyó massza. Mert nem hallom, csak látom. Egy egyveleg, benne minden zajjal, és egyikről sem tudom, hogy hová tartozik.

Élő mozi. Egy kis zenei aláfestéssel. Olyan az érzés. Megragadja a figyelmem, intenzív minden mozdulat, magába szív, az emberek olyan érdekesek. A vonások, a tettek, a mosolyok, ahogy a reggel zajlik, lassan majd elmúlik, és a dél hoz valami másféle vonást, mozgást, mosolyt és testtartást. A déli kávék teljesen mások, mint a reggeliek. Az ember máshogyan tartja őket a kezében, máshogy gőzölög, és máshogyan issza. Még az ember szeme is másképp csukódik, ahogyan ráhelyezi az ajkát a csésze szélére, és másképpen nyitódik mikor lecsusszan az első korty. És megint másképp a második és a többi kortynál. 

Egyszer csak mindenki mosolyogni kezd, és feltűnően néznek. Először azt hiszem, hogy reggeli kedvesség. Túl bamba vagyok, vagy vicces. Aztán egyre többen néznek rám, látom, egyre jobban nevetnek. A szemük rám fókuszál, így még azt sem tudom belőni, hogy mi lehet a baj. Azt is látom, hogy mozog a szájuk, valamit mondanak, de nem értem. Végül egyikük szeme mögém csusszan, és megfordulok.

Egy autó araszol mögöttem, valószínűleg már jó ideje veszettül dudál. Ugrok egy métert, mindenki nevet, az arcomon érzem a végigfutó pírt, aztán felnevetek, villantok egy ezer wattos vigyort, szégyenlősen intek a vezetőnek és kisétálok a kocsi elől. Kicsit dörömböl a szívem, érzem, hogy ez volt a napi fail, ugyanakkor nem tudok nem röhögni magamon. Sunyi kis mosollyal sétálok tovább, az emberek még mindig nevetgélnek, a kávé gőzölgése megint megváltozott.

Nem hallok. Ez minden nap színt hoz az életembe. Néha fehéret, néha vidám színeket, máskor sötét, komor árnyalatokat. Sírhatnék és hibáztathatnék, de minek? Az élet egyszeri és megismételhetetlen. A Te döntésed, hogy mit hozol ki belőle, és hogyan élsz. A mosoly szebb napokat hoz, a siránkozás a mélybe taszít. Ha sírsz, sosem fogod észrevenni, hogy a kávé hányféle lehet.

Néha vannak események, amelyek már-már apokaliptikus mértékben befolyásolják az emberek életét. Például, ha elfogy a sör. Na jó, vicceltem.

Ma este nyolckor 95 237 ember fog ülni a gép előtt és figyelni, hogy bekerült-e a felsőoktatásba. A 95 237 emberből néhányan nem fognak bekerülni. Nekik szerencsés esetben van B tervük. Lesz, aki munkát fog keresni, lesz, aki kitanul mást, megint mások nem fognak csinálni semmit, mert az úgy kényelmes, vagy mert nem tudnak mit. Lesznek olyanok, akik örülni fognak, és lesznek, akik szomorkodni.

Csak egy határvonal, és mindenki sorsa eldől valamerre. Vajon hányan fognak rájönni, hogy nem jól választottak? Hányan fogják ennek ellenére végigcsinálni és értéktelen diplomát szerezni? Hányan fognak emiatt a diákhitel súlya alatt roskadozni? És aki közülük állami ösztöndíjasként szerzi meg a diplomát, hogyan fogja ledolgozni a kötelező éveit? Beáll a madaras teszkóba pénztárosnak? Azám a fényes jövő. Diplomával meg főleg.

Nem mintha lebecsülném a pénztárosi munkát, én is dolgoztam már raktárban, pakoltam mikrókat raklapra, pedig lány vagyok. Szerettem is csinálni, csak az emberben, ha már lediplomázik, van egy kis ambíció. Karriert szeretne, olyan helyen akar dolgozni, ami kihívás számára. Ahol vannak sikerélményei, a főnöke és kollégái megbecsülik, feljebb juthat a szamárlétrán, neadjisten', még egész jó fizetést is kaphat. Az egész jó fizetés alatt pedig nem milliókat értek, de nem is minimálbért.

Rengeteg ember van körülöttem, akinek fogalma sincs, hogy mit akar. Diploma van a kezükben, de nem értenek a végzettségükhöz. Átveszik a papírt, hogy tanárok lettek, és tudják, hogy soha nem fognak tanítani, mert nekik az egyszerűen nem megy. Nem nekik van kitalálva. Vannak, akik menet közben jönnek rá, hogy ezt nem bírják. Lehet, hogy gimiben bírtak magolni és tanulni hajnalig, és úgy gondolják, az orvosit is bírni fogják, aztán kiderül, hogy mégsem. Megint mások a munkába állva jönnek rá, hogy ez nem az ő világuk. Éppen ezért az emberek nagy része nem abban a szakmában dolgozik, amit végzett, holott komoly elképzeléseik voltak arról, hogy milyen jövőt szeretnének. Ez azért lenne, mert felelőtlenek? Mert csak bulizni akarnak és lusták képezni magukat? Nem hinném.

Nem értem, hogy hogyan kérdezhetik komolyan, egy érettségiző gyerektől, hogy mi akar lenni. Lenni ugyanis bárki akarhat bármi, de ez nem elég. Minden szakmáról van egy elképzelése az embernek, hogy az milyen. Ezek általában torz képek. Van, aki tanár szeretne lenni, és csodálatos hivatásnak tartja azt, hogy az elkövetkező generációt a világra okosítsa, de nem számol azzal, hogy nem lesz türelme a gyerekeket fegyelmezni. Vagy földmérő akar lenni, de nincs tisztában azzal, hogy olykor olyan helyszíneken kell mérnie, ami alkatához egyszerűen nem megy, mert tériszonya van. Vagy orvos akar lenni, és hisz benne, hogy tudja csinálni, mert volt egy baleset helyszínén, látott vért, de lehet, hogy a nagy felelősséget nem fogják bírni az idegei. És erre ugyan, hogy tudna készülni bárki is? Senki nem fog leülni vele szembe, és azt mondani, hogy beszéljünk arról, hogy mi akarsz lenni. Hogy Pisti, tudom, hogy földmérő akarsz lenni, de tudtad, hogy néha fel kell mászni nagyon magasra, és leeshetsz? És Ancsa, azt ugye tudod, hogy a orvosi szakma mellett nehéz családi életet fenntartani? A szakmákról általános információk jutnak csak el hozzánk, és az kevés. Arról nem beszélve, hogy az igazi munkába csak akkor látunk bele, ha csináljuk. No meg persze némi reklám és marketing is van abban, hogy egyes szakmákat nagyon fényeznek, meg némi szülői nyomás is, hogy legyél orvos, mert azt jól fizetik. Holott amúgy lehet, hogy egy kis Picassot nevelnek a szárnyuk alatt.

A problémát alapvetően abban látom, hogy nincs kellő minőségű és mennyiségű tájékoztatás, valamint az oktatásra is ráférne egy erős reform. Már középiskolában kompetencia teszteket, beszélgetéseket kellene bevezetni, hogy a leendő munkaerő tisztába jöjjön azzal, hogy mi való neki, és mi nem. Nem általánosságban kellene bemutatni a szakmákat, hanem szeleteire szedve. Bemutatni előnyeit, hátrányait, azt, hogy milyen nehézségekkel találhatja szembe magát, ha azt az utat választja. Nem ártana egy-egy gyakorlatot sem szerezni már a végső választás előtt a célba vett területen. Fejleszteni kellene a leendő diákok kommunikációs képességeit, felkészíteni őket állásinterjúkra, tárgyalásokra. Figyelembe venni azt is, hogy minden ember más-más munkavégzésre képes. Van, aki egyedül szeret dolgozni, otthon, más csoportban és megbolondul a négy fal között. Célszerű lenne azt is bevezetni, hogy tudatosan termeljék ki az egyetemek a szükséges munkaerőt. Ha az oktatási intézmények felmérnék, hogy mire van szükség az országban, szerződnének a munkáltatókkal, és már a tanulmányok alatt kiküldenék a diákokat a helyszínre gyakornokoskodni. Mindenki jól járna. Az oktatási intézmény profitot szerezne, a végzett hallgatók álláshoz jutnának, a munkáltatók pedig olyan szakemberekhez, amilyenre szükségük van. És még van kismillió más megoldás is.

Mindez azért is lenne jó, mert sokan vagyunk, akik a felsőoktatási tanulmányaink során jövünk rá a gyakorlatok, munkák közben, hogy mi az, amit inkább tanulnunk kellett volna. Az oktatás ráadásul főleg az elméletre épít az első években, a gyakorlat csak később kerül előtérbe. Csak ilyenkor nem mindenki engedheti meg magának, hogy váltson. Az állami költséges félévek száma korlátozott, a diákhitel rizikós, milliomosnak meg nem mindenki születik.

Ma olvastam  a HVG oldalán egy cikket Nóráról, aki óceánjáró hajókon keresi a kenyerét. Ami leginkább megragadta a figyelmemet, az az volt, hogy az óceánjárói karrier előtt a médiában próbált elhelyezkedni. Ez azért is volt számomra olyan érdekes, mert egész jó belelátásom van a gyakornoki munkavégzés kálváriájába, lévén, hogy valamikor az én álmaim között is az szerepelt, hogy ismert, megbecsült újságíróként fogok dolgozni, és abból (én kis naiv) megélni.

Itt szeretném megjegyezni, hogy az oktatásban érdemes lenne már középiskola elejétől felvilágosítást adni a gyerekeknek arról, hogy milyen a munkaerőpiac, sőt, erősen szorgalmaznám, hogy azok a bizonyos karrier-irodák ne az egyetemeken, főiskolákon, hanem már középiskolákban és gimnáziumokban is működjenek. Kompetenciafelmérésekkel és beszélgetésekkel már jó előre ki lehetne szűrni bizonyos szakmákat a diákok számára, hogy mely munkákra alkalmas, és melyekre nem. Talán akkor jóval kevesebb kiégett, hasznavehetetlen diplomával rendelkező ember mászkálna ezen a Földnek nevezett golyóbison.

Valószínűleg ez Nórának is jól jött volna, aki előbb Magyarországon próbált munkát találni, 19 évesen kórházban dolgozott, majd Budapestre kerülve egy kereskedelmi tévénél helyezkedett el mint recepciós. Szokásos forgatókönyv, valahol el kell kezdeni, a szamárlétrán fel kell kapaszkodni. Legalábbis ebben hittem én, Nóri, meg szerintem vagyunk ezzel még páran. A recepciós munka közben Nóra elvégezte a médiaiskolát, majd gyakornok lett egy kereskedelmi rádiónál. Fizetés persze nem járt, miért is járt volna, de bőven túlvállalta magát, mint a mai világban minden gyakornok, hogy bedolgozza magát a biztos állásba. Reménykedett, de nem vették fel soha. A rádiónak új tulajdonosa lett, a csapatot pedig menesztették isten hírével.

Nem egy vidám történet, az biztos, már csak azért sem, mert egyrészt tudtalevő, hogy gyakornoki munkából nem lehet megélni, de mégis, egy minimális összeget kötelessége lenne megadnia a munkáltatónak. Tapasztalatom szerint más - hangsúlyozom, nem mindegyik - szakmánál szokás némi fizetséget adni az olykor nem csak lábát lógató gyakornokoknak. Másrészt tudjuk, hogy gazdasági válság van/ volt/ lesz, és ez a média leépítésében nagyon meglátszott. Számtalan embert küldtek el, és azoknak, akik be szerettek volna kerülni, nem kevés gyomorra volt szükségük. Ismét hangsúlyozom, hogy nem minden esetben igaz, de nem egy média szakon végzett ismerőstől, sorstárstól hallottam vissza, hogy dugás alapon kerülhettek volna be egyes helyekre. 

Úgy tűnik az sem elég olykor, hogyha médiajogász ismerősünk van, ha egyéb extrém szolgáltatásokra nem vagyunk hajlandóak. Amivel egyébként semmi problémám, mindenki azzal és azt, amit szeretne, sőt! Ma már ez nyílt titok, hogy a szakmai berkekben előfordul ilyen, meg hogy léteznek ilyen emberek, de azért az mégis mellbe vágott, mikor egy ismerősöm a tv előtt ülve felszólított arra, hogy mutassak rá erre vagy arra, ő megmondja, hogy kit cummantott le a pozícióért. Oké, hogy van ilyen, de ennyire?!

Visszatérve Nórira, a kereskedelmi tévénél két év recepciós munka után a feladatait a biztonsági szolgálat vette át, de másnaptól gyakornokként folytatta, mivel még mindig bízott benne, hogy ez jó befektetés a jövőjére nézve. Tehette ezt még azért is, mert emellett mindig volt másodállása, ahonnan a megélhetéshez szükséges pénzt elő tudta teremteni. Ez egészen addig működött, amíg a tévénél előírás nem lett, hogy a gyakornok csak nappali tagozatos egyetemista vagy főiskolás lehet. Ezután hírügynökségi melót vállalt, éjszaka kávézóban szolgált fel, majd egy másik tévécsatornánál vállalt szkriptelést. (szkriptelés = élőben felvett reality show anyagát szóról szóra leírják).

Azt már szinte hitetlenkedve olvastam, hogy a szerződés csak egy produkcióra szólt, ám Nóri, mivel elhintették előtte a lehetőséget, hogy idővel akár riporter is lehet, keményen dolgozott és várt. A napi 80-100 oldalnyi szöveggépelés nem tett jót a kezének, az egész napi ülés pedig a keringésének sem. Később kapott munkát egy sajtóügynökségnél, de karácsony előtt néhány hetes leállás következett a cégnél, mely végül hónapokig húzódott. Ezután pedig jött a sors, és az óceánjárók felé sodorta Nórit.

Hogy mi vihette rá Nórit arra, hogy olyan sokáig kitartson? Meg tudom érteni:

„Elég volt annyi, hogy úgy éreztem: igen, ezt tudom és akarom is csinálni. Sokáig az is nagy dolognak tűnt, hogy cserében ingyen elmehetek sokféle eseményre. Ezért mindig elhessegettem magamtól azt a gondolatot, hogy igazából csak kizsákmányolnak” – emlékszik vissza Nóra a hvgnek.

(http://hvg.hu/gazdasag/20130719_az_oceanjaro_es_a_haborus_szindroma)

Aki olvasta a legelső posztomat, az lehet, hogy összeköti a szálakat, és leesik neki, hogy az összetört álmok alatt az újságírást értem. Kiskorom óta olvasok, aztán írni kezdtem. Először novellákat, majd cikkeket. Rengeteg helyre publikáltam, persze fizetés nélkül, mint Nóra, majd lediplomáztam. Hivatalosan is újságíró lettem, volt hozzá érzékem, tehetségem, mégsem lehettem az. Nem azért, mert valahol extrém szolgáltatásokat kellett volna nyújtanom(nem kellett), hanem mert szájról olvastam. 

Nem tudtam nyalni, és nyalás nélkül a maximális munkának nem nagyon volt értéke. Nem tudtam jópofizni, kapcsolatokat építeni, és nem tudtam egy emberként mindenki munkáját csinálni. Szájról olvasással ez képtelenség. Hiába voltam jó riportírásban, ha például a sajtótájékoztatókon nem tudtam követni a beszélgetést, és ezért sajtótájékoztató híreket sem tudtam írni. Reggelente nem tudtam ötletelni, mert sokan voltunk, és mindenki egymás szavába vágott. El voltam nyomva, és ebben valamilyen szinten én is hibás voltam, mert jobban a sarkamra kellett volna állnom. De ezekre a helyzetekre senki sem készített fel. De még így is kihoztam magamból a maximumot. Telefonos interjúkat oldottam meg anélkül, hogy a munkatársakat bevontam volna, holott én nem tudok telefonálni. Leadtam a cikkeket időben, és nem olyan témákat választottam, amit össze lehetett ollózni a wikipédiából. Nem tudtam angolul, de szótáraztam. A médiában annál értékesebb egy ember, minél több munkát tud egy személyben megcsinálni. Kevesebb embert kell különböző munka után fizetni. Esélyem sem volt. Évekig próbálkoztam.

Aztán volt egy pont, mikor azt mondtam, elég volt. Mikor az én komoly, dupla erőfeszítésekkel létrehozott munkámat semmibe vették, ellentétben egy összeollózott másik munkával. Akkor azt mondtam, ez nem éri meg. Ezt nem tudom csinálni. 

Rohadt nehéz az ilyesmit bevallani magadnak, de határozottan jobb emberré válsz utána. A kudarcok eléggé meggyötrik az embert. És ez kudarc volt, mert frusztrált, hogy szájkóderi minőségem akadályoz abban, amit szeretek csinálni. Kudarc volt, mert ha ez ugrott mint megélhetési lehetőség, mit hozhat még a jövő? 

És akkor álmodtam egy merészet, amiből született a blog, és még születni fog más is. Két nap múlva pedig kiderül, hogy az egyik álmom teljesül-e. 

Feltalálták már a rádiót, a tévét, a műrobotkart, az őssejtbeültetést, már írott szöveget képes egy gép hanggá alakítani, könyörgöm, találjon fel már valaki egy olyan telefont, ami feliratozza a beszélgetést!

Pár hónapja Betti, Karesz meg én zárthelyi doga után nekiindultunk a négyes hatos villamosnak. Hogy konkrétan merre megyünk, azt nem tudtam így nulla alvással és zéhával a hátam mögött, mert valami susmorgás ment a háttérben, de profilból egyikről se tudtam leolvasni, hogy mi kínjuk van. De éreztem a tarkómon, meg a fejbőrömön cikázó kicsi feszültségekből, meg a merev vállamból, hogy valami ellentét van. Már úgy értve, hogy vagy a villamos fog kétfelé szakadni, vagy én.

Eredetileg az volt a terv, hogy Bettivel a Móricz Zsigmond körtérre megyünk, onnan meg koli a hetessel. Normál esetben ez oké is lett volna, Karesz majd jobbra el, másik irányba elrobog. De ugye ismerem Bettit, mint a tenyeremet, csábulós, carpe diem, meg amúgyis Karesz olyan édes, arról nem beszélve, hogy működik a kééémia, meg amúgyis egy tesztoszteronbomba a pasi.

Ezzel egyébként semmi baj nincsen, csak mondjuk meg lehetne osztani velem, hogy na, akkor mi ketten jobbra el, Te meg tovább. Csak aludni vágytam, legalább egy órát, utána egy barátnőmmel volt találkozóm.
Igenám, de ők maguk sem tudták, hogy mit akarnak, ment az egy helyben toporgás, tisztára mint a tinédzserek. Betti szintén nulla óra alvással maga mögött, ugyanennyi százalékos cselekvő és döntésképességgel a birtokában felpattant velem együtt a Móricz felé sikló villamosra, ám utolsó pillanatban - Karesz valamit mondott - leszállt. Előttem meg bezárult az ajtó.

Pontosan. Úgy, mint amikor azt hiszed, hogy elérted a villamost, de mégse, mert hiába nyomod az automataajtó gombját, nem nyílik.

Szívás.

Na mindegy, következő megálló, leszállok.

Először is nyomok egy SMS-t.

,,Jössz vagy menjek? Vagy mivaaaan?"

Reakció semmi.

Vagy egymásra cuppantak, vagy egyiküknek sincs pénz a telóján.

Felhívom Bettit.

Ja mégse. Siket vagyok.

Összeszedem maradék agysejtjeimet és gondolkozom.

Nem szállok fel a visszafelé menő villamosra, mert ha Betti is felszáll ott, akkor pont kikerüljük egymást. Mörfi törvénye.

Megvárok egy villamost. Kettőt. Hármat.

Negyedikre felszállok, visszamegyek. Sehol senki. Vissza Móriczra, fasza, most már arra sincs időm, hogy visszamenjek koliba aludni, nem éri meg. Mire odaérnék, indulhatnék is barátnőmhöz. Így meg van bő másfél, két órám.

Addig mi legyen? Ahogy T. mondaná: Faszverés.

Szóval. Valaki. Beszédet. Feliratozó. Mobiltelefont. Köszönöm.

Ja. És villamosra nem várunk.

Elkészült. 

Az az igazság, hogy iszonyatosan izgulok. Körülbelül egy évet érlelődött bennem a gondolat, hogy létre kell hoznom a Szájkódert. Tépelődtem, kínlódtam, mondhatni vajúdtam, aztán lám: megszületett.

Az elmúlt egy évben álmok és célok törtek össze, gyakorlatilag a régi énből új született, új álmokkal és új célokkal. Egy évig céltalanul bolyongtam, és higgyétek el, rossz volt. Úgy értem, nem hiába mondják, hogy mindig legyen egy álmod, és nem hiába szól a halivúdi filmek nagy része az álmok hajszolásáról. Álmok nélkül olyan vagy, mint a teknősbéka páncél nélkül. 

Azért kelsz minden reggel, mert az álmok motiválnak arra, hogy tegyél értük minden nap egy kicsit. Azért van jó kedved, mert közelebb kerülsz hozzá kicsi lépésenként, és azért zakatol a szíved a mellkasodban, hogy sikerülni fog? Sikerülhet? És harcolsz érte minden nap egy kicsit.

Hogy mi is az a Szájkóder?

Minden információ szájból jön. Képzeld el, hogy nem hallasz. Jelelni sem tudsz. Csak látsz. Szájról olvasol. Szájról kódolsz betűket. Szavakat. Mondatokat. A Szájkóder egy blog a világról egy szájkóder lány szemszögéből.

Nem hallok. Nem jelelek. Szájról kódolok. Szájkóder lány vagyok. Néha sajátos cinizmussal, humorral, érzékenységgel figyelem magam körül a világot. Ezt fogom leírni a posztjaimba. 

Minden nap adok egy kicsi napi fail-t, kritikát a világról, humort, belátást a szájkóderek életébe, ahol nincsenek hangok. Varázsolok néha egy kis mosolyt az arcotokra, csepegtetek egy kicsi erőt, reményt, szeretetet a lelketekbe.

Mertem egy kicsit nagyot álmodni.

Blogot, kisfilmet, könyvet, termékeket. Benneteket.

És ha velem maradtok, akkor mindenről elsőként értesülhettek a maga idejében!