(tapasztalatok gépcsere után)

Valami annyira furcsa volt. Több zaj, kevesebb zaj. Több zaj, kevesebb zaj. 

Álltam a patikában, és nem értettem, hogyan lehetséges az, hogy egyszer kevesebb hangfolyam legyen, majd megugorjon, aztán megint kezdődjön elölről. Ráadásul logikátlan időközönként. Rendszertelenül. 

Bosszúsan toporogtam, úgy éreztem, mintha egy kofa ülne egy sámlin valahol mélyen bennem, és az idegeimet fosztaná, mint a kukoricát. Végignéztem az embereken. Egy néni idegesen gyűrögette a sorszámát, figyeltem egy darabig, de a hang nem onnan jött. Olyan váltakozó mozgást kerestem, amit össze lehetett kapcsolni a hang mozgásával. 

Egy férfi egyik lábáról a másikra nehezedett, majd vissza. Aztán megint. De nem a hanggal párhuzamosan mozdult, így őt is kihúztam a listáról. A következő gyanúsítottam a sorszámkijelző tábla volt, de rögtön el is vetettem, mert csak egyesével villant fel, s egyébként sem úgy hangzott, mintha egy kapu záródna. 

Kapu. A kapu! Hátrafordultam, és az automatikusan nyíló-záródó ajtóra néztem. Éppen belépett rajta valaki. Ahogyan kinyílt az ajtó, a bevásárlóközpont kinti zaja beáramlott a gyógyszertárba, elnyomva minden mást. Mikor becsukódott, csak a patika halk duruzsolása maradt. 

Elképedt arccal fordultam a barátom felé, aki éppen erős fejfájással küzdött, és vágyai netovábbja egy erős fájdalomcsillapító volt. 

– Az lehet, hogy ha kinyílik az ajtó, akkor azt hallom, ami kint van, de ha becsukódik, akkor csak azt, ami bent? 

Mint egy ötéves, aki alapszókincset használ. Aki, mikor először lát autót, felhördül, és azt mondja: Tütű! Meg is mosolyogják. Engem is megmosolyogtak. 

– Persze. A folyosó nagyon hangos. Az ajtó szigetel valamennyire, ezért most csak azt hallani, ami itt van bent. Például most csak a kijelzőtábla pittyogását hallom, azt, hogy az emberek sutyorognak, meg a kassza hangját. Ennyi. 

Egy darabig elvoltam, örültem magamnak, az ajtót bámultam. Nem is tudtam, hogy a kint az hangos, azt hittem, mindenhol egyforma hang van. Nagyjából. 

– Most mit hallasz? – húzott be pár perc múlva a folyosóról az ajtó nélküli üzletbe. 
– Zenét? 
– Pontosan. Mivel nincsen ajtó, ezért hangos zenét nyomatnak, hogy ne szűrődjön be a zaj a folyosóról, és a vásárlók jól érezzék magukat. 

Szóval a hangok nem egyformák egy épületen belül. A hangokat ki lehet zárni. A hangokat be lehet zárni. Vannak kinti hangok, és vannak benti hangok. A hangokat el lehet nyomni. 

Anyám!

A legelején, mikor a szájról olvasási tudományom még gyerekcipőben járt- azaz szinte semmit sem értettem-, hamar megtanultam, hogy ha be szeretnék illeszkedni valahová, jobb, ha úgy teszek, mintha hallanék és értenék mindent.

Persze ennek teljesen prózaibb és egyszerűbb oka is volt. Szinte már- már primitív:

Nem szóltak meg érte.

Nem bántottak miatta.

Vagy ha úgy tetszik: Nem rúgtak belém.

Ha nagyon vergődni karok az önsajnálatban, akkor igen, az, hogy mennyire tudok úgy csinálni, mintha hallanék, annak a függvénye volt, hogy túléljem a napokat. Legalábbis az elején. Hiszen akkor még gyerekek voltunk. És a gyerekek olykor nagyon gonoszak tudnak lenni. Mára már felnőttünk.

Jó pár év után profi szintre fejlesztettem magam, néhány pofon egyszerű stratégiát követve, amivel túlélem azokat a napokat, mikor már egyszerűen képtelenség figyelni, érteni, követni azt, ami körülöttem van.

1. szabály:  Bólogass.

Tök mindegy mit mond, csak bólogass. 

Általában kétféle ember van. Az egyik az, akit nem érdekel, hogy mit akarsz, mi a véleményed, csak beszél. Megállás nélkül. Ők imádják, ha bólogatsz. Közben gondolhatsz bármire, amire szeretnél. A másik az, akit érdekel a mondanivalód, aki valódi kommunikációt szeretne véghezvinni. Ilyenkor az lehet a baj, hogy csapnivaló a fogazata, vagy szörnyen artikulál. Először szólsz, hogy ugyan, mondd már el még egyszer, de a negyedik alkalommal ez már vérciki. Gáz. Kínos. Zavarbejtő. Meg amit akarsz. Szóval: Bólogass.

2. szabály: Kérdezz!

A szájról olvasás átka és áldása egyszerre, hogy sokszor szavakat tudsz kiragadni a szövegtengerből, ami ahhoz, hogy teljesen részt tudj venni a beszélgetésben, nem elég, de ahhoz, hogy színlelj, és nagyjából képben legyél, ahhoz igen. Senki sem képes folyamatosan beszélni a nárcisztikus egobuzikon kívül. Ha látod, hogy megáll a szájmozgása, kérdezz közbe a témával kapcsolatban. Ha nagyon nem vágod, hogy miről van szó, akkor kérdezz az alábbiak közül:

Igeen?

És aztán?

Tényleg?

Vagy válts olyan témára, amiben otthon vagy és tudsz beszélni, sztorizni. Vedd át a szót. Te tudod miről beszélsz, és ki tudod logikázni, hogy mit fog kérdezni, meg hogy mit kell rá válaszolnod.

3. szabály: Mosolyogj!

A mosoly mindig megmentette az életem, a hetem, a napom, az órám. Az ember mindig szívesen lát maga körül mosolygó arcot. Egy mosolygó embert nem bántanak. Visszamosolyognak, vagy zavarba jönnek, de nem bántanak. Nem baj, ha nem beszélsz. A mosoly belső nyugalmat sugároz, azt, hogy érdekel a másik, hogy nyitott vagy felé. Néha a mosolygó hallgatóságot nagyon tudják becsülni és szeretni. Amúgyis, néha mosolyogj csak úgy is. Az olyan jó dolog! :)

4. szabály: Utánozz!

Legyél szinkronmozgó a társaságban. Ha nevetnek, nevess, ha komoly képet vágnak, vágj te is komoly képet. A szívás az, mikor épp komoly képet kéne vágni, mert szomorú dologról van szó, amiről te nem tudsz, és rád jön a röhögőgörcs.Persze ez nem jön be mindig.

Mikor a párommal találkoztam, félhomályos helyen voltunk, és rengeteget beszéltünk. Emlékszem, mesélt valamiről, én bőszen bólogattam, mosolyogtam. Persze. Nahát! Igen?! Közben egy mukkot nem értettem. Pár nappal később ugyanez a téma került szóba, amit végre értettem, mire furcsálón rám nézett: ,,De hiszen ezt meséltem már!"

Amikor rájövök, hogy a stratégia nem jött be: az ilyen (vigyázat, Johnny Depp! ;P )

Hitler bukása semmi ehhez képest.

Egy idő után rutinosan kezeled a diszkurzusokat. Be tudod kategorizálni az embereket a dialógusok alapján. Tudod, hogy ha a bankban szeretnél utalni, először üdvözölnek, aztán megkérdik, hogy miben segíthetnek, kitapasztalod, milyen adatokra van szükség, és legközelebb már tudod, milyen sorban érkeznek a kérdések, szinte csak rutinból válaszolsz. Ugyanez működik az üzletben, ahol tudod, hogy a végén kell mondani, hogy köszönöm, nem, mert meg fogják kérdezni, hogy kérsz-e még valamit, mint ahogyan a madaras teszkóban is kell mondani, hogy nincs, mert megérdeklődik fizetésnél, hogy van-e family kártyád. Elég, ha csak azt látod, hogy mozogni kezd a száj, és már válaszolhatsz is.

Ugyanez az emberekre is igaz. Minél jobban megismersz valakit, minél jobban kiismered az észjárását, nem fontos, hogy lásd, mit mond. Egyszerűen tudod. És válaszolsz.Mindenhol van egy séma. Csak a mekiben nincs. Ott mindig túl sokat kérdeznek.

Öntetet kérsz?

Elvitelre lesz?

Itt fogyasztod?

SMART kártyád van?

Adakozol?

Most van egy akció, ha forró csoki mellé kérsz almás pitét, csak 350 forint. Kérsz?

És mindig más sorrendben. És mindig más akció van. Hát csoda, ha nem mondom mindig jó sorrendben, hogy igen vagy nem?!  :P

Gondoltam, itt az ideje, hogy egy posztot áldozzak arra, hogy elmagyarázzam, milyen is szájkódernek lenni. Teszem azt azért is, mert sokan nincsenek tisztában azzal, hogy pontosan milyen ez, fogalomzavarban élnek, pedig a hallássérültek típusainak skálája elég széles.

A hallássérültek megjelölés gyűjtőfogalom, amelybe beletartoznak az enyhe, a közepes és súlyos fokú nagyothallók, valamint a siketek. A hallássérültek többsége rendelkezik hallókészülékkel kihasználható hallásmaradvánnyal. A teljes hallássérülteknek körülbelül az 5%-a tartozik abba a csoportba, amely siket, azaz csak a legmélyebb hangokat és a vibrációt érzékeli, a beszédet egyáltalán nem. A beszéd meghallása szempontjából a hallássérültek kb. 75%-a tudja hallókészülékkel jól hasznosítani hallását. A fennmaradó kb. 20% hallókészülékével töredékesen érzékeli a beszédet, s sok múlik azon, mennyire jó szájról olvasó, mennyire tud támaszkodni a szájmozgások megfigyeléséből származó vizuális információkra.

Az én esetemben gép nélkül semmilyen hang nem érzékelhető, csupán csak a nagyon hangos zajok. Például, mikor valaki becsapja az ajtót. Akkor olyan, mintha benn a dobhártyámat egy fülmanó kalapáccsal jól megkondítaná. Olyan érzéssel jár, mintha egy buborék kipukkanna a fülemben belül. Néha még csikiz is.

Hallókészülékkel meg bizonyos hangokat hallok, bizonyosat nem. A magas hangokat nem hallom, a mélyeket jobban. Mindig álmodoztam arról, hogy kiülök tavasszal a teraszra, és elhallgatom a madárcsicsergést, de fizikai képtelenség. Ha rajtam múlna, sosem venném észre, hogy "megérkezett a tavasz", mert ugye azt a madárcsicsergés jelzi. De általában minden évben van valaki, aki tavasszal csodálkozva felkapja a fejét, hogy jé, hogy csicseregnek a madarak. A mélyebb hangokat hallom, autózúgás, repülő, zenében a basszus, dob. Persze megvan a hangtartomány határa, de hogy hol, arról fogalmam sincs. Egyszerűen vannak hangok, amiket érzékelek és vannak, amiket nem. 

Ebből adódóan rengeteg frusztrációm van. Például a hangokat, melyeket én okozok, elsősorban érzem, és tudom, hogy hanggal jár, ha nem is hallom. Persze nem tudom bemérni, hogy az a hang mennyire hangos vagy halk.

Régen, meg ma is, előfordul, hogy beszélgetés közben vagy túl halk vagyok vagy túl hangos. Éppen ezért, társaságban nem merek nagyon kezdeményezni, mivel a tapasztalatom alapján, akkor figyelnek rád, ha felemeled a hangod. (egyszer simán elkezdtem beszélni, túl halk voltam, senki nem figyelt rám) Ha túl magasra emelném a hangom, idiótának néznének. Azt a bizonyos nézést túl jól ismerem ahhoz, hogy könnyedén kisérletezzek. (egyszer egy kocsmában annyira hangosan beszéltem újdonsült párom barátjával, hogy nagyon hülyének nézett. arról nem beszélve, hogy a fél kocsma is)

Abban, hogy bizonyos dolgokat nem hallasz, az a rossz, hogy bizonytalan vagy, és nem tudod, mi a normális. Ha egyedül vagyok otthon, néha leellenőrzöm a bejárati ajtót, hogy nem- e jött valaki. De leginkább éjjel szoktam itt- ott felriadni, hogy minden rendben van-e. Egyszer azt mondta nekem valaki, akivel ketten aludtunk, hogy aggasztó, hogy ha ő rosszul lenne például éjjel, akkor én azt hogyan hallanám meg, venném észre. Nem volt túl építő jellegű észrevétel ez a részéről, és engem is aggasztott. Talán ezért van az, hogy néha felijedek éjjel, és megnézem, hogy miden rendben van-e azzal, aki éppen velem van.

Persze, a hozzá nem értők azt mondanák, hol itt a hangok nélküli élet? Van hallókészülék, vannak hangok, miről beszélek én?

Furcsa dolog ez, és nagyon összetett. Nekem is időbe telt, míg igazán megértettem. A hallókészülék újdonsült tulajdonosaként még nem tudtam beszélni, így logopédushoz jártam. Végigtanultam az ABC összes betűjét a tükör előtt ülve, a saját számat figyelve. Így ragadt rám a szájról olvasás. Legalábbis ez az elméletem. Mert valahogy a tizenéves korom tájékán jöttem rá, hogy szájról olvasok, meg hogy úgy általában egész máshogy működök, kommunikálok, mint a többiek. Akkor kezdtem elemezni és felépíteni magam.

A szájról olvasás volt a mentőövem. Az ugyanis, hogy valamennyire hallottam a hangokat, nem volt elég. Ahhoz, hogy értsem is, hogy mi folyik körülöttem, a szememre, és mások szájára voltam utalva. Ezt leginkább egy rádió- hasonlattal tudom megértetni.

Képzeljük el, hogy rádiót hallgatunk, teszem azt a Class FM-et, vagy a Kossuth rádiót. Ugyebár a halló emberek akkor értik a szöveget, ha a készülék tisztán, élesen szól. De mi van akkor, ha valami zavarja az adást? (esetemben a zavaró tényező lehet rossz szájmozgás, rossz fényviszony, vagy ha valaki mozog beszéd közben) Ha  recseg, szakadozik az adás, akkor hallják, de nem értik, vagy csak nagyon nehezen. Vagy képzeljük el, hogy találkozunk egy kínai emberkével. Az illető veszettül szeretné megértetni magát, mi pedig halljuk, hogy mond valamit, csak nem értjük.

 Ugye, hogy nem is olyan egyszerű?

 A szájról olvasásról bővebben a következő posztomban mesélek. :)

( az új hallókészülék kiválasztásának dilemmája. ennek a posztnak a folytatása.)

Két hét próbahordás után ismét a fül-orr-gégészeten ültem, és patthelyzet volt. 

Döntenem kellett: marad a régi hallókészülék, vagy jöhet az új. 

Az ezt megelőző napokban úgy éreztem, mindenhol ebbe a kérdésbe botlok. Az újságokban (Az újrakezdés nehézségei), a hirdetésekben (Merjen tovább lépni! Válassza a...!). A szüleimről nem is beszélve, akik minduntalan kérdezgették: hogy érzem, milyen az új hallókészülék? 

Én meg legszívesebben elkülönítettem volna magam a külvilágtól. Egyszerre gondoltam az új hangokra, ami jó volt, mert színesebbé vált a világ (ahogyan anyu fogalmazott, amit én nem is vitatok), de idegesítőbb is. Na, és persze ott volt a gép ára is, ami cirka 700 euró, mínusz 140-80, amit a biztosító hozzáfizet. Azért ez mégsem egy nadrág, amit hordok két évig, aztán veszek egy másikat.

Mielőtt a fül-orr-gégészetre mentem volna, beraktam a fülembe a régi hallókészülékemet, az újat pedig a dobozban hagytam. Olyan érzés volt, mintha mérföldeket zuhantam volna egy szakadékba, ahová semmilyen hang nem ér el. Vagy csak nagyon halkan. Akkor kezdett megérni bennem az elhatározás, hogy a két rossz közül a kisebbik rossz még mindig jobb. Azaz, inkább megszokom a furcsát, minthogy a szakadék alján meresztgessem a szemem a hangok után. 

A rendelőben még mindig nem voltam száz százalékig biztos magamban. Egy csomó kérdés cikázott az agyamban, amik közül kiragadtam egyet, ami a leginkább bosszantott. 

– Hallom, hogy zizeg a fülemnél a hajam. Az normális? 
– Persze, én is hallom. Meg mindent. 
– De mindenki hallja? 
– Persze, én hallom azt is, hogy kint pattog a teniszlabda. De az emberi agy megtanulja kizárni a zavaró hangokat. Neked most ezt meg kell tanulnod. 

Az új gép maradt. 

(a hallókészülék csere nehézségei)

– Apu hangja olyan, mint a medvéé – mondtam alig néhány évesen anyunak a százas Skodánk hátsó ülésén. Pedig még sose hallottam igazi medvét brummogni. A mustársárga autó zúgott alattam, én meg kerestem a megfelelő szavakat, de nem volt egyszerű. Az új hallókészülékem teljesen másféle világot hozott elő nekem, mint amelyikben addig éltem. Mindenkinek kicserélődött a hangja. Apué lett a medve hangja, a medvéé még medvésebb lett. Jöttek új hangok is, amelyeket addig nem hallottam, s nem tudtam, melyik mihez tartozik. 

Az elkövetkező években lassan megszoktam az új hangokat, és helyére került minden. A medvésebb hang a medvéé lett. Apu medvehangja apué lett. És ez így ment majd tizenöt évig. 

Aztán egy éve reggel felkeltem, beraktam a hallókészülékemet a fülembe, bekapcsoltam, és recsegni kezdett. Torz lett minden hang, majd a szerkezet kikapcsolt. Talán sosem voltam még annyira kétségbeesett, mint akkor. Pár óra múlva ugyan működni kezdett, de nyilvánvalóvá vált: új gépre van szükségem. 

Nem sok hétre rá már a fül-orr gégészeten ültem, és az új gépet teszteltem.

– Egykéthá... Egykéthá... Na, milyen? – kérdezte a doktornő, én meg pislogtam mint a hajasbaba, akit előre-hátra döntögetnek.

– Furcsa. -mondtam.

Néztek rám: a doktornő, a szakember, anyu, apu. Vártak valamit, hogy mondjam, mit kell állítani a gépen, én meg tanácstalanul néztem rájuk vissza. 

– Egykéthá... Egykettőhárom – skandálta a doktornő. 

– Más a hangszínezete – mondtam végül. 

Furcsa. Használom ezt a szót, de nem tudom biztosan, mit jelent. Csak azt hiszem, tudom, mi az a hangszínezet. 

– Más is lesz. Ezek profibb gépek. Nem lesz ugyanolyan, mint a régi gép. 

Bólintottam. Fülembe élesen belevágott az o meg az a betű. Arrébb kaptam a fejem, mintha belefűrészeltek volna az agyamba. 

– Túl magasak a magánhangzók – örültem, hogy tudok mondani valami értelmeset. 

A szakember állított rajta valamit, az egykéthá olyan lett, mint a körfűrész. Rémülten körbenéztem: ez túl mássalhangzós, mondtam, az a meg az o szinte sehol nincs. Megint átállítottak valamit, most meg teljesen sziszegős, mint amikor ereszt a gumiszelep, gondoltam, mert még azt se hallottam sose. Másfél óra múltán két hét próbahordásban egyeztünk meg. 

* 

Egy hét után rájöttem, hogy nehezebb lesz, mint gondoltam. Hasonlóan ahhoz, mint amikor valaki kontaktlencsét vagy protézist kap. Meg kell szokni. De hallani azt, hogy a biliárdgolyók összeütköznek, hogy a metró süvít, hogy az autók nagyon hangosak, valamint mindenkinek megint más a hangja, az idegesítő! Apunak nem apu hangja van, hanem új. Amiről eddig azt hittem, az autó hangja, most megváltozott. A tornán tizenöt percig képtelen voltam a koreográfiát követni, mert annyira más és idegesítő hangja volt a zenének, hogy sutba vágta a koncentrációs képességemet. Végül kikapcsoltam a gépet. 

A legidegesítőbb az volt, hogy nem tudtam megfogalmazni pontosan, hogy mi a zavaró. Csak idegenszerű, frusztráló, szokatlan, hátborzongató. És az eddig kedvesen duruzsoló villámlásnak félelmes hangja lett. 

Megijedtél, ugye? Rákattintottál, hogy szidd a kormányt? Félteni kezdted a fizetésedet? Megijedtél, hogy alább kell adnod a luxust? Így is alig keresel, ezért munkahelyet akarsz váltani? Ki akarsz költözni az országból?

Te megteheted. Van, aki nem.

A fogyatékkal élőkkel szemben elterjedt, nagyon buta sztereotípiák egyike az, hogy szeretik kihasználni a körülöttük lévőket, ugráltatni őket, sokszor rájátszva az állapotukra. Arról nem beszélve, hogy nekik kényelmes életük van, hiszen kapnak támogatást, azaz "fizetést"munka nélkül.

Hülyeség.

Te, aki ép tagja vagy a társadalomnak, mi az, ami Téged előre visz? Ami motivál? Szeretnél egy saját lakást, tévét, motort, kozmetikumot, kirándulást? Hogy ezt elérd, összegyűjtöd rá a pénzt. (már amennyiben birtokában vagy a spórolás képességének) Hogy mivel? Munkával. És a munkában mi motivál még a fizetésen kívül? Miért dolgozol? Megmondom. Azért, mert a munka által hasznosnak, értékesnek, valakinek érzed magad. Van státuszod, pozíciód, értéked. Közelebb jutsz a kitűzött céljaidhoz.

Mi történik akkor, ha ezeket valamilyen okból kifolyólag nem kaphatod meg éppen? Mert mindenkinek van ilyen időszaka az életben. Nem talál munkát, vagy nem olyat, amilyet éppen szeretne. És olyankor beüt a ménkű, jön a depresszió, a motiválatlanság, az érzés, hogy nem érsz semmit sem. Most ne térjünk ki arra, hogy mennyi a fizetés, sem arra, hogy az ember ne válogasson. Én a lehetőségekről beszélek. Nektek, akik ép tagjai vagytok a társadalomnak, sokkal több lehetőségetek van. Interjúk tömkelegére mehettek el, és odáig biztosan eljuttok, hogy meghallgatnak. Biztos, hogy éltek minden lehetőségetekkel?

Egy fogyatékkal élő ember ugyanúgy szeretne dolgozni, még akkor is, ha kap némi támogatást-ami azért, tegyük hozzá, nem biztosít túl jó megélhetést-, mert szeretné hasznosnak, teljes értékű embernek érezni magát. Sokan tanulnak, elvégeznek valamilyen szakmát, főiskolát, és az állásinterjúkon akkora pofont kapnak, hogy a fal adja vissza a másikat. 

Mondok egy példát. A hallássérült Edit már régóta szeretne elhelyezkedni valahol. Takarítóként is szívesen dolgozna. Az állásinterjúkon azonban rendre elbukik. Csak azért, mert nem tud telefonálni.

- Halló, tessék, itt a *** Szálloda.

- Jó napot kívánok, a meghirdetett takarítói állásra jelentkezem.

- Igen. Éjszakai mûszakról lenne szó. Nem probléma?

- Nem, szóba jöhet.

- Akkor jó. Mikor tudna bejönni?

- Nem rólam lenne szó, tolmácsként telefonálok egy hallássérült hölgy helyett.

- Nem tudom... Hát mi nem foglalkoztatunk ilyesmivel.

- A hölgynek nagy gyakorlata van, sokáig szobalányként dolgozott, évekig takarított irodákat.

- Hát, nem hiszem, hogy ez működne. Ha telefonálni sem tud, hogyan mondjuk el neki, hogy mit kell csinálni?

- Ért mindent, nagyon jól olvas szájról. Csak szembefordulva kell hozzá beszélni, és egy kicsit lassabban.

- Én értem, de ez veszélyes.

- Miért?

- Nem hallja a porszívót. Vagy ha leesik valami, nem veszi észre. Nem, köszönjük.

Biztos, hogy aggódnod kellene a fizetésedért? Úgy értem, nem nyavalyogsz egy kicsit többet a kelleténél? Edit, és közülünk még sokan összeszorítjuk a szánkat, megrántjuk a vállunkat, és lépünk tovább. Újra tárcsáztatunk, bemegyünk személyesen. A sérült emberek sokkal kitartóbbak, precízebbek, hűségesebbek a munkáltatókhoz, mivel a kicsit is megbecsülik. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne bennük ambíció is. 

A fenti munkáltató fájdalmasan bigott szemléletmóddal van megáldva. Ha egy kicsit tájékozottabb lenne, tudná, hogy a porszívót nem kell hallani. Én sem hallom, mégis tudok porszívózni, nem koszosodom meg. És bármilyen hihetetlen, észrevesszük, ha valami leesik. Egyrészt érezzük, másrészt a látásunk sokkal érzékenyebb és globálisan nézzük a környezetünket, nem egy-egy pontra fókuszálva. 

Egyetlen dolog miatt utasította vissza Editet, és az a tájékozatlanság. Egy ismeretlen dologgal találta szembe magát, ami mögé hatalmas felelősségvállalást képzelt. Holott valójában csak egy dologra kellett volna odafigyelnie Edit és bármelyik más hallássérült dolgozója esetében: szemtől-szembe kell velük kommunikálni. 

Rengeteg olyan sérült él a világon, akiknek olyan képességei vannak- urambocsá' a kifejezésért-, hogy besz@rsz. Ha teheted, karold fel őket. Ha tudsz, segíts. De a legfontosabb, hogy legyél nyitott. Felejtsd el a sztereotípiákat, merj kérdezni és megérteni. Merd a bigottaknak elmagyarázni, hogy tévednek. Már ezzel jobbá teszed a világot.

Én becsülöm a sérültekben ezt a kitartást, szívósságot, akaraterőt. És biztatnék mindenkit, hogy ők is ezt tegyék. Ismerjék fel a lehetőségeiket, becsüljék meg azt, ami van. A nyavalygás sehová sem vezet. A kitartás annál inkább előbbre visz. 

Hanyatt feküdtem az ágyamban és hallgattam a csendet. 

Jó barátom volt mindig. Nyugtatott, álomba ringatott, teret adott a gondolataimnak, hogy szétcsússzanak a sötét szobában, s én összeszedegessem azokat, amelyekre szükségem van. 

Egyszer, éjjel valami megtörte a csendet. A gondolataim, amelyek tekeregtek a légtérben, zavarossá váltak. Megriadtak, eliszkoltak, szertefoszlottak. Hiába szólongattam őket, elszaladtak, elbújtak a sötét sarkokban, s nem akartak előjönni. Csalódottan, tanácstalanul feküdtem: megzavarták a csendemet. 

Nem voltam egyedül. Négyen feküdtünk a szobában. Nem hallottam, csak éreztem, hogy szuszognak. Kis lábacskák futottak végig a bőrömön, kis bizsergés szaladt végig rajtam, és éreztem, hogy valami más. Hogy itt nemcsak álmában szuszog valaki, hanem valami újat fogok felfedezni, amit eddig még sosem tapasztaltam. 

Lehelet. Ez volt az első, ami eszembe jutott. Megborzongtam, mert a leheletről eszembe jutott, hogy egyszer valaki súgni akart valamit a fülembe, és a meleg levegő meglegyintette a nyakam. Kirázott tőle a hideg. Ezek suttognak, nyilallt belém a felismerés. Suttognak, vagyis a sötétség leple alatt beszélgetnek. Anélkül, hogy látnák egymást, anélkül, hogy egymás száját figyelnék. Belegondoltam, hogy úgy sokkal könnyebb beszélni. Nem látjuk a másik arcát, ő se lát minket, és előbb kiejtünk a szánkon olyan dolgokat, amit nappal nem. 

Szomorkásan elmosolyodtam. Tudomásul vettem, hogy eggyel bővült azon dolgok száma, amit nem fogok tudni megtapasztalni. Ugyanakkor eszembe jutott, mikor a homlokom az ő mellkasán volt és mondott valamit, nekem pedig bizsergett a homlokom. Várta, hogy figyeljek rá, de csak dünnyögtem, hogy ne, ez most így jó. Nem értette. 

Hevesebben kezdett dobogni a szívem. Aztán oldalra fordultam, az ablak felé, gondolatban megsimogattam a függönyt. Nem tudom miért jutott ez eszembe, csak hirtelen jól esett. Megnyugtatott a gondolat, hogy gyengéden átfuttatom a kezem a holdfénnyel átitatott függönyön. A dobogás alábbhagyott. Elaludtam.

Kicsit tovább kutattam a mozik után, és éppen egy kedves sorstársam blogján találtam meg azt az információt, amire valójában leginkább szükségem volt, illetve szerettem volna, hogy létezzen. És íme, létezik!

Nemrégiben elindítottak egy petíciót arra vonatkozóan, hogy ismét több feliratos filmet vetítsenek a magyar mozikban. Hiszen 2013-ban, mint ahogy egy másik posztomban már kifejtettem, pofátlanul lecsökkent a feliratos filmek száma a magyar mozikban, és ezt a petíció elindítói is így látják. 

A  petíció elején le is írják a konkrét problémát:

,,A forgalmazók különféle statisztikákra és költséghatékonysági okokra hivatkozva újabban tartózkodás mellett készítenek magyar feliratos kópiákat. Ugyanakkor léteznek OV (Original Version) kópiák, de azok a legtöbbször csak parasztvakító 3D változatban kerülnek vetítésre."

Alá is támasztják ebbéli cselekvésük egyik indítékát egy jól megválasztott mondattal az Index egy cikkéből.

"Európai MAB bizonyította, hogy tudományosan egy tanulmányban, hogy a feliratosan, eredeti hanggal megnézett filmek és sorozatok segítik az idegen nyelvek tanulását."

( http://index.hu/kultur/cinematrix/ccikkek/2012/10/01/felirat_vs_szinkron/ )

Szóval, ne habozz! Ha feliratosan, eredeti hanggal szeretnéd élvezni a filmeket a moziban, terjeszd és írd alá a petíciót itt!