Szájkóder

Nem hallod? Szájkóder!

11
csütörtök
sze 2014

Ha van valami, aminek nagyon tudok örülni, akkor az, hogy megismertem Annát. Anna ugyanis szintén hallássérült, tud beszélni, és a felsőoktatás intézményeinek padját koptatja a sokadik diplomáért már végeláthatatlan ideje. Mint én.

Igazából, míg őt nem ismertem, nem is tudtam elképzelni, mennyire jó is az, mikor valakinek beszélsz a kínjaidról - mondjuk, hogy megint félreolvastad XY szájáról a szöveget, és ciki volt negyedszer is visszakérdezni- , és az a valaki igazán érti is. És tudja, mit kell ilyenkor mondani. Ugyanúgy maximalista, teljesítménymániás, kínlódik a bizonyítási kényszere miatt, és nagyjából az összes bogara megvan, ami nekem is. És ez azért klassz dolog. A hallóknak is el lehet mesélni a hallássérült lét mozzanatait, de a nem ugyanaz. Évek kérdése, míg igazán megértik.

Meg hát jó érzés végre nem hallóhoz mérni magam, hanem mondjuk Annához. Elvitázgatni a hallás mibenlétéről, hogy ő hogyan hall meg én hogyan, meg a szociális bürokrácia mély vermeiben együtt fetrengeni és kimászni tíz körömmel, kicsit megbántottan és dühösen és diadalittasan, hogy sikerült. Meg csak úgy érteni, hogy mi az, hogy ,,én most nem megyek sehová, mert annyit olvastam szájról, hogy képtelen vagyok többet".

Annával közös szokásunk, hogy új helyeket keresünk fel. Többnyire egy igazi, krémeshabos kávé után ácsingózunk, vagy némi omlósz finomságra. Vagy mindkettőre. És általában mindkettőre.

Legutóbb a Goamamába mentünk, ami a maga svéd egyszerűségével és letisztultságával igazán elbűvölt bennünket. A hely különlegessége, hogy tulajdonképpen egy bútorboltba illesztett kis kávézóra emlékeztet az egész. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hely két teremből áll. Az egyik terem kifejezetten üzlet, ahol bútorokat és különböző lakberendezési kiegészítőket lehet vásárolni. Túlzás lenne azt mondani, hogy a másik terem csak kávézó. Mert nem az. A terem egyik részében van egy pult, tele házi készítésű, kifejezetten diétagyilkos, porhanyós sütikkel, és kávécsodákat is készítenek a pult mögött. Előtte asztalok, székek, plafonról lelógó horgolt csipkés lámpák adják meg a hely báját. Tetszik a sok fehér, a stíluskeveredés, a providance-i hangulat, és kifejezetten mulattató, hogy mindenen - a fölöttünk lógó lámpán, az asztalon, a széken, amin ülünk, az ülőpárnán - ott lóg az árcédula. Szinte kedvem támad megnézni magam, hogy én eladó vagyok-e.

De ami a leglényegesebb, hogy a Goamamában csend van. Nincsen zene, ami azért számít, még ha ,,nem is hallunk". Hallókészülékkel ugyanis valamennyire - bár mindketten azért kicsit másképp - érzékeljük a hangokat. Én például nem szeretek zajos helye beülni, mert elnyomja a beszélgetőtársam magánhangzóit, úgy pedig jóval nehezebb a szájról olvasás. Anna meg azért még inkább a hangokra támaszkodik, szóval sehogy sem jó, ha a háttérzaj túl erős. Pedig Annával a beszélgetés is sokkal egyszerűbb, természetesebb az egymásra figyelés. Magától arra az oldalamra jön, amelyik fülére jobban hall. Nem ciki visszakérdezni, jókat lehet elmélkedni a nem hallás alfájáról és omegájáról.

Ezért sem értem, hogy Anna mért gondolja, hogy képtelen normálisan kapcsolatot tartani. De ez is tuti a megfelelési meg bizonyítási kényszer miatt van, ami a hallássérültek sajátja (az enyém is). Mindenesetre, majd kinövi.

 

23862.foto.5.2.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült goamama szájról olvasás

 (régi epizód. mikor még nagyon fiatal és életpályakezdő voltam)

 

„Mellékesen megjegyezném...”

Törlés. Fejcsóválás. Homlokdörzsölés.

„Egyébként hallássérült vagyok." 

Bámulom az e-mailt elégedetlenül, bosszúsan. Nézem, ahogy villog a kurzor, megint a Törlés gombot keresem, csak azt nem tudom, hogy a pontot magát töröljem, vagy az egészet.

 
,,Egyébként, hallássérült vagyok, de profin olvasok szájról, tehát..." 


Nézem. Fintorgok. Túl magyarázkodós. Miért is kellene magyarázkodnom? Senkinek sem tartozom magyarázattal azért, ami nem én hibám, és természetes velejárója az életemnek. És mégis. Magyarázkodnom kell. KELL. 

Törlés. 

Villog a kurzor. Számolni sem tudom, hányadik alkalommal játszom el ezt. Hányadszor állok a dilemma előtt, hogy megmondjam-e vagy sem? Minden alkalommal, mikor időpontot egyeztetek az interjúalannyal, először ezen vívódom. Aztán azon, hogy mikor. Most vagy majd ott a helyszínen. Aztán meg azon, hogy hogyan. 

Elsősorban azért szoktam izgulni, hogy egyáltalán adnak-e interjút? Mikor ebbe belemennek, rögtön megírnám, hogy szájról olvasok, ám visszatart a félelem, hátha akkor visszamondják. Vagy hogy rágörcsöl. Néha rá lehet érezni, hogy milyen emberrel állunk szemben. Például, ha rak egy mosolygós szmájlit az e-mail szövegébe, bátran megírom. Ha túl hivatalos, inkább nem. Ha mégis, úgy fogalmazom meg, hogy a lehető legkisebb éle legyen. Tipikus „nem fog gondot okozni" hangvételben. És vannak helyzetek, mikor nem írom meg. 

Küldés. 

Útközben az interjú helyszíne felé drukkolok, hogy jól artikuláljon az interjúalanyom, ne két szem foga legyen, ne legyen túl sok háttérzaj és tömeg. Valamint, ha férfiról van szó, reménykedem, hogy reggel megborotválkozott. 

És igen, magyarázkodni kell. Bármennyire is tudatosítom, hogy ez én vagyok, bármennyire elfogadom magam, erre szükség van. Mert, ha ott ülök majd az interjúalanyommal szemben, aki nem tudja, hogy szájról olvasok, ép emberként fog kezelni engem. Egy idő után gyakran visszakérdezek majd, utána jönnek a kellemetlen, lenéző, bosszankodó pillantások, a magyarázkodás. Jobb ezt megelőzni.

Ha az ember ilyen gondokkal küszködik, két dologra van szüksége. Egyik a lazaság, másik pedig a mosoly. Ezt a kettőt veszem elő mindig, mikor leülök a kávézóban, velük szemben, és köszönés után vidám mosollyal az arcomon ezt mondom: ,,Figyeljen csak, mielőtt elkezdenénk, szeretnék szólni, hogy szájról olvasok. Ha lehet, velem szemben beszéljen, hogy tudjak olvasni a szájáról, egyébként nem lesz vele gond." 

Először meglepődnek, ez pár másodpercig eltart, majd ők is elmosolyodnak és elkezdjük a munkát. Felém fordulnak, úgy beszélnek, aztán nem bírnak a kíváncsiságukkal, megkérdik, nehéz az ő szájukról olvasni? Nem, válaszolom néha, csak az a bozontos szakáll ne volna! Nevetnek, megdörzsölik a sűrű szakállt, a hangulat oldódik, mint ahogyan az a csomó, ami a gyomromban feszült az úton idefelé.

Korlátok, én hiszem ilyenkor, csak képzeletben léteznek.

 

 

szakall-01.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

23
szerda
júl 2014

Nem tudom, a régi világban ez hogy ment, mikor az elektronika a tojásban érlelődött még, és se telefon, se csengő nem volt a kapukon, bár az is igaz, néhol még kapu sem volt, maximum egy karó, ami jelezte a birtok határait, meg ha volt is, jobbára tárva-nyitva állt, szabadon járhatott a falusi ember.

Én csak arra emlékszem, hogy gyerekkoromban csengő még nemigen volt a kapukon. Nem volt se facebook, se telefon, hogy megkérdeztem volna a barátnőm, hogy ugyan, otthon van-e, ráér-e. Csak fogtam magam, és átrándultam a sokadik házba, addig sertepertéltem a környéken, míg valaki észre nem vett és be nem eresztett vagy el nem hessentett, hogy a Pirike most nem ér rá vagy nincsen itthon, de jöjjek később. És érdekesmód, mindig volt valaki, aki észrevett. Hol a nagymama, hol a szülők, hol a testvér vagy a szomszéd. Nem kellett csengő, valaki mindig hátrasipított a kertbe vagy az udvarra, hogy itt az Andi, hozza a Pirike az ugrógumit, mert ugrálás lesz.

Aztán, mikor a divatja lett, akkor minden kapun hirtelen kapucsengő lett, és azt nagyon utáltam. Magas hangja volt, és mikor megnyomtam, akkor sose tudtam, hogy működik-e, mert nem hallottam a hangját, azt sem tudtam, mennyi idő, míg az emberek ezt meghallják és kitrappolnak a kapuhoz. Mellesleg ezzel egyidőben, mintha az emberek sem lettek volna már annyira a kertben meg az udvaron. Hiányzik is kicsit. Valahol mélyen. Belül. Csodás gyerekkor.

Persze a mi kapunkra is felkerült a csengő, bár nem sok értelme volt szerintem. Legalábbis, ha én voltam otthon. Már csak azért is, mert ha egyedül tanyáztam a házban, akkor szinte biztosra lehetett venni, hogy senki nem jut be. Nem hallottam, ha csengetnek. De még azt sem, ha dörömböltek. Még ha idegen jött vagy a szomszéd, az még hagyján, nem kár érte, visszajön később, de volt, hogy a család zárta ki magát a házból. 

Ilyenkor persze előbb megpróbáltak csengetni. Aztán dörömbölni. Utána az ablakokon kukucskálni. De az esetek 99 százalékában én az emeleten kushadtam egy könyv felett. Ilyenkor próbáltak télen hógolyóval jelezni az ablaküvegen, de nyáron dobtak már fel cipőt is, este meg a kinti lámpa villogtatásával próbálkoztak. Végső esetben pedig átpréselték  magukat egy félig nyitott ablakon, vagy vártak. Néha órákig. 

Azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy nem voltak túl boldogok, mire bejutottak. Ennek következményeképpen rászoktam arra, hogy folyamatos éberséggel figyeltem az utcát, hátha jön valaki. Mai napig meg is érzem, ha jön valaki, furcsa bizsergés kap el, máshogy fúj a szellő, megcsap az áramlat, kicsit boszorkánynak érzem magam olyankor.

Mikor felkerültem Pestre, nem rajongtam túlságosan a kapucsengőkért, főleg, ha idegen helyre mentem, hivatalos ügyben. A barátoknak szóltam, ha megérkeztem, lejöttek, beeresztettek. De ha új helyre mentem, nem tudtam bejósolni mindig, hogy kapucsengő van-e, szólni sem tudok mindig. Ilyenkor a járókelőkre vadászom, hogy valaki csengessen, beszéljen a kaputelefonon, és nyomja be az ajtót akkor, amikor kell.

Kicsit kiszolgáltatott helyzetnek tűnik, de nem érzem annyira annak. Talán mert szeretem az olyan váratlan lehetőségeket, mikor emberekhez kell szólni. Felmérem a járókelőket, próbálom kiszámítani a reakciókat, jellemüket, megjegyzem vonásaikat, mozdulataikat, a bőrük alá bújok. Néha nem értik, néhányan felvillanyozódnak, beszédbe elegyednek, zavarba jönnek, segítenek vagy nem segítenek. Egyszer egy srác annyira zavarba jött, hogy becsengetett, majd magát ajánlotta be helyettem, utána elfelejtette betolni az ajtót. Keresnem kellett egy másik embert, aki segít. De a legjobb az volt, mikor egy idősebb hölgyhöz indultam segítséget kérni, aki látva, hogy közeledem, élből visszautasított:

- Nincs nálam pénz!

Előbb megtorpantam meglepődöttségemben, a hölgy után néztem kikerekedett szemekkel, aki elszántan húzta maga után banyatankját. Majd le kellett ülnöm a lépcsőre, hogy jól kiröhögjem magam. Így.

 

1310498559979.png

 

Címkék: pénz siket nagyothalló csengő hallássérült szájról olvasás

29
vasárnap
jún 2014

Este kilenc óra volt, és Győr külvárosában ücsörögtem a betonpadkán egy benzinkútnál. Éppen Olaszországból jöttem haza, és még mindig 30 kilométer választott el az otthonomtól.

Egy héttel előtte Komáromból indult a busz Olaszországba, ahová szüleim vittek ki autóval. Hazafelé is Komárom volt a végállomás, persze útközben lehetett szólni, hogy előbb leszállunk valahol, ami éppen útba esik a busznak és nekünk is jó. Tizenkét óra nyomorgás és jógapóz váltogatások után szóltam a buszvezetőnek, hogy én Győrben leszállnék, mivel kicsit közelebb van az otthonhoz, mint Komárom, és végre nem buszon ülnék.

Meg is írtam üzenetben szüleimnek, hogy Győrben szállok le, nem Komáromban, egy benzinkúton rak le a busz. Majd kicsit később pedig, mikor a vezető be tudta lőni, hogy mikor ér a busz Győrbe, azt is, hogy kilenckor érkezem.

Mindeközben szüleim csak azt az üzenetet olvasták, hogy kilenckor érkezek. (Éppen ezért értelemszerűen Komáromnak vették az irányt.) A másik üzenetet valahogy elnyelte a mobilban egy fekete lyuk.(meggyőződésem, hogy léteznek és köztünk vannak. a zoknijaimat is rendre elviszik)

Én pedig ültem kilenc után nem sokkal a padkán, és igazán nagyvilági csajnak éreztem magam. Tudjátok, benzinkúton műszakozók szájából lóg a cigi, elvétve világmegváltó hippik és bérgyilkosfigurák állnak meg tankolni, a kocsik fényszórója néha bepislog, az automatából pont úgy vágódik a nyílásba a kóla, mint a horrorfilmekben, mielőtt valaki sikítozásba nem kezd.

Úgy fél óra múlva pötyögtem egy üzenetet, hogy úgy mégis, merre vannak? Mindeközben Komáromban anyámék a szívükhöz kaptak, hogy  a buszról nem szállok le, pedig már minden érkező összeborult azzal, akivel össze szoktak borulni, és lelkesen ecsetelik, hogy hát a tenger az valami hihetetlen sós, körömlakkot meg pazarlás volt vinni, mert lemarta a víz.

Teljes volt a zűrzavar, anyuék ráadásul az összes gyerekgyilkossági krimifilmet és horrorfilmet megszégyenítő forgatókönyvet írtak meg és forgattak le képzeletbeli mozijukban, ráadásul a gyerek ugye nem hall, tehát még csak rá se lehet hívni, hallani a hangját, hogy jól van-e, él-e még, merre van, mit csinál. Mi tagadás, én se voltam boldog, mikor barátnőm megírta, hogy szüleim Komáromban vannak, ahonnan minimum egy óra míg hozzám érnek. Nekiálltam körbebástyázni magam a cuccaimmal.

Üzenetben képtelenség ilyesmit normálisan megbeszélni, így letámadtam az első embert, aki megállt a benzinkúton, aki épp egy motoros srác volt az. Nem kicsit nézett furán, mikor rárontottam kis szégyenlősen az utazótáskákból alkotta bunker mögül, és arra kértem, hogy ugyan, hívja már fel a szüleimet. Gyorsan vázoltam a helyzetet: nem ott vagyok, ahol lennem kéne, szólni kellene a szülőknek, hogy hová jöjjenek, és megtudni, hogy miért ott vannak és nem itt, és hogy mikor érnek ide. Mert ugye, én nem hallok. És persze, tudok beszélni, mert megtanultam, meg szájról olvasok, de attól még nem hallok. Tehát telefonálni sem tudok.(És itt nagyon szorítottam, hogy ne száguldjon el a telefonommal együtt.) 

Többszörösen morbid volt a helyzet. 

Szegény srác, szerintem nem szokott hozzá, hogy késő este felnőtt (akkor voltam huszonegy) csajok szüleit hívogassa óvodásszintű kérésekkel és kérdésekkel. Ugyanezért morbid volt nekem is, mert huszonegy évesen nem kéne ilyen szituációkba keverednem. Nem beszélve arról, hogy erős bizalmi feladat a saját telefonodat vadidegen kezébe adni, hogy a szüleiddel beszélgessen magánjellegű kérdésekről(mivel ő a közvetítő), amivel jócskán belelát az életedbe. Gyakorlatilag olyan, mintha közönség előtt szexelnél, miközben nem akarsz.

Mindenesetre jófej volt, útba igazította az ősöket, és egy óra múltán még mindig éltem. Anyám szemében csillogott egy kis könny, hatalmas sóhajok szakadtak fel a mellkasokból, persze egy kis dorgálás nem maradt el, dehát istenem. A lényeg, hogy összeborultunk, majd közöltem, hogy a tenger iszonyat sós, megkóstoltam, a körömlakkomat folyamatosan lemarta, de hiába, én okosabb voltam, mert mindig visszafestettem. És persze, hazacipeltem egy bazinagy kagylót is.

 

2011-08-08(18048)_Desert_gasstation.jpg

 

Címkék: mobil telefon hallókészülék siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

02
hétfő
jún 2014

Nyilván mindenki ismeri az unásig ismételt jó tanácsokat, amiket a női magazinoktól kezdve a bulváron át a HR oldalakig mindenki ismételget, azaz hogyan legyél a főnök kedvence, hogyan lépj eggyel feljebb. Sztorik a szereposztó díványokról, cikkek arról, hogy legyél kreatív, jó problémamegoldó, csapatjátékos, lehessen rád számítani, légy jóban a munkatársaiddal, és nem árt ha magabiztos a fellépésed és a kommunikációd. És ez csak néhány a sok közül.

Tudom, iszonyúan nehéz az élet, a főnök szemét, stresszes a beilleszkedés az új kollégák közé, pedig ha úgy vesszük, az egész tapasztalat és gyakorlat kérdése. Szocializációs folyamat. Személyiség- és jellemfejlődés. Megérted, hogyan működnek a társas kapcsolatok, az adok-kapok folyamata, felismered a klikkesedéssel járó ismert viselkedésformákat, azt, hogy bármennyire is nem tetszik, attól még léteznek érdekkapcsolatok. Hogy az egész többnyire egyedül rajtad, a döntéseiden, és a kommunikációdon múlik.

Igazából mázlista mindenki, aki esélyt kap arra, hogy önön erejéből felküzdje magát bárhová, a kommunikáció révén. Tudjátok, hogy nekem (és minden hallássérültnek, aki szájról olvas), mivel kezdődik egy állásinterjú? Azzal, hogy az az ember, akivel beszélni fogok, akit meg kell győznöm, az artikuláljon. Ne legyen szakálla. Az, hogy nézzen rám. Azzal, hogy ne legyen előítéletes, már nem is foglalkozom, mert ezzel annak is meg kell küzdenie, aki néger vagy roma vagy szimplán csak hasonlít a főnök nem túl kedvelt anyósára.

Mert azáltal, hogy nem olvasható valakinek a szájmozgása, a kommunikációnak annyi. Legyél magabiztos úgy, hogy nem vagy biztos abban, hogy mit mondtak. Add el magad úgy, hogy nem tudsz gyorsan reagálni és önmagadat adni. Kerekedj felül a szorongásodon, és mosolyogj, bólogass, miközben azt mondják: Köszönjük, majd visszahívjuk. (ez tuti értfogyos. ez nem átlagos. valami nem smakkol nála. még csak az kéne, hogy vele is nyűgölődjek)

Ha felvesznek, nem az az első gondolatom, hogy remélem, magas a fizu, nem is az, hogy mikor tapadhatok rá a facebookra, sem az, hogy mikor lóghatok ki cigizni és kajálni. Hanem az, hogy a főnököm, a kollégáim szájmozgása olvasható-e. Van-e hangosbemondó (miért nem mész, most hívták be a külsősöket), mennyi telefonpittyogás van (mért nem veszed fel, ott van melletted), értekezleten le tudom e stoppolni az legközelebbi széket a főnökhöz, hogy lássam a száját ( hogy nyomul a ribanc), hogy legalább az ebédidőben nyugodtan tudjak enni(antiszoc picsa), meg úgy egyáltalán mennyire fogok lemaradni valamiről (dehát tegnap kiabálta itt a főnök, hogy ma délig add le a cuccost). Az, hogy a kollégákkal jó kapcsolatot ápoljak, ahhoz meg igazán nyitott emberekre van szükség (bocsihallássérültvagyok.nem hallottam,elmondod mégegyszer?). És akkor így legyél jó problémamegoldó (mire megtudod a problémát, megoldják), csapatjátékos (több ember szájmozgását követni lehetetlen), és ezek után tudod ki fog számítani rád.

Legnagyobb veszély ilyen esetekben, hogy a kommunikációs akadályok miatt félreismernek, nem ismerik fel az értékeimet, nem tudok kibontakozni.

Szóval, a főnök kedvence akarsz lenni? 

Ha hallasz, jó esélyeid vannak rá.

o-TAKE-YOUR-KIDS-TO-WORK-DAY-facebook.jpg

Ezért is fontos, hogy minél több információt tudjunk a szájról olvasásról. A hallássérültek értékes emberek, akiknek ha segítünk és megfelelően viszonyulunk hozzájuk, megértjük nehézségeiket, teljesebb életet tudnak élni. Kérlek, szavazz rám, hogy tudjak ezen segíteni, itt. 

 

Címkék: munkavállalás siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

(a másik oldal ismét megszólal. E poszt előzményeit itt olvashatjátok.)

Én hallok, ő nem, mások a szokásaink. Habár az elmúlt években kialakultak bennem új reflexek, szokások, egyszerűen képtelenség elszakadni huszonvalahány év szocializaciójától. Ahogy a forró kávét szürcsölöm, amikor telefonban akkor is elköszönök valakitől, ha már az ajtóban áll és vár, hogy nyissam ki neki. Ha nem hallom, amit mondanak nekem, közelebb hajolok, ha úgy sem, akkor odadugom a fülem az illető szájához. Ismeretségtől függően akár nyáladzós kontaktusig. 

Ha hangos helyen vagyunk én odahajolok hozzá, ha mondani akarok neki valamit, mert ugye a beszédet könnyebb megérteni, ha közelebbről jön. Akkor hangosabb. De a mozdulat közben rájövök, hogy nem tudok elég hangosan beszélni, akár üvölthetnék is, nem számít. Úgysem hallja. Nem fordulok vissza, ciki lenne…inkább odabújok és megpróbálok úgy fordulni, hogy lássa a szám.

Aztán elgondolkozom. És amikor harmadszor csattanok fel aznap, mikor nem érti, miért szállunk le a villamoson, mikor az Örs eggyel odébb van, hogy: "ja, te nem hallottad a hangosbemondót!", elgondolkozok. Ennyire figyelmetlen lennék?

Mikor megismerkedtünk, azt a tanácsot kaptam, hogy viselkedjek normálisan, ne aggódjak amiatt, hogy ő siket. És úgy is tettem. Aztán nemrég rájöttem, hogy csak azt hittem, hogy normálisan viselkedek, igazából most viselkedek csak normálisan.

oral-communication-and-hands-2256.jpg

Kérlek, szavazz rám, hogy Vodafone Angyalként dolgozhassak a hallássérültek beilleszkedéséért! Kattints és szavazz rám! 

Címkék: hangok siket nagyothalló hallássérült másik oldal szájról olvasás

27
kedd
máj 2014

Ő hall én pedig nem, ezért mások a szokásaink. Ha tömeg van és nagy a zaj akkor ő a fülemhez hajol és úgy beszél, de én akkor nem látom a száját és nem értek semmit sem, hisz én nem hallok úgyhogy felesleges nekem a fülembe bármit is mondani, mert mindig csak a szájakat figyelem és éppen ezért lehet bármekkora a hangzavar, többnyire értem mit mondanak nekem.  én viszont nem tudok odahajolni az emberek füléhez mert olyan idegen nekem az a mozdulat, és nem tudom azt sem mindig hogy mikor kell kiabálni és mennyire hogy halljanak, meg egy idő után fájni kezd a torkom mert a  hangszálaim nem ehhez vannak szokva. ő mindig odahajol a fülemhez hogy mondjon valamit aztán zavarba jön, észbe kap hogy jaj ennek nem sok haszna van meg úgy értelme se, én meg mondani próbálok neki valamit és nem hallja, látom az arcán hogy nem érti és furcsa is a fordított helyzet, hogy most gyakorlatilag ő sem hall meg egyikünk sem hall, és hiába próbálok hangosabban beszélni, a torkom is jelzi hogy itt a határ. patt a helyzet, zavarban vagyunk kicsit mert nem tudunk beszélni, őt bántja hogy megfeledkezik magáról és hallóként kezel, engem meg az bánt, hogy de béna vagyok mert nem tudok kiabálni, talán hangszáltornára kéne járnom, hadd izmosodjanak kicsit, végül nem beszélünk nagyon, csak a legszükségesebbet, de ha jó emberrel vagy akkor ez egyáltalán nem baj  mert a zavar elillan, megértitek a helyzetet, a mosoly egyébként is beszédesebb a szónál, meg hát mindannyian ugyanolyan jók meg emberek vagyunk, csak annyi a különbség, hogy ő hall, én meg nem, és ezért kicsit mások a szokásaink.

8a018a7c-35e0-493b-9514-0b77538f185a.png

 

Kérlek, szavazz meg Vodafone Angyalnak, hogy tovább fejleszthessem a blogom, a kiállításom, és segítsem a hallássérültek beilleszkedését.:) Csak egy kattintás itt, ahol mindent megtudhatsz a munkámról, céljaimról. :)

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájról olvasás

20
kedd
máj 2014

Azt mondják, a tengernek van morajlása, és hogy a tengeri csigák üres házában, ha rátapasztod a füled, akkor hallod. Jöttek a rokonok meg távoli-közeli ismerősök nyáron a tengerről, fotókkal, szuvenírrel és tengeri csigaházakkal, hogy elhozták a tenger moraját. Én meg csak fogtam a kezemben, aztán a fülemhez emeltem a kagylót, de nem hallottam semmit, körülöttem magyarázták, hogy milyen a moraj, de nem igazán értettem, főleg azt nem, hogy a csigában most akkor van tenger és az hullámzik, és onnan jön a hang? Megráztam a csigát, de nem jött ki belőle víz, meg úgy semmi, csak az én végtelen tanácstalanságom nevetett vissza a tátongó járatból. Egész szép halom gyűlt össze az ilyen tengeri csigákból otthon, és én gyakorta azon kaptam magam, hogy ülök a sarokban, hogy senki ne lásson, és a fülemhez nyomom a tengeri herkentyűt, hogy hátha. De még egy agyatlan medúza sem nyúlt ki belőle, nemhogy víz vagy tengermoraj.

Aztán végül csak eljutottam a tengerre, álltam a parton, és végre megértettem. A tenger tánca semmihez sem volt hasonlítható, olyan sűrű volt, tömött és duruzsolósan sustorgó. És elképesztően halkan, de valamit hallottam, amit az emberek talán úgy hívnak, hogy tengermoraj. És akkor elhatároztam, hogy találnom kell egy csigát, amiben benne van ez a hang. Az árusok csodálkoztak, hogy rakodok náluk, mintha csak otthon lennék, megfontoltan felemeltem minden egyes csigát, és hosszan koncentráltam, hátha. Végül egy monumentális darabra leltem, ami akkora volt mint a fél fejem, és abban éreztem, hallottam vagy kinek hogy tetszik. Fél óráig csak álltam ott, fülre tapasztott csigával, az arcomon földöntúli boldogsággal. Az árus értetlenül pislogott, aztán türelmetlenül metakommunikálta, hogy na, akkor most már vegyek valamit, ha már végigtapogattam mindent. Egy darabig még csak álltam, aztán kiválasztottam egy picike csigát, épp elfért a csukott tenyeremben, és az árus kezébe raktam az eurót. Az zavarodottan elvette, én meg csak mosolyogtam, hogy már mindegy, mekkora az a csiga.

Most hogy már hallottam a nagyban, a kicsiben is hallani fogom, mert már elhiszem, hogy a tengernek van morajlása, és hogy a tengeri csigák üres házában, ha rátapasztod a füled, akkor hallod.

48515.jpg

Címkék: hallás siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás

07
szerda
máj 2014

Idegesen könyökölök az ablakban mint a vénasszonyok akiknek nincs jobb dolguk mint leskelődni, pedig én csak a postást lesem nem mintha tetszene meg hát azt sem tudom hogy néz ki, de az biztos hogy el kell kapnom mert hozza a levelem méghozzá olyat amit csak a tulajdon kezembe adnak vagy sehogy, de egy idő után elunom mert nem jó ez így de hiába hogy elunom mert attól még a csengőt nem fogom hallani, pedig állítólag úgy sivít hogy a fecskék elrepülnek a villanydrótról bár nem kéne mert most hozták még csak a nyarat, dehát az én dobhártyám attól még meg se rezdül úgyhogy ki kell találni valamit ha nem az ablakban széndékozok megszottyadni mint a szilvák a fák alatt ha soká szívja őket a nap, lefutok és felkenek egy papirost a postaládára rajta tisztességes ákombákomokkal naranccsárga színesen hogy igazán kiverje a postás szemét: nemhalloktessékmegcsörgetnilefutok s utána a számom amit mindig ki kell írnom a telefonból mert olyan keveset használom hogy elfelejtem, és bizakodom közben hogy senki ne unatkozzon annyira ma hogy romos falakra és buszmegek oldalára vésse fel a számom mint régen a rosszlányokét, bár mondjuk mindegy mert úgyis kinyomom ha valaki hívna hisz sose vettem még fel telefont tán nem is tudom hogy kell, mindenesetre a postás megcsörget én meg futok úgy ahogy vagyok hisz nem vehetem fel a telefont hogy beleszóljak hogy megyekvárjonmár kettőperc úgyhogy inkább száguldok a lépcsőn lefele nehogy elmenjen, szerencsére nem sietős neki mert komótosan írogat mindent a néni és rutinosan kérdi az adataim miközben én szorongatom a levelem sőt azt is megjegyzi hogy nahát mindjárt itt a szülinapom és képzeljem el hogy az ő unokája is májusi, mire csak hümmögök és arra gondolok hogy bezony lassan pont annyi idős leszek hogy lecsitulok majd s nem lesz más dolgom minthogy minden nyári este nosztalgiázva csengő nélkül a nyugdíjamat(?) várva könyököljek az ablakban.

200238_22.jpg 

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás

05
hétfő
máj 2014

én szeretem a cicákat de szerintem ők nem szeretnek engem mert nem beszélek jól cicanyelven pedig igazán próbálkozom de nem tehetek róla hogy cica helyett azt mondom hogy szisza meghát nem is értem mi bajuk van ezzel hisz csak egy nyelvtolási technikai hiba meg amúgyis süket vagyok meg ugyanúgy néz ki a szám ha azt mondom hogy cö meg szö különbenis miért nem olvasnak inkább szájról mint én ahelyett hogy mind ilyen arrogáns a múltkoris ciccegtem a barátom lement tőle hídba majd két könnycsepp között elkezdett tanítgatni hogy ccc cc dehát reménytelen eset vagyok közben az összes macska a kertből odajött és nézte hogy mit művelek végül mérges lettem és nyervogtam egyet erre elmentek(talán az is hamis?) micsoda egy sznobbanda már az se mindegy hogy milyen szavakat használok(?!) rám se bagóztak pedig én igazán nagyon szeretem a sziszákat

101496.jpg

Címkék: siket nagyothalló hallássérült szájrólolvasás