* Horváth Veronika készített velem interjút a hallássérülésről. Íme egy kis összefoglaló azoknak, akik a lényegre kíváncsiak

Nemrég, 2014 februárjában nyílt meg a Trafóban Szájkóder címmel interaktív kiállításod a szájról olvasásról. A Szájkóder honlapján olvashatjuk, hogy olyan kipróbálható helyzeteket kínálsz a látogatóknak, amik által a résztvevők a hallássérült emberek világában találhatják magukat, átértékelhetik saját helyzetüket. A szemléletformálás nem titkolt cél. Hogyan született meg ez a kiállítás?

Nyilván személyes indíttatásból. Én ugye halló családban nőttem fel, hallóként neveltek, mindig is kaméleonként tudtam elvegyülni a hallók között. Viszont az egyetemen sok korlátommal szembesültem, ami egyfajta identitáskérdéshez is vezetett: Halló vagyok vagy siket? Ezután nagyon sokat foglalkoztam siketekkel, magammal, és végül az volt a cél, hogy a tanulságokat levonjam, és továbbadjam a hozzám hasonlóknak, és az épeknek. Azt akartam, hogy értsék meg, hogy semmi sem az, aminek látszik. Hogy attól, hogy beszélek, én még problémákkal küzdök napi szinten. A hallássérülteknek pedig azt akartam érzékeltetni, hogy saját magukat is lássák meg, azt, hogy az épekkel türelmesnek kell lenni, mivel nekik is új dolog ez, máshogy kell hozzánk állni, ami szokatlan dolog. Ne legyünk türelmetlenek. Valamint, ne vegyüljünk el, hanem vállaljuk fel: Attól, hogy nem látszik rajtunk, hogy hallássérültek vagyunk, igenis szükségünk van más hozzáállásra. Az embereket nem hibáztathatjuk azért, mert nem állnak hozzánk megfelelően, mikor nem tudják mivel állnak szemben, és azt sem, hogy mit kellene csinálniuk.

Mikor derült ki, hogy gond van a hallásoddal, és pontosan milyen fokú halláskárosodásod van?

Teljes mértékben siket vagyok, hallókészülék nélkül nem hallok semmit, szájról olvasok. Hallókészülékkel minimális zörejeket, hangzavart érzékelek, de ha nem fordul felém valaki, akkor nem értem, hogy mit mond. Körülbelül másfél évesen derült ki, viszont elhúzódott egy kicsit a probléma felismerése, mivel gyakorlatilag anyukámnak kellett bebizonyítania, hogy igenis baj van. Az orvosok nem vették komolyan, abban az időben ez még nem volt olyan elterjedt probléma, amit rutinszerűen vizsgáltak volna.

Olvastam egy írásodat egy gyerekkori emlékről, arról, amikor először maradtál egyedül otthon. „Mert az ajtónyitásnak van valamije, hangja, amit az ember észrevesz. Mint a tévében. Odakapják a fejüket. A lépteknek is van ilyenje, mert mutatják. Aztán a nő vagy férfi a házban tudja, hogy valaki van ott. De nekem csak két szemem van, azt se tudom úgy mozgatni, mint az a zöld izé. A kaméleon. Ezért rohangálok.” Milyen nehézségekkel kellett megküzdened gyerekként? Voltak olyan jelenségek, amik érthetetlennek tűntek?

Biztosan voltak, de nehéz ezeket beazonosítani. Mindent meg tudtam magyarázni, kilogikázni. Sokáig nem tudatosítottam, hogy nem úgy működöm, ahogyan az átlaggyerek. Hogy másképp érzékelem a dolgokat. Nemrégiben értettem meg azt is, hogy az emberek, ha figyelnek, akkor egy dologra fókuszálnak, amikor néznek valamit. Én globálisan nézem az egész teret. Tehát, mikor szájról olvasok rólad, és a szádat figyelem, közben látom az egész környezetem is, és ha valaki közeledik, azt a szemem sarkából érzékelem. Olyankor oldalra nézek gyorsan, regisztrálom, hogy tőlem szeretnének-e valamit, ha nem, visszafordulok. A hallóknak erre nincsen szükségük, hiszen a hallásukra tudnak hagyatkozni, és ráérnek odafordulni, ha szólítják őket.

Nem halló gyerek a hallók között – a társas kapcsolatok kialakítása nem lehetett egyszerű. Hány évesen mentél először gyerekközösségbe? Mit tapasztaltál ott az óvó nénik, tanítók és mit a gyerekek részéről?

Mondhatni, elsős koromban. Meg előtte óvodában voltam közösségben, de oda megszakításokkal jártam, mert gyakran különböző rehabilitációs kórházakba jártam, akkor az ottani óvodákban voltam. Ezeken a helyeken főleg szlovák gyerekek voltak, és ez tök jó volt, mert a játékhoz nem kellett se beszéd, se nyelv. Nyilván később nehezebb lett, mikor a beszéd kulcsfontosságúvá vált. Ott érthetetlenek voltak számomra az olyan dolgok, minthogy az emberek kibeszélik egymást, mást mondanak, mint amit gondolnak. Ez egyfajta szocializációs késés volt, amit meg kellett járnom. Klikkekbe sosem tartoztam, inkább 1-1 emberrel voltam jóban, és ez a mai napig is így van. Megvannak a fájdalmai és szépségei is, de ez van, a korlátokat el kell fogadni, felül kell emelkedni, és pozitívnak kell lenni. Kompromisszumos megoldásokat kell találni.

Szlovákiába jártál iskolába, itt él a családod is. Nyelvi környezeted nem volt homogén. Hogyan élted meg, vannak olyan emberek, akik körülötted élnek, és nem az anyanyelvedet használják? Gondolok itt a kommunikációra az utcán, a közértben, a buszon...

Annak idején szlovákot is tanultam, és németet is a magyar mellett. Ez a szájról olvasás mellett nagyon nehéz, mivel mindkettő nyelv nagyon mássalhangzós, míg a magánhangzókat lehet leolvasni jobban a szájról, a mássalhangzókat inkább csak kilogikázom. Ha a soknyelvű környezetre gondolsz, nem volt sosem frusztráló, azért nem egy főleg szlovákok által lakott környezetben nőttem fel, de egyébként is, ha belegondolsz, én buszon, utcán, közértben mindig zsivajgó, idegen, érthetetlen nyelvkeveréket érzékelek, kivéve ha valakinek a száját nézem. Akkor tisztul ki a zavar, és kap értelmet minden. A szlovákot, németet nyilván nehezen olvasom, de ez a magyarral is előfordul: ember-és szájfüggő. Végső soron ott a papír vagy a menekvés.

A blogodon is többször írsz a hallókészülékek cseréjéről és az ezzel járó kellemetlenségekről. Milyen készülékeket használtál, használsz?

Régebben analóg gépem volt. Abban az volt a jó, hogy csak azokat a hangokat érzékeltem, amelyek akkor hangzottak el, amikor épp beszéltem valakivel. Ez nagy segítség volt a szájról olvasásban. A csere után digitális géppel ez nehézzé vált, a digitális gép ugyanis a tényleges hallást akarja visszaadni, azaz felerősíti a háttérzajokat is. Ami rettenetesen idegesítő volt, és elvette a zajos környezetben azt a segítséget is, amit az analóg gép adott, hiszen a beszélőtársam hangját szinte nem is érzékeltem. A hallók agyműködése automatikusan szűri a zajokat, míg az enyém nem. Elvileg az a cél, hogy ehhez hozzászokjon az agyam. Lassan két éve, hogy megvan, most már kezdek idomulni az új helyzethez.

A hallókészüléken kívül milyen segítséget kaptál akár a tanulmányaid alatt? Nem sérültek-e jogaid a nem megfelelő körülmények miatt? (Például az információhoz való hozzáférés joga.)  Az egyetemen sok esetben az auditív csatornán történő befogadásra épülnek az órák. Hogy tudtad áthidalni a nehézségeket?

Nincsenek még olyan jó szinten a segítségnyújtásban az egyetemek. Akarnak segíteni, de nehéz, nem tudják mi a teljesen megfelelő. A legjobb segítségnyújtást a Bárczi adja, persze, hiszen az a főprofilja, otthon van a témában. Én jegyzetekből, könyvekből tanultam, szájról olvasva képtelenség napi több órát figyelni órán. Fárasztó, nehéz, de megtanultam kiszűrni a felesleges dolgokat és célirányosan, erőtartalékosan teljesíteni a kötelezettségeket.

A Kodolányi János Főiskolán 2011-ben végeztél kommunikáció és médiatudomány szakon, most pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetemen hallgatsz gyógypedagógiát. Úgy tudom, szurdopedagógia és értelmileg akadályozottakkal pedagógiája szakirányon folytatod majd a tanulmányaidat. Mi motivál, és mit szeretnél a jövőben elérni gyógypedagógusként?

Most ugye a BME-n mesterizek kulturális iparágak szakirányon, de a gyógypedagógia most a cél. Mindenképpen segíteni, fejleszteni, az integrációt elősegíteni. Szeretném, ha a sorstársaimnak könnyebb lenne, és persze a kommunikációs tapasztalatokat is szeretném kamatoztatni. Úgy gondolom, kreativitással sokkal jobban lehet oktatni, megértetni dolgokat és elfogadtatni a másságot. Ez pedig azért is fontos számomra, mert a kreativitás kiküszöbölheti a munka során a kommunikációs nehézségeimet.

Tudatosan törekszel arra, hogy elérd a kitűzött céljaidat. Azonban nem mindenki ilyen bátor és tettre kész. Az asszertív kommunikáció elsajátítása különösen fontos a fogyatékkal élő emberek számára ahhoz, hogy érvényesíteni tudják a jogaikat. Előző félévben az egyik szemináriumon éppen a hallássérülést hoztuk erre példaként, nem mindegy, hogy valakit egy konferencián hová ültetnek, látja-e megfelelően az előadót. Feltételezem, hogy ilyen esetben te jeleznéd, hogy a szájról olvasáshoz helyet kell cserélned valakivel. Mint gyógypedagógus-hallgató, hogy látod ezt a kérdést? Az asszertivitás mennyire számít közkincsnek?

Nagyon fontos, hogy a hallássérültek felvállalják, felszólaljanak, hogy igen! Erre van szükségem! A kiállításom is erre hívta fel a figyelmet. Én magam is végigjártam ezt a lépcsőt a tagadástól a felvállalásig. Gyógypedagógusként majd ez is fontos célom lesz, hogy megtanítsam, hogy igenis, vállald fel, ha szükséged van valamire. Jelenleg úgy gondolom, van még hová fejlődni, hiszen a hallássérültek a kommunikációs nehézségek miatt gyakran élik meg a kudarc érzését, ami az önbizalmukat is letöri, és épp ezért az asszertivitásuk is csökkenhet. Ahhoz, hogy ez fordítva legyen, az kellene, hogy biztosítva legyen számukra a stresszmentesebb oktatás, hétköznapok, munkavállalás. Az, hogy legyenek sikerélményeik is a kudarcok mellett.

Elhivatottan küzdesz azért, hogy felhívd a figyelmet arra, a fogyatékkal élő emberek teljes életet élnek, élhetnek. Nemrég a NetBarátnő internetes portálon jelent meg egy cikked Elsősorban nő vagyok címen, szintén ebben a témában. Szerinted miben kellene a magyar társadalomnak fejlődnie? Látsz-e különbséget a társadalmi hozzáállásban és felelősségvállalásban határon innen és túl?

Érdekes kérdés, pont a Philip Zimbardo Hősök Tere néven ismert civil kezdeményezés kapcsán jutott eszembe, hogy ez a kulcs. Az embereknek természetessé kéne, hogy váljon az, hogy segítünk. Több Szájkóder kiállítás kell, több érzékenyítés, több hallássérült, aki beszél róla- hozzáteszem, optimistán- és folyamatosan szivárogtatni az információkat, ingereket. Mert az ragadós, és így sikerülhet egyfajta attitűdváltoztatást létrehozni.

A szemek beszédesek. Beszédesebbek, mint bármi más. Annyiféle csillogása, rezdülése van, hogy voltak pillanatok, mikor csak néztem ezeket a leheletnyi változásokat, és elakadt a lélegzetem, hogy létezik ilyen.

Mint amikor apám fölém hajolt, mikor a bölcsességfogam műtötték, és a szemében ott ült az aggódás, a sajnálat és a borzalom. Meg amikor hazafelé tartottunk a pozsonyi dugóban, és rám nézett. A retina fátyolos remegéséből szinte kihallottam, hogy: mindjárthazaérünk, mindjárthazaérünk. Mikor a gyerekek szemébe nézek, látom, hogy tükörtiszta szemfelületük ragyog a kíváncsiságtól és a csodálkozástól. Ki vagy?- pislognak- láttadaztavalamitamivalamitcsinált? Olyan a szemük felszíne, mint a tó, amibe folyton kavics potyog. 

Néztem szembe dühös szemekkel. És azok is olyan sokfélék. Van a száraz szem, ami rezzenéstelenül néz, és nincsen benne könyörület. Ez a haragos szülők szeme, mint amikor azt hazudtam anyámnak, hogy nem cigiztem, pedig ömlött belőlem a füstszag. Van a könnyes, mikor fáj a düh, és az anyák nem értik a gyereküket. Mint amikor buta voltam és éretlen. Zavarba hozó tekintet ez, amitől a gyerek elkezdi szégyelleni magát. És van a remegő, mikor olyan dolgok miatt leszünk dühösek, amire nem számítottunk. Ha csalódunk, vagy ha tehetetlenek vagyunk. Mint amikor látom valakin, hogy találkozik a korlátaival.

Néztek rám boldogan. És annyiféle boldogság van. A hihetetlenkedő, mint amikor lediplomáztam, és alig hitték el, hogy eljött az a nap. Hogy a lány, akire annak idején azt mondták, hogy beszélni sem fog, elvégezte az egyetemet. Ezek kivétel nélkül könnyes szemek, pirosodó szemhéjjal. Ilyenkor a szem kivirágzik. Van a huncut boldogság, ez a hosszas beszélgetések tekintete. És van a meghatott, fátyolos boldogság, mint amilyen anyué meg apué volt, mikor felolvastam a születésnapjukon a köszöntőmet.

Vannak villanások, amik odavágnak, hogy errőlnebeszélj, vagy namostfogdvisszamagad, és vigyázz, vagy megyünk. Ezek apró jelek, amelyek segítenek megérteni, hogy mi történik. Vannak a múltba révedő redőző tekintetek, rezzenéstelen, Téged kerülő szemek, amiből érzed, hogy most csendben kell maradnod. Ott vannak még az öregek sokat látott, mosolygós szemei. És vannak a könnyektől patakzó szemek, melyek arra hivatottak, hogy segítsenek megnyugodni. 

A szemek olyanok számomra, mint a szavak. Mások fejében szövegek visszhangzanak, az én emlékeimben tekintetekbe zárt üzenetek, érzelmek, intések, tanítások képei maradnak meg.

És vannak a békés, lehunyt szemek. Amikor nincs üzenet. Csak csend. Nyugalom. Hangtalanság.

* a szájkóder kiállítás azért is olyan fontos számomra, mert nem csak és kizárólag az épeknek szól. hanem mindenkinek. nekem is.

Meg sem fordult a fejemben, hogy miféle tükröt csinálok a kiállításommal saját magamnak. Saját magamról. Hogy olyan dolgokat tudok meg, amelyek eddig ugyan megfordultak a fejemben, de nem tudtam igazán átélni. Hosszú percekre, míg a hallók a siket oldalra kerültek, én a hallók oldaláról néztem magam. És meglepődtem. Tanultam. Átértékeltem.

Az egyik installációmat gyakran csoportosan csináltuk. Körbeálltunk, míg az egyik halló vendég felvett egy fülest, amivel az mp3-asról fehér zajt hallgatott. Ezzel tudtuk biztosítani, hogy az összes hangot kiszűrje, aminek van értelme, és segíthet a megértésben. A többiek addig beszélgettek egymással, és hozzá is. A végén pedig megbeszéltük, hogy ki mit tapasztalt. Milyen volt nem hallani.

Számítottam arra, hogy sokan meglepődnek, és a legtöbb esetben pár perc után lekapták a fülest, mondván: ,,Hát, ez nagyon szar." Rossz nem hallani, kirekesztettnek lenni, nem érteni, hogy mi van. De nem számítottam arra, hogy látni fogom azokat a reakcióimat, amiket eddig észre sem vettem magamon.

Furcsa volt, ahogyan figyelt az, aki éppen nem hallott. Járt a tekintete a beszélők között, enyhén csodálkozó, értetlenkedő, kíváncsi és elkeseredett, lemondó arcvonásokkal nézelődött. Mikor beszéltem hozzá, visszakérdezett. Háromszor is, néha egyre idegesebben, és meglepetten vettem észre a bennem hullámzó érzelmeket: türelmetlenség, felismerés, hogy én is így kérdezek vissza és ilyen gyakran, bűntudat, hogy egyáltalán türelmetlen vagyok, és bűntudat, hogy hozzám ilyen sok türelem kell sokszor.

Tudjátok, olyan pillanat volt ez, mint amikor elcsattan a pofon, és rögtön tudod, hogy megérdemelted. Vagy amikor belenézel tükörbe, és nem érted, hogy a fenébe nem vetted észre, hogy van egy tincsed, ami szőke, míg a többi fekete.

Annyira dühös vagyok!- írja egy ismerősöm.- Ennyire! És küld egy zeneszámot.

Először elmosolyodom. Az ismerőseim nagy része, annak ellenére, hogy több éve ismernek, gyakran elfelejti, hogy hallássérült vagyok, és néhány dologban másképpen kell hozzám állni. Például nem vagyok a legjobb partner arra, hogy kitárgyaljam az EDDA zenei stílusát vagy pályafutását. Vagy mondjuk ne zenében próbálják elmondani, hogy milyen a hangulatuk. Vagy ha küldenek is zenét, akkor ne várjanak ugyanolyan reakciót, mint egy hallótól.

Nem mintha nem hallgatnék zenét, csak az én elvárásaim mások a zenével szemben. Többnyire nem érdekel a szöveg, csak a dallam. És ugye én némiképp másképp érzékelem a zenét a többségnél, mivel csak bizonyos hangokat tudok kiragadni. Nem beszélve arról, hogy csak úgy hallgatok zenét, hogy pont van olyan fülesem, ami elég hangos és nem rossz, vagy rákötöm hangfalra és feltökölöm a hangerőt. Amit a szomszédok annyira nem díjaznának.

Másrészt viszont igazán csodálom azt, hogy erre képesek. Hogy az emberekben megfogalmazódnak érzések, fájdalmak, örömök, feszültségek, és azt zenébe és szövegbe öntik. Méghozzá úgy, hogy az emberek a számokat hallgatva tökéletesen magukra ismernek. Mind hangzásban, mind szövegben, mind pedig a kettő tökéletes harmóniájában. Hogy elég egy számot hallgatniuk, és nem kell kifejezniük azt, amit éreznek, mert felolvadhatnak a zenében, a tökéletes megértésben.

A zene az embernek igazi extázis. Elnézem néha a zenét hallgató emberek arcát, ahogyan behunyják a szemüket, átélik a zenét, és mozogni kezdenek. Az arcuk annyira kifejező tud lenni, és a számoktól függően kavarog rajtuk az összes érzelem, amit előhív belőlük a dallam: düh, agresszió, fájdalom, akarat, dac, boldogság és diadal. A múlt összes árnya és öröme.

Néha olyan megfejthetetlen és misztikus a hallók életének ez a része, és épp ezért néha félelmet és frusztrációt hív elő belőlem. Mire gondol, mikor beleéli magát? Milyen emléket idéz fel benne? Velem miért nem élhet át ilyet? Hozzám miért nem kötheti zene? 

Az emberek életét általában végigkísérik a zenei változások és slágerlisták. Ha meghallanak egy-egy számot valahol, emlékeket tudnak felidézni általa. Csókok, meghitt pillanatok, sírások, tragikus szünetek és fergeteges bulik emlékeit. Irigylem. Irigylem azokat a pillantásokat, amikor az emberek úgy néznek össze, hogy: Emlékszel? Mint a boldog cinkosok. Egyszerre nyűgöz le, tesz boldoggá, és teszi kicsit szomorkássá a hangulatom.

Ennek ellenére szerencsés vagyok. Néhány(maximum 5-10) olyan zeneszámom van, amit ha meghallgatok, konkrét emlékeket idéz fel. Egy csókot, egy élményt, boldog és keserédes pillanatokat. Mintha ki lett volna centizve. Minden emléktípushoz egy zene. Pont, ami nem hiányozhat az ember életéből, ha visszatekint.

És szerencsés vagyok, mert a vizualitás zenéjét hallgathatom. Én az emlékeket képekhez, mozdulatokhoz, érintésekhez, illatokhoz és fényekhez kötöm. Tudtad, hogy az emberek mozdulatai és vonásai meglepően hasonlíthatnak egymásra? Hogy egy vadidegen vállrándítása eszedbe juttathatja egy kedves személy vállrándítását? Hogy egy ablak eszedbe juttatja, hogy tinédzserkorodban kimásztál a szoba ablakának párkányára és bámultad a kertet? Hogy egy fénysugár felidézi azt a hajnalt, amikor egy fontos dologról gondolkodtál? És a szarkalábak a szem környékén egy kutakodó szempárra emlékeztethetnek?

Az én zeném ilyen. Kicsit magányos, kicsit megoszthatatlan. De az enyém.

Ritkán betegszem le, de akkor rendesen. És mivel utoljára 5 éve kapott el igazán a bacilusisten, mikor is az akkori kolim ágyában fetrengtem százas kilométerekre a háziorvosomtól, időszerű volt hogy újabb szeretetteli áldást sózzon rám.

Mondjuk várható volt, hiszen testközelben léteztem és lélegeztem olyan emberekkel, akik a takony vidékein lézengtek, és a korai stádiumban nem tudtam kifeküdni magam a rutinkezelések mellett(neocitran-aspirin c-algoflex-tea kombók), mivel a kiállításon mindig ott kellett lenni. Hozzáteszem, még így is nagyon élveztem. 

Úgy egy hét sikertelen önkúra és négy köhögőrohamos éjszaka után megelégeltem, hogy nemhogy szép, de még rémálmokat sem tudok átélni, mivel nem tudtam aludni. Miután online is kiokosítottam magam a száraz és hurutos köhögés minden vállfajáról, és próbáltam aludni oldalt, háton, ülve, hason, asztalon, kanapén, ágyon(persze, hogy nem jött össze), úgy éreztem, nem árt, ha olyan ember is lát, akinek van orvosi diplomája. Így hát felkerekedtem, hogy Pesten megoldom a dolgot, mivel a háziorvosom egyébként Szlovákiában van. Igenám, de ilyenkor mindig plusz fejfájást kapok, mert eszembe jut, hogy itt milyen bürokrácia van. Én meg ugye külföldi vagyok, európai uniós egészségügyi kártyával, amitől egyes helyeken irtóznak az adminisztrációs bonyolultságok miatt. De sebaj. Én egy türelmes ember vagyok, egyébként is, ilyen lázasan, taknyosan, álmosan nincs az az ember, aki engem felidegesítene.

Igazam is lett. Inkább sajnáltam. És nem hittem el, hogy vannak ilyen emberek.

Szóval kikerestem, hogy hová tartozom a címem alapján, elslattyogtam, leültem az ajtó elé, és vártam. Kijött a nővér, kérte a TAJ kártyákat, persze egyből nyújtottam is az EU-s kártyám, magyarázattal, hogy külföldi vagyok, és tudom, hogy ez érvényes, hiszen azért Európai Uniós, direkt külföldieknek, és már más orvosok is fogadtak vele gond nélkül, igaz, az adminisztráció bonyolult volt. De a nővér csak rázta a fejét, az összes ránca össze meg szétszaladt, dulifulin ingatta a fejét, majd a vállát, aztán szemrehányóan tárogatni kezdte a kezeit, aztán úgy nézett rám, mint egy kelésre, aztán közölte, hogy nem, nem, TAJ kártya nélkül ők nem tudnak fogadni. Itt elkezdett bennem növekedni egy olyan kérdés, hogy ezt akkor is eljátszaná velem, ha itt majdnem elvéreznék...? TAJ kártya nélkül feldobhatnám a pacskert? Mindenesetre nem kezdtem neki elmagyarázni a dolgokat, hanem a kezébe nyomtam egy TAJ kártyát, gondolván, hogy örüljön, én meg bent majd beszélek egy okosabbal (ezt a TAJ kártyát ugyanis csak ahhoz intéztem el, hogy tudjak egy megbízási szerződésen alapuló munkát elvállalni a formaiságok miatt, azonban nagyon friss volt, és mint utóbb kiderült, nem volt rajta biztosítás). A nővér csalódottan vette el a kezemből. 

Mikor bementem, a doktornő irtó kedves volt, az első kommunikációs nehézség után szóltam, hogy szájról olvasok, nem hallok. Oda is figyelt, kivizsgált, kiderült, hogy felső légúti fertőzésem van, írt ki gyógyszert. Ekkor jött a bonyodalom, ugyanis közölte, hogy nincs biztosításom, teljes áron lesz a gyógyszer. Mire mondtam, hogy hát igen, én az Európai Uniós egészségügyi biztosítási kártyámat használom, külföldiként. Ekkor a nővér vágott egy pofát, de a doktornő nagyon készséges volt, körbetelefonált, hogy mit hová kell írni, hogyan kell intézni. Szó mi szó, jó fél óráig eltartott az adminisztráció, ami engem nem zavart, tudtam, hogy a magyar egészségügy nem szereti ezt a macerás eljárást, tehát az a minimum, hogy toleránsan segítek, ahogy tudok.

Ez a doktornő meg az én részemről zökkenőmentesen ment, egyedül a nővér  nem bírt napirendre térni a kialakult helyzet felett. Adatfelvétel közben ugyanis én a doktornő mellett ültem, a nővér fejére nem volt rálátásom, mivel a monitor takarta. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy hangfolyam van, de a doktornő nem válaszol, tehát valószínű, hogy hozzám beszél. Felálltam, hogy lássam a nővér száját, aki valószínűleg akkor már sokadszor kérdezte, hogy mi az édesanyám neve. Elnézést kértem, mondtam, hogy ismételje meg, nem hallottam, szájról olvasok(mint ahogy belépéskor is egyből jeleztem), mire szemrehányóan kifújt egy levegőt és grumpy catet megszégyenítő arccal ismét megismételte a kérdést. Enyhén felhúztam a szemöldököm, de készségesen válaszoltam, majd őszintén szánni kezdtem azt a megsavanyodott nővért. 

Biztosan rossz napja volt. Biztosan nehéz élete van. Megértek mindent.

De komolyan? Komolyan nem várhat el az ember egy minimális empátiát és segítőkészséget, még akkor sem, ha olyan pozitívan, segítőkészen áll a helyzethez, ahogyan én tettem? Komolyan én kérjek elnézést, hogy nem hallok, hogy külföldi állampolgár vagyok, miközben betartom a bürokrácia minden egyes nyavalyáit?

(néhány címszóban a kiállításom megnyitójának a napja)

felkellkelni, ruhátfelhúz, reggelizzél, denembírok, pakoljössze, egyrejönataxi, ragasztóvan, akalapácsotnefelejstdel, szögetelraktad, jóhogyszólsz, adjálollót, vágdkörbeaképet, hólyagosakép, a programmegvan, egyóraésittataxi, beszédetmegírtad, milyenbeszédet, (összenézés), mostmáridegesvagyok, majdimprovizálsz, holataxi, (telefoncsörög), a taxirosszhelyrement, röhögőgörcs, nemismilennénk, kattogapercmutató, kifutunkazidőből, ittataxi, pakoljálbeénbezárok, siessélmár, ajtóbecsuk, mindenlassabbanmegy, taxiindul, óralesés, nyugiidőbenvagyunk, biztos?!, asszem, ittaTrafó, taxiálljmeg, kiszáll, kipakol, Trafóbabe.

Fogdmegadamilt, dekunkorodik, feszítsedki, nemolyankönnyűaz, mostengeddel, deösszefogfűlni, denemfog, hagydtekeredni, eztúlhosszú, nembajlevágjuk, álljazasztalra, leneessél, majdnemleestem, mértnincslétra, rávágtamujjamra, a szögetüssed, nemegyforma, verjedlejjebb, aztmegföljebb, húzzunkbele, kifutunkidőből, fújjukle, jajmilesz, úgysejönsenki, nemlátomaszádat, nemértemmitmondasz, idefordulj, le fogokígyesni, ezazutolsó, dehimbálóznak, celluxalmegragasztom, jólvancsináldénmástcsinálok, széketösszetol, éhesvagyok, óegycsoki, imádlaksnikers, nemjóakábel, jajmileszmost, mégisjó, vanhosszabbító, szóljmikrofonba, jódeintegessélmikor, egykétháegykéthá, adidemajdnén, valakijött, várnikellmégnemvagyunknyitva, úristeneljöttek, utolsósimítás, szivemdobog, beszédettudod, nebeszéljünkerről, négyóravan, mennyikedvesismerős,ójajdejó, ölelés,ölelés,puszi, ölelés,ölelelésmegint, bárígylennemindig, beszédetmondok, nemtudomhonnanjönnekaszavak, hallmindenki, igen, jómerténnemhallommagam, nevetésvan, slampoetry, jókasrácok, mindenkizsibong, tisztahangyaboly, odajönnek, sokakérdés, mennyiszájvan, mindhozzámbeszél, nyitottszivek, mosolygásvan, megvagyokhatva, érzékenyalelkem, repülökvalahol, csillagokkörülöttem, megvanahelyem,

boldogságvan.

Örömmel értesítem Minden Kedves Olvasómat, hogy az interaktív kiállításom a szájról olvasásról szombattól megtekinthető és kipróbálható!

A hivatalos megnyitó február 1-jén lesz(16:00-18:00), azt követően pedig változatos nyitvatartási időpontokban lesz látogatható a kiállítás, amit itt, valamint a kiállítás honlapján (www.szajkoder.hu) folyamatosan frissítünk. 

,,A kiállító egy olyan szférát ragad meg, és hoz a Kontra Klub falai közé, amely születésétől kezdve az élete része. Puha Andrea hallássérültként szájról olvas, ahangok nagyon szűk, sajátos skáláját érzékeli. A kiállítás fókuszában a szájról olvasás áll, mint egyetlen eszköz és csatorna, ami összeköt a világgal. Száj nélkül ugyanis nem létezik a kiállító számára a világ. Elképzelhetetlennek tűnik? A kiállítás segít abban, hogy ideig-óráig átéljük a kiállító és sorstársai helyzetét. 
A rendkívül egyszerű interaktív elemek mindenki számára kipróbálhatóak, megtudhatjuk, milyen olvasni egy szakállas ember szájáról, hogyan nézünk filmet, milyen nehézségekbe ütközhetünk a hétköznapokban. Olyan élethelyzeteket próbálhatsz ki, melyek számodra nem okoznak problémát, de nekik igen. Olvashatsz szájról többször és többféle helyzetben. Megdöbbenhetsz. Átértékelhetsz. És távozhatsz úgy, hogy egy kicsit megváltozol."


A megnyitó programja:

Február 1. - szombat


16:00 – 16:10 – Puha Andrea bemutatja a kiállítást

16:10 – 16:20 - Slam poetry – Basch Péter és Bock Balázs

16:20 – 18:00 – kiállítás megtekintése, sajtókommunikáció


Várunk sok szeretettel! :)

Nagyon készültem arra a napra. Gyakornokként kezdtem egy helyen, és iszonyúan vártam. Olyan embernek éreztem magam, aki bármit meg tud oldani. Aki tettekre képes, aki hegyeket mozdíthat el a helyéről. Felkeltem, kitapogattam a kezemmel a hallókészülékem, beraktam a fülembe, és akkor egy pillanat törtrésze alatt összeesett körülöttem a világ. A hallókészülékem nem működött. Recsegett, kattogott, aztán még a minimális hangok világába vezető út is eltűnt.

Azt hiszed, hogy függesz a telefonodtól? A nettől? Hogy anélkül elveszett lennél és képtelen az életre? Biztos vagy benne? Mert én fizikailag rosszul lettem. Hallókészülék nélkül is tudok szájról olvasni, csak jóval nehezebben. Azok a minimális hangok, a magánhangzók előfordulását jelző hangok olyan alappillérek számomra, amelyek ha kiesnek, akkor minden borul. Mintha járni akarnál láb nélkül. Vagy látni szem nélkül. Olyan rémület hatalmasodott el rajtam, hogy úgy éreztem, kapálóznom és kiabálnom kell. Egyre hangosabban kezdtem hangokat kiadni, így:

- A! AAaaa! aaaAA!

Közben nagyon figyeltem, valami hangfoszlány után kutakodtam, de csak a mellkasom és a torkom zümmögését éreztem. Abban reménykedtem, hogy talán én beszélek túl halkan. Vicces, nem? Ki-be kapcsoltam a gépet, mert az néha bejön a technika eszközeinél. Közben elképzeltem, hogy az első gyakornoki napom milyen lesz. Hogy fogom megoldani, hogy mindent értsek? Mennyire fog hátráltatni? Mi van, ha emiatt rosszul ítélnek meg? Hogy legyek így határozott? És mi lesz az interjúkkal? Nagyokat nyeltem, a szívem hevesen dobogott, és majdnem a sírógörcs határán álltam. Közben végig azt ismételgettem magamban, hogy igenis, bemegyek gyakornokoskodni, és csak azért is végigcsinálom, és iszonyatosan féltem, hogy nem fog menni. Utána dühös voltam, hogy ennek mért kell így lennie. Aztán egyszerűen csak bizakodni kezdtem, hogy a technika már csak ilyen, és meg szoktak javulni maguktól. Nekiálltam készülődni, és stratégiákat találtam ki, hogy hogyan fogom megoldani a problémás helyzeteket.

Tíz perc pokol után a hallókészülékem rendbe jött. Az elkövetkező hetekben ez gyakran előfordult, de szerencsére  még időben elkezdtünk intézkedni, hogy új gépem legyen, így nem kellett hosszabb időt szenvednem tíz perceknél.

De el tudod képzelni? Hogy ennyire függened kelljen dolgoktól?

Körülbelül egy éve, mikor lefeküdtem aludni, egy idő után azt érzékeltem, hogy a párom teste rázkódni kezd a takaró alatt. Na, most képzeljétek el, hogy egy betontörővel alszotok egy ágyban, ehhez társul az izgő mozgó takaró, ami még csikiz is. Meglepődöttségemben pislogtam párat, meg röhögtem egyet, aztán felültem, hogy megnézzem, hogy úgy mégis mi az istenyila történik az ágy másik oldalán. A látvány nem volt hétköznapi. Párom ugyanis okostelefonon hallgatott stand upot, fülessel, behunyt szemmel, félálomban, vigyorral a fején, és a vicces részeknél mint egy ütvefúró, elkezdett rázkódni a nevetéstől. Nos igen. Így hallgattam életemben először stand up- ot, és így nevettem először a humoristák műsorán. Egészen tegnap estig.

Évfordulónkra ugyanis megleptem az én kis ütvefúrómat egy Dumaszínházas belépővel. Az est két fellépőjétől nem hallottam még soha semmit, lévén, hogy nem feliratozzák egyetlen műsorban sem őket. Azt azonban már tudtam, hogy Kovács András Péter és Kőhalmi Zoltán is nagyon jól ért ahhoz, hogy ütvefúrókat csináljon az emberekből.

Hozzá kell tennem, hogy dilemmában voltam, hogy jó ötlet-e ilyesmivel meglepni a párom, mivel ő hall, én pedig nem. Ez azért is fontos részlet, mert a közös programokat alapból megnyirbálja ez a tény. Páldául nem mehetünk akármikor moziba, mert nem feliratos az a film, amit megnéznénk. A 3D film moziban(neadjisten 4D IMAX-ban)meg aztán tényleg álmaink netovábbja. Vagy például nem megyünk Dumaszínházba, mert én szájról olvasva nem fogom élvezni. És ilyenkor beindul egy nagyon ravasz, gonosz kis gépezet, ami a 22-es csapdájához hasonlóan fogva tart. Én azt mondom, hogy menjünk, mert tudom, hogy ő nagyon szeretné, nem baj, ha nem fogom tudni követni, majd egy más olvasatát fogom látni az előadásnak, egyébként meg menjen nyugodtan mással(de azért nem annyira nyugodtan). Ő ellenkezik, mert én nem fogom tudni élvezni, és akkor ő sem, és különben is, ha én nem értem, utána miről fogunk beszélni, plusz azzal sem akar megbántani, hogy elmegy mással, még ha én bátorítom is, hogy menjen. 

Mindenesetre belevágtunk.

Tegnap este Kovács András Péter és Kőhalmi Zoltán annak rendje és módja szerint ütvefúrókat csinált mindenkiből. Belőlünk is. Kovács András beszéde érthető volt, kivéve mikor elfordult, vagy szándékosan eltorzította a hangját és ezért pofákat vágott, illetve egyszer sötétbe borult a terem, mikor a részeges, mobiltelefonnal világítani próbáló férj figuráját adta elő, de a lényeg akkor is átjött. Egyébként is a szervezők jófejek voltak, kérésünkre legelőre ültettek bennünket. Kőhalminál kicsit nehezebb volt a követhetőség, nehezen olvasható a beszéde a fogai miatt, meg gyorsabban is beszél, de még így is a poénok nagy része megvolt.

Az, hogy mennyire izgultunk, hogy simán menjen a dolog, abból lehetett észrevenni, hogy az első percekben egymást figyeltük. Én azért, hogy ő megnyugodott-e azt illetően, hogy egyformán élvezzük, ő pedig azért, hogy nem játszom-e meg, hogy értek mindent.

De az est végére tisztességes, becsületes ütvefúrókká avandzsálódtunk, hazafelé pedig újra és újra felidéztük a legjobb poénokat. Ritka, értékes pillanatok ezek. Olyanok, amelyek nem mindig jönnek össze. Kerülhettünk volna hátra. Lehetett volna úgy is, hogy egy szót sem értek. De most minden tökéletes volt. 

*egy kicsi emlék, egy régebbi írásom innen. Ezzel kívánok Minden Kedves Olvasómnak Boldog Új Évet! Egy kis hangulatidéző arról, mikor az óév eltűnik az éjfélben.. :) 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy háztető. Éppen az év utolsó napját írta a naptár. Köd volt, felhős, reszketős.

Alig látott át rajta az ember, csak néha világított át rajta a holdsugár. A tető lejtősen ereszkedett az utca felé, csak az ablaknál volt egy kis kapaszkodó, ahova le lehetett ülni. Odabent nevetés hangja, lábdobogás hallatszott. Leomlottak a Jenga játék fadarabjai, gúnyolódó kacagás szállt az ajkakról. Újra felépültek a fahasábok, izgalom dúlt a szívekben. Serényen dolgoztak az ujjak, helyet változtattak a hasábok. Az egyensúly pillanatról pillanatra megbomlott. Az építmény megbillent. Elfojtott kuncogás szüremlett a térbe. 

A sors láthatatlan keze nem hagyta földre omolni a játékot, pusmogás, beszédfoszlányok ölelték körbe a fatornyot. Fontos- vicces dolgok tudója lett a szoba, meg a két lány. Apró léptek settenkedtek be, egyel több testbe kirándult a levegő. Szuszogás, megakadó lélegzet zaja ütötte pofon a csendet. Sikkantás szökkent a levegőbe, két test ütközött össze a játékos ölelés hevében. Huncutul kivillanó tejfogak mosolyogtak a nővéri arcra. A falon sebesen ugrált előre a percmutató, egyre előbbre ugrott az idő. Egyre vénebb lett az év. 

Pukkant egyet a dugó. A pohár falán felszaladt a pezsgő habja, majd lustán visszasüllyedt. Az apró buborékok pattogva a levegőbe enyésztek. Az ital táncra kelt az üveg mentén a mozdulatok ritmusára, üveg koccant, majd a nedű nagy kortyokban lezúdult a torok csatornáján. Hang rebbent, szó szót követett, s az ital csiklandozó nevetéssel találta szembe magát, hogy azonmód kacajként a levegőbe robbanjon. Nevetések tánca keveredett össze a pezsgőszagú szobában, fentről az ablakon keresztül bemosolygott a Hold. Papír szárogatta az italcseppeket, vállak rázkódtak, szemek könnyeztek a nevetéstől. 

Az óra izgatottan ketyegett. A mutatók a tizenkettes előtt araszoltak kicsivel, az év haldoklott. Tíz ujj kapaszkodott az ablak szélébe, hogy maga után húzza a test tömegét. Kis fájdalom szúrt a csípőbe, majd a combba, égető érzést hagyva maga után. Valahová beakadt a hosszú zöld szoknya. Visított a hold. Ki az az őrült, aki szoknyában mászik a tetőre? A kalimpáló lábak alatt megbillent a szék, hiába volt négy lába. Egy nyögés, s a diadalittas arc már a holdfényben fürdött. 

Ült a tetőn a két lány. Kezek a térdeket ölelték, s a holddal szemeztek. Szemérmetlen vihogás bugyogott fel belőlük. Odalent a mutatók utolérték egymást, az óra elütötte az éjfélt. Lassan és ólomlábakon szállt a himnusz a házakból, csilingelő poharak zaja töltötte be a várost, majd szikrázni kezdett az ég. A tető alatt dőzsöltek az emberek, láng lobbant, pezsgő fröccsent. Petárdák durrogtak, és színes szikrák szambáztak az égen, szinte új csillagos égboltot létrehozva. A füst és a köd fátyla rátekeredett a holdra. 

– Hol a Hold? – csattant fel egy hang a tetőn. 

– Lerobbantották a Holdat! – csuklott egyet a lány. 

Tenyér csattant a háton, csukladozó nevetés követte. 

– Kérem vissza a Holdamat! 

Visítás. Hahotázás. 

– Te őrült vagy! 

Nyikkanás. Sikkantás. 

– Boldog Újévet mindenkinek! 

– Boldog Újévet! 

Az óév meghalt, kiadta a lelkét. S a lélek ott bolyongott valahol a ködben, álmosan, lustán, hogy az emberek emlékeibe ivódjék.